Ellenzék, 1940. június (61. évfolyam, 123-145. szám)

1940-06-23 / 139. szám

ELLENZÉK

ii

1940 janltjs 23.

I Hll> I1——MB—

hau olykor egész szószömyetegek jönnek ily módon létre (elnemzetietlenedésében, alkalmazhatatlanabbakat). Zsirai megálla- pitja, hogy a mi hangzóilleszkedésünkhöz hasonló jelenség minden nyelv életében előfordul, az indoeurópai nyelvekben például a sokat magasztalt Umlaut jelent vele való rokonságot. De különben is hasznos eleme ez az illeszkedés nyelvünk éleiének: neki köszönhetjük egyfelől a hangrendi párhuzamok jelentéskifejező élességét (ez—az, dobban—döbben, forgatag— förgeteg, kavar—kever), másfelől szóképző eszközeink gazdagságát (ság, ség, hat, let, stb.)

A hang a külső forma, a nyelv fizikai Köntöse, a nyelv igazi sajátságai azonban ez alaktani vonásokban rejlenek. Nyelvtani alaktani szempontból a nyelvek két nagy osztályba sorolhatók: agglutináló és flek- táló nyelvek csoportjába. A magyar agglutináló, ragadó nyelv: a szavak jelentésének módosítására, a mondatbeli viszony jelölésére képzőket, ragokat alkalmaz. Vele szemben például a német hajlító (flektáló) nyelv, mely a jelentésmódosu- iást, valamint a szintaktikai vonatkoztatást a szó törzshangzóján végbemenő változásokkal jelzi. Egves idegen nyelvészek az agglutináló (összeragasztó) nyelveket al- sóbbrendüeknek tartják a hajlítható nyelteknél. Meddő az ilyen állítással vitatkozni, hiszen önkényessége kétségtelen, hanem azt kell jól tudnunk, hogy milyen sajátosságok, azt is mondhatnék, milyen gazdagságok következtek nyelvünkre kifejező ereje, a viszonykifejezés pontossága, amit ragozási alakkészletünk gazdagsága tesz lehetővé. A szóképzésben is érezteti jó hatását nyelvünk ez ismertetett alapjellege: viszonyító rangjainkkal számban cs tagoltságban is vetekszenek képzőink, amelyek nyelvünknek uj szó alkotásában való bőségét, változatosságát és szinte korlátlan továbbfejlesztési lehetőséget biztosítanak. A ragok és képzők halmozását is emlegetik, mint vádat, velünk szemben. Ha azonban e halmozást vizsgálat alá vesszük, megállapíthatjuk, hogy r ém teszi mesterkélten zsúfolttá nyelvünket és elemeire széteső rossz ötvözetté szavainkat. A rétegeződő ragok és képzők hozzásimulnak a szó törzséhez (itt van a hangzóilleszkedés nagy jelentősége) s éphangzásu szavakat adnak. Nem tekinthetjük céltalanul összezsufoltnak, vagy áttekinthetetlenül nehézkesnek az ilyen többszörösen agglutinált szóalakjainkat, mint: öklömnyi, feleségestül, megfutamodnátok, stb. Nyelvünknek pedig nagy nyeresége az oly tömör kifejezési lehetőség, kifejező erő, amilyennel egyetlen európai nyelv sem dicsekedhetik.

Egyik német nyelvfilozófus megállapítását idézi a tanulmány: „Az a nyelv áll a legmagasabban, amelyik a legtovább jutott abban a művészetben, hogy kevés eszközzel sokat fejezzen ki. Másképp: az a nyelv a legtökéletesebb, amelyik a legegyszerűbb kifejezési eszközökön át a legtöbb jelentést tudja felszínre hozni“. S ez általános meghatározáshoz hozzá teszi nyelvünk alkata vizsgálatából következő megállapítását: „Ha ez igaz, már pedig józan megállapításunk szerint igaznak kell lennie, büszkék lehetünk nyelvünkre, nyelvünknek viszonyító ragokban és színes szemléletességgel telitett képzőkben való gazdagságára“.

ARS HUNGARICÄ1

Nyelvünk alkatáról szóló nagyon érdekes tanulmányát Ravasz László egyik cikkének idézetével fejezi be Zsirai Miklós. Közöljük itt ezt az idézetet, mely nyelvünk dicséretét zengő prózai írások leg- szebbike:

„Igen, nekünk a nyelvünk nagyobb kincsünk, mint a földünk. Nagyobb, mint a tői lénelmünk, mert a történelem a nyelvben elfér, de a nyelv nem fér el a történelemben. Ezt az élő, zengő testet, ezt az óriási és közös műalkotást, kibeszélhc- tetlen szépségű lélekparkot maga az Alkotó teremtette, sok ezerév finomította, fejlesztette, ápolta; dolgozott rajta az idő, az évszázadok járása, természeti és törté* "élmi erők. Lángelmék alkotásaikkal gazdagították, felfedezők kincseiket ide rej* lettek el, győzelmeikkel ezt szentelték meg Igazán közös kincsünk: az egyetlen nemzeti vagyon, amelyből a szegény embernek is éppen annyi jut, mint a hercegnek s csak annak nincs belőle semmije, aki maga dobta el magától. Titkos jég*, amelyről minden bábeli zűrzavarban egymásra ismerünk, cimer, amelyet büszkén hordozónk <u emberi. aswtlem mérkőző porondján. Legbübb képünk, mert nem nyelvünk olyan, mint ti, hanem mi vagyunk olyanok, mint nyelvünk. Bástyáim, lélekgyepünk; szent kapunk, amelyik kizár és befogad, menedéket nyújt és otthonunkat jelzi. Nincs nemzeti vallásunk; művészetünk, tudományunk és jogrendünk éppúgy Európáé, mint a mienk, egyedül a nyelvünk a mi külön sajátunk és senki másé. Ezt beszélni és mivelni: az igazi Ars Hungarica“.

IRODALMI JELLEGE

Kerecsényi Dezsőnek, a Protestáns Szemle szerkesztőjének, egyik legfiatalabb irodalomtörténészünknek jutott az a hálás feladat, hogy „Mi a magyar" nagy körképében irodalmunk magyar jellegét rajzolja meg. Amilyen hálás, olyan nehéz feladat is, hiszen mig egyes irók magyarságáról, nemzeti gondolatairól könnyű Írni és sokan is Írtak, addig irodalmunknak, mint egységes egésznek, ilyen szempontból való vizsgálata újszerű, a mai, XX. századi magyarságnak a kérdése, mely immár helyét és jelentését keresi a többi, más kialakult kultúrák sorában.

Irodalmunk, mely nem egy ket évszázad alkotása, hanem egész európai történetünk állandó vetiilete, fejlődésében az alapvető törvényt Kemény Zsigmond határozza meg: „Európailag és nemzetileg fejlődtünk Szent Istvántól mostanáig". Irodalmunk korszakos mozdulatai: a kereszténység felvétele által teremtett egyházi litteratura, a XV—XVII. század újszerű, változatos és gazdag termése: a re- naissancesszal jelentkező világi költészet, a reformáció irodalmának magyarnyelvű gazdagsága és az ellenreformáció magyar barokkja, majd a XVIII, század második felében a felvilágosodás által hozott megújhodás, nyelvpallérozás, irodalomteremtés s a „felülről“ való hatáshoz a XIX. század közepén „alulról“ kancsolódó népi irányzat alkotásaképpen ez egységes

HÍRES KÖLTEMÉNYEK

E cim alatt minden vasárnapi számunkban a világ irodalmának, vagy u magyar irodalomnak egy-egy hires versét közöljük. Régi ismerősöket, akikkel érdemes újra találkozni. S köztük esetleg olyanokat, akikkel az olvasó most találkozik először Hires verseket, amelyeket ér denies magunk elé idézni, vagy amelyekkel érdemes megismerkedni.

BYRON „DON JUAN“-JÁBÓL

(A mull század elején valósággal a lélek vezéieként uralkodott Európa költői világán Byron. Nemcsak dallaniait, költői formáit, de élete külsőségeit. emberi magatartását is utánozták. Hatása alatt naev költőit ébredlek, nagy müvek születtek különböző európai nemzeteknél néha jelentősebbek az ő müveinél. A lélek mozdulatainak különös keveréke a Byron-i hang: Elomlóim és virágszerüen gyöngéd, de gyöngéd érzéseit egyúttal vaskos realitások közé hujitó; leikével hősi magasságokba emelkedő s magát mindjárt keserűen kinevető; lányosán, siiósan gyöngéd és cinikus, sőt szarkasztikus egyszerre. Az érzés és gondolat merész hullámai és változatai torlódnak egymásra, megtörve külső formát és belső hangulatot egyszerre. Olyan dallamot pendített meg, amelyek más költők ajkúin napjainkig variálódtak és zengettek tovább. Ilyen például „Don Juan“-ja I. énekének e néhány versszakasza is.)

Édes dolog hallgatni holdas éjjel Kék Adrián a gondolás dalát,

Amint a csöndet lágyan űzi széjjel,

S a távolon reszketve szárnyal át;

Édes dolog, bámulni méla kéjjel Az esti csillag bágyadt sugarát,

Hallgatni lomb közt bugdosó szelet,

Szivárványt nézni, mély habok felett.

Édes, ha halljak, otthonunkba térve,

A mint a hű eb messziről ugat;

Ha van, ki jöttünk ’hőn óhajtva, kérve*

Kigyult szemekkel, nyájasan fogad;

Édes, ha fölver a madár zenéje S halk vízesés nyugalmas álmot ad,

Ha méhe dong, lány víg kacajra kél,

S a gyermekajk először gőgicaél. •*

Édes, szüretkor a megért gerezd,

A hosszú, dús fiirt biboiros patakja ...

Édes ledobnunk a világi feszt,

Menhelyt ha ád falunknak enyhe lakja;

Fösvénynek édes nyúzni a perest,

Édes, ha pénzét garmadába rakja,

Bosszn is édes — legkrvált a nőnek,

Zsákmány a hadnak, hozomány a nőnek,

Édes, ha nénink dús örö>kbe vévén,

Szegényt a sir váratlan eltakarja,

Vagy a halál egy bácsi hetven évén Csellel kifog s a háznak ifjú sarja Kezét a rég várt birtokokra tévén,

Tisztázni őket terv szerint akarja,

Bár annyi váltót irt alá előre.

Hogy Juda még sokáig él belőle.

Édes nagyon minden babér, ha véren Ha tintán nyertük. Édes: régi port Lezárni jót. Édes dolognak vélem,

Ha pajtást, a ki unalommal ölt.

El-el riasztunk. Édes inni. kérem,

Palackból ó^bort, a hordóbu! sört.

Szép vagy diák-kor, zsönge ifjú létünk;

És édes az, a kit csupán mi védünk.

De édesebb, szebb, mint akármi másí Első szerelmünk! Ez magában áll,

Mint Ádám emlékében a bukás.

Letépve a tudás gyümölcse már,

S nem lelsz olyan kéjt, bármi mélyre áss,

A mi e biivös vétekhez talál.

Felséges, mint az ég tiltott tüze,

A mit Prométh rabolt a földre le.

(Ábrányi Emil fordítása)

korszak legnagyobb eredmóaye: a nemzeti klasszicizmus megszületése és végül a negyedik korszakos megújhodás: a X;X. századvég itthoni hatására történt nagy irodalmi forradalom, ízlésbeli átalakulás és végül az ezt is meggazdagiió „uj népiesség“, amik egy uj klasszicizmus kialakulására mulatnak, egytöl-egyig olyan mozdulatai irodalmunknak, amelyekben hii volt a nagy entitáshoz: az európai kul- turközösséghez. Minden európai eszme- áramlat helyt kapott közöttünk, kialakította magyar hatását, sőt volt olyan is, mint a renaissance, mely hamarább vett lakózást mi közöttünk, mint más, nagyobb, nevesebb európai népeknél. Amikor azonban elismerjük irodalmunknak Európához tartozását, fel kell mutatnunk azokat a színeket, amelyek sajátos magyar vonások ez egyetemes fejlődésen belül.

„A középkori egyházi műveltség készen kapott kereteit aránylagosan hamar megtöltöttük a mi tartalmainkkal. Legendák és himnuszok tárgyukkal hasonultak hozzánk. A geszta-iró oly torzító rajzolatokat utasított vissza, amelyekkel idegenek ábrázoltak bennünket. A magyar humanizmus öntudatra emelt egy, a mainál még szőkébb terjedelmű, de nem kevésbé céltudatos patrotizmust. A reformáció irodalma abban segített bennünket, hogy Mohács után a vallásban nyert isteni vigasztalással meg tudtuk önmagunkat tartani és a védekezésre is volt erőnk. Felvilágosodás és romantika teremtette meg nálunk a nemzeti öntudat uj formáját s a századvég európai átalakulásából uj magyar felelősségre való felszólitás hangját tudta irodalmunk kihallani és kihallatni.

irodalmunknak nemcsak fejlődésében, de működése ritmusában is van egy olyan jellegzetessége, amelyet a sajátunkénak kell tekintenünk. E jellegzetesség: erős nemzeti konzervativizmus, amelyen át az ujitűs csak forradalom által, politikai fordulatoknak előtte, vagy nyomában járva tud áttörni. Konzervativizmusunk magyarázata az ,hogy a legsajátosabb nemzeti színek irodalmunkban: nyomatékos liagyo- mánykeresés és a népi gyökérből való megújulás. A verses, vagy prózai történeti epika és a történeti emlékezéstől meghatározott elégikushangu lira irodalmunk legjellegzetesebb műfajai. — A történelem pedig olyan sokszor idéztetik líránkban, de különösen regényirodalmunkban. hogy múltúnkat inkább íróinkon keresztül. mint a tudomány által ismerjük. Â népiesség irodalmunk egymásra következő korszakaiban pedig nem itt-ott feltűnő irányzatosság, nem mulékony de- mokrataság, nem is csak csillogó romantika, hanem irodalmunk egészét meghatározó nagy nemzeti gondolat. Illyés Gyula szerint nálunk népiesség annyi, mint magyarság: az a magyarság, melynek álomképe a legjobbjaink képzeletében élt.“

Mult és népiség a táplálói a magyar irodalomnak 8 e kettős gyökér oly határozottan megszabja irányát, hogy benne minden újítás csak úgy tud érvényesülni, ha vallja — s magyar jellegzetességként vallja is — hogy bár uj, „mégis magyar“. A másik ilyen törvénye az újításnak: az ujitó irók őskeresése magában a magyar irodalomban. Az örök törvénynek engedelmeskedve, az uj is: hagyományt teremt magának.

A magyar irodalom azonban nemcsak fejlődésében, élete törvényszerűségeiben, hanem tartalmában is hord jellemvonásokat. Ilyennek kell tartanunk mindenek felett irodalmunk nemzeti szolgálat-jellegét. Ahogyan Zrinyinél penna és kard együtt adják müve életegységét, úgy áll ez a vonás irodalmunk egészére. A magyarság földi élete Íróink egyik legfőbb gondja e nemzetünk küldetéstudata Íróink által formáltatott s emelkedett abba a magasságba. amelyben ma is látjuk. Nem véletlen az, hogy irodalmunk kezdetét egy szónoklat és egy lírai ének jelölik. E jellemvonásunkból következik, hogy azok a műfajok voltak legnépszerűbbek irodalmunkban. amelyek a legnagyobb életközelséget jelentik, azok a műfajok, amelyek a legközelebb esnek a cselekvés határához.

Irodalmunk nemzeti szolgálata kettős: egvfelől a legfelelősebb. legőszintébb nemzeti önkritika megszólaltatása. Helyzetismeretünk a legtöbbször íróink szerint igazodott. Nemzeti bűneink, elmaradt viszonyaink. társadalmi ferdeségeink, történeti mulasztásaink legtöbbször az ő szavaikon át tudatosodtak felelős rétegeinkben.

LOVASS G. ANDRÁS.'