Ellenzék, 1940. július (61. évfolyam, 146-171. szám)

1940-07-21 / 163. szám

■

~1

19 4 0 július 21.

ELLE\Z ÉK

EGY LITVÁN NEPMESE

Úgy egyezett meg társaival, hogy adott jelre ők kiugrónak a hordókból, összeszedik a kincseket és elrabolják a szép haja■ dom. I

ZÖLDSZAK ÁLL

Volt egyszer egy gazdag városbirónak egy bájos leánya, aki fejébe vette, hogy csati zöldszakállu emberhez megy férjhez.

V A várost, amelyben a bíró lakott, hatol- más erdő vette körül s ebben az erdőben huszonnégy rabló, az emberevő fajtából, keresett menedéket.

A rablók vezére neszét vette a szép leány szeszélyének s sebtiben festék után nézett, mely hollófekete szakállának szép pázsitzöld szint adna Hosszas kísérletezés és sok haszontalan próbálkozás után, végre sikerült is az neki és felvéve szép vasárnapi gúnyáját, elindult s kopogva a bíró házának az ajtaján, belépett s megkérte

0 szeszélyes leány kezét.

Az öreg bíró, aki nem állott ügyetlen és ütött fejű ember hírében, színlelte a kedvességet és körmönfont módon meggyőzte a kérőt, hogy később, majd, ha jagy, megadja a választ s elküldte az el- képpedt rablót, alii hiába próbálkozott a zöld király színében előtte bemutatkozni.

Lehangolta a kudar.- a merész, lovagias- kodó banditát. De annyit mégis elért, hogy mély bánatba siilyesztette a fiatal és gazdag örökösnőt.

Nap-nap után, könnyekkel a szemében, morzsolgatva a margoréta szirmait, céltalanul lézengett a nagy házban s mindegy- 're csak azt sóhajtotta:

1 — Kedves Zöldszakáll, szeretlek.

Egy reggel, kijátszva öreg felügyelőnőjének éberségét, a leány az erdőnek vette az útját. Könnyen eligazodott, mert annakidején a kérő útjelző jegyzéket csúsztatott a kezeibe.

I Serényen vágott az útnak. Sok hídon átment, még több kér esztutnál latolgatta az irányt: áthaladt vagy tizenhét nagy réten, számtalan dombot keresztülvágott, találkozott erdei emberekkel, vesződött egy mogorva medvével, végre, mire lehullott az éjszaka, megérkezett a hőn óhajtott zöldszakállu ember házához. Kopogott az ajtón. Senki sem felelt belülről. De egy kicsit távolabb, egy nagy tölgy odvábán, radállatt morgott; a ház őrzője. Megijedt a leány, de azért nem veszítette el a fejét. Megfogta a kapu závárját s mivel az nem volt titokzatos módon elreteszelve, sikerült kinyitni a kaput s betoppant a titokzatos lakásba.

' Egy szempillantásra észrevette, hogy a szoba, amelybe jutott, a tárgyakról és bútorzatról ítélve, háló és fegyvertartó szoba is egyúttal.

Keresztülment a szobán, amelyben csúnya, nagy pókhálókat lengetett a mindegyre betolakodó szél s eljutott egy másik szobába, amelyben csak egy bútort látott. Karosszék volt, de a leánynak nem volt kedve ráülni, mert különös nyilás volt a szék lapjának közepén. Tovább ment hát s eljutott egy kisebb szobába, amelyben egy vörös selyemmel borított heverő díszelgett. Alighogy leült a heveröre, hát, uramfia, furcsa, bolondos hang szólal meg a feje fölött s mind ezt hajtogatja, hogy „Fogoly vagy, fogoly vagy . . .“

Felnézett a leány s hát egy madarat látott! A madár illedelmesen megbiccentette a fejét s bemutatkozásképpen igy szólt:

— Zöldike vagyok, szolgálatodra állok.

Azután csend lett. Majd a madár széles körmöktől ékes talpával egy könnyet törölt ki a szeméből és szomorúan kérdezte:

— Bizonyára szállást kérni tértél ide be, ebbe a börtönbe, ahol én immár négy év óta senyvedek, távol a hazámtól és az enyéimtől?

— Igen, igen — felelte a fiatal leány, elpirulva a hazugságtól.

— Oh, hogy sajnállak! — szólt a madár. — Mert én biztos vagyok abban, hogy engem nem esznek meg. De téged!...

— Szent ég! Hát ki enne meg engem?!

— Az a huszonnégy emberevő, aki itt

lakik. Hallod-e, hogy jönnek, te szerencsétlen szépség! Gyorsan, gyorsan, bújj a heverő alá! t

S ezy pillanat sem telt el s a huszonnégy bandita, Zöldszakállal az élükön, berontottak a szobába, szitkozódva, mint az ördögök s vonszolva egy nagy zsákot, amelyből egy nő siránkozó hangjai szivárogtak ki. ...........

— Éhes vagyok! — kiáltott Zöldszakáll. — Vessétek a nőt az asztalra! Felszabdaljuk!

A vadászkések serényen munkához láttak s a rablók, szitkozódva, mint a záporeső, nekiláttak a prédának. A nagy falánkságban az egyik rabló szinte kiadta a lelkét, mert valami a torkán akadt. Társai iitögetni kezdték a hátát. Nagy kínnal a rabló kiköpte, ami a torkán akadt. Nem csont volt, hanem az áldozat aranygyűrűje. A kidobott gyűrű messze elgurult a heverő alá, ahol a leány lapult. Amint a gyűrű eléje gurult, a leány felvette, gondosan megtörölte és az ujjára húzta.

Alig egy óra telt el s a huszonnégy embereim kábultan a lakomától, végighevere- dett a földön. A madár leszállóit akkor és megkereste a leányt.

— Szép leány — súgta a fülébe — itt az idő, hogy nyakad közé szedd a lábad. De mielőtt elmennél, végy magadhoz néhány pogácsát, mert csak azzal tudod megfékezni a ház előtti fenevadat.

Úgy is tett a leány. Megetette a fene- vadat s aztán futásnak eredt. Meg sem állt hazáig, ahová hajnalra érkezett meg, mert őrzőangyala jól vezette.

Kevés idő múltán, Zöldszakáll, akit nem hangolt le a leánykérés kudarca, no meg nem akart lemondani a bíró tallérjairól sem, a következő cselt eszelte ki, hogy célját elérje:

Levágta a szakállát, szekereket szerzett és hordókat, amelyekbe egyenkint négy rablót rejtett.

így felszerelkezve beállított egy este a biró házához, ahol az öregnek kereskedése is volt. Sokat vásárolt.

Megkötötték a vásárt. S a rabló engedélyt kért, hogy az öregnél tölthesse az éjszakát.

Azonban a biró szolgája, aki az udvaron ténfergett, meghallotta a rablók beszélgetését. s izibe jelentette gazdájának, hogy mi készül.

' A biró pedig felfegyverezte embereit s elfogta a rablókat.

Zöldszakáll, aki számított ilyen eshetőségre is, hiába mentegette magát. A leány pedig felmutatta az aranygyűrűt, melyet a heverő alatt kapott azon az emlékezetes lakomán. A gyűrűbe be volt vésve az áldozat neve.

A rablóvezér a szivárvány minden színét felvette ijedtében, mig végül elzöldiilt, de ezúttal hiába, mert nem volt már szakálla. I ,

Megjelentek a fogdmegek s eltoloncol- ták a vasravert rablókat a tömlöcbe.

Eközben a szép hajadon eszébe jutott a rablók házába zárt zöld madár. De nem tudott egyelőre semmit tenni érte s ezért búnak adta fejét. Azonban nem sokáig, mert a városatyák a bírónak ajándékozták jutalomként a nagyszerű rablófogásért, Zöldszakáll erdei házát.

A leány vezette a küldöttséget, mely a bíróval az élén, a ház átvételére indult.

Hamar megérkeztek a házhoz s a szobákban felhalmozott tömérdek rabiolt kincset szétosztották a szegények között. A házőrző vadat megetették pogácsával és szabadon engedték.

' A nap igazi hőse azonban Zöldike, a madár volt. Odaszállt c. hajadon vállára s onnan soha el nem repült. Zöldes tollai ragyogtak a boldogságtól s kicsi zöld. toll- szakálla csak úgy remegett az örömtől.

A hajadon pedig vidáman reátekintett s mindegyre mondogatta:

— Kedves, kedves Zöldszakáll, szeretlek! .. .

Milosz népmesejyüjteményébé! fordította: H. B.

A LITVÁN IRODALOM

Korunk valóban „történelmi4* eseményei mindegyre Európa kis népeire fordítják figyelmünket. Legutóbb a litvánokról esett gyak ran szó. Ez teszi időszerűvé, hogy ennek a kis balti népnek az irodalmáról vázlatos áttekintést adjunk.

Sokan kérdezhetnek, hogy egyáltalán van-e litván irodalom, olyan értelemben, mely alapját képezné a többi európai irodalmakkal való egysorbaállitásnak? Erre csak határozott igennel felelhetünk, mert a különös csengésű óporosz és lett nyelvből alakult litván nyelv igen gazdag népköltészet és a kereszténység gondolat- termékenyítő határa alatt kifejlődött mű- irodalomnak a megőrzője.

Akárcsak Európa többi népeinek irodalma, úgy a litvánoké is a keresztény eszme s vallás sugallatára indult a fejlődés útjára. A keresztség felvétele s az azzal járó nagy szellemi forradalom volt az elindítója a litván irodalom első megnyilatkozásainak, melyek a XVII. századig elsősorban a vallással kapcsolatosan történtek.

Érdemes megjegyezni, hogy a litvánok a Teuton-rendek betörését, akarván ellensúlyozni, elsősorban politikai okokból vették fel a kereszténységet. Első kulturális indításaikat lengyel közvetítéssel kapták.

A litván irodalom első írott emléke 1545-ből való. Szerzőié Stanislas Rapage- lonis. Ez a nyelvemlék egy szent ének. amelyben a kér eszténylelkiil etil szerző Krisztus születését dicsőíti. Rapagelonis kortársa. Ábrahám Culvensis. lefordította Dávid zsoltárait. Az első Biblia-forditás szerzője Bretkunas. Dauksa pedig 1595- ben közreadja az első katekizmust.

Mig az irodalom ilyeténképpen a vallásszabta maga utján a fejlődés útjára indult, a litván nép kebelében jelentős társadalmi és ezen túl politikai szemléletbeli változások mentek végbe. A nép két táborra szakadt. Egyrészt a lengyel befolyás hasa alatt erős franko és polonoíil állásfoglalást tanúsított: másrészt a hagyományőrzők táborát látjuk, amely körrneszakad- táig ragaszkodik a nemzeti nyelvhez és a sok vihart látott kincshez: a költészethez, mely elsősorban népi eredetű és jellegű. Ez a szakadás a XVI. században vette kezdetét s a XVII. században már szembetűnően nagyok az ellentétek.

i;

a cyril-betük használatáru vonatkozó rendeletét s ezzel ismét természetes formába öntve jelenhet leli meg a Litván irodalmi alkotások; az irodalmi élet a századfordulókor ismét nagyot lendült. Az európai irodalom egymást váltogató irányai its iskolád rendre a litvánoknál is követőkre találnak. (Vaizgantas realista, Tumas naturalista, Mickévicius szimbolista.) A világháború után, Litvánia függetlenségével, az irodalom nemzeti jellegélten megerősödve fejlődött a kis népek szokványos eklektikus utján. A modern litván irodalomnak nemzetközi viszonylatban legismertebb modern költője a francia és litván nyelven iró Milosz volt, aki Páirisban halt. meg 1932-ben. Rimbaud hatása alatt indult, majd Claudel erős miszticizmusa járta át a lelkét. H. B.

WILDE OSCAR:

ÚJ TÖRTÉNETEK

Guillant de Saxe, francia esztétikus, néhány eddig ismeretlen mesét és történetet fedezett fel, melynek szerzője a század forduló nagy angol parabola-irója: Wilde Oscar. Alább közlünk kettőt e mesék közül.

AZ ÜVEGSZEM

A reformáció nagy hullámverésének folyományaképpen érezhetők az irodalom nemzetiesedésének a jelei is. Daniel Kleinas 1653-ban kiadja az első litván nyelvtant. Ugyanakkor Sirvydas, az első nagy litván jezsuita-prédikátor, megjelenteti hitvitázó beszédeinek gyüjeményét.

A XVIII, szénád litván irodalma sokban különbözik az előbbi századétól. Az állandóan érezhető lengyel hatás mellett a német hatás szerepe mind jobban és jobban kidomborodik. Azonban ez a század korántsem olyan gazdag irodalmi alkotásokban, mint a XVII. volt. Lengyelország tragédiája nagy kihatással volt a kis balti nép szellemi életére is. Ebből a korból Ruhig népköltési gyűjteménye és Christian Duo- nelaitis „Évszakok“ cimü elbeszélő költeménye elsősorban a legméltóbbak az említésre. Az „Évszakok“ a litván parasztság hexameterekben megénekelt szenvedéseiről szólnak. Nem búkolikus árad ozás ez a föld népéről, hanem realista szemlélettől diktált lángoló sorok az „istenadta népről“.

Az egyre öntudatosodó litván nép a XIX. század hajnalán, minden lengyel és orosz törekvés ellenére, az európai roman- ticizmus sugallta nemzeties irányba tereli szellemi megnyilatkozásainak útját. Dau- hántás megírja az első litván nemzeti történelmet és népe kezébe adja az első ösz- szefoglaló munkát a népszokásokról, énekekről, balladákról (dúlnák). Ivinskis megindítja az első lit i'ánnyelvit újságot (Met- rasciai), melyet 1863-ban az orosz kormányzó betiltott. E betiltás szülte az akkori idők szellemtörténetének egyedülálló jelenségét: újságokat és folyóiratokat nyomtattak a litván nyelvterület határán kívül. Amerikában és Oroszhonban s onnan hozták a litvánoknak. Ennek a sajtó- hadjáratnak lelkes apostola volt Basana- vicius dr„ az „Ausra“ cimü folyóirat szerkesztője, aki elsőizben törekedett közös szellemi frontot kialakítani a litván irodalomban. I

Baranauskas püspök költeményei nyitják meg a XIX. század litván lírájának a fénykorát. Az egyetemi ifjúság folyóiratot indít ..Varpas“ (A Harang) címen s Vincent Kudirka vezetésével csoportosítja a nevesebb írókat, akik elsősorban a népi irodalom hatása alatt alkotnak. (Maironis, l;aicaitise, Viennzinskis.)

II. Miklós cár 1904-ben felfüggesztette

Egy gazdag ember vadászszerencsétlenség következtében elveszítette egyik szemét. Különleges üvegszemet készíttetett hát magának. Csodálatos és tökéletes szemet, mely méltó volt mindenben az ő vagyonához.

A legtisztább kristályból készült szem. valóságos remekmű volt. A zöldes szem közepén aranypillangóként csillogott a szembogár s a hártya élő, változó, néha fátyolos, néha mélykékü volt.

A félszemü megpróbálta az uj szemet a tükör előtt s anyira megelégedett volt, hogy csaknem szerelmes lett önmagába. Meg akarta tudni legjobb barátjának a véleményét.

— Nos —- szólt c ragyogva — mit szólsz az üvegszemembez?

A barátja szeliden felelt:

— A legjobb, amit készíteni lehet.

— Hogy-hogy? Te még el sem vagy ragadtatva tőle? Hát nem maga az élet e szem? Ami engem illet, én annyira el vagyok ragadtatva tőle, hogy' alig tudom megkülönböztetni az igazit a hamistól. Nézd csak meg jobban és mondd, lehet-e látni, hogy melyik a hamis?

— Ez az — felelt a barátja ingadozás nélkül.

— Hogy találtad ki?

— Mert ez a szebbik.

— Oh, te rosszakaratú vagy. Csak azért találtad ki, mert tudtad, hogy melyik a hamis. De tegyünk egy kísérletet. Gyere velem az utcára.

A két barát kiment az utcára és a gazdag ember megszólít egy közeli falhoz támaszkodó rongyos koldust.

— Barátom — szól: ő — akarsz-e keresni egy forintot?

— Egy forintot? — szólt a szegény. — Az bizony jól fogna, mert nem ettem két napja és szükségem lenne a pénzre.

— Nézz és vizsgálgass tetszés szerint. Félszemü vagyok. Mondd meg, hogy melyik szemem van üvegből?

A koldus, minden ingadozás nélkül, legott felelt: „Ez itt, né!44

— Lám, milyen nagyszerű! És miképpen ismerted fel?

— Az igen egyszerű dolog, uram — felelte a béna — mert csak abban a szemedben láttam egv ki« szánalmat!

A FELEJTÉS SZIGETE

Egyszer a tengerészek horgonyt vetettek egy elhagyatott szigeten, melyet nem ismertek még a földrajztudósok sem. Egy szép. tisztaszemü, üde arcbőrü aggastyán fogadta őket, mosollyal az ajkán.

A tengerészek körülfogták az ismeretlent és kérték, hogy mesélje el az élete történetét.

— Csak annyit mondhatok — felelt az aggastyán, szüntelen mosolyogva -— hogv felejteni jöttem ide.

A tengerészek kíváncsian még jobban körülfogták őt és kérdezték:

— Mit akartál felejteni?

Az ember mosolyogva felelte:

— Elfelejtettem.

FORDÍTOTTA: H. B.

I

I