Ellenzék, 1940. szeptember (61. évfolyam, 199-224. szám)

1940-09-01 / 199. szám

Mikes Kelemen Törökországi leveleiből

Rodostó, 28, Maji, 1720.

Már mi itt derék házastüzes emberek vagyunk és úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont. De tréfa nélkül, édes néném, mi itt igen szép kies helytt vagyunk. A város elég nagy és elég szép, a tengerparton lévő kies és tágas oldalon fekszik. Az is való, hogy Európának éppen a szélén vagyunk. Lóháton innét Koustanczinápolyba két nap könnyen el lehet menni; tegeren pedig egy nap. A bizonyos, hogy sehol a fejedelemnek jobb lakóhelyt nem adhattak volna. Akármely felé menjen az ember, mindenütt a sép mező, de nem puszta mező; mivel itt mindenütt a földet jól megművelik, a faluk mellett lévő mezők nem puszták és ennek a városnak a földje olyan miveit, valamint egy jól megmivelt kert — kivált mostanában gyönyörűséggel nézi az ember itt a szántóföldeket és szőlőket és a sok veteményes kerteket. Itt pedig annyi szőlőhegyek vannak, hogy másutt egy vármegyében elég volna — azokot pedig igen jól mi- velik és azokban a sok gyümölcsfák úgy tetszenek, mintha mind kertek volnának. Itt pedig meg nem karózzák a szőlőt, mint nálunk, azért is az ágak mind le vannak hajolva, a szőlőgerezdet a levelek béfödvén, a földet is árnyékban tartják, e pedig szükséges ezen a meleg földön, a hol nyárban igen kevés esső jár — igv a föld nedves marad ps a szőlő nem szárad el.

I Itt, a való, sok veteményes kertek vannak, az ide való szokás szerént mivelik, de jnem lehet a mieinkhez hasonlítani. Gyapo- itat pedig sehol annyit nem vetnek, mint itt !es a gyapotból való kereskedés itt igen nagy. íTorda vármegyében, gondolom, hogy megteremne, de a mi kokány földünkön elegendő melege nem volna. Itt az asszonyoknak egész esztendő által csak az (a dolgok), hogy 'a gyapotot elvessék, megszedjék, eladják, Vagy megfonják. Májusban vetik el és octo- herben szedik meg. Való, hogy sok bibelő- dés vagyon a gyapottal, de minthogy itt az jasszonyoknak semmi más külső munkájok nincsen, azért arra reá érkeznek.

) A város felől azt mondhatom, hogy ezen a földön elmondhatni egy szép városnak, a mely nem olyan széles, mint hosszú. De akármely szép házak legyenek itt a városokon, nem tetszhetnek szépeknek; mivel az utczára nem hagynak ablakokot, kivált a törökök azért, hogy a feleségek ki ne láthassanak — micsoda szép dolog az irigység! A picza a városnak igen bőv — a sokféle szárnyas állat, gyümölcs, kerti vetemény itt olcsó — amig ide nem jöttünk, még minden olcsóbb volt. De ha egy kis drágaságot okoztunk is, de való, hogy csendességet is okoztunk; mert a lakosok magok mondják, hogy amig ide nem jöttünk, ahol most vagyunk szállva, ott az utczákon nappal is félve jártának az asszonyok és leányok, estve felé pedig a kit kivül találhattak, azt elragadták és gondolja el ked, mint bocsátották el? Még gyilkosságok is estenek, ezeket pedig a jancsárok, görögök és örmények követték, de már most legkissebbet sem hallani. Estve kiki sétálhat az utczákon, semmitől nem tarthat. A való. hogy mink is sokan vagyunk, de legkissbebb dolog ha történnék, a kapunkon lévő 30 jancsár megtanítaná azokot, C kik valamely garázdát akarnának indítani. Nem is lehet már csendesebb hely, mint a hol mi lakunk — estve idegen jancsárt, se görögöt nem látunk, noha a szép időkben

II óráig is kint vagyunk. Csak ilyen hamar ís már micsoda hasznára vagyunk a városnak, hát még ezután. Csak azt bánom, hogy messze vagyon Bercsényi ur tőlliink: ő nem bánja, mert ritkábban megyünk hozzája és annyival kevesebb lesz a költség. De mit tudunk tenni, ha messze is, csak oda kell menni — hát hogy töltsük az időt? Még az asz- szonyok sem szeretik aztot, de mit tehetnek yelünk együtt rólla? A való, hogy a nem pékik alkalmatlanabb, hanem nekünk, mert fsak el kell hozzájok menni, valamint az ur tlolgára.

Már eleget beszéltem a városról és a földjéről: hanem már a mi házunknál lévő szokásról keli szólni, és az időtöltésről. A való, hogy egy klastrombán nincsen nagyobb rendtartás, mint a fejedelem házánál. Ezek pedig azok a rendtartások: Reggel hatodfél órakor a dobot megütik, akkor a cselédeknek lei kell kelni és készen kell lenni hat órára. Hat órakor dobolnak és akkor a fejedelem felöltözik — azután a kápolnába me- gven és misét hallgat. Mise után az ebédlő házba raegyen — ott kávét iszunk és dohányozunk. Amikor az óra három fertály nyolczra, akkor a fejedelem misére megven, mise után a maga házába megyen és kiki oda megyen, a hova tetszik. Tizenegyedfél órakor megütik a dobot ebédre és tizenkét órakor asztalhoz ülünk és törvényt teszünk a tyúkokra. Harmadfél órakor a fejedelem csak magánosán a kápolnába megven és ott vagyon három óráig. Mikor az óra három jfertály ötre, akkor elsőit dobolnak eistvéli imádságra, öt óx«kac mwtecUkaí is egy kévé«

idő múlva harmadikat — akkor a fejedelem a kápolnába megyen és azután kiki eloszlik. Vacsorára hetedfél órakor dobolnak. A vacsora nem tartván sokáig, nyolez órakor a fejedelem levetkőzik, de loggyakortább le nem fekszik még akkor és reggel, ha szinte hat órakor öltözik is fel, de éjféli két órakor felükéi. Azt pedig ne gondolja ked, hogy legkissebb változás is legyen mindezekben. Ha szinte a fejedelem beteg volna is, akkor is mind egyaránt folynak a rendek. Hatodfél órakor felkelni nem kicsiny dolog, de el nem mulaszthatom azért, hogy kedvit találjam és mindenkor jeleu vagyok, mikor öltözik — a hivatalom is azt hozza magával, hogy vigyázzak a cselédekre.

Ezek tehát a mi klastromunkbéli rendtar tásink. A mi pedig a múdlatságot és az időtöltést illeti, a sokféle és kiki a maga hajlandóságát követi. A fejedelem minden héten lóra ül kétszer és eisiţig oda vadászunk; mert itt igen sok fogolly és nyúl vagyon, mind szürke. Mikor pedig vadászni nem megyén a fejedelem, akkor csak a sok írásban tölti az időt. Mink is jobban tövtenők, ha lehetne, mert az ember nem mehet örökké sétálni, nem lehet mindenkor a mezőn vándorlani: az idei való emberekkel pedig nem lehet társalogni. litt az idegem senki házához nem mehet. Kivált, az örmények inkább féltik feleségeket, mintsem a törökök. Még nem Hathattam a szomszéd asszonyoméit.

Napjában tízszer is a kapuja előtt kell el- mennem és ha a kapuban talál lenni, úgy szalad tőkém, mint az ördögtől és hézárja a kapuját. Nem törődöm rajta, mért közönségesen az örmény asszonyok o'lyan fejérek, mint a czigánynék. Ebből elitélheti ked, hogy itt a lakosokkal semmi ismeretség nem lehet, nem is vesztünk semmit; mert it't ki szőcs, ki szabó. Valami főrenden lévő emberek itt nincsenek, a kikheiz mehetnénk, lü- rök urak vannak, de unabmas dolog törököt látogatni: egyik a, hogy törökül nem ltudok; máisik a, hogy ha az ember hozzájok megyen, elsőben: no ülj le — azután egy pipa dohányt ád, egy findzsa kávét — hatot, vagy hetet szól az emberhez, azután tiz óráig is elhallgatna, ha az ember azt elvárná, ők a. beszélgetéshez, nyájassághoz épen nem tudnak. Minden mulatságunk tehát abban áld, hogy Bercsényi úrhoz megyünk vagy ebédre, vagy vacsorára — ott mégis nevetünk a kis Zsuzsival; mert az asszonnyal reá kell! az embernek tartani magát, valamint a kom- pódi nemesasszonynak. A már csak a régi dolgokat szereti beszélni, hogy leánykorában micsoda mulatsági voltának. Azt jól tudja ked, hogy nekem ahoz semmi kedvem nincsen. — Énnekem a micsodás természetem vagyon, elhallgathatom az embert három óráig is, hogy egyet ne szóljak, de azután kérdje meg ked ttőllem, mit beszéltek nekem? egy szót sem tudnék megmondani

belőle. így vagyok azzal az nri a- .zonnya! Két óráig sem szólok egyet. Ha nevet, én is nevetek, de sokszor nem tudom mit —• azt gondolja, hogy én azokot mind nagy fígyel- mc'tességgcl hallgatom, Ugyan is, ha én regi dolgokkal akarom az idői tölteni, a Nagy Sándor históriáját olvasom, az elég régi.

Mind ezekből’ megláthatja ked, hogy micsoda városban -telepitétlenek le bennünket; annak micsodás lakosi vannak, micsoda környéke; itt micsodás szokást tartunk. De a/t. még nem mondottam kednek, hogy én rni- csodás szokást tartok. Az én szokásom a, hogy tiz órakor lefekszem és a szemeimet hézárom és rend szerént azokat fel nem nyitom más nap hatodfél óráig. Ezt a dicséretes szokást mind télben, mind nyárban megtartom. Azért ez a levél olyan hosszú, hogy már tiz az óra, alugyunk hát, édes né- nuém. De az egészségre keli] vigyázni, ha azt akarja ked, hogy gyakran Írjak. Má-.szor többet, vagy kevesebbet. Ihon azt majd elfelejtettem megirni, hogy az a veszett kosz- vény az urunkra jött alkalmatlankodni.

MIKES

,,Zágoni Mikes Kelemen, a Törökországi Levelek és más művek Írója, született Zágonban, Háromszék vármegyében, 1690 augusztusában.“ (Irodalomtörténet.)

Születésének 250. évfordulója a magyar széppróza születésének is az ünnepe. Mert Mikes Kelemen nemcsak egy letűnt kor adatait mentette át Írásaiban az utódok számára, hanem mint iró és a stilus embere is el nem évülő értékeivel idézi azt a kort, amelyben első és igazi nagy találkozásai játszódtak le a magyar szellemnek a nyugatival, Eu rópávaí. Élete folyása korántsem volt olyan derűsen csobogó, mint Leveleinek közvetlenséget, Üraiságot, humort és bölcsességet árasztó hangulata.

Apját a politika vihara pusztította el. Az ő élete bolyongásba tévedt.

Erdélyi életének utolsó nagy stációja a marosvásárhelyi' országgylüés volt. Rákóczi akkor búcsúzott Erdélytől s a 16 éves Mikes követte urát, mert tuszkolta őt a ragaszkodás, vagy ahogy ő irta: az „urához való vak szeretet“. A marosvásárhelyi napok óta Mikes soha nem látta viszont Erdélyt, csak távol* bércei, a Keleti Kárpátok »hegylánca integetett feléje akkor, amikor Rákóczi halála után politikai küH detésben Jászvárosban (Jassy) járt. Hazája ellen kellet volna cselt szőnie ottan, de nem vitte rá a lelkiismeret s a helyzet is úgy alakult, hogy vissza kellett térnie Rodostóba, ahoi további huszonhét évet töltött száműzetésben, „dobszóra élve“, 1762 ig, amikor a pes- tises halál örökre lezárta hazája felé egyre fátyolosabb tekintettel néző sze mét. Ott ís temették el a Márvány tenger pártján s csontjai már rég porrá lettek, de levelei „megérkeztek“ s ez irodalom olyan helyre tette ezeket az Írásokat, ahová csak a halhatatlanok Ikezvonását szokták tenni.

A bujdosó fejedelmet kísérő Mikes több évet töltött Franciaországban s ta. Ián az ottani irodalmi divatnak hódolt be, amikor rodostói magányában később leveleket kezdett írni, bár az sem lehe tetlen, hogy a résztvevő szivektől és szeretettől megfosztott ember képzeletében teremtett magának egy olyan lényt, akivel minden gondolatát, szívé nek minden érzelmét tartózkodás nélkül közölhesse.

Kétségtelen, hogy az ilyen belső in ditékok mellett, szava volt a francia levélírók, Guez de Balzac, Yoiture és Madame Sévigné példájának is, hegy Mikes levélírásra adta a fejét. Nem utánzás volt ez. Sokkal több. Irodai műnk egy olyan műfajba kapcsolódott be általa, mely azt jelenti, hogy lépést tartottunk Nyugattal. Éppen úgy, mint Apáczai Cseri János elhozta abban a korban nekünk Descartest és ha meg nem hal olyan korán, akkor talán ml i; részt\ eszünk az európai filozófiai gon dolkodás terebélyes fájának a lombos!- tásában.

Mikes megfogadta Sévigné marquis né tanácsát: „Valóban, barátok között engedni kell egy kissé a tollakat, hogy tetszésük szerint nyargaljanak.“

Az ő tolla valóban „tetszése szerint nyargalt“, de mégis mennyi disciplina a szellem discipünája érezhető minden mondatán. Jelzői nem fölöslegesek, hasonlatai életet sugallók, stílusa azért színes, mert szintelenségre törekszik.

Büszkén Írhattuk le. hogy az ő leve lei nagyobb értéket jelentenek, mint franciáké, mert azok a szalonok mir ’ rág szókincsét őrzik, mig a Mikes le veleiben a székely társalgási nyelv él és nemesedik szépprózává.

Mikes Kelemen állítólag képzeh alakhoz irta leveleit. Ma már bizor.ves hogy az irodalomnak irta. Hisz ő a- első tárcairóijjk, (h. b.)

HÍRES KÖLTEMÉNYEK

E cim alatt minden vasárnapi számunkban a világ irodalmának, vagy a magyar irodalomnak egy-egy hires versét közöljük. Régi ismerősöket, akikkel érdemes újra találkozni. S köztük esetleg olyanokat, akikkel az olvasó most találkozik először Hires verseket. amelyeket, érdemes magunk elé idézni vagy amelyekkel érdemes megismerkedni.

Elégia egy rekettye bokorhoz

TÓTH ÁRPÁD VERSE

(Apja szobrász volt Debrecenben. Maga is szavak szobrásza, versek finom ötvöző művésze volt. Az Ady jöllépése nyomán keletkezett irodalmi viharban költői műhelyébe elhúzódva, tiidőbajával várva a szelíd halált, csiszolhatta gyöngéd, szerelmes kézzel finom veretű verseit, amelyek széles visszhangot nem vertek akkor, de ma igaz gyöngyei a modern magyar költészetnek.)

Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve S tömött arany díszét fejem fölé lehajtja A csónakos virágú, karcsú, szelíd rekettye,

Sck-eok ringó virág, száz apró légi sajka.

S én árva óriásként nézek rájuk s nehéz Szivemből mig felér bús ajkamra a sóhaj,

Vihar már nékik az, váratlan sodru vész S megreszket az egész arany hajóraj.

Boldog, boldog hajók, vidám lengök a gazdag Nyárvégi délután nyugalmas kék egén,

Tűrjétek kedvesen, ha sóhajjal riasztgat A lomha óriás, hisz oly borús szegény.

Tűrjétek kedvesen, ha lelkének komor Bányáiból a bú vihedere kereng fel,

Ti nem tudjátok azt, mily mondhatatlan nyomor Aknáit rejti egy ily árva szörny, egy — ember!

Ti ringtog csendesen s hűs, ezüst záporok S a sűrű napsugár forró arany verése Gond nélkül gazdagúló mélyetekig csorog,

Méz s illatrakománnyal teljülvén gyenge rése,

Ti súlyos, drága gyöngyként a hajnal harmatát Gyüjtiteik s nem bolyongtok testetlen kincs után,

Sok lehetetlen vágynak keresni gyarmatát Az öntudat nem űz, a konok kapitány.

Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét A kínok vasszöge szorítja össze testté, i S melyet a vad hajós őrült útakra visz szét,

Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté,

Bár fájó szögeit már a létentúli lét Titkos mágneshegyének szelíd deleje vonzza:

A néma szirteken békén omolni szét S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa.

És hát a többiek?... a testvér emberek,

E hányódó, törött, vagy undok, kapzsi bárkák,

Kiket komisz vitorlák, vagy bús vértengerek Rettentő sodra visz: kalózok s könnyes árvák, —

Oh a vér s könny modern özönvizébe vetve Mily szörnyű sors a sok szegény emberhajóé:

Tán mind elpusztulunk s nincs, nincs közöttünk egy se,

Kit boldog Ararat várhatna, tiszta Nőé.

Tán mind elpusztulunk s az elcsitult világon Csak míriád virág szelíd sajkája leng:

Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon,

Egy néma ünnepély, embtr utáni csend,

Egy boldog remegés, és felpiheg sóhajtva A fájó ősanyag: immár a kínnak vége!

S reszketve megnyílik egy lótusz szűzi' ajka S kileng g boldog Idegbe a Jiószin szárnyú Béke.