Ellenzék, 1941. június (62. évfolyam, 125-147. szám)

1941-06-14 / 134. szám

\ EllTNJßK 1 V 4 1 I ii ni u M 14. 2 Emberek «s falvakban Kolozsmegvei Kőiül iskolámban, îalusUiizakbnn cs szórván/-iîia va o i közi KOLOZSN ÁR, j ti ii i u 8 14. (Saját ludosi­tónktól.) Szélein» os Ud-*/.üblen terii.nek d a szántóföldek az országút mcn.tén. l>«kos tavaszi kép, ilt ott .száulaiiak másutt boro­na simítja a koromfekete földét, Df már az első faluban. Válaszúton megtudjuk a kép mögötti valóság •’,..,iV.V;U.,iţ >Vj — Nem tudjuk, mi lösz. Egyik nap foly­tathattuk a tavaszi munkát, aztán kot napig újra esott az osö. Hidog is volt, éjjel per|ig fagyott. Isten tudja, mi lösz a termőitek tő­lünk nagyon. . . Ki tudja, lesz búzánk, ke­nyerünk?. . . Azt mondja egv igen öreg ember u kis cso­portból, akik körüláduak ott s nézik a ko­lozsvári gépkocsit: nekem ignzán limesen. Itten születtem. Ma gyarországon, Erdélyben, lizeiuiégybi-u but eoltam a hazáért, egem .soha nem bántottak, ami az envém, amit éli sz; rc/tein, azt tőlem senki el nem vcazi. Romáin ember vagyok, de azt mondom, liogy kar volt, bogy huszonkét esztendeje ide. bejöttek a romának, mert nem volt annak m mini teteje kérem, mint­hogy ö szeves/.itiették a népet s háborúsá­got. meg gyűlölködést csináltuk u községben, ahol addig szépen megfért egymás al a ma­gvar, meg a román . . . Most is szép.en meg­férünk, kérem, buta ember, aki ezt meg nem érti . . . Hát kérdem az urakat, mi értelme volt annak, hogy itt ültek huszonkét eszttu- dcig? Megvoltunk mi addig nélkülük is, nii’g- levzünk ezután is. . , V ö'rV, S-. * şt j r+miuiXi >r. ril \ {■ :-S’ * V cíii m)A.rl „ i. Rács Füíöp az öreg neve. Bemegyünk a házába. Az asszony kötényével sepri le a pa­dot. úgy kiuál szivessen, hogy .ue vegyük 'Ul az álmát. Román ember az öreg Bács 1' iilöp s azt mondja, lassú, tempós beszédével: — Azt kérdik az urak, hogy mink tud­juk-e, hogv mi okozza a mostani drágaságot, nehezebb életet? Hát mink okosabbak tud­juk. hogy csak a uagy háború, amit megérez minden ország. Mert kérem más egyéb bajom Az öreg Bács Eiilüp a maga egyszerű logi­kájával, megfontolt észjárásával világosan mutat rá arra az igazságra, amivel végig találkozunk az országút mentén élő kicsi falvakban, ahol vegyes lakosság éilú a maga lassú ütemű életét. Az erdélyi román pa­rasztság idegennek tekinti a hu-zomkétévis beözönlő' répáti rétegét, a maguk világában azokat a falusi potentásokat, akik betele­pedtek falvaikba, politizáltak és meggazda­godtak. Azt a nyelvet beszélték, amit ők, s mégis olyanok voltak vzámukra, mintha va­lami távoli csillagról pottyantak volna alá. Nem éreznek velük közösséget, félnek tőlük kissé vagy közömbösek számukra. Kolozsbsrsa Ez már szegényebb falu, mint Válaszút. Itt kerülnek részben szétosztásra azok a bak- knnesok, gyermekcipők, liszt- és pénzadomá­nyok, amelyekkel nemzetiségi különbség nélkül rendszeresen látja el Kolozsmegye falvainak szegényeit az Erdélyi Szociális Szervezet kolozsmegyti kirendeltsége, amely­nek képviseletében dr. Boda Béla és Papji JózL-ef járnak most szemlcurou. A jegyzővel, bíróval és a tanítóval folytatott megbeszélé­sek és környezettanulmányok után ossz ák ki csak természetesen az ajándékokat mindig a legjobban rászorulók között. Kolozsbcrsán a jegvzőség után az iskolába is megyünk. — Is-ten-hoz-ta! — állanak fel a gyere­kek s a fiatal tanitó elénk siet. Leülnek a nebulók s néznek csodálkozva, kíváncsian. Éppen most várják a n2pi teajdagjukat. Nem nagyon rajonganak a tejért, ami a zöld­keresztes tejakció során jut el ide is: nem igen ittak ezek tejet szopósgyerek koruk óta. Van olyan köztük, aki a cukorosztás előtt cukrot sem látott. Kenyér, puliszka a táplálékuk s mezitláb járnak valamennyien. Az egyik kislány olyan, mint a képesieve­Iczőlajmk kis libapásztorlányai: pisze, szőke- haju, kékszemü s folyton mosolyog. Első elemista. s — Hogy hívnak? — kérdezem. — Tót Ilonka. Szünetet kapnak, mig a tanitó a városi urakkal beszélget. Azt mondom Ilonkának. — Elkísérnél a boltba? Ragyog a szeme. — Vigyük a testvéremet is — kéri. A ..testvére“ pöttömnyi kisfiú. szaporán szedi mellettünk a lábát. — Nincs cipőtök? — Sohase nincs — felel Ilonka — télen 9P nem vót. — Édesapád mit csinál? — Meghótt. Édesanyám van, öt tfC.stvérCm — Miből éltek? —• Scmmibul élünk — magyarázza —ab- bu!, amit az emberek adnak. Édesanyámnak fertőn furt fáj a háta. Mink nagyon szegé­nyek vagyuuk, ugye Jancsi? Jancsi bólint, hogy igen. Megérkezünk a vegyeskereskedés feliratn bolt elé. — Milyen cukrot szeretnétek?. Ilonkának ragyog u szeme. Torkút! — szól áiszollcmUltcto. Kiderül, hogy soha életében mm evett cukorkát, vupy csokoládét Egyedül a kockacukrot ismeri. 'kimondja a tani tójuk, hogy iga/, amit mondanak, csakugyan a legszegényebb csa­ládok közé tartoznak a faluban. Meg tartanuk u megbeszélések, mikor jÖa lilénk egy szegény asszony. Megáll, nem .szól, e uk néz. —- No mi az Tóthné? — kérdezi a talnitú. Süt az asszony szeméből a láz, a keze ahogy a kezünk után kap, forró. Mikor meg­hallotta. hogy itt van a városi autó, felkelt rz ágyhói, magára kapta ruháit s Mbotor- kálr az iskoláig. Ahogy ott á!| betegen, ko­ravénen, didergőn, fogvarogva a nap­sütésben, érzelgősség nélkül: maga az édes- mi v ni szeretet. fermé-zet/esen gyorssegélyt kapott h fel- vei lék az állandóan segélyezettek -listájára. A másik chirii iskolában fiatal, finomarcu, sápadt kis tauitókisasszony fogad. — Miért van olyan kevés gyerek itt? — kérdezzük. — Nehéz ezeket összeszedni — mosolyog — - dolgoznak, segítenek otthon. Juhot őriz­nek. Nehéz feladat a gyerekek között a bak- kuucskiosztás. Egyelőre nem kajihat minden­P o k I o s a bíróval beszélünk, megtudjuk tőle az ada­tokat. Szegény falu rz is: szórványfalu. A falu féllakossúgáuak magyar neve van, elro- má/nosodott magyarok ezek: problémájukról rnár sokszor Írtak, vitáztak, cikkeztek. Az erdélyi élet egyik legfurcsább s leguzomo- rubb jelenségei: nyelvüket felejtett, idegen­né lett magyarok, akiket mint vizcseppet a szivacs, úgy 9zivott fel az itt élő románság. Mngynrderzgén. a következő faluban öreg embert szólítunk meg: — Mi a ni?ve. bácsi? — Rákosi Babos Péter. Igv mondja: Bábos. — Milyen nemzetiségű? — Román. — Milyen va'uásu? — Reformat. I yen nrvek vannak a falubatn: Kezdi, Ba­bos. Molnár, FElszcghi, Kovác-. Szinmagyar nevek — elrománosodott emberek, akik el­felejtettek magyarul, román vis'îietban jár­nak. jellegzetesen román életet élnek s Fcl- szeghy Andrásoknak és Rákosi Babos Péte­reknek hívják őket. A falunak képzett, nagyvonalú jegyzője van, aki részletesen tájékoztat Derzste szo­ciális viszonyairól. Irt is iskolát látogatunk meg. Megkérdezzük a tanítónőt: — Ki a Detgiobb tanuló9 — Hatházi Erzsébet. Szent László királyról beszél Hadházi Er­A KÖZISMERT MOEYÖEÖ! Főraktár: Molnár óh Moier, IV. Petőfi Sándor-utci 11. szám. — Kapható minden it ! ki. Egy kisfiú ka|>. d a testvérének most ueiu jut. Az úgy sir, mintha ki akarna az'i- kadni a szive: — fin is tanulok olyan jól, mint a testvé­rem — zokogja. Alig tudják megvigasztalni. Életrevaló el­gondolása a Szociális Szervezetnek., hogy nz adományok ellenértékéképpen valamilyen munkát kér. A gyerekek cipőikért például gyógynövényt, gombát szeditek. így ez aján­dékoknak nincs alamizsna jellege • rászoktat­ják az einbr-etket arra, hogy ha épek és mun­kaképesek, ne várjanak köriyöradományt, ha­nem valami ellenszolgáltatást nyujtcanak érte. üt tanitó vau a faluban s annyi lelkese­déssel szeretettel tanítanak, hogy nem is munka rnár, amit végeznek, hanem mis:zió. Pedig ‘■ivár és magános életük van: de kár­pótolja őket ez a sok kisgyerek, akik mezit­láb járnak, juhot őriznek, de a jövőt jelen­tik. telkén zsébet, aztán hazafias verset mond el kipi­rulva. A román gyerekek közül a legokosabb egy Abrudán Veturia nevű kisleány, ö Arany: Családi körével brillíroz. Idegen hangsúllyal, de hibátlanul fújja: — Es—tevan—és—teván—kiki—nyugá— lomba . .. — Cercul familiar . .. — Mi az. hogy családi kör? Tanitóoő dolgozik az á llami iskolában * egy gyerekarcu tanitó, aki csángóvidékről menekült, éppen a tűzve, z pusztította Józ-ef- falváról. Öröm velük elbeszélgetni, ezekkel a húszéves fiatalokkal, nkik minden község­ben egyforma forró lelkesedéssel szolgálják Erdély népét s jövőjét. Pedig a terep nehéz, a feladat súlyos, kényelmük nincsen. Az is­kolaépületeket még n~m lehetett mind rendbe hozni: látunk iskolát, amelynek ajta­ján kilincs sincsen s amelynek falain még roma feliratú kép.sk mutatják a gyermekek­nek távoli országok növény és állatvilágát. Pár hónap alatt nem lehetett mindent hely­rehozni. mindent megjavítani, mindennel tö­rődni. De a munka indul, élet költözik Er­dély falvaiba, enyhül a nyomor és la ?atn gyó­gyulnak a sebek. Mert ahogy a poklostelkei szegény román mondta: — A románok nem tettek itt igazságot! De az urak most tesznek! Törődnek miv&~ lünk, nem hagynak itr elpusztulni. . . (M. L.) Óra Irta: Gredinár Aurél Az ember felnéz koranyári éjszakán az égboltozatra és eltűnődik. A munkának vége. Zajos, túlzsúfolt, idegesítő volt a nap. Pihenni kéne. Ez a tiz perc, itt a park fái között a pádon, amint az ember elnézi a csillagokat, amolyan pihenésféle. Jó volna most nem gondolkozni. Csak tiz percig. Próbáljuk meg. \ alahol a közelben autó suhan el az utcán. Szellő is alig jár, olyan csendes az éjszaka. A csöndben hallani a karkö- lőóra ketyegését is. Fürgén, ütemesen szá­guldanak a másodpercek. Mutatják az el­tűnt időt. Életünk tovatűnt perceit jel­zik. Figyelmeztetnek valamire. Milyen különös... Husz-huszonöt évvel ezelőtt nem vettem észre ezt a figyelmeztetést. Nem figyeltem fel rá. Pedig hányszor hal­lottuk ezeket a ketyegéseket, amikor gondtalan, kamaszfejjel rögtönzött ,,olim- piászt“ rendeztünk és stopperórával a ke- zünkben figyeltük az időt, mértük a má­sodperceket a százméteres síkfutásnál Mennyi meleg szín, fiatalos hevület és lá­zas, boldog gyermekizgalom vegyült akkor a stopperóra ketyegésébe. Az az óra nagy volt, alig fért el a tenyerünkben, ütése hangos, szinte durván erős volt és mégis valami gyöngédség, kedvesség áradt abból a ketyegésből, mert nem jelzett egyebet számunkra — legalább is akkor úgy érez­tük — mint azt, hogy ki lesz az első a versenyen. Ma, a júniusi égboltozat csil­lagait figyelve, milyen másképpen ke­tyeg karkötőórámon a másodpercmutató. Mennyivel többet mond. Üteme sulyo~ sabb, határozottabb, komorabb. Int. Je­lez. Rádöbbent valamire. Tudomásul kell vennem. Követeli a meghallgatást. Ke­tyeg... könyörtelenül ketyeg. Olyasféle ez, mint amikor álmatlanul az ágyban fekve, az éjszaka csendjében szilünknek tompa, egyhangú, ütemes dobbanását hallgatjuk, figyeljük, számoljuk. Mennyire rokon egymással ez a két hang, ez a két ütem: az óraketyegés és a szivdobbanás. Külö­nös, hogy ezt csak most veszem észre. Milyen kár, hogy az ember órával szerel­te fel magát. Nem... ne gondolkozzunk. A percek múlnak. Olyan jó itt elpi- henni egy kicsit a pádon, nem gondolni semmire, csak nézni a csillagokat. Milyen rengetegen vannak és milyen békésen megférnek egymással. Méltóságteljes nyu­galmuk imponáló, amint végigsétálva az égboltozaton megteszik mindennapi út­jukat. Körsétájukon nem hagynak ki sem­mit. Mindent látni akarnak a világon és mindenütt egyformák. Kolozsvár felett. ugyanaz a békés nyugalom árad a fényié­ből. mint Berlin és London felett. vagy a Földközi-tengeren, Kréta és északon Izlcnd szigete felett. Évmilliók óta járják útjukat és milyen pontosak mindig. Má­sodpercnyi késésük sincs soha. Miféle óra- szerkezeţ szerint igazodnak, hiszen nincs is órájuk. Nem érdekli az idő. De az em­ber óraszerkezettel kezében már lemérte pályájukat és sebességüket. Mégis csak jó és hasznos az az óra. Ej, ne gondolkoz­zunk! Már a csillagokat sem lehet nyu­godtan nézni? Szellő libben ti meg a fák leveleit s jó­szága hársfaillat terjeng a levegőben. Valamelyik közeli kertből jön. Lehunyom a szemem. Mély és mégis könnyed ez az illat és olyan sejtelmes, mint a nyári éjszaka, vagy a csillagos égbolt. A vegyi technika minden raffinériájával előállított legfinomabb francia parföm sem verse~ nyezhetik *vele. Ebben az egyetlen illat­ban benne van az egész május. Hosszan, mélyen lélegzem. Most csak ez a hársfa- illat érdekel. De a karkötőóra nem hagy nyugton. Bosszant, zavar, idegesít az az egyenletes, folytonos ketyegés. Kifogok rajta. I^ekapcsolom és beteszem a zse­bembe. Elrejtem jó mélyen. Úgy, most legalább nem hallom azt az idegesítő, szü­net nélküli ketyegését, figyelmeztetését, örökös jelzéseit. Nem vagyok köteles tu­domásul venni az időt. Megszűnt. Nincs. Valami különös, csiklandozó érzés ez: időből, cselekvésből, gondolatokból, min­denből kikapcsolódva, lehunyt szemmel ülni a pádon s a csöndes lélekzetvételek közben érezni a hársfaillatot. Ebben az időtlenségben mintha az örökkévalóság lehelle te érintené az embert. S ez olyan jó. Néhány perc múlhatott el, vagy több, nem tudom, de egyszerre csak a közelben valamelyik toronyóra, vagy gyárüzemi óra hangos kongással egyet üt. Tehát egy óra. Az időtlenség varázslatának vége. Hiába rejtettem zsebembe a karórát, az idő jelentkezett. Követelőén, figyelmeztetve Könyörtelenül. Az idő mindig jelentke­zik. Ejnye, hát mégis gondolkozunk? Óra... mindig az óra! Ott ketyegett szobánkban a nagy falióra már akkor is, amikor megszülettem. De akkor még sem­mit sem tudtam róla. Első tudatos talál­kozásom akkor volt vele, amikor három­éves Igoromban betegen feküdtem s ott állott előttem a doktor, egyik kezével a csuklómat fogta, másik kezében pedig ott csillogott a szép, fényes, duplafedelü. aranyéra. Később, amikor óvodába kerül­tem, már vígan olvastam rajta a számokat és meg tudtam mondani, hogy hány óra. Személyes ismeretséget akkor kötöttem vele. amikor a második gimnázium jólsi­került vizsgája után apám megajándéko­zott az első ezüstárával. Hány perc, hány másodperc futott le azóta a hosszú évek során váltakozó órák lapjain, anélkül, hogy az örökös óraketyegésekre különö­sebben figyeltem volna. Milyen fur­csa, csak most látom... talán ugyanezen a paden ültünk apámmal 1917-ben, ebben a régi kis parkban egy este. Nyárelő volt akkor is. Másnap reggel indult a galíciai frontra menet századunk. Itt ültünk. És apám tekintete szomorú volt. Hagyako~ zott, tanácsokkal látott el. Hosszasan el­beszélgettünk, mint két barát. Aztán meg­nézte az óráját és azt mondta: késő van, menjünk haza. Később... ott künt a fron­ton, pokoli pergőtűzben, idegtépő lázban hányszor, de hányszor számoltuk óránkon a tűnő másodperceket, hogy mikor kerül a támadásnál reánk a sor. És emlékszem arra is, hogy hét évvel ezelőtt egy májusi éjszakán azt kérdezte az apám: hány óra? Ott virrosztottunk mellette. A nagy ketyegő óra is ott állt. a falon, de apám már alig hallotta a ke­tyegését s a számokat is csak homályosan látta. Amikor megtudta, hogy hány óra, enyhe kis szemrehányással, de nagyon nagy melegséggel mondta: késő van, men­jenek haza, fiaim. Óramutató sohasem jel­zett még kegyetlenebből, fájdalmasabban ,keserűbben, kétségbeejtöbben másodper­ceket, mint akkor! Azt az órát sohasem lehet elfelejteni. ' Azon a hajnalon halt meg az édes­apám... Órák... mindig az órák! Életünk hűsé­ges kísérői, első pillanatunk.tói az utolsó­ig. Szabályozzák, beosztják, rendezik mun­kánkat, pihenésünket, nappalunkat, éj­szakánkat. És akkor is tovább ketyegnek, tovább a végtelenbe... amikor megszűnt már a szivdobbanásunk. Különben... ne gondolkozzunk. Gépiesen visszacsatolom csuklómra a karórát. Késő van. Menjünk haza!...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents