Ellenzék, 1940. június (61. évfolyam, 123-145. szám)
1940-06-23 / 139. szám
12 ELLENZÉK 1940 lua Iua 2 j. A FŰSZERES Irta: KEMÉNY JÁNOS Járay a fűszeres annakidején gyakran mondogatta a feleségének, hogy ha majd megy énül nek, a Jára vize mellett, a Dobrin tövében fognak megtelepedni. Ott hűs a fenyves, a juhok nyakárt a kolomp édesdeden muzsikál s a napi költség ételre, ruhára kitelik majd a turista vendégekből. Járayné ráhagyta, hogy „jó jó ... hál‘ Istennek van még idő“ és Járay megelégedetten fütyürc- részeit. Ez a fütyörészés volt a léhasúQa, nő meg a fecsegés arról, hogy ott fent a Jára vize mellett abban a bizonyos boronaházban, lesz két vendégszoba is, a kirándulók számára. Tartozott ezzel az álommal dédapjának, a vadőrnek, aki Tirolból került Erdélybe, egy grófi családhoz. Járay egyébként csak az üzletének élt. Apáról fiúra szállt a bolt, csak a név változott Grossról, Grószra, majd Járayra. De a keresztnév megmaradt három nemzedéken át fierbertnek. Járay Herbert! Fogalom volt ez a név a Galamb utcában. Aki idegen bekerült ide s hallotta, hogy ez a vaj Járay-féle, a .,kájzerflájs persze, hogy Járaytól való“, meghogy „szaladj át fiam s hozz abból a bizonyos asztali-fehérből...“ elcsodálkozhatott méltán, hogy egy ilyen apró füszeresbolt mekkora jelentőségre tett szert a Galamb-utcában. ... . Próbálkoztak más kereskedők is ott a megtelepedéssel. Nagyobbak Is, ötletesebbek is. De hamar elhullottak, mint a tiszavirág. És maradt az egyetlen bolt a Galamb-utcában, a szűk, fahéjszagu, a Járay Herberté. Lent a városban bukott sok régi bolt s nőttek az újak. Változott az izlés, változtak a csemegék. De fent a Galamb-utcai boltban a nénikék továbbra is mentacukrot csomagoHattnk maguknak, hogy legyen mit szopogatni esténként s ha valaki grépfrútot kért, Járay elhárító mozdulattal jelezte, hogy nincsen és nem is lesz, de nagyon ajánlja a vérbélü narancsot (ruézédes) vagy talán egy kis doboz datolyát, A belváros gyorsan növekvő bérházaiból s az újabb kertváros részekből a la- kők kissé gyanakodva, mosolyogva, szinte szánakozva csodálkoztak fel a Galamb-utcára. De Járay a fűszeres megértette a Galamb-utca megrögzött konzervativizmusát. Neki úgy volt jól, hogy a Kovácsné nagyságos asszony nem engedi a tizenhatéves lányát kísérő nélkül csatangolni az utcán s Mikola méltósága inkább jár stoppolt harisnyában, semhogy müseiyemböl valót vásároljon magának. És szerette, hogy mindenki naponta egyszer legalább néhány pillanatra bekukkant hozzá a boltba, ha másért nem, legalább azért hogy megjegyezze, milyen finom volt ez, vagy az a csemege, vagy hogy meg tudjon valami fontos semmiséget a Ga- lam-utca napi eseményeiből. Amilyen csöpp kicsi emberke voh Járay, olyan nagynak tudta magát a Galamb-utca külön világában. ... . .................. Járay nagyon szerette a foglalkozó sát. A sürgést forgást, hajladozást, a hivatásbeli szavakat. „Borsót? Paprikát? Hogyne kérem, hogyne, hogyne... Paprikát! Paprikát!“ Lendületes mozdulatai, mintha a leikéi öntötte volna szét, suhanásokkal, perdülésekkel, villám'ó kavargásokkal telítették a fahéjszagu boltocskát. Volt úgy néha, hogy valami éppen kifogy ott. „Ejnye — nó, ejnye_ — nő“ méltatlankodott ilyenkor, de hogy igyekezetéhez kétség\ ne férhessen, először i el szökdécselt több helyt is az ágaslétrára, nyolc tiz fiókot villámgyors mozdulatokkal ki s be tologatiot, a vevőnek csak ezután vallotta be a hiányt; „Holnap meglesz kérem, biztosan, hogyne, biztosan, biztosan .. Szolgálatkészsége határtalan volt. Nemcsak áruval, szellemileg Is kiszolgálta a Galamb-utcát. Ha valaki megjegyzést tett a mai erkölcsökre, Járay helyeslöleg billegette a fejét: „Bizony az erkölcsök, bizony bizony az erkölcsök.“ Ha ismerős beteget emlegettek: „Ó szegényke, jaj a betegség, bizony- bizony“ sóhajtozott illedelmesen. Ha meghalt valaki a Galamb-utcában, ő kájzerrokban ment a temetésre. Ha esküvő volt. a menyasszonynak csokrot, nyalánkságokat, a vőlegénynek egy-két üveg jóféle aszút küldött. Tudta, kinek mi baja gondja, a cselédeket lelkemnek szólította, ha gyermek jött bevásárolni, ráadásnak mindig adott füyiilös cukrot. De a szolgalegc- nyek bosszankodtak rá. mert ha káromkodni hallotta valamelyiket, kj£li0tt a boltajtóba s felháborodva legyintgs- tett feléjük: „Szedte vette! Ne huncut- kodjatok!“ Nagy darab hájas asszony volt a felesége, szívbajos. Ritkán jött be a boltba, de körülnézett szakértő tekintettel; fel a mennyezetre, le a padlóra s be a kfs zugokba. Járay úgy hajlongott a felesége előtt, mintha az Is vevője volna. Szolgálatkészen, szinte riadtan, szeretettel. „No jól van“ — mondta egy idő múlva az asszony és aztán ünnepélyesen visszavonult a lakásba, folytatni a betegeskedőhöz Illő heverészést. Nem is volt Járaynak más segítsége a boltban, mint egy duzzadt növendék-leány, távoli árva, akit ö nevelt fel s csak így hívott: Kishugom. Kishugom bizony nem volt valami piacos jelenség. Kishugomnak szeplős volt a bufti kerek arca. Tokája is volt, kezei párnásak, vállai túlságosan szélesek, a lábai kissé kurták. Ahogy kikönyökölt a pénztár-asztal mögül, álmos békára emlékeztetett. De Járaynak kedve szerint való volt Kishugom tokája, a szeplöi, testének aránytalanságai, mert Járayt a nőkben csak a lelki tulajdonságok érdekelték. És Kishugom jól tudott összeadni, kivonni, könyvelni, az üzletért zsémbelve lelkesedni. Kutya- hűség lobogott a szemében. Járay büszke volt Kishugomra. „Hogyne kérem, hogyne, hogyne! Kis- hugom majd elintéz], hogyne kérem, hogyne, hogyne!“ — mondogatta s ha egy-egy találó alku-szóra Kishugom a pénztárasztal mögül elismeréssel pislogott föl reá, az apróka ember szűk melle hegyesre dagadt a büszkeségtől. Szívesen vette, hogy Kishugom beleszól a dolgaiba, blrálgatja: „Herbert bácsi miért nem szerzi be ősszel, nagyban az egész esztendőre való diót s ha részle tekben veszi, miért nem tisztított állapotban legalább? Napszámban töretni drága s felét közben felfalják azok a haszontalanok!“ És Járay meg volt győződve magában arról, hogy legjobban Kishugom bosszankodna, ha egy szép napon megfogadná a tanácsát s kis szutykos kölykök a boltmögöttf zugban többé sohasem ügyetlenkedhetnének a régimódi üiótörökkel. A bolton kívül is nagyon jóba voltak. Együtt ápolták a szívbajos Jár&y- nét, egymás mulasztásait zsivány módra fedezték, vasárnap délutánonként szép sétát tettek a város feletti dombokon, hegyeken. Ha Járayt megfogta a táj szépsége, felsóhajtott: „Szegény M inkám, milyen boldog volna, ba láthatná!“ s Kishugom visszafelelt: „Szegény, szegény Minka néni, csak ne fájna mindig a szive..Járay szabályszerűen nekiöltözött ezeknek a vasárnap délutáni sétáknak: volt gojzer-bakan- csa, bórnadrágja, zergeszakállas pörge zöld kalapja. Gyakran büszkélkedett, hogy „Nézd Kishugom, ezt a botot az iikapám faragta, derék német tehetett, Istenem!“ Hol télen a hó a ski alatt cslklandósan nevetett föl; s össze! az avar, ha a lábak belékavarnak, úgy si- kong, mint elrúgott szerelmes: a rejtett ösvényeket ismerték mind. S bár Járaynak nem volt hallása, mégis rágyújtott gyakran valami tornászindulóra, vagy jódlizott egyet jó tlrolí módon. A kirándulók, mint régi ismerősökre, rájuk mosolyogtak, hozzá tartoztak ok a vasárnap délutáni tájhoz; BESZÉLGETÉS ANYÁMMAL LOUIS RATISBONNE VERSE „Miért ciy fehér anyám a hajad?“ — „Förgetegben éltem s az élet dobott rá havat.“ „Anyám, mondd, miért vannak ráncaid?“ — „A bánat ásta arcomba ráncait,“ „Anyám, ki1 m 02 gat ja mindegyre fejed?“ — „Égből jövő szél lengedez. Én innen elmegyek.“ „Szemed alá mi vont sötét árkot, anyám?“ — „Könnyeim peregtek. Néha sírásra görbült a szánt.“ „Tested miért oly görnyedt s homlokod oly sötét?“ — A földet nézem, hol az utam fehérük, ha jó a vég.“ „Ha csókollak is, mit mormolsz szüntelen?“ — „Könyörgök érted. Imádkozorn, drága gyermekem...“ HESZKE BÉLA FORDÍTÁSA. buf ti, formátlan Kishugom s Herbert bácsi, a csöpp szökdécselő sáska, qojzcr- bakancsában, zergeszakállas pörge kalapjával. KI botra, kj mankóra, Járay Herbert bufti Kishugomra támaszkodva járta az eletet s hogy felesége ha lálát is olyan elismerésre méltó fegyelemmel viselte el, nagymértékben köszönhette Kishugomnak. Mert Kishu- gom nem engedte, hogy helehetsgedjék a bánatba: „A boltnak menni kell“. f-s ment a bolt. Ment úgy. mint Járay né halála elüt, hajlongásokkal, sürgéssel, forgással, az ágas létrán való szökdécselésekkel, fiókoknak gyors egymásutáni ki-behuzogatásával „hogyne kérem, hogyne, hogyne“ meggyőző biztat- gatásokkal, gyermekeknek osztogatott fütyülős cukrokkal s a szolgalegények trágárságait helytelenítő legyintésekkel: „Szedte, vette! Ne huncutkcd.is- tok!“ — No ugye?... — mondta a nyugdíjas ezredes, meg a Mikola méltósága és a többi tisztességes emberek. — No ugye, milyen derék rokon a Kishugom. — Lám! Lám! — mondták az agglegények és azok, akiket már érintgetett az új idők szele. — Lám, a vak tyuk is talál szemet! Kelemen a csavargó, ki súlyomban még mindig be-besurrant a Galamb-utcába, ezt gondolta: — íme ,egy biztos folt a megkergült világban, amelybe mégis megkapaszkodhatunk, Aztán egy napon Tibor Elemér ur, a régi gavallér, kire aggodalmaskodó apák a fiaikat serdülő korban ra szokták bízni, hogy bizonyos kényes dolgoktról felvilágosítsa őket, félrehivta Járay Herbertet. — Járay ur — mondta fontoskodva — nem gondolt arra, hogy Kishugom előbb-utóbb férjhez fog menni? — Hogyne bérem, hogyne, hogyne — mondta Járay szokás szerint, de aztán észbe kapott. — Hogy ieszett mondani? Hogy tetszett mondnai, kérem? — Előbb-utóbb férjhez fog menni — ismételte Tibor Elemér s még hozzátette: — És ebben nincs semmi rend“ kívüli. Járaynak egy pillanatra összeszorult a torka, de aztán illedelmesen fölne- vetett: — ó, kérem tisztelettel, Kishugom nem afféle nő. De a gondolat megzavarta. Be’ szörnyű volna! Mindezideig, ha este dolga végeztével lefeküdt az ágyba, egy-két üzleti dolgon elmerengve, hamar elaludt, reggel hatkor frissen ébredt s ha kávézás közben rágondolt a boltban terjengő iiiszerillatckra, elégedetten mosolygott. De most sokáig hevert álmatlanul, bot- ránkoztató gondolatok kavarogtak a2 agyában s elképesztő álmokat álmodott. Amikor ritkuló haját fésülte röggel, a!lg meri belepillantani a tükörbe, fáit, hogy a régi Járay Herbert helyett egy uj, romlott lelkületű Járay Herbert te- kinetével találja szemben magái. Napról napra ionny adózóit, sápadt és a boltban zavartan kerülte Kishugctn hűséges pillantásait. Férjhez megy? Olyan megdöbbentő esemény volna ez, mintha valaki köztiszteleten álló papról cöy napon azt állapítanák meg, hogy lopott. Igen, Járay Herbert, a Kishugom férjhez menetelét csak g,az rablásnak tudná
