Ellenzék, 1940. szeptember (61. évfolyam, 199-224. szám)
1940-09-01 / 199. szám
10 4 0 nt apt c mb c r I KOLTESZEl ÉS ELŐADÓMŰVÉSZEI 1,1«: BABUS HÍ5HÁLV A uapfénv ben egyszerre átváltozik u tá> Néha egószeii igénytelen pusztaság váratlan löl ragyog; máskor nem birja a vidék a nap- lényt, banálissá válik, ami előbb, a/, árnyék csendjében, még szivünkre hatolt. Napfényben nem ugyanaz a szép vidék, umi uruvek- ban. Ks épp igy van a kontói alkotásokkal, ba a/ élőszó erő. fenyőbe öltöznek. iSem ugyan- a/ a vers szép előadva, amelyik elolvasva, A tájnál is, milielyt fölsőt a nap, a nap lesz a fontos és amit u nap megmutat és ahova a nap beférkőzik: igy erekedik fölül az előadó művészete a szegény költőén. . . Csak azt hagyja a versből eleven, ami őt elevenné izgatja a versben: csak ott hagyja föllobogni a költő szavait, ahol ő bennük föHoboghnt. Viszont föTlobogtatju a verset ott is, ahol az magától talán nem lobogna. Egy uj műalkotás keletkezik ekként, mely egészen különbözik a költő műalkotásától: habár egyáltalán nem független tőle. Nem lehet mondani, hogy a költőnek semmi ré* sze siucs ebben az uj műalkotásban: de az eredmény nem az ő számítása szerinti: az eredményhez az előadás is nagyban hozzájárul, melyet ő többnyire nem vett számításba. Egészen másként van a drámaírónál. A drámaíró mór eleve előadásra számítja ki müvét: s igy ugyanannak kell azt tekinteni az előadásban is, amivé megírta. A lírikus azonban nem gondo/ fényes termekre és hangos szavakra. Egy szellemi fül számára irja ő ritmusait, amely érzékenyebb és értőbb a test füleinél és nem jut eszébe, hogy durvább testi hangok fognák majd zavarni azokat a lelki haugokat, amiket fölidéz. Ha kitűnő költők előadásra és a testi füleknek mérnék verseiket: abból egy külön művészet lehetne: de ez a művészet még alig született meg. Nem azt akarom evvel mondani, hogy a költő ritmusa nem a fülnek szól, hanem például a szemnek, vagy tisztán az észnek. Nem azt akarom mondani — hisz ez képtelenség volna — hogy a lírikus nem gondol a hangra, a szó hangosságára, a levegőrezgés fizikai ritmusára, mikor verseit leírja és pusztán az értelem számára csinál néma zenét. Ez a némaságra született zene nem is lenne zene. Az igazi zene nem az értelemhez szól. Az igazi zene az érzékeket rezgeti meg és azokon át jut el a lélekig. A kótaokasás még nem zeneélvezet. A versek néma olvasása pedig sok tekintetben hasonlatos a kótaolvasáshoz. Senki sincs jobban meggyőződve mint én, hogy az igazi vers minden szépsége csak hangosan mondva érvényesülhet. De ez a hangosan-mondás még nem előadás. Ez annyit jelent, hogy magunknak mondjuk hangosan a verset, vagy például olyan valakinek, aki velünk egy könyv fölé hajol, vagyaid már a szöveget ismeri. A megértés közvetítője mindig csak az olvasás marad, a szem vagy az ész, amely visszatérhet, időzhet egy helyen, a szavakat élvezheti külön és együtt, latolhatja a sorokat, mint a borkóstoló a bort nyelve hegyén. így érzi a művészetet és még titokteljesebben, még lassabb és szabadabb megállásokkal és visszatérésekkel érzi a lelket, ami a versben van. A verset nem úgy szánta költője, mint a mozifilmet, hogy egyszer és egyszerre legördítsék. A vers élvezetének lényeges kelléke az olvasó szabadsága, aki, ha akarja ,tízszer elolvassa ugyanazt az egy sort, ha akarja, élűiről kezdheti a strófát. A verset tehát, ahogy a költő szánja, mégis csak magunknak mondjuk és olvassuk. Az ilyen olvasás nem előadás és bár hongosan történik, célja nem a közlés. Nincs kötelezve a megértetésre, az értelem kidomboritására, mely a művészien bonyolult nyelvű verseknél az előadónak gyakran oly nehézségeket okoz. Az ilyen magányos olvasás még ha hangos is, nem beszéd. Nem megértetni akar, hanem a nyelv titkos zenéjét élvezi és testet adni a vers ritmusának. Inkább skándálás ez, mint szavalás. Hanghordozása éneklő és grammatikai érlelem másodrendű benne. Olyanok előtt, kik a vers szövegét még nem ismerik, többnyire érthetetlen volna és gyakran komikus. 1‘edig ez az a hangos-olvasás .amely a költő intencióinak megfelelne. És ha a költők maguk adják elő verseiket: az az előadás többnyire ehhez közeledik. Egészen más a művészi előadás. A művész- előadó sem akar egészen lemondani ezekről a szempontokról sem. Mennél többet akar megéreztetni ő is a vers zengéséből, a szavak finom és árnyalatos muzsikájából. De tudja előre, hogy sok mindent el kell ejtenie: és ezeket kész is azonnal elejteni. Nem minden szépség hathat egyszerre: senki sern érti n érzi meg a költői nyelv minden árnyalata* nak varázsát az első babusra. Az ilyen árnyalatokat feláldozza az clőudó: ezzel szemben azonban más súly ott kütclezettsvgek nehezednek ráju. Kötelezve \an u vers megértetésére is: egyszeri hullás utáni megértetésére unnak, amit a költő lassít szurcsölésre, úlntatos, többszöri olvasgatásra szánt! Azt tanították nekünk az iskolában, hogy az igazi költészet egyszerű. Ez. nem igaz. Az egyszerűség lehet egyik eszköze olykor a költőnek: u költészet elve távol áll az egyszerűség elvétől. A köl- tésezt lényegében ünnepi valami: mindig újat akar, uj ruhát, uj szavakat. S uz előadó-művésznek ezt a szokatlan, ünnepi, bonyolult, tömör beszédet kell átértenie egyetlen hallással! De ez még nem minden. Jó lta ez a tolmácsoló szerep nem jut ellenkezésbe a művészi céllal. De nagyon gyakran ellenkezésbe jut. A vers titkosabb és zenei ritmusa nern mindig esik ütüze az értelem menetével. Sőt nagyon gyakran éppen a ritmusnak és az értelmi tartalomnak különböző megfelelései, szétválásai és egymásratalálúsai és az uj és még mélyebb ritmus, ami ebből kialakul, teszi a vers főszépségét. Már most. ha a kettő nem esik egybe, mit tegyen az előadó? Mint művész szeretné a vers ritmusának és nyelvének zenei szépségeit mennél tökéletesebben érvényesíteni, de másrészt mint tolmács kényszerül az értelmi menetet is híven követni. Művész és tolmács lévén egyszerre mint a műfordító, munkája örökös megalkuvással jár a két szempont közt mint a műfordítóé. S mindez azért, mert a költő nem gondolt rá. mikor a verset megírta. éppoly kevéssé, mint ahogy nem gondolt a fordítóra. Könnyű aztáu elgondolni, hogy ahol ezek a megfelelések, ezek a ritmikus szétválások és egymásratalálások forma és értelem között nagyon bonyolultak :azok a versek — majdnem azt mondtam lefordithatntlanok — azok a versek előadhatatlanok. Úgy van ez igazán mint a fordítással. Legkönnyebben fordítható és legkevesebbet vészit a fordításban az a vers, amelyikben az értelemmé a döntőszerep; éppígy legkönnyebben előadható az a vers, ahol a zene jóformán csak testhezálló öltönye a gondolatnak. Tehát nem mindig éppen a legjobb vers. De a miivészén és tolmácsén kívül egy har rnadik szerep is jut az előadónak. Nemcsak a műfordítóhoz lehet őt hasonlítani, hanem az illusztrátorhoz is. Hisz ebben a minőségben is művész és tolmács ő: valami a művészből és valami a tolmácsból van az illusztrátorban is: de egyik sem tisztán és egészen. Művésznek nem eléggé önálló: tolmácsnak nagyon is az. Ki az az illusztrátor? Mit jelent az, hogy az előadó művész — illusztrátor? Aki egy könyvhöz a képeket rajzolja, nem akarja éppen ugyanazt mondani, mint az, aki megírta.; ugyanazt a képpel, amit az iró mondott a szavakkal. Mert kép és szó közt nincs meg az a párhuzamosság, ami például a különböző nyelvek között mégis megvan. A kép nemcsak más módon fejezi ki a mondanivalóját :hanem egészen mást tud kifejezni a valóságból, mint a szavak. Az iró elmondja alakjainak érzéseit, gondolatait, beszédét. A rajzolóra most már az maradna, hogy ezeknek az alakoknak arckifejezését, mozdulatait, testi attitűdjét mutassa meg. Milyen keveset tudna megsejtetni a rajzoló abból, amit a költő mondott el: az érzésekből és gondolatokból! De másrészt mily szegényes fogalma; adhat például az arcról — színekről, vonalakról — minden leírás, mely csak szilvákkal történik :rgy jó rajzhoz képest! A rajzoló tehát nemesük fordítója a költő müvének, hanem annak mintegy kiegészítője. Meri épen azt mondja cl, amil a költő elhallgat, amit a költő nem is tudna elmondani. De ez u tényállás különösen dilemmába hozza a rajzolót és szinte egész művészetet problémává teszi. Történhetik-e ez a kiegészítés tisztán csuk a költő intenciói szerint? Úgy érteni: lehetségese, hogy a rajzoló-művész pusztán csuk azt és ugy rajzolja, amit a költő maga is éppen ugy elképzelt, de eszközeinek a puszta szónak elégtelensége miatt már visszaadni nem tudott? Ugyebár ez teljesen lehetetlen? Az illusztrátor bárhogyan is törekszik auktorának intencióihoz tapadni, mégis a suját egyénisége, a saját művészete fog nyilvánulni a rajzban és lényegesen több lesz henne, mint amit az iró elképzelt. A rajz bizonyos teljességet kivan es u költői miiben jelzett szűk célzásokból vagy akár azokból mintegy geometriai meghosz- szabbitásából is alig lehetne ilyen teljességgel kiolvasni mindazt egészen a költő elképzelése szerint .amit vonalak és színek dolgában ő elmondani nem tudott. De többet mondok: nem is bizonyos, hogy u költő mindazt ilyen teljességgel egyáltalán el is képzelte. Mert kétségtelen, hogy a költő műalkotása ugy teljes, ahogy van: és sem- niifc'e kiegészítést voltaképp nem kivan. A költő éppen aunyit és ugy kivánt képzeletünknek anyagot adni, amennyit és ahogyan tényleg adott is; igaz, hogy bizonyos dolgokat nem tudott volna kifejezni, de ezeket nem is akarta, ezek nem tartoznak bele a mondanivalójába, melynek határait és lényegét már eleve a sajtá művészetének eszközei szabták meg. Mondom: amennyit ő adni akart, annyit meg is udott tényleg és minden további megkötése az olvasó fantáziájának tulajdonképpen már illetéktelen beavatkozás az 5 művészetébe, túlnő az ő alkotásának kijelölt formáin s ekként magát azt az alkotást is elváltoztatja. Ugy tűnik fel tehát, hogy teljesen igaza van annak, aki az illusztrátor művészetét nem is művészetnek, sőt inkább művészet- ellenes valaminek tartja. És mégis be kell vallanom, hogy én nehezen tudnék lemondani az illusztrált könyvről. Nehezen tudnék megelégedni az olyan Bueh- schmurk-kal, amilyenek manap divatosak — amely teljesen függetlenítette magát a díszített műtől, amely tehát a költő művészetébe be ivem avatkozik. Ebben sem tudok el- válni a gyerekkorom emlékeitől, a gyerekkorom ízlésétől. Micsoda élvezetet jelentett akkor egy ilyen képes könyv! Az ember százszor is előre lapozott a képhez és nézte: ez itt Mari. a százados leánya, ez meg Tamás, a raatrózfiu! így fonódott össze az őserdő és igy nyíltak az apró ablakok a nagy és odvas fatörzseken, melyekben laktak az erdei törpék! Mindezt a boldog gyermeki gyönyörködést, amire ugy emlékezem vissza, mint az első nagy művészi szenzációkra szoktunk emlékezni: egy alapjában müvészetellenes dolog fakasztotta volna?! Hisz kinek az ösztöne művészibb, mint a gyermeké? Amit a gyermek igy élvezett hajdan, elmerülve a nagy családi asztalnál, a petróleumlámpa szűk fényköre alatt: az lehetett naiv mese, lehetett kezdetleges, rossz rajz. de nem lehetett alapjában .elvében művészieden valami. És az is eszembe jut, hogy nagy művészi értékű, igazán művészi szellemű, de naivabb korok mennyire szerették az illusztrált könyvet. A késő középkor miniatűrjeire gondolok, a Dante első illusztrátoraira, a krónikák, a legendák képeire. Tisztán művészieden elvből fakadt volna mindez? Nem. Kell lennie lehetőségnek, hogy az illusztrátor egy magasabb egységbe olvaszthassa azt, amit ő ad. Igaz, hogy amit kapott, az maga egy tökéletes mii, kész és hiánytalan egység. De e világon mindenütt azt látjuk, hogy kész és tökéletes egységek is továbbépülhetnek és kiegészülhetnek még nagyobb egységekké. Az Isten művészete is ezen az elven alapul. SEJTELEM RÓNAY GYÖRGY VERSE Egy különös madár röpül felém. A csőre csillog és a szárnya csattog. Ó jaj mindig, minéig magamra hagytok, ha e különös madár száll felém. Úgy félek és úgy fáj és hasztalan könyörgök és kiáltok és sikoltok! Ti csak tréfára veszitek a dolgot, s itt fekszem iszonyúan egymagám. És egy reggel fölöslegesen óvod, álmom csöndjét s hiába kelt a csókod. Olyan hideg lesz arcom, mint 3 jég. Tekintetem a homlokomra rá fagy. Odakinn az akácok illata árad és valúszinütlenül kék az ég,, x KITEKINTÉS A VILÁGBA Vajúdó Marianne Megérkeztek hát, hosszú szünet után, a francia hetilapok is m‘hozzánk. Ugy vajúdó ország kínos ünmarcango lásáról beszélnek c lapok. Marianne, a nyugati világ biztosnak Iliit bázsa, a szellem tisztaságának országa, 1 ran ciahon, szörnyű belső szellemi harcok melegágya lett. Alert erről beszélnek elsősorban e lapok. Annakidején a/ egyik francia gondolkodó azt mondot ta, hogy az európai szellemet két ve szély fenyegeti: a rend és a rendetlen ség veszélye. Ugylátszik, hogy a jósló francia saját hazájának a sorsát vázolta ebben a kijelentésében, mert ren detlenség van a Rajnán túl. A polgár siratja a vesztett otthon emlékét és révedve gondol az örök biztonságot je lentő „vonal“ pusztulásra. A munkás az ujjáépüés tábora felé vánszorog. Hiányzik a szerszám a kezéből, mert ugyanazok üttették ki azt onnan, akik annakidején szerszámot adtak a kezébe. Az érzéketlen, befészkelödött idegen töke önmaga sírját ásta meg. És a politikusok, a vezetők? A „Marsilia“ n tett bolyongás után visszatértek, hogy vádlottakká legyenek. A francia kato na pedig most |s csak azt kérdezi, amit annakidején szeptemberben kérdezett: miért harcolni? Marianne vajúdik. Vajúdásának egyik jellemző tünete, a bűnösök kitartó szorgalommal végzett keresése. A másik tünet pedig az általános szellemi útkeresés, kutatás az ország egészségesebb életformáját kialakító vezetők után. A jövő embere utáni vágy, aki nem a sírját fogja megásni az országnak, hanem építeni fog. 1 Valéry 1922 ben, a győzedelmesen befejezett világháború után. Zürichben ezekkel a szavakkal nyitotta meg egyik előadását: „A viharnak immár vége s mégis aggódunk, nyugtalanok vagyunk, mintha csak most volna kitörőben. Majdnem minden emberi dolog borzalmas bizonytalanságban lebeg. Számolni kezdjük, hogy mi minden tűnt el, miután az elpusztult dolgok majdnem minket is elpusztítottak. Nem tudjuk mi fog születni, de okunk van rá, hogy féljünk tőle. Reményeink bizonytalanok, félelmünk alapja biztos. Aggályaink reményeinknél végtelenül meg okoltfijbbaki Megvalljuk önmagunk előtt, hegy az élet öröme és a bőség mögöttünk van, mig a zűrzavar és a kétely mibennünk és velünk van!“ így beszélt Valéry a győzelemmel befejezett háború utáni második évben. Az iró fogékony lelkének túlzott borúlátásáról tanúskodtak e szavak. Talán akkor nem is voltak helytállóak. De a második háború után klasszikusan fejezik ki azt a lelkiállapotot, melyben a romlásba jutott Franciaország vergődik. A leveretést követő időben általános szellemi bénaság vett erőt Franciaországon. A most megérkezett lapok már arról tanúskodnak, hogy a tragédia kábultságából măr magához tért az ország, mert cselekszik. Keresi a bűnösöket s uj belső élet kialakításának a vágyával foglalkozik. De nem látjuk még az uj embert s nem is hal-, lünk róla. Pedig csak ö, vagy ők menthetik meg igazából Franciaországot, a vajúdó Marianne!. Csak az uj emberek lesznek képesek igazán épitő munkásai lenni Franciahon uj békés korszakának. Annak a békének a munkásai, amelyről ugyancsak Valéry azt mondotta, hogy „a béke az a háború, melynek menete megtűri a szeretet és alko tás cselekvéseit.“ Ha ezt a háborút is elveszti Franciaország, akkor Marianne vajúdása halállal végződiik. De ezt még az ellenségei sem kívánják. Mert végeredményben az igazi Franciaorszá got nem a „Marsilia“ utasai képviselik, de még a Leon Blumok, Lévyk és Fros'« sardok sem, hanem azok, akiknek ősei a Sainte Chapelle építésénél hord ták a köveket, vagy akiknek köréből Pascalok, Pasteurök, Curíek és Mar- celin Berthelot k kerültek a Szellem templomába. (h. b.)^
