Ellenzék, 1940. szeptember (61. évfolyam, 199-224. szám)
1940-09-01 / 199. szám
A NOVELLA MESTEREI. KRIÍDY GYULA: Abban a \ároskában, ahol megte 'epedtem, hogy jóságban, szivnem esség* jen, erényességben é? gőgös tisztaság’* Dán tolt sem hátralevő éveimet, csakhamar megismerkedtem Plátó úrral a aelybeli nőrevelde tulajdonos igazga* ójával. Bizalmát sikerűit megnyerni, nert a déli sernél inspektor úrnak, dél itáni kugl’zásiiál. a Mályvánál', főiigaz* •ató úrnak szólítottam. Külsejére nézte csak annyit mondhatok az emlélkira .'ok olvasójának, hogv mindenbitt' meg felelt azon figuráknak, amelyeket rossz .lémet éldapokbót Hitlerünk. Szeművé-« j;e volt s igen komolyan vette az életet. Kopasz, hatalmas termetű és potjrohos volt és soha sem gondolt arra, hogy ígyszer meghal s vége lesz az egész dicsőségnek. A homlokán izzadságcsep- pek, lehajtott gallérja mindig szűk né* fiánv Lafontaine mesét tudott franciául $ bevallotta, hogy ebédután karosszék ben alszik, miközben fájós lábait sznp* panos vízben áztatja. Jő ember volt, neve valamikor elzászi íranciasággal hangzott, midón harminc év előtt a városkában megtelepedett és intézetét ki nyitotta. Egy helybeli bölcs vagy bon Iond: egyszer Plátó úrnak szólította. Legfeljebb annyit törődött a helybeli és környékbeli emberekkel, kinek van serdülő leánykája, akit a Házikincs nevű nőneveidébe beírhat. Mindig Arolt egy német újság bő kabátja külső zsebében, amelyből megerősítette mondanivalóit. Egyszer a feleségével megismerked tem a bástyasétányon nvári alkonyaién, midőn is lehetőleg gálánsnak mutatkoztam, bár Plátóiné csupán annyiban különbözött férjétől, hogy nem viselt bajuszt. Mindig szerettem az elhagyott. csúnya és mellőzött öreg nőkkel fcglalkozni, mert a háTát isten adományának tartottam. S ezldőtájt, midőn jó cs tiszteletreméltó erkölcsök között óhajtottam bevárni életem végét, talán inkább ügyeskedtem, mint egyébkor. A Vadászkürtnél, a bástyán vacsorát és rajnai bort rendeltem, a bányász zene* karral néhány érzelmes dalt játszattam, virágot vettem és a kucséber kosarát elnyertem. A hölgyet jobbkaromra a férfiút baloldalra vettem amint a temérdek lépcsőfokon hazafelé ballag tunk éjféltájban, dalokat énekeltem a bástya kiszögeléseinéí, mint egy diák éa hogy a hölgyeknek kedvében járjak, arról bölcselkeiltem hogy akkor volt szép az élet, midőn a nők krinolinban öltöztek. A nőnevelde kapuja előttmind a hárman összecsókolóztKrilk. S már ekkor szemet szúrtak a fehérrátnás ablakok, amelyek mögött bizonyosan epedó, 1, iába álmodozó, unatkozó fiatal leányok kénytelenek unalmas egyhanga- ságban eltölteni kí’e* éveiket. Harmadnap PJátó úr revansot kért * déli sernél, tisztelném meg házát másnap vacsoraidőben. — Szívesen — feleltem — ide enged je meg. hogy a növendékek is asztalnál lehessenek, mert nagyon szerelem a gyermekeket. , *— Az intézeti rend... A gyermekek már korán este hálótermükbe vonulnak — felelt kelletlenül Plátó és begombolta a kabátját, mint a színpadon. Némi szünetet tartottam, azán no- morúan szóltam: J — Uram, ön ismeri már-világfelfogásomat. Bővebben talán nem is kellene magyarázni önnek, hogy életem célja a vezeklés elherdált, elpazarolt ifjúságomért. ó én nem becsültem meg ag életet. Kcrinye^mü, gondtalan éveket halmoztam egymásra, amíg végül itt szamárkórö. Pedig tele vagyok ember szeretettől, bölcsességgel, megértéssel, talán jósággal. Nagyon kérem, ne zárja el a gyermekeket. — Azok már nem gyermekek — f: lelt argumentálva Plátó — azok már leányok. Álmatlan, lármás, nyugtalan te remtések, akik, körülbelül éjfélig vihán colnak, táncolnak, lármáznak. Ajtókat csapdosnak és lámpákat borítanak fel. A párná’kkal úgy dobálóznak, mint a bakák a kaszárnyában Szegény felesé gémmel tehetetlenül állunk a zsivajban. Mit nem adnánk, ha egyszer elal látnák őket! Ugyanezért nem szabad önnek estve az intézeti szobákba lépni. Mit mondanának a szülők? — Semmit. Egy jóságos öreg uracska kivárisi volt a növelde lakóira. Vájjon, ha nappali órában húznám meg a csengettyűt a Lapu mellett, nem látba* nám-e a hirne\es intézet berendezését? — Este lesz, uram. — Ezenkívül engedje meg, hogy né mi vadpástétommal szolgáljak a vacsorához. Ciróf Murány, aki a szemsizéd vármegyében vadászik, éppen ma ie peU meg egy ksebb küldeménnyel, j Plátó, szegény, elpirult, gyorsan pislogott kisvárosi szemüvege mögött. — Fs néhány üveggel a Rajna vidék terméséből is mellékelek a vadásizzsúk- múnyhoz, amelyeket majd a gyermekek elvonulása után az ifjúkor szép emlékeire elfogyasztunk — szóltam bátorítólag. Plátó ur oly nyugtalan lett, hogy megkereste esernyőiét és feleségéhez sietett, megbeszélendő a váratlan eseményeket. Ő jóember volt. Kicsi* hiú, kicsit ostoba de jó. aki már csak azért sem követelt volna el rosszat, mert az ördög elvisz’. De én jobb ember voltaim.,. Az alkony a bástyasétányon talált Szerettem e2t a helyet, mert lelki- isnierelfurdalásaim itt elmaradoztak, mint a fekete kutya doktor Fauszt történetében. Völgyek, hegyek, régi. piros kjş ví rosek látszottak innen, ahol emberek laktak, éltek és meghaltak, anélkül, hogy sokat gondolkoztak volna a dolog felett. I A cinterem körül megszólalt ti lélekharang. sirba kellett szállni, mielőtt észrevették volna hogy örömet, bo! dog órákat okoztak volna maguknak cs másiknak Mily undorítóan sokat kel lett fcglalkozni szennyes pénzzel, ,ft alázó gonddal, kereskedéssel, csalással. ...Ahelyett, hogy azon törték volna a fejüket, hogy az életből el kell venni azokat az órákat, amikor a mutató szín te észrevétlenül megáit, a csendzavaró Ikakuk elbóbiskol, no, rajta emberek él jelek a jóság, a haszonr.élküliség per ct*ií. Igyekezzetek magatokat rm-gnyug látni, valamint másoknak némi boldog ságot szerezni. Sokáig álltam ekkor is a bástyafokán, 1 iteries2tettem. majd cszefontam karomat a szivem megtelt csodálatos csend, del, Kiesebbnek éreztem magam, mint egy jahbinus és mélyen sajnáltam a fn varost, aki céltalanul utazik az alant kanyargó országúton. Megérkezett Hermann, aki patikus- segéd volt a városkában mindig tiszte lője volt eszemnek és bátorságomnak. Megbeszéltem vele hogy hány gramm tiszta ópium S2 ükig es nyolc vagy ki lene személy elaltatásához. Fejenként harminc centíigírä mba n! á 11 a p od t unikl mpeg', beleértve a szolgálót is Hermann összeráncolt homlokkal, ki- hegyesedett orral számolt egy csonka fatörzsön. Néha eszébe jutott egy érzel niís dal, mikor elővette oldalzsebébó' fbitóját és né lián v futamot jitßizcvt áb rándos fővel. Majd megnváJazta íz iránt, újra szánéit, végre megígérte, hegy másnapra megszerzi a szüksége» ópiumot. — Mákonyi — kiáltotta a bástyafokon fehér mellényben és vadkacsától las kalapban. — Fn mákony nélkül is elv részeg vagyok néha, hogy szeretnék a mélységbe ugrani a boldogságtól. * A növelőében az ópiummái kevert francia pezsgő megtette a magáét. A mindennapié* külsejű boros palackokban becsempészett ital a vacsora vége felé olv csodálatos regéket, mesetcirté- neteket kezdett mondani, mint egv le rorgyolódctt öreg vándorló, aki éjjeli szállást kapott a háznál s ezért a nő cselédeknek hazudik, miután jód tartották. Szomorúan ültem helyemen, mert hisz mindig szomorú voltam az emberek ostobasága miatt, mig a társaság apránként mámoros lett, aztán elálmo sodott, tunyán, halkan, észrevétlenül, kacagásból fakadt ásítással,, mintha az ördög prédikálna az éjféli misén és a hallgatóság lassanként beleegyezik a gonosz tanításokba. Plátó mind halkabban énekelt egy rajnavidéki dalt, amelynek az volt a szövege, hogy a vőlegény és menyasz- szony árnyékai a fehér falon csókolózó' nyulacskáikhoz hasonlítanak. Plátóné egy fehér kendőt terített a homlokára, hogy leplezze ólomsuiyos mámorát. Mig a növendékleányok a díványon összebújtak, egymás ölébe hajtották a fejüket, átölelkeztek, a székről a sző* nyegre csúsztak, a fejüket az asztallapjára hajtották és csak néha pittyen tettek, mint estve a madarak fészkükben. Körülnéztem a házban. A jóságnak, magíbaszállottságnak, áhitatnak a nyomát kerestem a fiatal leányok otthonában, többnyire csak száradó fehérnemüeket találtam zsinegre függesztve. A fehér naűrágocs- kák lengtek, integettek, megszólitottak és arcomba nevettek a sötét szobákban. Kézsmárkij vászonból voltak varrva és finom pamuttal nevek voltak rájuk hímezve az előrészen. Ilona, Juci, Teréz ...Mig az íngecskék, mint egy fantasztikus álom vitorlái tovaragadták a képzeletet, amint a léghuzamban felrepültek nyugalmukból a lányok hálószobájában. A konyhában a szőke és kövér szakácsnő a tűzhely előtt guggolt, bóbiskolt. eigy hosszunyaku, gyöngysze- mii, veres nagy kakast tartott a térdei között, amelyet néhány nap óta (mióta a városkában csavarogni kezdtem) Krúdynak neveztek el a növendékek. Most aludtak ók mindnyájan, akik máskor aludni nem tudtak, ábrándozva az olvasmányoktól, nyugtalankodva a fiatalságtól, az évszakváltozástól, holdtöltétől, nyitott szemmel feküdtek párnáikon s az álom már oly messzire nyargalt mint egy postáslegény ... De most aludtak. Jótékony delnő módjára lépett ki a falból az álom nemtője és karcsú ujjaival leszorította a szemhéja* kát. Még a kakas is aludt szolgálója térdén. Lehajtotta kopaszodó, vörösszakállas fejét és elcsendesedett, mintha többé nem kellene őrt állani az éjjel és napkelte fölött. Az ambltuson és a konyha polcain fehér cipők hevertek,' várakoztak, füleltek, mint egy kutyáfo gát kis ebei, holnap vasárnap van és a gyerekek játszani a ligetbe mennek. Mig egy éjjeli szekrény fiókjában nagy sárga csonti ésüt találtam, amelynek fogai között bizonyosan álmokat fésülnek; maid a megunt álmokat, a szőke hosszú hajszálakat gombolyaggá gyúrva a sarokba dobja egy fehér kéz. Az alvó házban megelevenedtek a falon függő képek, amint nesztelenül jártam keltem a szobákban s mindent apróra megvizsgáltam .Egy delejessze- mii. tornyoshajviseletü és apácanyaku nő a falon kitárta gyűrűsujja sovány karjait. Máshol egy szalonkabátos, holdvilágarcu német, fodorBott fürtösekéi és bodros ingben, hamiskásan hunyorított az alvó leánykák csoportja felé. Egy álló óra a kredencen hangosan, kiabálva tiktakolt, mint egy házőrző eb, amely minden pillanatban kés<z f elkölteni a házbelieket. Egy faragott karosszék igyekezett gáncsot vetni. A függőlámpás baljósatu vörös kanóca világított, mint a szelet jelentő félarca hold a nádas felett. Ostorát némán, cserdités nélkül lengette az álomkocsis az álomhintó bakján, amellyel átgirrult a szobán. Megigazítottam a leánykákat fekvő helyzetükben. Letakartam őket, lábukat kiegyenesítettem, derekuk alá csúszott kezüket szabaddá tettem, a fejüket megsimogattam, miközben olyan jóságos kifejezést öltött arcom, hogy bizo- nvasan nem ijednek meg tőle, ha véletlenül felébrednek. Aztán lábuijhegyen ’eltávoztam az alvó házból, ahol az álmok vándoirmu- zsikásai maradtak hátra. A sarokban a hárfás, citerás, hegedűs álombanda, amely most rágyújtott koncertjére. A függőlámpa tüzes kanócát lecsa vártám és mélyen lélekzetteni az éjszakai levegőből a kisvárosi utcán, Oda- künn egy kis alattomos szél leselkedett c s e I e k ed eteim r e, A szél elfujta a Plátó ur kastélyának- különös szinét, illatát, végül emlékét. Az égboltozaton barna felhők voltak, amelyek oroszlánokat és harcosokat, áb. rázoltak. Vihar lesz. Ideje, hogy elkul'i lógjak a városból. ' ’v ~ ^ HATÁR JÓZSEF ATTILA VERSE Dongó ódöng az erdő szélinél. Harkály kopog, gyík ragyog. Marha bőg. S tovaringatja fodrosán a szél a tűnődve zümmögő időt. Gyűrt, sárga táj, az égi mellig ér, muharmező, kemény kötény, nehéz — mi van benne? Amott fut egy kis ér s itt ház ül. Kisfia, az ól, idenéz. Poros a víz, nincs kedve kéklem. Zörrenö fák közt pikkelyik az iit — és gomolygon új korunk véniei, kik elhagyták az omladó falut. Hátha kenyér nő idegen is;r.n. Lassan ügetnek barnák s csontosak Csöpp cokrnókjuk gunn^aszt a taligán. Fönn felhők lágy batyui bomlanak. S sziszeg a poi, iájuk rcsog a sá' --- na. ki ád nektek munkát, kenyeret? tétova szunnyog sír és a határ száraz szemekkel magába mered.
