Ellenzék, 1940. július (61. évfolyam, 146-171. szám)

1940-07-14 / 157. szám

1 9 4 0 j u 1 i u s 14.

ellenzék

1

NÉPMESÉINK SORSA

Most, bogy újabban népi műveltségűnk legjobban feltűnő értékeinek, a parasztdalnak és a népművészet különböző megnyilatkozási formáinak lassú térfoglalását kétségtelenül megfigyelhetjük, sok szó esik a népi műveltség sorsának, e műveltség értékének vagy értéktelenségének kérdéséről is. Általános, bosszantó, a kérdést inkább beburkoló, elhomályosító, mint megvilágositó szólamokat épp úgy lehet hallani, mint hozzáértő, komoly fejtegetéseket. Nemrégiben meg éppen szinte a kelleténél is hevesebb vita folyt le napilapjainkban és folyóiratainkban nemcsak a magyar népi parasztdal kérdésében, de a népi dramatikus megnyilvánulásoknak színpadra vitelével kapcsolatban is. Érdekes azonban, hogy mindeddig csak mellékesen esett szó a népi elbeszélő alkotások egyik logbájosabbikáról, a népmeséről.

Pedig ha a magyar népmesekutatás nem is áll ott, ahol a külföldi, elsősorban a finn, nem lehet azt mondani, hogy a magyar műveltségi élet kimagasló alakjai, később meg éppen a magyar néprajztudomány jelesei a népi szellemnek ezeket a megnyilvánulásait ne vették volna már elég régóta figyelembe. Elvétve már középkori prédikátoraink >s szőttek bele beszédeikbe népi eredetű mesés történeteket és meséket. Már Mátyás király nagy kortársa és ellenfele. Temesvári Pel- bárt (f 1504) is elmond egyik latinnyelvii beszédében egy alighanem népi eredetű mesét az Igazságról és a Hamisságról. E legelső magyar mesenyom után ugyanilyen forrásból több más népmese vagy népmese-utalás mutatható ki. A múltkoriban az Erdélyi Muzeum gr. Bánffy nemzetiségi levéltárából egyik XVII. század elejéről származó levélben olvastam egy szemrehányó szerelmes le* velet; ebben a levélíró büszke, makacs kedvesének szemére veti, hogy ugv viselkedik, mintha ő volna a Királyfia Miklós leánya. Ez az apró utalás egy XVII. századi ismeretlen mesénk egyik hősének nevét őrizte meg és a hős jellemének egyik jelentős vonását villantja meg előttünk. Mindamellett aránylag nagyon későiek azok a nyomok, amelyek a népmese iránt való érdeklődés első komoly, mondhatnók, tudatos megnyilvánulásának tekinthetők. A XVIII, századból csak kéziratban fennmaradt népmeséink vannak; ezeknek lejegyzői már gondoltak a mesék lejegyzésének, megmentésének szükségességére. E kéziratos gyűjtemények számát szaporítaná Csokonai népmese-gyűjteménye >s. Sajnos azonban erről csak annyit tudunk, hogy a hányt-vetett sorsú költőt egy időben nemcsak a népdalok szépsége, de a népmesék csodálatos világa is megragadta; ezért maga is népmesék lejegyzésébe kezdett. Gyűjteménye azonban annyi más kéziratával együtt elveszett vagy — a reménykedők hiedelme szerint — lappang.

Olyan keveset mutatnak meg ezek a kéz* iratos vagy nyomtatott irodalmi utalások a magyar népmeséből, mint egy-egy nagy művész nehány vonásból álló előzetes vázlata egy később megfestett nagyszerű képből. A magyar népmese csak a mult század elején kéz«1 kilépni abból az ismeretlenségből, ahonnan a rendi világnak a paraszti, népi értékek iránt való érzéktelensége, fásult közönye miatt évszázadok alatt nem emelkedhetett ki. A vidéki udvarházak parasztdajkái, cselédei azonban ez ideig, sőt még később is ezeket a népmeséket mondogatták el az urfiaknak és kisasszonyoknak, ezekkev ringatta álomba a nagyanya az ámuló uno< kát. az anya gyermekét. Valószínűleg ilyen gyermekkori emlékek tették értékessé a mar-var népmesét azok előtt is, akik a népmesének nemcsak ir.aguk számára való lejegyző-* •ere. de közkinccsé tételére is gondoltak. Az első magyar kizárólag népi vagy népinek vélt meséket tartalmazó gyűjtemény nern is magyar földön és nem is magyar nyelven jelent meg. De magyar ember, Gaál György, gyűjtötte össze* és adta ki ezeket a meséket (Bécs, 1822). Csak halála után adott ki nát- ramaradt gyűjteményéből magyar nyelv.eo,

Irta: SZABÓ T. ATTILA

Toldy Ferenc és Kazinczy Gábor 53 népmesét (Pest, 1857—60). Mailáth János gr. szintén német nyelvű magyar népmesegyüjte- ményt (1837) bocsátott közre

Még ez idegen nyelven megjelent kezdeményezések előtt, a század elején sürgette levélben Virág Benedek Kazinczy Ferencet, hogy jegyezzen le népi eredetű mondákat és meséket. Az ilyenféle érdeklődéssel egyszerre felvirradt a magyar népmese napja is. Dugonics András (1740—1818) már ekkor kezdte gyűjteni azt o népi eredetű anyagot, amelyet később halála után 1820-ban a „Magyar példabeszédek és jeles közmondások“ címen két kötetben adtak ki; ebben több népi mese is maradt reánk. A népmese és általában a népszellem rögzitetlen „irodalmi“ alkotásai a politikai, nemzetmegtartó vonatkozások mellett első-sorban csak irodalmi szempontból érdekelték e kort. Valóban felfrissülést és pezsgő élet beáramlását jelentette ez az irodalmi népiesség a magyar irodalom életébe. Hogy a népmesét isi ez az irodalmi érdeklődés karolta fel, mi se mutatja jobban, miut az, hogy a komoly, tervszerű gyűjtés gondolatának megvalósulása is egyik irodalmi társaságunknak, a Kisfaludy Társaságnak a köréből származik. E társaság kiadásában jelent meg Erdélyi János gondozásában a „Népdalok és mondák“ bárom kötete (Pest, 1846—48); e népmeséket is tartalmazó kötetek Erdélyinek egy később (1855) kiadott, kötetével együtt a magyar ríépmeseirodalom gazdag forrásául tekinthetők.

Erdély sem maradt azonban hátra a népmese sorsának felkarolásában. Erdélyi Jánossá] egyidőben kezdi el gyűjteni Kriza János a „Vadrózsák“ anyagát, ez ugyan, főleg anyagi okokból jóval később (1863) jeient meg, de értékességben Kriza másik gyűjteményével (1882) együtt nem maradt az Erdélyié mögött. Erdélyi az egész országból gyűjtött, Kriza már közelebb járt a mai tudományos követelményhez: egy országrészhez rögzített és a népnyelvi sajátságokat is több-kevésbé visszatükröző meséket bocsátott közre. Nyomukban éppen a Kisfaludy Társaság megértése és támogatása a magyar népmese sok kutatójának (Török Károly, Benedek Elek, Vikár Béla, Majland Oszkár, Sebestyén Gyula, Horger Antal, Sebesi Jób, Ipolyi Arnold, Szendrey Zsigmond, Berze* Nagy János) gyűjteményét segitette megjelenéshez. Kálmány Lajos három kötetben megjelent Szeged-vidéki gyűjteményei mellett a néprajzi és nyelvészeti kiadványok (Etlinographia, Magyar Nyelvőr, Nyelvészeti Füzetek) az előbb említettekkel együtt a magyar népmese-világ száz meg száz darabját mentették meg a pusztulástól.

Mikor ezeket a gyűjteményeket egyszer is, másszor is forgattam, mikor ilyen vagy olyan célból keresgéltem, válogattam a mesék közölt, önkéntelenül is elibém állott az a kérdés: mi az oka annak, hogy ez az Andersen-, Grimm- és az Ezeregyéjszaka meséivel bátran vetekedő népi mese-anyag nem került bele művelődési életünkbe, vagy amennyiben belekerült, olyan átdolgozott formát öltött magára (pl. Benedek Elek meséskönyvei- ben!), amelyet semmiképpen sem tarthatunk előnyösnek.

A baj gyökere kétségtelenül középosztályunknak a népi értékekkel szemben tanúsított értetlenségében jelölhető meg. Az unalomig sokszor emlegetjük már ezt. De nem lehet az újra meg újra való emlegetést elkerülni. Hiszen világos, hogy ha a népi műveltség nem lett volna olyan mostoha sorsra kárhoztatott, műveltségi életünkben, az összegyűjtött népmesék sorsa is egészen más lett volna. De önkéntelenül felvetődik az a kérdés is: nem mindegy-é az, ha a magyar gyermek (a mese esetében kétségtelenül mindig elsősorban a gyermekre gondolunk’) akármilyen eredetű mesét olvas? Ha e kérdés eldöntésekor a világ meseirodalmának legremekebb alkotásaira gondolunk, akkor i« természetszerűen szembeszegezhető ez a kérdés: miért ne ismerkedjék meg először a gyermek a saját népe mesevilágával. miért ne a magyar nép erkölcsi világán, gondolkodási módján és nem utolsó sorban népnyelvünk csodálatos fordulatosságán, szépségén, egyszerűségén ámuljon, nőjjön, alakuljon a magyar gyermek lelke? Nem az idegen, -a más gyűlöletét jelenti az, ha a magunkét megbecsüljük, értékeljük, ha a magunké kedvesebb, mint a másé. Még akkor is kifogásolnunk kellene a magyar gyermek olvasmányában e hiányt, ha saját népmeséinket a világirodalom mesekincsének remek alkotásai szorították volna ki. De ha kezünkbe vesszük a gyermekek kezébe kerülő meséskönyveket és gyermek-folyóiratokat, nem nehéz megállapítanunk, hogy a pótlék nagyon sokszor mindenféle szempontból selejtes anyag. Sicc urfi, Micky egér sületlenségei foglalják el a magyar mesék királyfiainak, királyleányainak, jótét lelteinek, vasorru bábáinak, táltosainak, sárkányainak a helyét; a népmesék kedves, egyszerű, derűs humora helyett durva, vaskos, nagyon sokszor pusztán esetlen helyzetekben bővelkedő lcomédiázást látunk vagy hallunk. Nem lehet aztán csodálkoznunk, hogy az igy felnövő gyermek később az amerikai történetek, filmek esetlen helyzetkomikumán lelkesedik és „unalmasnak“ tartja* elbeszélő irodalmunknak népmeséink felfogásával szellem-rokon világát.

De ha népmeséink mellőzését fájlaljuk, meg kell mondanunk pontosabban is azt, hogy milyen előnyöket jelent műveltségi életünkre nézve a magyar népmesék felkarolása. Aki a gyermek- és ifjúsági olvasmányok kérdését komolyan veszi, be kell lát«• rr

MENEKÜLŐ NAP

JANKOVICH FERENC VERSE

Templom mögött a temető, és minden, minden arra megy: arra szalad a lüktető nap is és arra néz a hegy, arra merül a kanna szintig a kút gödrében és arra, mindig arra mutogat minden ág, arra lesnek a tyúkok is, míg fólesipik a kukoricát.

Ma egész nap menekülök, mindig a temetőt kerülöm ; akárha asztalhoz ülök, akárha fekszem a fiivÖn, akárha kint a néma parton fejfákhoz közelítem arcom s az eveket betiizgetem, mindig, akárha nyitva tartom akár behunyom a széniem.

mtsmupmsmira

nia, hogy az ilyenfajta olvasmánynak nem

szabad egyszerűen csak a szórakoztatás, gyönyörködtetés célját szolgálnia, hanem észrevétlenül is bele kell lopnia valamit a gyermek gondolatvilágába azokból a tulajdonságokból, azokból az eszményekből, amelyek egy közösség, egy nép, egy nemzet tulajdonságai és eszményei. Már pedig a magyar mesékben a magyarság tulajdonságai, eszményei tükröződnek vissza. Derűlátás, törhetetlen akaraterő, céltudat, szótartás, a gyengébbeken való segítés és még mennyi minden olyan tulajdonság árad ezekből a mesékből, amely hiányzik belőlük és hiányzik abból a társadalomból is, amelyben élünk.

A népmese azonban nemcsak szórakoztat, nemcsak jellem- és erkölcsnevelő hatása miatt jelentős*, de fontos anyagot szolgáltat az ősi hitvilág ismeretéhez is. E hitvilágban . a kezdetleges népek hitvilágának mindenütt feltalálható elemei keverednek olyanokkal, amelyek csak a keleti népek, vagy éppen csak a finn-ugorság világfelfogására jellemzőek. Például a magyar mesei világkép hármas felépítésében az ég, a föld és a viz képzete megvan már az asszir-babilóniai vallásban is. A tetejetlen vagy égig érő fa meséjében a mesehősnek a Szél, a Hold és a Nap birodalmán kell áthatolnia, ahhoz, hogy célját elérje. Ez a mese is az emberiség egy jórészének ősi szél, hold és nap-tiszteletét őrizte meg. Ezek mellett az általánosan ismert ősi vallási elemek mellett jó számmal vannak olyanok, amelyek a magyarság ősi hitvilágáról beszélnek. A népmesékben a vasiejü, ólomfejü farkas (barát), meg a vasorru bába alakjai az ősi bálványimádás cso- kevénye. A „kacsalábon forgó kastély“ kifejezéstel a finnugor népek ősi világképét lehet megértetnie az ősvallást magyarázó tanárnak. (Az ősmagyarság világképe a földet tengelyen (kacsalábon) forgónak képzelte.)

Csak egy néhány példát említettem arra, hogy népmeséink mennyiben szolgálhatnak a tulajdonképpeni me^e-koron, a gyermekkoron túl is művelődési célt.

Szinte azt mondhatnók, hogy mindezeknél fontosabbnak kell tartanunk a népmesét az előadásmód, vagy egyszerűbben a mesék nyelvi anyaga szempontjából. A magyar nyelv legjellegzetesebb sajátságai a népmesében, ebben a legkötetlenebb elbeszélő műfajban élnek és mutatkoznak meg legerősebben. Az elbeszélő mód nyugodt epikus tér- jengőssége mellett is kifejezésbeli rövidség, tömörség, az egyszerű mellérendelő mondatszerkesztés, a szoborszerü jellemzés, a kifejezések gazdagsága és eredetisége az a néhány fontosabb sajátság, amellyel a magyar népmese nyelve jellemezhető. Jó ebben a korban, mely többek közt a nyelv-zagyva kora, utalnunk e nyelv tisztaságára, magyarságára is. A népmesék megtaníthatnak arra, hogy a nyevtisztaság nem megközelíthetetlen eszmény — legalább is a magyar népmese előadója számára nem az.

Mikor ebből a szempontból a felnőttek számára is ajánlható olvasmánynak tartom népmese-gyüjteményeinklet, eszembe jut egy kedves emlék. Kezdő tanár koromban együk vidéki kollégium ifjúságával népművészeti napot rendeztünk. A nap délelőttjét a* néprajzi kiállítás megnyitása, délutánját népmese-délután rendezése, az estét pedig népdalok, népballadák előadása töltötte ki. Az érdeklődés az egész nap iránt váratlanul nagy volt. A mesedélutánra eljöttek a környék magyar falvainak lakói, el a vidéki kisváros értelmiségi rétegének képviselői, köztük a város református „első pap“-ja is. A mesedélutánon parasztruhába öltözött diákok adtak elő, játszottak el eredeti népmeséket. Magam, aki a próbák bosszúságai közben nagyon elfásultam az előadandó mesékkel szemben, meglepetéssel láttam, hogy az előadás alkalmával milyen nagyszerű hangulat kerekedett nemcsak az apróságok sorában, hanem az idősebbek között is. Az az „első pap“, akit addig csak fensőséges* járásáról , vál'lveregető magatartásáról ismertem, jókedvében úgy könnyezett, hahotázott, miut a legutolsó gyermek. Mikor a kimenetelkor találkoztam vele, lelkendezve köszöngette a nagyszerű délutánt és fogadkozott, hogy csak rendezzünk máskor is effélét, mert 6 akár minden vasárnap eljő.

E példából is jól látható, hogy a népmese az idősebbekből is kiölhetetlen örök gyermekhez szól. Nemcsak a falusi fonók idő- sebbrendü férfi- és asszonynépségét tudja elszórakoztatni, elgyönyörködtetni az ii/en mese, de derűt, mosolygást, örömöt lop bele a néptől elszakadva élő idősebb városlakó életébe is. Műveltségünk mellett tehát egyéni életünk is sokat nyerne akkor, ha nép- mesegyűjteményeinkből, erre a célra kiválogatott, de nem átdolgozott mesék kerülnének nemcsak az erdélyi magyar gyermekek elé. hanem a gyermekek sorsát személyesen intéző szülők elé is. Valószínű, hogy az ilyen gyűjteményben könnyebben összetalálkoznának a gyermekek és a szülők, mint a n •- már megszámlálhatatlan példányban keringő nemzetközi „ízléstelenségek“ élvezésében.