Ellenzék, 1941. szeptember (62. évfolyam, 199-223. szám)

1941-09-20 / 215. szám

— S'

MB

BLf.eíVfílt

—iMill MB

If41 *»• pfmber 20.

Széchenyi emlékezete

^ ti

RADIC V^U-CiS^Z4^i£^^ÖW(rk^i/a

Széchenyi:

AFORIZMÁK

Ki a közönségnek akar használni, leg első kötelessége: magárul egészen elfe- le'jlkeziú. (Hitel.)

*

Az, ak‘ életében gyümölcsfát nevelt, a föld Alatt is csendesebben nyugszik. (Lovakrul.)

*

\ alamint vannak az embernek pillanat- jai, melyekben szükség, hogy csuk gazda legyen, úgy olyanok is vannak, melyekben csak hazafinak kell lenni. (Főrendiházi beszéd 1830 ápril. 12.)

Tőlünk függ minden, csak akarjunk. (Hitel.)

*

Mindég csak azon kötelességekről szólunk, melyekkel szüléinkhez köttetünk, azokrut soha vagy ritkán, melyekkel gyermekeink iránt tartozunk, holott ezek még szentebbek. (Hitel.)

*

Csak a gyenge szereti önmagát, az erős egész nemzeteket hordoz szivében! (Hitel.)

*

Az ország fehetösb birtokosi tartoznah a közönségnek legnagyobb szolgálattal s egy birtoknélkülinek semmirevalósága megbocsáíhatóbb. mint az ő középszerű- ségök. (Világ.)

*

M’nden ember szereti az igazságot, de a becstelen csak magának, a becsületes ellenben minden felebarátinak. (Stádium.)

*

Jószágit jobban művelni annyit tesz. mint az emberiségei megajándékozni és saját kincsét nevelni. (Stádium.)

*

Ha én a közjóért annyit vagy többet akartam tenni, mint sok más, az nem vála érdem; mert egy fáradozó atya s egy gondos anya után nagy jószágokba belé ülni, nem volt felette szövevényes mesterség. (Stádium.)

*

(Napóleonra.) Mikor a tökély ily magas fokát látom, akkor leteszek minden nemzetiségi gyűlöletet s csak az emberi ség nagy részét tartom szem előtt. Lélekemelő, jó érzés látni, hogy egy ember, egyedül a maga eredéből, annyira felvitte (Útirajzok 1815.)

Élörül élők közt nincs igazságos Ítélet. (Kelet népe.)

Eg) .szó rnibillolt ti hazán !,érásztól,

Egy tájiké szóban annyi fajdalom;

Ereztük amint e föld szíré rezdid £'■> iitvonuţţhl: róna völgy, hatom.

Az idsii hír. midiit, a azot kimondta,

Önön hantijától ti sszad öhbene;

Az első rémiilvt kétségbevonta:

Van-c még a magyarnak istene.

Emlékezzünk • remény ünnepe volt az.

Mely minket a Itélségbe buktatott:

Gyászról. halálról, sziv-Usujtva szólt az, Napján az I rnuk, ki fehánujdolt.

Már a természet is, hull ión bilincse.

A hossza, toli fásult dermedés,

Készité új virúgit. hogy behintse Nagy ünneped, dicső t o-ébredós1

Immár az ég — uh oly hideg korábban! — Irántunk hő mosolyra enge.de;

A négy folyó és három bérc honában Kilebbent a tavasz lehellete;

S melynek halálos — agy létszák' — elaszta, Eleire pezsdii t a kor sivatag;

Lassú folyót önérzetem dagasztó Büszkén rohant le a szilaj patak.

$ fölzenge távol a menny bohos alja, Gyümölcshozó év biztató jele.

Hallott korán megdördülö moraja —

Midőn egyszerre i illám sajt le.

,,Széchenyi meghall" — Oh, mind, mind

[csalékony:

Te rig tavasz-nap! ujjongó mezők!.

Széchenyi meghalt“ — Se nagy omladékán: „Élünk é hát rn i?“ búsan kérdezők

Mert élni, hogyha nem faluit a-terigés.

Olcsó időnek hasztalan soka:

De vérben, érben a vidám kerengés.

Mely szebb jövendő biztos záloga;

Ha célru kiizjvén, nagy, nemes, dicsőre, így összehat kezünk, szírünk, agyunk. Vezérszó: ildom, a zászlón• előre! —

Ő az, ki által leltünk és vagyunk.

Megrontva bűnöd és a régi átok,

Beteg valál, s nem erzed. oh magyar;

Nép, a hazában nem volt már hazátok Sirt még hogy adna, állt az ős ugar.

S mint lepke a fényt elkábulva issza, l’gy tőn nekünk « romlás — élvezet;

Egykéi kebel fájt még a múltba vissza: Nem volt remény már, csal: emlékezet.

De, mely a népek álmait virrasztja,

E hagyni a szelíd ég nem kívánt;

Széchenyit küldő végtelen malasztja.

E holttetembe érző szív gyanánt.

Hogy lenne élet-ösztön a halénak Bénult idegre z&ongitó hatás.

Reménye a remény nélkül valónak:

Önérzet, öntudat, feltámadás.

Midőn magát ez nem tudó szeretni,

Ö megszerette pusztuló faját.

Oh, nemzetem, h a fognád elfeledni Hogyan viselte súlyos nyavalyád?

És mennyi harcot küzde önmagával?

Hány izgatott, álmatlan éjjelen?

Mig bátorító Macbeth-jóslatáva!

Kimondó: .,a magyar lesz" — hogy legyen!

Bizton, ezer bajunk közt. megtalálta Azt, ami fő, s mindet befoglaló:

„Elvész az én népem, elvész — kiálta -— Mivelhogy tudomány nélkül való.“

S míg kétle a bölcs, hátrált a tevékeny,

Bújt az önérdek, fitymált a negéd:

Ő megjelenve, mint új fény az égen, Felgyújtó az oltár szövétnekét.

És ég az oltár, lm, körébe gyűltünk,

Szétszórt bolyongók a vész idején- Már is füzénél szent lángra heviihünk, Fénye túlágol sorsunk ösvényén.

Olt, rakjuk e tüzet, hogy estve nála Enyhét találjon áldó magzatunk' ?

Ez lesz a méltó, a valódi hála.

Mit a nagy Jóltexönek adhatunk.

De hogy’ kövesse nyomdokát az ének? Némuljon el, lant, gyönge szózatod.

Hazám tudósi, könyvet nagy nőiének'

KUó, te készítsd iegdicsöbb lapod!

Évezredek során mit össze je gyzél Honfi erény magasztos érdemét,

S arany betűkkel érctáblába metszel:

Abból alkosd Széchenyi jellemét.

írd azt, ki a pusztán népét vezérli;

Ki kürtő!, és lerogy a régi fed:

Tarquin előtt, ki arcát megcseréli; —

Fülepet ostoroz lángajkivai;

Ki győzni Athént csellel is szorítja:

Kit bősz csoport elitéi, mert igaz;

Ki Róma buktán keblét fe'hasitja —

Elég ... a példa (áj: Széchenyi az!

Ő szól: s mely szinte már kővé meredten Csak hátra néze, mint Lóth asszonya A nemzet él, a nemzet összeretten,

Átfut szivén « nemlét iszonya.

Szól újra: is ini lelek lil n szemben:

Rúzsul az arcra é‘et szitu fest;

Harmadszor is szol: ■ baszké gerjedelemhtn Munkálni Imim, küzdeni vágy a test.

Hitel, Világ és Stúdium! ti, három -—

Nem kézzel irt könyv, mely bölcsei, :ariit, De a lét és nemlét közti határon Egekbe nyúló hármas pyramid!

Am. hadd üvöltsön a Számum viharja, Dőljön nyugatról a sivár homok:

A bujdosók elölt el nem takarja,

Melyet ti meg jel iilrţjl. , u nyomot.

S lön új ide — a régi visszaesőkként — Reményben gazdag, tettben szapora;

A „kisded makk"* merész sudórba szökkent;

Ifjú! ez a kor: „Széchenyi kun

Nézd az erőt: hatása mily tömérdek —

De ne itnádj: a munka emberé —

Szellem s anyag, honszeretet s önérdek Mily biztosan lejt a közjó felé.

Majd elborulni kezde láthatára:

Kik müve által lettünk magyarok,

Nem agy elénk többé vezé r nyomár a,

Mi. napba néző szárnyas lkatok.

Oh, hogy riadt fel intő jós-ajakkkal! —

.S midőn a harc dull, mint vérbősz Kain, Hogy édla tört szív vei. merev hajakkal — Egy uj Kasszandra Írója lángjaiul

Hosszú, nehéz, sötét lön akkor éjünk, Nyugalma esy ólarcozott halát;

S midőn a tziv feldobbant, hogy reméljünk: N'agy szellem! ime, köztünk nem valói.

Oh, mely irigy sors önző átka vett el,

Hogy ébredésünk hajnalát ne lásd? —

Vagy éppen egy utolsó honfi lettel Tagadnod kelle — a feltámadást?...

Nem. Vdrézült. nem! . . . fájdalmunk hevében Hamvad ne. sértse kérornló beszéd:

Oh, nézz egedből és örvendj e népen,

Mely soha igy még nem sóit a tiéd! Leomlunk sírodon szent döbbenésset,

A sajtó karra félve ismerünk:

De Antéuszként majd ez illetessél Küzdelmeinkhez új erőt nyerünk.

Emléket, oh hazám, mit adsz e sirrcN Hová tekintesz földeden, magyar,

Hol Széchenyi nevét ne lásd megírva Örök dicsőség fénysugárivai?

Ha büszke méned edzi habzó pálya.

Ha eszmeváitó díszes körbe gyűlsz.

Ha szárnyakon röpit a gőz dagálya,

Ha tenni, szépre, jóra egyesülsz; —

Duna, Tisza . . . ez. mely jtriísszögve kordin Fékét, 5 szabályhoz tömi kénytelen; Amannak hódol a szikláit csoportja,

S Trajánusz hire újból meg jelen;

Az ifjú szép Pest, ki bizton ölelve Nyújt Corvin agg váránál; hu kezet,

S ez édes honi szót selypíti nyelte — Széchenyié minden emlékezet!

Széchenyi hírét, a lángész csodáit.

Ragyogja minden, távol és közel:

Áldozni még jeriink — ah, oly sokáig Nem értők — Széchenyi szivéhez el.

Nem láttuk, e szín.> néha mit palástol. Hordván közöny havát és gúny jegét:

Hogy óvni gyönge csiráit fagyostól őrizze életosztó melegét.

Értünk hevült. miattunk megszakadt szív, Te, az enyészet ágyán porladó!

Késő, de tartozott szent hódolat hiv:

Egy nemzeté, im, e hálás adó.

Fi kelle buknunk — haj, minő tanulmány! Meg keVe törnöd — óh. mily áldozat! — Hogy romjaidra s romjainkra hullván, Adjunk, Igaz! teneked igazat.

Szentebb e föld, honunk áldott alapja Mióta, nagy szív, benne nyugoszol;

Szentebb a múltak ezredévi lapja,

Mióta, nagy név, hozzá tartozol.

Koszorút elő! ■ . . morzsoljuk el könnyünket Az istenülés perei már ez eh!

Borítsa ünneplő mirtusz fejünket:

Reménnyé váljon az emlékezet.

Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl;

Hanem lerázván, ami benn földi,

Egy éltető eszmévé finomul.

Mely fennmarad s notion nő tiszta fénye, Amint időben, térben távozik;

Melyhez tekint fel az utód erénye:

Óhajt, remél, hisz és imádkozik.

Te sem haltál meg, népem nagy halottja! Nem mindenestül rejt a cenki sir;

Oszlásodat még a család siratja —

Oh, mert ily sebre hol van balzsamir? . .

Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal.

Egy nemzet gyásza nemcsak leverő:

Nép, mely dicsőt, magasztost i g v magasztal.

Valamint nemzetek vannak... agy vannak emberek, itt . kiket rabig ahn •Hinthetsz, meggyilkol halsz, •!•' ónJermr szetuTJnd kivet közt et ni, megtörni őket tolul, do soha nem fogod, (Kelet népe.)

*

Lenyelik g/árnyamat, lábamon járok; levágják lábaimat, kezemen fogok járn'; kiszakítják kezeimet, hason fogok mászni. Csak használhassak. (Napló.)

*

i Sejtem, hogy minden sikerülni fog, urnit kezdek, de nem mindjárt s Kúszó, lag nem ál Kihint! (Napló.)

*

Hallgatni, mikor*beszélni kell. szint- oly nagy hiba, mint beszéln', mikor in kább hallgatni kelLett volna. (Napló.)

Soha el nem bízni magát, de üzért nur gál/an mindig bízni, im ez azon kör, mely- bül férfiúnak kilépni soha nem kellene!

(Progrumturedéluk.)

, *

Jaj, százszorta jaj azon fiatalnak, ki nek lelke testében mindig megfért. (A magyar akadéin:a körül.)

*

Meg kell szüntetnünk a pupularúásérl való Ucitáliót, mert homlokegyenep*n az önkénynek békáiba vezet. (Főrendiházi beszéd 1840 ápril. 22.)

m

Nem érhetne minket, magyarokat nagyobb csapás, mintha lázba, forradalomba gyulna a hon! Ki tehát e csapást minden módon kerülni vagy hátráltatni nem igyekszik, az bármily tudós és nagy tehetségű férfiú legyen egyébiránt, semmi esetre sem hu magyar, kitül nemzete felvirágzását és saját szellemünk ben i fejemelkedését várhatná a bon. (Eszmetöredékek.) i

Nyíltan azon vallást teszem, hogy hazánk előmenetele s magasb felemelkedése legfőbb gtiai mi, tehetösb birtokosok vagyunk. (Hitel.)

Némelyik mindenkor maga becses személyevéi áll a közjó útjában s igy az ön- árnvékü miatt sohasem láthatja. (Hitel.)

A sokaság szinte mindig készebb bal ítéleteket elfogadni, mint józanokat; mert azok milliárdok, ezek azonban csak kevesek s nem hozhat sokszor — közpéldabeszédként — ezer bölcs oly dolgot meg nt rendbe, melyet egy bolond rontott el. (Világ.)

Más országokban azt az embert, aki hazájának szolgál, egyszerűen becsületes embernek tartják; nálunk hősnek vagy szentnek kell lennie. (Útirajzok 1822.)

A magyar haza soha nem volt derék, sőt kitűnő férfiak híjával. Egy nemében a hazafiaknak azonban mindig szii kölködött; olyakéban t. kik tartózkodás nélkül a nemzet szemére lob* bántják az igaz szót. (Programtöire- dékek.)

*

Nálunk minden, niég a politika is. jobbadán szeretet és gyűlölet, sympathia és antipathia legtulságosb határai közt in- gadoz. (Prngramíöredékek.)

*

Ne gvengitsük. ne rontsuk kölcsönös _ hitelünket, valóban ne! Mert hiszen, I ha nem vagyunk is egyvéleményüek,

magyarok maradunk azért még is mindnyájan, mit soha nem kellene felednünk. (Program töredékek.)

* '

Szélsőségek soha nem vezetnek célhoz. S igicin természetesen; mert ha egy rész mozdulni nem akar. a másik pedig alkudozni nem. ugyan lehet-e ebbül elvégre más, mint civakodás s innen polgári háború s innen de nobis sine nobis? (Programtöredékek.)

*

Minden emberbarátot, ki velünk együtt az oly jogtalanul és oív barbár módon üldözött Magyarországgal rokonszenvez. felkérünk: mondja ki e kérdés fölött szabadon ítéletét! M! azt álS'tjuk, hogy velünk legiigiaztalanab- buf, legszivtelenebbiil, leggyalázatosabban bántak és meg vagyunk róla győződve. hogy a nemesis szabadságunk, nemzetiségünk, testvérink gyilkosait előbb-utóbb el fogja érni. (Blick.)