Ellenzék, 1940. szeptember (61. évfolyam, 199-224. szám)

1940-09-24 / 219. szám

1 O 4 V szeptember 2 4. kOBKSZmi'

fi LI. fi ISt r K

5

VyCUfOU*'

I mperium-átvétel

Egy erdélyi român intelléktuel küldte be hozzánk ezt a rönd írást, melyben ■ ■ mint szemtanú román részről meglepő és felvilágosult őszinteséggel hasonlítja össze a jőhatainii változás befolyását 1919. érben és most. Mindenképpen tanulságos Írás.

Mikor 1919-ben a szomorú emlékű „consiliul dirigent" megbizottjai beléptek a közhivatalokba azok átvétele végett, a magyar hivatalnoki kar mindenütt ünnepi feketébe öltözve fogadta őket s büszke önérzettel mondták: „nem adjuk át a hivatalt (intézetet), hanem csak az erőszak- nak engedelmeskedünk!". Milyen pompás hivatalnok-öntudat és milyen tiszteletet érdemlő, méltóságteljes magatartás volt ez!

És mit láttunk 1940-ben? Nyolc napon át olyan látványban volt részünk a ha- nyat-homlok menekülő román „hivatalnoki kar“ jóvoltából, aminőt a világtörténelem még nem jegyzett fel. ... Pedig nem lehetett szó háború utáni zűrzavarról, összeomlásról, hanem kimondottan egyezményes alapon történő kiürítésről. S mégis ez a jött-ment csoport úgyszólván pillanatok alatt, a felettes hatóságok utasításait be sem várva, mint szétugrasztott csorda menekült helyéről, pedig senki sem üldözte (a magyar honvédség még a határon volt) hacsak nem saját lelkiismerete amiatt, hogy méltatlanul és illetéktelenül magas polcra szemtelenkedte fel magát, ahol jelenlétük és egész ténykedésük az európai kultúra arculcsapását és a tősgyökeres termelő réteg kiszipolyozását jelentette. A baksis-rendszert meghonosító balkánizmus e hordozóinak hányát- homlok rohanása a szemünk előtt játszódott le. Ezek a jelenetek egyben az isteni és természeti törvények által egyre sürgetőbben követelt igazságszolgáltatás és jóvátétel eredményei.

De ez a „hivatalnoki szellem“ még utoljára végbizonyítványt állított ki sa ját magáról és a húsz éve tartó kizsákmányolást és európai államokban példátlanul álló fosztogatást azok előtt a külföldi körök előtt is hihetővé és elképzelhetővé tették, akiknek eddig netalán tán nem volt tudomásuk és fogalmuk.

így a magyar hivatalnoki kar teljesen üres helyiségekbe lépett. A román hivatali főnököknek ekkor már hire-hamva sem volt, sőt a legtöbb helyen már a szolgákat sem találták ott. így például a Nemzeti Bankból még a fali burkolatot is elvitték, a kaszárnyákból a cserépkályhákat és az ablakfákat is, a vasúti műhelyekből minden gépet és felszerelést, úgy hegy hosszú időre többezer munkáscsalád maradt kenyér nélkül; elvitték a szeHogyan fogadták a magyar hangosfilmet Kolozsváron?

— Beszámoló a kolozsvári bemutatók nagy sikeréről —

KOLOZSVÁR, szeptember 24. Azokban a napokban érkezett az első magyar hangosfilm Kolozsvárra, amikor a régen várt és mégis váratlanul jött csoda valami állandó kábulatban tartott valamennyiünket. A sok magyar lobogó, katonáink, a villámgyorsan átfestett boltfeliratok, a visszakeresztelt utcák, a feltámadó uj élet s az, hogy újra otthon vagyunk Magyarországon mindez álomszerűvé tette napjainkat, amelyeknek múlásával (ha meg is szokjuk a felszabadultság szivetszo- ritó boldogságának mindennappá válását) még mindig maradt bennünk valami a gyerek ámulatából, vagy a krisztusi csodát látó tömeg elragadtatásából.

így érkezett el hozzánk az első két magyar film. Honvédeink hozták és sietve műsorra tűzték az összes kolozsvári mozik. Hogy technikailag megoldhassák a dolgot, mindegyik más-más időpontban kezdte előadásait s a filmtekercseket gyors küldöncök szállították a városban körbe-körbe, mint valami diadalmi jelt.

Miközben a mozgószinházak külső feliratát sietve magyarra cserélték, belül is ízléssel, gyönyörűen kidiszitették a mozikat. (A Select-mozi külső feliratát táblástól egyszerűen levették. Az alatta alvó, aranybetüs Egyetem Mozgókép Színház felirat húsz évi bujócska után úgy fénylik, mintha közben semmi sem történt volna). Az Egyetem-mozi belül is csupa piros-fehér-zöld lett, a Capitol magvar címereivel és libegő zászlócskáival dunai magyar hajóhoz hasonlított, a Royal oszlopaira felkuszó magyar szallagjai még szebbé varázsolták a modern mozitermet. A prerniermozik mellett kitettek magukért a kisebb filmszínházak is.

# . -r

Az örömtől alig magáhoztérő közönség zsúfolásig töltötte meg az összes kolozsvári mozik termeit. A románul megtanulni már nem tudó idősebb generáció — amelyet leghétköznapibb szórakozásától a mai ember legkedvesebb kikapcsolódásától, (t mozitól is megfosztott a magyar feliratot nem engedélyező, elrománositó törekvés — ott volt a mozik termeiben.

Meghatott szeretettel nézte a magyar színészeket, itta magába a magyar szót. Csupa uj arcot láttunk a mozik nézőterén, ahonnan csaknem teljesen kicserélődött a szokásos törzsközönség. Régi mozibajárók mellett ott volt az mozikedvelő réteg,

amely szintén most látott éleiében először magyar filmet, mert nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy Magyarországra utazzék. De azok is, akik láttak már magyar filmet, kimondhatatlan örömmel s az élmény izével kóstolgatták a vászonról elhangzó magyar szót. Percenként kirobbant a taps, s a honvédség megjelenését a vásznon olyan kirobbanó lelkesedés fogadta, hogy hosszú ideig nem lehetett hallani semmit a hangosgépből. Sok magyar katona volt ott minden előadáson, rendes, csendes, jóizü beszédű fiuk. Azt mondta hátunk mögött egy öreg-öreg asz- szouy:

— Istenem . el sem tudom hinni, hogy magyar film van Kolozsvárt . . . úgy érzem magam, mintha Debrecenben lennék, vagy Budapesten . . . Az a drága magyar rendőr oáakinn az előcsarnokban . . . azok a drága magyar bakák . . . Hogy egyem a lelkűket . . .

*

Amuló elismeréssel fogadta a magyar filmeket nem ismerő kolozsvári közönség a remek magyar színészeket és most értet te meg, hogy miért áll a magyar színikul tura a legelső sor egyik legelőkelőbb he lyén az egész világon, hogy miért viszi! a magyar színészt külföldre, Amerikába Hogy tudnak ezek a színészek játszani milyen egyszerűek, emberiek, természete sek, csiszoltak, vetekednek a legjobb ame rikai filmszínészekkel, pedig legtöbbjük a szinpad más technikájú iskolájában ne velődött. Jól rendezettek, kedvesek vol tak maguk a filmek is, amelyek pedig nem a magyar filmgyártás reprezentáns darabjai közül kerültek hozzánk első fecskének. Az embereket az unalmasabb jeleneteknél is kárpótolta a magyar szó, mert mégis csak más ez, mint mikor a film amerikaiul hörög s keresztbe fut rajta a román felirat.

A színházi képeslapokból ismert nagyszerű magyar színészeket egy csapásra kedvencévé fogadta a hálás kolozsvári közönség. Most már azt nézi, hogy játszik-e Csortos, Páger, Szeleczky Zita vagy Komár Juliska. Főszórakozása lett a mozi, ahonnan eddig nagyrészét kitiltották a tények . . . pedig még nem is látta a nagy magyar filmeket, a Halálos tavaszt, Föld indulást. Uz Bencét és a többieket, amelyek lassan mind befutnak Erdély boldog, felszabadult fővárosába . . . (M. L.).

gény munkásság keservesen kiizzadt garasaiból felépített betegsegélyző épületéből az utolsó szeget is; a közkórházakból minden berendezést elhurcoltak s a betegeket a csupasz földre tették le. Sőt a túlbuzgó „tudományos“ körök még azzal a 5 tervvel is foglalkoztak, hogy gyökerestől kitépik és elviszik az egyetemi füvészkert ritkább növényeit.

Ez a lavina letaposott és megalázott itt mindent, ami szent és értékes s itt maradt utána a „dakó-román“ ideológiából kiábrándult, kifosztott, gyökeres erdélyi román nép, amelynek most már — a történeti igazságszolgáltatás után — csak keserű szájiz és a huszonkét éven keresztül felszinre erőszakolt jelszavakból való szörnyű kiábrándulás és fölébredés maradt osztályrészül.

De kérdem: miért hagyták el „őrhelyüket“, miért hagyták itt magára, ki- fosztottan saját földhözragadt népüket is ezek a népholonditók? Egyszerűen azért — feleljük —, mert az elmúlt huszonkét év alatt ténykedésükből olyan tökéletes bünlajstrom gyűlt már össze, ami föltétlenül elszámolást követelt. Azért, mert kirívóan nem idevalók voltak.

Megkérdeztem a berendezését költöztető ingyen-teherautókat elégedetten szem lélő görögkeleti esperest: „Miért megy el. hogy hagyhatja itt magára egy pap a rábízott nyáját — elvégre nem Besszará- biában vagyunk!?“ Azt felelte nemes egyszerűséggel: „nekünk küldetésünk van

A világ Gibraltár elestére vár

„Nines többé sziget“ — de tengeri erőd sem

Nemrég nagy meglepetésként hatott világszerte az a jelentés, hogy Franco, a spanyol államfő, a spanyol nemzeti ünnepen tartott beszédében Gibraltár visszaadását követelte az angoloktól. Több, mint 200 év óta először történik meg, hogy Spanyolország formailag igényt támaszt Gibraltárra, Angliának erre a spanyol földre épített dacvárára, mely a megerősített sziklákról teljesen uralja a Földközi-tenger eme szűk bejáróját.

Kérdés azonban, hogy a világon valóban meglepetés volt-e Franco tábornok beszéde? Nem kellene-e inkább természetesnek venni azt, hogy olyan nép, mint a spanyol, mely hosszú, áldozatokkal teli véres harc után megszerezte magának uj függetlenségét és erejét, — most végül az angol mérges nyilat is ki akarja huzni testéből?

Mikor Spanyolország sziklás déli sarkát az angolok, a spanyol örökösödési háborúk folyamán, 1704 augusztusában — annak jelentőségét jól ismerve — elfoglalták, az egykor a világ egyik nagy részét uraló spanyolok már jó ideje nemzeti álmukat aludtak. Az uj világ gazdasága, melyhez a spanyolokat egyrészről az

iránytű találmánya, másrészről a bátor uralkodnivágyás vezette, kis idő múlva elvette tőlük ellenállóképességükcl, vagy talán ellenállási akaratukat is, mely szükséges lett volna ahhoz, hogy védekezzenek utódjaik rablóhadjáratai ellen, melyek révén ezek a tengerek és ezzel a világ feletti hatalmat akarták megszerezni. Angol tengernagyok kalózok módjára és kormányaik halk beleegyezésével egymás-( után támadták meg béke időben is a spanyol kikötőket, valamint különös előszeretettel, az évenként Nyugatindiából hazatérő spanyol ezüstflottát . . . nem egyszer kitűnő sikerrel.

Spanyolország minden esetre akkoriban nagyon el volt foglalva európai többi birtokain is, Így legelsősorban Hollandiában, úgy hogy nem egyszer elhanyagolta anyaországának hathatós védelmét. Egy újabb bizonyíték arra. hogy Anglia háborúit idegen csapatokkal szerette mindig megkarcolni, az a tény, hogy úgy Gibraltár elfoglalásánál, valamint az erődnek bevehetetlenné varázslásában az angoloknak német csapatok' segítettek. T gyancsak, német csapatok és hadvezérek segítettek az angoloknak a spanyol örökösödési háborúk alatt Lajos, a napkirály ellen is. Gibraltár meghódítója Prinz Georg von Hessen—Darmstadl, császári táborszernagy volt. A spanyol megszálló sereg csak 100 katonából és 500 népfelkelőből állt. mig az elfoglalás III. Károly nevében történt, — a Gibraltár előtt parancsnokló angol tábornok — Rocke tengernagy azonban — amit akkoriban csakis egy angol tengernagy tehetett meg, — levétette III. Károly lobogóját és az angol zászlót tűzette ki helyére, mely azóta a szirttetőn megszakítás nélkül lobog s nem ingott meg számos spanyol és francia ki- sérlet hatása alatt sem.

De mint hogy ma már „nincs sziget többé“, úgy nincsenek már tengeri erődítmények sem. Eddig azonban segített még Gibraltár biztosításának a „tenger uralásának“ nimbusza. Gibraltár utolsó és legveszélyesebb ostroma 1789-től 1792-ig tartott. A tenger felőli, jól előkészitett támadás, amelynél páncélos batériák is résztvettek, — ezúttal is csütörtöküt mondott. A spanyol és francia szövetségesek nehéz veszteségek árán fel kellett hagyják a harcot, a győzelmes angolok azonban ezúttal sem voltak mások, mint nagyrészt derék hannoveriek.

A mult század elején utoljára harcoltak a spanyolok az angolokkal együtt Franciaország és Napoleon ellen. Napoleon fivérét. Józsefet tette meg spanyol királynak, hogy a francia zárlatot dél felől is sikerrel vihesse keresztül Anglia ellen. A spanyoloknak azonban Wellington későbbi hercege jött segítségére, azonban a kis- háboruban bátor és kitartó spanyolok voltak az elsők, akik jelentékeny módon vették ki részüket sikeresen a Napoleon ellen vivott harcban és ezúton közvetve a német felszabadító háborúkban is.

Azóta Spanyolország — épp úgy, mint Portugália, mely akkor függött már Angliától — teljesen Anglia árnyékában maradt, mely hatalomnak tengeri uralmát kénytelen volt az egész világ évszázadakon keresztül mint megváltozhatatlan tényt elfogadni. Érthető volt akkor, hogy épp azon országok, melyek hosszú tengerparttal rendelkeztek, hittek abban, hogy ezt az egyébként fájdalmas tényt kell megtegyék külpolitikájuk alapjául. Ez azonban csak akkor volt!

Ezért lesz és marad Gibraltár várható eleste pillanatában szimbólum: mint Anglia eddig bevehetetlennek tartott dacvára a Földközi-tenger nyugati bejáratánál, melynek révén eddig uralni tudta a csak 12—20 kilométer széles tengerszorost . . . Távozik a kapus, akinek nimbusza az ősz- szelőtt erődítmény füstjével együtt oszlik majd széjjel. A. U.

odaát, mi fogjuk megcsinálni a népcserét!“

Undorral búcsúztam tőle.

Ugyanígy kérdeztem magamban: vájjon miért menekül a multimilliomos klinikai tanár? Nem emlékszik még a magyar orvoskarra és annak hazafiasságára 1919-ben?

A történelem Ítélete rövid és kíméletlen:

A „parvenük" mindenkori sorsa érte el őket!

Elmenekültek, mert tudták, hogy a

magyar kormányzat nem fog tartani a főiskolákon kispap-proiesszorokat (ha mindjárt görögkeletiek is — lásd a kereskei t

delmi akadémiát!) sem vidéki tanítókból lett egyetemi professzorokat! S nem fogja elnézni, mint „gyűjt“ magának villát, saját gépkocsit és több „feleséghelyettest“ az 5—6000 lej fizetésű hivatalnok?! Menekült az utcai rendőr, mert rendcsinálás helyett hozzászokott a közönség zsarolásához. Mert nem a köteles- ségteljesitést tekintette hivatásának, hanem sok esetben maga segédkezett a ,,sef“-nek. a főnöknek a hamis nyugták beszerzésében.

S most ezek az elfutaraodottak hamis és merész vádaskodásokkal akarják kíméletlenül megueheziteni az íttmaradottak helyzetét! Mert nem elég, hogy szégyenletesen megfutottak, ők ezenfelül Hősök, mártírok is akarnak lenni! Mi nem bánjuk, játsszák el ezt az utolsó kártyájukat is — de ne a mi bőrünkre! A román sajtó pedig odaát jobban tenné, ha, napirendre tűzné a purifikálás nagy feladatát, az elmenekültek vagyonrevizióját. a hazaárulásokat, amelyek a román nemzet presztízsét végérvényesen aláásták!

Ne nehezítsék meg az itt maradottak sorsát, mert mi úgy is tisztában vagyunk velük és azzal a kizsákmányoló rendszerrel. amelyet folytattak.

Erdélyi román szemlélő.