Ellenzék, 1940. június (61. évfolyam, 123-145. szám)

1940-06-08 / 128. szám

m

A NOVELLA MESTEREI

I—MASMAMMi I k RyHASZEKRÉMY

Borús, félhomályos, hűvös idő voíí, mikor a berlin—római gyorsvonat be futott egy közepes nagyságú pályaudvar csarnokába. Egy elsöosztálvu kupéban a csipketakarós, széles pliisspami lagTÓ! magányos utas állt fel: Albrecht van der Qualen. Álmából ébredt. Kér Ietlen izt érzett a szájában, testét el töltötte az a csöppet sem kellemes érzés, amelyet hosszabb utazás után a vonat hirtelen megállása, a kerekek ritmikus zakatolásának elnémulása okoz, az a csend, melyből a külső za=> jók, kiáltások és sípjelek furcsa jelen tőséget kapva rikitanak ki. Hasonlít ez az állapot a mámorból, a kábulatból való fölccsudáshoz. Idegeink egyszerre csak elvesztik a ritmus tartó erejét, melybe eddig be voltak ágyazva; most roppantul feldultnak és elhagyottnak érzik magukat. Kivált akkor, ha egyidejűleg az utazás közben ránkszállt tompa álomból ébredünk.

Albrecht van der Qualen nyújtózkodott egy kicsit, az ablakhoz lépett és leeresztette az ablaktáblát. Végignéz zet a vonat mentén. Amott, a postát szállító kocsinál, néhány férfi csomagok be és kirakásával foglalatoskodott. A mozdony különféle hangokat adott, egy kicsit prüszkölt és köhögött, aztán elhallgatott és csöndben maradt; de csak úgy, mint ahogy csöndben áll a ló, de reszkelv e emelgeti patáját, mozgatja fülét és mohón vár az indulást jelző gyeplőrántásra. Eg}' nagy kövér hölgy, hosszú esököpenyben, végtelenül aggódó arccal, féltérdével elórebök* dösve cipelt egy mázsás útitáskát, ide oda járt a vagonok mellett, némán, haj- szoltan, ijedt szemekkel. Különösen az előrebiggyesztett felsőajkán, amely ap ró izzadtságcseppekkel gyöngyözött, volt Valami kimondhatatlanul megindító kifejezés. — Te kedves, te sze* gény! — gondolta Van der Qualen. Ha segíthetnék rajtad, ha pártfogásba veil etil élek, ha megnyugtathatnálak, sem mi egyébért, csak a felsőajkadért! De kiki magának, ez már igy van berendezve és én, aki e pillanatban minden szorongástól mentes vagyok, itt állok és nézlek téged, mint egy bogarat, amely a hátára esett.

Félhomály derengett a szerény csan nokban. Este volt, vagy reggel? Az utas nem tudta. Az utón aludt és egyáltalában nem volt tisztában afelől, hogy két, vagy őt, vagy tizenkét órát aludt e. Talán nem esett már meg vele, hogy huszonnégy órát, sőt többet is aludt egyfolytában, mélyen, igen-igen mélyen? — Úriember volt, félhosszu, sötétbarna téiikabáíot viselt, bársonya gallérral. Arcvonásaiból nagyon nehezen lehetett az életkorára következtetni; az ember huszonöt és a harmincas évek vége közt találgathatott. Arcbőre sárgás volt, de a szeme izzó fekete, mint a szén és mélyen körülárnyékolt. Ez a szem semmi jóra nem vali lőtt. Több orvos, komoly és Őszinte, férfias négyszemközti beszélgetésekben, alig néhány hónapot adott már neki. Sötét haját oldalt, simán elválasztva viselte.

Berlinben — noha nem Berlin vo!t utjának kezdőpontja — az éppen indm ló gyorsvonatra szállt fel, vörös bor útitáskájával, a vonaton aludt és most, hogy felébredt, annyira függetlennek érezte magát az idő haladásától, hogy valósággal elöntötte ez a jóleső érzés. Zsebóra nem volt nála. Boldog volt .abban a tudatban, hogy a nyakába akasztott vékony aranyláncon csak egy kis medáilont viselt a mellényzsebében. \!em szerette tudni, hogy hány óra van, di? niég azt sem. hogy melyik napja az évnek, mert még naptárt sem hordott magánál. Hosszabb ideje már leszokott arról is, hogy tudja, melyik hónap há nyadikánál, sőt hogy milyen számú esz tendőnél tart az időszámítás. Hadd le-i bégjén minden a levegőben, szokta mondani gondolatban óa ez alatt elég

sok mindent értett, noha kissé homályos kifejezés volt. Hz a tájékozatlan ság ritkán, vagy sohasem zavarta, mert hiszen épp ezáltal igyekezett magától távoltartani mindent, ami zavarhatta volna. Talán nem volt elég csak ugv hozzávetőleg észlelni, hogy melyik évszakban vagyunk? Körülbelül ősz lehet most, gondolta, mialatt kitekintett a ködös., csatakos pályaudvarra. Többet nem tudok! Tudom**e egyáltalán, hogy hol vagyok?

És erre a gondolatra belső elégedettsége hirtelen valmi rémült örömbe csa pott át. Nem, azt sem tudta hol van! Még Németországban? Kétségtelenül. Éisizaíknémetországiban? Ez már nem bi*< zonyos! Az alvástól még bódult szemmel látta, hogy kupéjának ablaka elhalad egy kivilágított tábla előtt amely alkalmasint az állomás nevét mutatta

— de az értelme egyetlen betű kepét sem fogta fel. Ebben a félig részeg állapotban hallotta, amint a kalauz két- szeriháromszor is kikiáltja a helynevet.

— egy hangot nem értett belőle. Ott azonban, a sürii félhomályban amelyről azt sem tudta, hogy hajnalt jelentbe, vagy alkonyatot, ott egy idegen helység terült el, egy ismeretlen város. — Albrecht van der Qualen levette a hálóból remezkalapját, fogta vöröls bőr útitáskáját, amelynek csatlószija egy piros fehér kockás selyemgyapiu tai karót is tartott s ebbe megint egy ezüstfogantyus esernyő volt beledugva — s noha ulijegye Flórencig volt érvényes, elhagyta a kupét, keresztül haladt a szerény csarnokon, podgyá- szát lerakta az illetékes irodában, szH varra gyújtott, két kezét — minthogy se bot, se esernyő nem volt nála —- télkabát zsebébe dugta s elhagyta a pályaudvart.

Kint a ködös, nedves s meglehetősen üres téren öt-hat bérkocsis pattogtatta ostorát és egy egyensapkás férfi, aki a hosszú köpenybe burkolódzva is fa* gyoskodott, kérdő hangsúllyal mondta: „Aranyszarvas Szálló“? Van der Qualen udvariasan megköszönte és ment tovább az utcán. Az emberek, akikkel találkozott, mind fülükre húzták a kö‘ penyiik gallérját; ezért ő is belemé- lyesztette álíát a sima bársonyba, rá* gyújtott és se nem gyorsan, se nem lassan bandukolt előre.

Alacsony kőfal mentén haladt el, ódon kapu két tömzsi tornya alatt egy hidra jutott, amelynek mellvédjein kőszobrok álltak s alant a viz zavarosan és tunyán hömpölygötit, hosszú, korhadt csónak úszott el a hid alatt, farán egy férfi hosszú lapáttal evezett. Van der Qualen egy pillanatra megállt és áthajolt a mellvéden. Lám egy folyó, gondolta; a folyó. Kellemes, hogy nem tudom, minek hívják közönségesen, azután tovább ment. j

Egy darabig még egyenesen haladt egy utca kövezetén, amely se nagyon széles, se nagyon keskeny nem volt, majd valahol balkéz felöl lekanyaroi dott. Este volt. Az elektromos ivlám- pák kigvultak, néhányszor fellobbantak, azután zizegve világítottak a ködi ben. A boltokat épp most zárták. Nos liát, mondjuk, minden vonatkozásban ősz van, gondolta Van der Qualen és tovább gyalogolt a nedvességtől fekete járdán. Sárcipőt nem viselt, de a ci-* pöi rendkívül szélesek, szilárdak és tartósak voltak és mégsem nélkülözték az eleganciát.

Állandóan balfelé tartott. Emberek sétáltak és siettek el mellette, dolguk után jártak, vagy dolguktól jöttek. Járok közöttük, gondolta és oly magányos, oly idegen vagyok, amilyen talán soha senki nem volt. Nincs dolgom és nincs célom. Még egy botom sincs, amire támaszkodjam. Talajtalanabb, szabadabb, elszigeteltebb senki sem lehet nálam*« nál. Senki sem tartozik nekem köszönettel én sem tartozom köszönettel sen

kifi#. Ilién sohjuem tftrtotţ* rajtája §

kezét, nem is ismer. Jó, hogy hü hozzám a balsors, alamizsna nélkül; el*« mondhatom magamról: Nem vagyok adósa Istennek. |

Márimár kiért a városiból. Alkalma sint közepétől szelte át keresztbe. Egy széles külvárosi utcán találta magát, kétfelől fák és villák húzódta, azután letért jobbra, végigment három négy csaknem falusias, csupán gázlámpákkal világított utcán s végül megállt egy szélesebb utcán egy fakapu előtt, egy piszkos, sárgára mázolt közönséges ház előtt, amely teljesen átlátszatlan, erősen iveit tükörablakaival vált ki a többi közül. A kapura pedig cégtábla volt szegelve ezzel a felírással: ,,E ház harmadik emeletén szobák bérbe kiadók,“ — Hgy? — mondta, eldobta szil varcsutkáját, belépett a kapun, egy palánk mentén, mely a telket a szomszédjától elválasztotta, a balkéz felé eső udvari kapun át a két lépés széles előcsarnokba ért, melynek padlóját ócska, szürke, nyomorúságos futószö- nveg borította, onnét elindult fölfelé az igénytelen falépcsőn.

Az emeletre nyiló ajtók is nagyon szegényesek voltak, tejiivegiablakaikon kivüf drótfonat, azon valamiféle névtábla. A lépcsőfordulókat petróleum- lámpák világították meg. A harmadik emeleten azonban — ez már az utolsó volt, utiána a padlás következett — a lépcsőtől jobb és balkéz felől is voltak bejáratok: egyszerű barnás szobaajtók; név nem volt rajtuk látható. Van der Qualen meghúzta középen a fémből való csengögombot — csengetett, a csengetésre bentről nem lett semmi mozgás. Bekopogott balra. — Semmi válasz. Bekopogott jobbra. — Hosszú, könnyii léptek hallatszottak s valaki ajtót nyitott.

Egy nő volt, magas, szikár urihölgv, öreg és hórihorgas. Fökötőt viselt, hosz- szu, halványlila szalaggal és régiim'ódi nyakig zárt fekete ruhát. Beesett madárarca volt és a homlokán egy darab szemölcs látszott, niohaszerii kinövés, eléggé undorító.

— Jó estét — szólalt meg Van der Qualen — szobák miatt...

Az öreg hölgy bólintott; bólintott és lassan némán, megértőén mosolygott hozzá és szép, fehér, hosszúkás kezének lassú, fáradt, előkelő mozdulatával mutatott a szemközti, a baloldali ajtóra. Azután visszavonult és mosdótállal a kezében jelent meg újból. Nézd csak, nézd, gondolta a férfi, aki mögötte állt, mialatt kinyitotta az ajtót. Kegyed olyan, min tégy lidérc, mint Hoffmann valamelyik mesefigurája, nagyságos asszonyom. — A nö leakasztotta a szegről a petróleumlámpát és beengedte az idegent.

Kicsiny, alacsony, barnapadlós szoba volt; falait a padlótól a mennyezetig szalmaszinü tapéta borította. A jobb hátsó falon lévő ablakot hosszú, keskeny ráncokban omló, fehér muszlinfüggöny takarta. Jobbkéz felöl volt a szomszéd fehér ajtaja.

Az öreg hölgy benyitott és magasra tartotta a lámpát. Ez a szoba szánalmasan sivár volt, csupasz fehér falai mellett a tulipirosra lakkozott három nádszék úgy rikitott, mint eperszemek a tejszínhabban. Egy ruhaszekrény, egy tükrös mosdóasztal... az ágy, hatalmasra méretezett mahagóni bútor, szabadon állt a szoba közepén.

— Van valami kifogása? — kérdezte az öreg hölgy és szép hosszú fehér kezét könnyedén végighuzta homlokának mohos kinövésén. Úgy hatott, mintha ezt csak szórakozott/ságból mondta volna, mintha pillanatnyilag nem jutni eszébe valamilyen hétköznapi kifejezés. Mindjárt hozzá is tette:

— Hogy úgy mondjam —?

— Nem, nincs semmi kifogásom — felelte Van der Qualen. — A szobák berendezése nagyon elmés. Kibérlcm ...

jbj * holtaimat elhozná az állomásról, itt a cédula. Lesz szives az ágyat és az éjjeli szekrényt elkészíttetni... és fogom kérni mindjárt a kapukulcsot, meg az ajtókulcsot... továbbá szükségem lesz néhány törülközőre. Szeretném magam kissé rendi behozni. Ebédelni megyek a városba, azután hazajövök,

NikkeJezett dobozt vett elő a zsebé bői, abból szappant és a mosdóasztalnál kezet és arcot mosott. Közbe-közbe az erősen kifelé Ívelő ablaktáblákon át lenézett a gázvilágitásu, sáros külvárosi utcára, az ivíámpákra és a villaházakra. Mialatt kezét tötrölgette, átment a szói bán a ruhaszekrényhez. Esetlen, barnára pácolt, kissé ingatag alkotmány volt, egyiigyiin cifrázott párkányzattal és a jobboldali fal közeptáján pontosan be volt állítva egy másik fehér ajtó mélyedésébe, ezen át nyilván azokba a lakásrészekbe lehetett jutni, amelyekbe a lépcsőházból a középső főbejárat nvilt. Sok minden jól van elrendezve a világban, gondolta Van der Qualen. Ez a ruhaszekrény úgy illik ide az aj* tómélyedésbe, mint hacsak erre készült volna. Kinyitotta. A szekrény teljesen iires volt, fönt több sor akasztóval. Kiderült azonban, hogy a derék bútornak hátsó fala nem volt, hanem valami szürke kelmével, közönséges rongypokróc=> cal volt elrekesztve, amelyet a négy sarkon szegekkel és rajzszögekkel erősítettek meg.

Van der Qualen bezárta a szekrényt, vette a kalapját, megint feltürte felöltőiének gallérját, eloltotta a gyertyát és elindult. Ahogy keresztülment az elülső szobán, úgy rémlett neki, hogy lépteinek zaján át a szomszédból, a Iái kás többi részei felől, valami hangot hall, fémszerii, halk, éles zengést; — de nem volt benne biztos, hogy nem cseng e a füle. Mintha aranygyűrű hullna ezüsttálba, gondolta magában, mialatt ráfordította a kulcsot a lakásra, azzal lement a lépcsőn, elhagyta a házat és könnyen visszatalált a városba.

•Az egyik élénkforgalmu utcán egy kivilágított étterembe ment be és az elülső asztalnál foglalt helyet, hátat fordítva a világnak. Káposztalavest evett piritott kenyérrel, bifszteket tojássá, befőtt gyümölcsöt és bort. egy darabka zöld gorgonzola sajot és egy fél körtét. Mialatt fizetett és öltözött, néhányat szippantott egy orosz ciga*i rettából, azután szivarra gyújtott és elment. Egy kicsit csavargóit még, aztán megkereste a külváros felé vivő utcát) és sietség nélkül hazasétált.

A tükörablakos ház feketén és nemin állt, amikor Van der Qualen kinyitotta a kaput és fölfelé haladt a sötét lépi csőn. Egy szál gyufával világított maga elé és a harmadik emeleten balfelé benyitott a barna ajtón, amely a szó-, báiba nyílt. Miután felöltőjét és kalap- ját lerakta a divánra. meggyujtotta a nagy íróasztalon álló lámpát s ott tai lálta utazótáskáját, a takaróba göngyölt esernyővel együtt. Kibontotta, plédet és konyakos palackot húzott előj majd a bőrtáskából egy kis poharat ésí mialatt a karosszékben ülve végig-T szívta a szivarját, néha hörpintetrj egyet egyet, Kellemes, gondolta, hogy azért csak akad a világon egy kis ko-1 nyak. Azután a hálószobába ment, ott* az éjjeliszekrényen gyertyát gyújtott, kint eloltotta a lámpát és vetkőzni kezdett. Egymásután rakta le szürke, egy^ szerű és tartós öltönyének darabjait an ágyához állított vörös székre; de amikor a nadrágtartóját kigombolta, eszébe jutott, hogy kalapja és felöltője még a díványon hever; értük ment és kinyitotta a ruhásszekrényt... egv lépést hátrahőkölt és háta mögött megmarkoii ta az ágy négy sarkát díszítő nagy, sötétvörös mahagóni golyók egyikét.

\ csupasz fehérfalu szoba melyből a vörösre lakkozott székek úgy kiríkitot- tak, mint tejszínhabból az eperszemeki a gyertya nyugtalan fényében deren-