Ellenzék, 1942. július (63. évfolyam, 146-172. szám)

1942-07-25 / 167. szám

fiRR IB FILLER

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kolozsvár, SLÍPET0IT3; Kiadótulajdonos: „PALLAS SAJTÖVALLALAT4

Jókai-u. 16., I. em. Telei.: 11—09. Nyomda: Egye- DBDTI3H USIflílC ***' Kolozsvár. Előfizetési árak: 1 hóra 2.70 P-.

tem-u. 8. sz. Telei.: 29—23. Csekkszámla 72056 BÜKI KM M I R L U w negyedévre 8 P., félévre 16 P., egé?z évre 32 P.

iRoszíovof a németek, a Sziwah-oázist az olaszok elfoglalták

asm

SZÉTFOSZLOTT A miTOSZ?

IPtas ZATHÜREC2KY GYULA

ţ

[

r

Önváddal s váddal viaskodunk. Megőrizzük-e hi ven hagyományainkat és jól sáfárkodunk e örökükkel? Az Ellenzék minapi számában Szij Gábor tisztázott egy vitát: budapesti magyarok Kolozsvárban nem társfővárost kívántak Budapest mellé, nem másik fővárost, hanem ellen- fővárost. Azt Írja, hogy „Kolozsvár kérdése a visszatérés előtt — minek tagadjuk? — egy mitosz kialakulásának, a visszatérés után egy mitosz szétf oszlásának kérdése volt számunkra“. A cikk lényege, hogy a magyar főváros, talán még világosabban értelmezve, a magyar szellemi metropolis kialakulását várták Kolozsvártól és ez a főváros nem született meg. Azt irja Szij Gábor, hogy van egy mélyebb Kolozsvár, mint ahogy vau egy mélyebb Budapest is „Íróasztalok mellett és szö^ vefkezetekben, apró műtermekben“. Ez a mélyebb Kolozsvár azonban nem kerül felszínre, nem hatékony tényezője az életnek, amelynek tetejét elárasztja a „budapesti szellem“.

*

Súlyos vádak és fájó igazságok ezek, Döbbenetes erővel tör fel a kérdés, hogy miért van ez igy. Hogyan lehetséges — és vájjon igaz-e —, hogy az az erdélyi szellem, amely már-már tökéletes életformát adott a kisebbségi múltban, megtorpant a magyar főváros kapui előtt és keserves vajúdásban kering önmaga körül, visszahúzódva Íróasztalokhoz, kicsiny műtermekbe, egymás felé hajló magyarok megsiketült szavaiba.

Nehéz igazságot tenni. Nehéz védekezni a vádak ellen és nehéz nagy bizakodással tekinteni a jövendő felé. De kell, hogy tisztázzunk kérdéseket és kell, hogy ezt a legnagyobb kérdést tisztázzuk. A Szij Gáborok szavai vádat jelentenek, kérdőre vonást, de szeretetből és — valljuk be — kiábrándultságból fakadnak. Kettősen iáj nekik, hogy a mitosz, ame» jyet Erdély körül fontak a maguk Németh László-i „kisebbségi sorsában“, hitük szerint szétfoszlott. Csodát vártak Erdélytől és ez a csoda nem következett be. De vájjon le het-e ezért csak Erdélyt okolni?

Magam is ott voltam hosszú időn át a ma vádolok és kiábrándultak között, amikor még erős volt a hit mindannyiunkban, hogy a felszabaduló Erdély meghozza a mi felszabadulásunkat is: a megujhodott Magyarországot. Ott voltam, amikor arról ábrándoztunk, hogy Kolozsvár iesz a magyar szellemi élet fellegvára, hogy Erdélyből indul el egy „Marcia su Budapest“ és Erdély felől jön az az ősi és hős magyarság, amely magyarabbá és emberibbé teszi az országot, győzedelmeskedve minden formalizmuson, kongó frázison, tartalmatlan jelszón, társadalmi álképleten és azon a politikai szellemem amelyet őrizgetnek Tisza Kálmán óta. Egy uj, szebb és fiatal Magyarország megszületésének lehetőségét vártuk Erdély hazatértétől és tele tüdővel szívtuk magunkba Erdély levegőjét, amelytől minden íris- sülést váriunk a bécsi döntés után.

Bár nem veszett el semmi, mégis iájóan igaza van Szij Gábornak és igazuk van a Szij Gáboroknak, ami* j kor kimondják a nehéz szót: csa- I iódtunk!

*

I De vájjon valóban csalódást okoz- ! tunk nekik? Vájjon valóban szét- I foszlott-e a mitosz? í Hogy erre a kérdésre válaszolhas- ; sunk, két döntő fontosságú tételt i kell tisztáznunk. Az egyik, hogy Er- i dély magyarsága a román impérium j alatt kénytelen volt életét a legpri- [ mitivefob és ennélfogva legtisztul- I tabb elvekre és formákra korlátozni. Amit tett, az valóban cselekedet volt. A szónak megvolt a maga au- j lya és hatékonysága, az élet formáinak pedig rugalmassága és hasznos- i sága. Ha tehát Erdély magyarságá- I ról beszéltünk, akkor homogén nem*

I zeii közösséget értettünk joggal alatta, amelynek szelleme is egységes, ennélfogva kifejező és hatékony volt.

A másik tétel az „anyaországot“

I illeti. A szűkre szabott trianoni kexe- I tekfeen nem fejlődhetett az élet, el- I posványosodtak az eszmék, csökkent ; a valóságérzet és igy kerekedett az I élet fölé a formalizmus szenemben,

* gazdaságban, szervezetben, politiká- 1 bán egyaránt. Nem a dolgok maguk I és az emberek lettek számottevőek,

I hanem az akták, amelyeket róluk készítettek és nem a cselekedet té- l nye volt a döntő, hanem a forma, amelynek keretében elegendőnek bizonyult a cselekedet mimelése is. A magyar katasztrófa törvényszerüsé- I gei szabták meg ezeket az állapotokat és emeltek áthághatatlan akadályokat minden belső fejlődés elé. Azok a politikusaink, akiket megillet az államféríiu neve, világosan látták a súlyos bajokat és igyekeztek ellenük cselekedni. De Teleki Pálnak kellett jönnie, hogy észrevegye a bajok gyökerét és ott kezdje azt orvosolni, uj magyar embertípus í nevelésével. Százan és ezren \rannak ezért az „anyaországban“ olyanok, akik úgy látnak, m'int Szij Gábor, í mégis kénytelenek kicsiny őrhelyeken virrasztani, várva a nagy történelmi pillanatra, amikor álmaikat megvalósíthatják.

j Ez a két tétel ütközött össze egy- 1 mással Észak-Erdély visszacsatolása után. Hogy Erdély szelleme eddig nem győzedelmeskedhetett az országban, sőt mintha erejéből is veszítene, annak sok oka van. Nem akarunk a vádakkal szemben védekezni, de amilyen őszinték a velünk szemben elhangzó vádak, olyan őszintén kell, hogy válaszoljunk reá.

*

Am nézzük, mi történi Észak-Er- déiy visszacsatolása óta? Teleki Pál

akarta Erdély szellemének győzel- 1 mét és ami tőle tellett, megtette e győzelem érdekében. Nagy és magasztos örökséget hagyott ezáltal, a nemzetre és azokra, akik a nemzet ügyeivel sáfárkodnak.

Mindenki azt várta, hogy Erdély szelleme vulkánikus erővel tör ki és formálja át az országot. Nem igy történt. Az erdélyi szellemi férfiak, akik tisztán és tisztultál! látták kisebbségi népük ügyeit, nagy felelősséget éreztek minden kimondott szóval és leirt betűvel szemben, a visszatérés után is, akkor is, amikor az ellenséges impérium béklyói lehullottak róluk. Az erdélyiek felé fordultak, hogy felkészüljenek a reájuk váró nagy szerepre és közben vizsgálták az országot és az uj, más életei. Közel egy esztendőn át tudatosan nem nyilvánult meg Erdély szelleme. Reményik Sándor azt irta egy magánlevélben: „nem tudok többségi költővé lenni“.

De tudatosan nyilvánult meg Budapesté, amely elárasztotta a maga giccsével, elkoptatott filmjeivel, álhazafias operettjeivel, ponyvairodalmával, szellemi, politikai és üzleti vigéceíve! a visszatért országrészt. Ez ellen az invázió ellen Erdély aRg védekezhetett. Ellene tenni éppen úgy nem fehetett, mint az „anyaországban“.

Az erdélyi magyarságot vezető férfiak kényszerűen „politikusok“ lettek. Belekerültek a politikai rendszer taposómalmába és fogaskerekei közé. A Magyar Szövetség ideálja egy politikai párttá zsugorodott, amely bármennyire népi kifejezője Erdély magyarságának, Budapesten, az ottani eszközökkel kénytelen munkáját végezni és ezek az eszközök kerülnek szükségképpen alkalmazásra Erdélyben is. A kisebbségi múltban kiépített nagy gazdasági és szociális szervezetek, amelyek saját maguk által teremtett autonómkával töltötték be feladataikat, kooidiná- lódtak az államhoz és az állami szervekhez, egyre hátrább szorulva a tényleges cselekedetek lehetőségétől. Ha akár az erdélyi színészet, akár az irodalom, akár a politika problémáit vizsgáljuk, mindenütt és mindég arra az egy megállapításra kell eljutnunk, hogy minden jószándék megakad és minden erőfeszítés meg- töriik egy tragikus körülmények között kényszerűen túlméretezett ál- etatizmuson, amely az emberekből numerusokat és az ügyekből aktákat gyárt. A rendeletek dzsungeljé- be fojtanak a paragrafus-emberek minden kezdeményezést. A trianoni két évtized szörnyű lehetetlenülése sablonokat és sablon-embereket teremtett, akiket maradéktalanul át kellene formálni ahhoz, hogy képe- I sek legyenek elfogadni és hordozni egy olyan ^zeilemiséget, amelynek lényege a valóságos cselekedet.

■ie

Sok minden múlott az erdélyieken,

' de hogy csak annyi történt és történhetett, mint amennyi történt, annak főoka mégis a háború. És feoka amellett, hogy csak tél-Erdély tért vissza. A háború fegyelmet kíván a nemzettől és Erdély magyarsága még önmaga feláldozása árán is szolgálni akarja a nemzetet fegyei mével. Rettenetes felelősség nehezedik mindenkire és minden kimon dott, vagy leirt szóra.

Azzal az eggyel tisztában vagyunk és tisztában kell lennie mindazoknak, akik valamit is várnak vagy vártak Erdélytől, hogy a magyar metropolis megépítése, az erdélyi szellemiség győzelme nem történhet meg harc nélkül. Tudjuk és tisztában vagyunk azzal, hogy ebben a harcban az ország és a nemzet egyöntetűen vesz részt. Tisztában vagyunk azzal, hogy a harc végeredményben kevesek ellen kellene irányuljon. De ezek a kevesek az ország mezébe bújnak és a nemzet kifejezőinek hirdetik magukat.

És végül még egyet. A harcra fel kell készülni és elő kell rá készíteni a nemzetet. A harc a lélek harca lesz, és pedig az önmagával väas- kedó léleké. Mert nem rendszert, államformát kell felcserélni, hanem meg kell másítani a lényeget: magát az embert. Ennek a küzdelemnek a szintere nem a parlament és nem az utca barrikádja lesz, hanem a szellem szféráiban fog lezajlani. Nem lesznek hősei, csak apostolai.

És lám, ezt az előzetes csekély munkát is alig-aiig végezhetjük. Teleki Pál felismerte és munkatársai is felismerték az erdélyi sajtó szinte mérhetetlen feladatát és jelentőségét. Megmondhatói vagyunk, hogy milyen sulyosan küzködik az erdélyi sajtó, csak azért, mert Budapesten „vidékinek“ minősítették évtizedekkel ezelőtt és minden felismerés ellenére nem lehet kígubaucolni a rendeletek, paragrafusok, bürokratikus eljárások szövedékéből an nak lehetőségét, hogy megszülessék a világ minden müveit államának mintájára néhány nagy „vidéki“ na pilap. Példa ez csak a sok közül, de sajnos, jellemző példa.

Nem tudjuk, elég világosan beszéi- i tünk-e? De ugyhisszük, mindezt el kellett mondani. Mert ha Szij Gáborban a szeretettől és keserűségtől átfűtött szavak megszülettek, úgy mégis azt kell mondjuk, hogy nincsen igazsága- A mitosz szétfoszol- hatott, de ami körül fonódott, az élő valóság. És talán él maga a mítosz is.

Virrasztani kell hát és állani az őrséget és munkálkodni íróasztalok mellett, apró műtermek mélyén és mindenütt, ahol munkálkodni lehet. Ne Erdélytől várjon csodát, aki „anyaországi szemmel“ nézi az életot, hanem önmagától. Ebben a küzdelemben, amit vállal, biztos támoga tást talál Erlély felől akkor is, ha ' Erdély homlokáról letépi a mitoszl, ' amit koszorúként font köré.