Ellenzék, 1940. szeptember (61. évfolyam, 199-224. szám)

1940-09-01 / 199. szám

AZ ANYA

THRASSO CASTANAKIS NOVELLÁJA

Komowi:

MIKESRŐL

Műiden képességbe, niéjf talán fogy a tékosság-a és gyarlóságra is arra jeiulel 1,er hogy író legyen, a levél remekírója. Nem átfogó, nem tündöklő elme, aki eifkápráztat lélektani észrevételeivel és eredetiségeivel. Látszólag csak a tár gyak és emberek felületit vcs/i észre. Elsőrangú megfigyelőnek se meirnént nevezni. Mélyen magába nem tekint. Azt, ami kiizkődik és \ iasikodi'k benne, eltalálja, megdermeszti valami mákonv nyal, a végzettbe való belenyugvással, melyet annyit emleget szegény, hogy szólamként tér vissza leveleiben és sokszor gyanakodni kezdünk, vájjon

Í

bisz e benne ő maga is és nem csak gépiesen, általános gyógyszerül alkalmazza e kétségeire, Hogy okos volt, az valószínű. De hogy bölcs volt, az két ségtefen. A humor kincse lakozott ben’ ne a szó legmagasabb értelmében az a humor, mely a nagy dolgokat kicsinnyé teszi, a kicsinyeket naggyá s ezzel hangsúlyozza minden jelenség viszonylagos voltát és a világban a kedély által teremti meg a egyensúlyi:, az a humor, mely nem ötlet és eJmésség, ha nem a nedű, a lélek ragaszfószere, az a humor, mely' nélkül minden irás csak csörgő papiros. Ezzel tudta elviselni sorsát. Viszont ezzel éri el azt is. hogy rá figyeljünk. Van a kétségbeesésnek egy foka, amikor minden kiáltás hiába való, mert nem tudunk akkorát rikkantani, mint fájdalmunk s nincs olyan tiltani tüdő, mely tulharsogná a beJsö harsogást. Ilyenkor a humor siet segit ségárnkre, kicsinyítjük azt, ami nagy s ezzel az elJemondással fejezzük ki magunkat, vagy a puszta hallagatással, hogy- mások megdöbbenve a mi néma" Ságunktól kénytelenek legyenek gon- doíkozrui arról, amiről mi már beszélni se tudunk. j

Mikesnek is a humor adja meg a mértéket és értéket. Mit is tehetett volna ott sivatag magányában, a rongyos és éhes bujdosók társaságában, kiordithaiatlan reménytelenségében, Rodostó emeletes fakalyibái, ciprusai és olajfái között, ahol dúlt a döghalál, állandóan a tenger süketítő lármáját hallotta, vagy a kurucok süketítő és immár merőben céltalan dobolását s télvizi-dőn megvette az isten hidege szegényes tanyáján, ahol egy cseréptá Ion néhány szóndarab füstöTgött, nyáron pedig meggyulladt a keleti hőség ben ablakát papirossal ragasztotta be, de azt is kirágták az egerek meg a patkányok s a szobájába néha majdnem besétált az óceán? Más megoldása nem vo4t. A kénytelenség olyan mértéket mutatott neki, megbolygatott lelkének olyan egyensúlyt támasztott, mely alkalmas a remeíkmüvek előidézésére. Dohányzott „sóhajíozássa.!“. Zágon felé pi5?amtgatott. Leveleket írogatott kép zeit néniének, az ő édes, kedves nénjé- iteik, akit keservéber’. a szót facsarva, nérrSkájn*mak nevez getett.

(Kosztolányi „Lenni vagy nem lenni“ cimü kötetéből.)

DÁRVÁK

HEGYI ENDRE VERSE

Darvak hullámzó vonala leng át a hajlott égen. I

A fü közt mint kígyó hasa, árnyuk kúszik sötéten. j

Kurrognak fenn: a rönk s a kő fülel, de meg se mozdul — halott szivükben költöző vágy dobja ver bolondul.

Szellő fodroz a láp taván, a hínár bőre borzong — s míg leng a légi karaván, némán lesem, mikor bont

szárnyat a görnyedt fűzfasor s a rozzant ház mögöttem, éppúgy, mint régen, amikor füláncból kört kötöttem.

Még zúg a vér, még tép vadul, de nemsokára csend fesz — egy barkaág hozzásimul ölembetett kezemhez,

s így maradunk egy távoli útra örökre készen, a darvakat fenn elföd/ a felhős ég egészen,

nem szól nyomukban csak a dob: vándor parancsa délnek — benne azok szíve dobog, kük lent már rég nem élnek.

T. Cast un ah is az uj görög iru- (iulorn egyik tehetséges képviselő- je. Novelláiban u levantei világ típusait rajzolja. Alább közöljük egyik jellemző írását.

Mit akarsz hát, Marira, én már ilyen vagyok. Szeretek nevetni. Életem párjának u kert. a kicsike és a feleség: ez minden. Ő nem szereti, ha szomorú vagyok s ha valamit mondok, az annyi, mint a Szentirás 6zava — szólt Panayota sóhajtva ezuttal és nem nevetve.

Szerelte volna elkapni öreg cselédjének, Maricánpk, a tekintetét, hogy kiolvassa belőle, vájjon mit gondol az ő mindennapi vallomásáról

Marica a nyitott kertajtó előtt sovány és serény kezeivel edényeket mosogatott. Elnézte Panayota a cseléd színtelen újakat, melyet megvékonyitott a kor és a nélkülözés s a hajára pillantva, szólt:

— Szép hajad van, tudod-e, Marica. És szép kezeid is vannak. Kár, hogy egész nap gyötörnöd kell magadat.

— Hát mi is voltunk valakik, valamikor. De már most vége — és folytatta a mosogatást.

Panayota arra gondolt, hogy Marica va- lóban tud az urak nyelvén beszélni. Bizonyára gazdag embereknél szolgált, amikor a városban volt. Nem lehet tudni, hogy honnan vetődött erre s vájjon milyen különös sors dobta ide őt és a fiát?

Ezeket gondolta s aztán ismét megszólalt:

— Én mindig tudok kacagni. Ha néha erős a nyelvem, nem kell komolyan venni. Nincs bennem rosszakarat. A férjem? O mindig munkában van. Hiába fiatal, ő sohasem kacag. És azt hiszed, hogy beszél arról, amit müvei? Ne félj attól. Hazajön, megcsókol, eszik, iszik, kimegy a kertbe; aztán visszajön, megint Iszik s aztán az ágy! *

— Mértékletesen élő ember.

— A városban négy évig járt iskolába. Aztán hat évet töltött a nagybátyjánál, aki képviselő. Jó családból való ember. Mi mindent össze-vissza beszéltek, amikor feleségül akart engem venni. De ő nem törődött vele. Aztán belenyugodtak, de engem nem akartak látni. De én is csak egyszer látogattam meg őket. A nagynénit például! Még a haja is púderes volt! Micsoda figura! Nem is jó beszélni róla.

Hangosan nevetni kezdett.

Egy kakas kukorékolása hallatszott. Magas volt a hang. Még magasabb, mint a közeli temető ciprusai. Panayota folytatta:

— Hallod a kakast. Tudja, hogy én kacagtam s azért szeret. A férjem is szeret, bár őt is szeretik, de az más.

Feleletet várt Maricától. Semmi. Az asszony még a fejét sem emelte fel. Szótlanul dolgozott, mintha ez lett volna örök életében a dolga.

Panayota végigsimitotta kötényét s ránézett a kicsi Kostára, aki egy párnán játszadozott.

Hirtelen vágy kapott lábra Panayotá- ban, hogy megcsiklandja Maricát. Azt akarta, hogy az felemelje a fejét.

A fák némán küzködtek az ágak közé betörő fénysugarakkal. Árnyékaik rendben és mozdulatlanul sorakozotak s a lombkoronák belevesztek a távoli kékségbe. A szőlő érőben volt. Szellő lebegett időnkint a tenger felől. A fügék, bár hasadásig, telve voltak édességgel, mégsem mertek lehullani. Várták az éjszakát, hogy a nagy csendben igy adjanak életjelt magukról.

— És a fiad, Marica... nem tudna neked segíteni? Megszabadíthatna a takarítással járó küzködéstől . . .

— A fiam? Mit akarna, hogy ő dolgozzon?

Az igaz, hisz szerencsétlen. Mit is dolgozhatna olyan állapotban, amilyenben

ő szenved?

Én is azt kérdezgetem. Mytilénében úgy hívták, hogy Nicolo, a görbe. Itt is úgy hívják. Tudják az emberek, hogy mit jelent valakire nevet ráakasztani. Az egy életre az emberen marad ... a görbe.

— Az még rosszabb, Marica, mintha meg lett volna sebesülve, mert egy sebesült még dolgozhat valamit. De ő hogy dolgozzék?

Szerette volna folytatni a mond •kaját, tie Marica elvágta a szavát s egy lélek- zetre hadarta:

— Citromfejével s nagy púpjával látszik, hogy az ördög nyomott rá bélyeget. Ki akarna tőle valamit? És az a sok gúnyolódás . . . De az még semmi . . . Attól még ellehetne, mert ő megértő . . . Este, otthon, amikor mindketten asztalnál vagyunk s az ajtó bezárva, szegény kicsikém mindent megpróbál, hogy nekem segítsen. Ú figyel a baromfiudvarra. Eltettünk két kotlót. A kakasok ott sü.-ógtek körűiöt- tük. Nicolo ott állt mellettük egy bottal. A minap szinte leütött egyet . . .

Elhallgatott, de nemsokára folytatta:

— Meg kellett volna ölnie. Mert a keze ütése erős bizony!

?>Iarica felemelte a fejét. Büszkeség sugárzott a szeméből. Ajkai kinyíltak. Panayota mereven ránézett s a kacagás a torkába rekedt.

*

Marica bevégezte a munkát, petróleumot tett a lámpába cs elment.

A fák közé betört a szél. A madarak

zsibongtak.

Panayota bement az ebédlőbe, megnézte magát a tükörben, egy lépést telt hátrafelé, megigazította a haját, majd kinyitott egy kazettát s elővett egy gyöngysort. melyet a férje egyik unokatestvére küldött Kaliforniából. Nem ismerte a rokont, még fényképről sem és a férje nem beszélt róla sohasem. Levelet sem kaptak tőle. Nős volt-e, vagy nőtlen? Ott messze bizonyára másképpen élnek, gondolta Marica. Nők, zene, tánc, ez az élet. Ez Amerika. Vájjon milyenek a házak ott? Mondják. hogy a nap is másképpen süt. Nagyok az ablakok.

Ilyeneket gondolt s miközben megigazította haját, elrendezte a nyakéket s kiment a házból. A nagy ut felé igyekezett Serény munka folyik ott, ha a mérnök átjön a szomszédos tanyáról. Ott is valamilyen építkezést vezet s ha kell. azonnal átjön a Panavotáék háza tájára, hogy ott is igazgassa a munkát. Azok a napok Panayota legszebb napjai. Mert máskor csak a mérnök levlei jelentenek örömet. Marica hozza a leveleket s elmondja, hogy „ő“ mit csinál. Ezer kérdés ostromolja ilyenkor az öreg cselédet. Alig győz felelni rá. így telik az idő s igy bujkál a szerelem.

*

Egyszer Panayota férje hosszú útra készült. Syrába kellett mennie vagy két hét- re. A boldogsás ködképei szállották meg Panayota gondolatait. Előre elgondolta, hogy miként fogja tölteni a szabad napokat azzal, aki kezdett lassankint mindene lenni. Egészen nyugtalan lett a közelgő boldogságtól. Alig várta, hogy az öszvérek, melyek férje csomagjait vitték, eltűnjenek a határszélen. Fellélekzett, amikor egyedül maradt. Majd örömében megfogta a kis Kosztat, megforgatta maga körül, becézte, simogatta, majd elaltatta. Egészen elmerült ebbe a ténykedésbe s nem vette észre, hogy Marica belépett a szobába. Mikor meglátta a nesztelenül belépő asszonyt, megrémült. Nem számított ilyen korai és hirtelen jövetelre.

— Jaj, hogy megijedtem — szólt remegő hangon.

— Ugyan mitől ijedt volna meg, asz- szonyom. Hisz csak én vagyok. Hátha a fiam lett volna — felelte Marica emeltebb hangon. Fenyegetés és furcsa sejte- tés volt a hangjában.

— A fiad? Miért mondod ezt? — kérdezte Panayota. — Hisz ő nem nézhet nőkre — folytatta — s úgy bizony, kinek

ezt a mondatát.

Marina nem felelt, de tüzek gyűltük l i a hzemében. A megbántott anyai /ív lobogott ezekben a zeniekben.

Két nap ím eltelt anélkül, hogy a k< t nő egymáshoz szólt volna. Manea a megalázott anya néma lázadásával végezi a munkájúi.

A harmadik nap reggel megszólalt:

— Voltam a mérnöknél.

Öröm töltötte el h Panayota szivét. Ki- \ áncsian, idegesen várta, hogy mit mond uz öreg cseléd.

Nagyon jókedvű volt a mérnök. Énekelt, fütyült. Beszélt a munkájáról, mert nekem mindig mindent elmond. Még azt is, hogy mikor találkoztak utoljára. Azt mondja, hogy én hasonlítok az ö anyjára és azért ilyen bizalmas velem. Sok beszéd után leült az asztalhoz és irt egy levelet.-- Hol van a levél? — kérdezte mohó kíváncsisággal Panayota.

— Elolvastam a levelet. Gyönyörű szerelmes levél volt. Soha olyan szépet nem olvastam.

— Add ide! — kiáltotta Panayota.

— Nem adhatom oda, mert ninc-en nálam. Nicolonál van, a görbénél, a fiamnál, az anyák és asszonyok réménél. Olvasson ő is egyszer életében egy szerelmes levelet. Érezze ő is egyszer legalább az életben, hogy mit jelent kedves szavakat olvasni. Mit jelent szerelmes levelet kapui. Igen. odaadtam Nicol ónak, mert azt mondtad a minap, hogy kinek kell az én Nicolóm? Ki néz reá, a púposra? Hát én megmondom: Te fogsz reánézni, te. Mert csak aki.or a tiéd a levél, ha rna éjjel utánaniégy Nicolóhoz. Szépen kitakarítottam a szobát. Mindent elkészítettem. Nicoló vár. Az én fiam. akit mindenki megvet. Hát most akadni foir neki is egy szép asszony, aki kedves lesz hozzá.

Rémület tükröződött a Panayota szeméből.

— Könyörülj rajtam s ne kívánj ilyent tőlem, Marica! szólt Panavota.

De Ma rica hajthatatlan maradt. És Pa-' navota elment éjjel, hogy elvegve a levelet Nicolótól s reggel, mikor elhagyott otthonába visszatért s kezében szorongatta a keservesen megszerzett levelet, kitört belőle a zokogás. Azóta sem kívánt soha leveiet kapni s igaz öröm töltötte el a leikét, amikor férje hazajött.

Fordította: B.

Dolgozatja vitás

OLÁH GÁBOR VERSE

Egy kis deák dolgozatát javítom,

,.(inéletrajzot" írattam vele.

Előszavában őszintén bevullja:

Bizony sokat főtt rajta a fejei

Alá-aláhúzok csekély hibákat,

Az i fölébe pontokat rakok.

Kipettyegtetve a fehér barázdán Ragyognak így pirosló csillagok.

Amint tovább-tovább visz röpke szárnyán A kis deák beszédes bánata:

Ritkulnak a pirosló tintapettyel:.

És hangosabb lesz a betűk szava:

„ipám sikkasztott s elszökött... Anyámra Hét apró gyermek gondja rászakadt.

Az emberek nem álltak szóba vélünk,

El is temettek, mint halottakat.

Anyám, szegény, átkozta azt az órát, Melyben apámmal esküt esküdött.

És kezdtük újra holdas életünket Leírhatatlan szenvedés között.

Tanulni vágytam, mert tanulni oly szép! De nem segített rajtam irgalom/.

Ez esztendő utolsó drága évem,

Jövőre már — hej, másutt folytatom . . .

Kérem, tanár úr, hogyha össze vissza Dülöngnek füzetemben a sorok:

J\e tessék érte nagyon haragudni,

Mert fáj a szívem, ha rágondolok . . /’

Hosszan merengek a sötét betűkön, Szememre fátyolt bánat könnye fest,

Aztán lehajtva homlokom kezemre. Sóhajtva írom be a nagy „Jelest'*,