Ellenzék, 1940. június (61. évfolyam, 123-145. szám)
1940-06-23 / 139. szám
to ELLENZÉK 104 0 ] u n i u H 2 ]. linlót terítettek, Egy jeladásra isnut iiegmozilult a vizslattad es ugatásba l<> £ott; mire « íiiriek felröppentek, de a legtöbb belegabalyodott a hálóba és a meghívott vendegek, a környék tiriliöl gyei, uríiai, cselédei és egyéb udvarbe- liek rávetették magukat a hálóra es könnyen üsszefogdosták a prédát. Máskor, hogy kiugrassák a nyidakat n sűrűből, a hajtok dobszóval riasztották meg okét; a rókákat vermekbe ejtették; gyakorta előfordult az is, hogy a csapdák egy egy farkas lábát csípték be gazdástul együtt. De Julián nem kedvelte ezeket a kényelmes vadászszerszámokat. Sziveseb ben vadászott egyedül, távol a kastélytól. lova hátáról a sólyma kíséretében. Ez nagyfajta szi.ttyasólyom volt, teher, mint a hó. Borsiivegét kócsagtól! díszítette és apró aranycsengettyiik esi lingeltek kékes lábain; keményen és szilárdan tartotta magát ura karján, akkor is, ha a ló vágtatott és széles mezőket hagyott maga után. Julián meg* oldotta fékét és uekieresztette hirtelen; és a derék vadászmadár úgy serételt föl a levegőégbe. olyan egyenesen, mint u nyílvessző. Két egyenlőtlen mozgó folt keringett odafönn, majd összecsapott, majd eltűnt az azur messzi magasságában. De a sólyom nem sokáig maradt oda, csakhamar leereszkedett, csőrében egy széttépett idegen madár tcJIaival és ny ugodtan ráült ura karjára; szárnyai még remegtek az iménti izgalomtól, Julián ilyen módon vadászott kócsagra is, meg kányára, varjura és keselyű' re. Szeretett kürtjébe fújva kutyái után ügetni, bátran követte a falkát dombra föl, völgybe le, átugrott mere- delves patakok medrén, keresztülvágott sűrűségeken; és amikor a szarvas már a kutyák körmei között vonaglott, fürgén leszúrta az áldozatot és nagy tetszéssel gyönyörködött a komondorok mohó lakomájában, ahogy- a darabokra szabdalt állatot még gőzölgő bőréből kifalták. Ködös napokon a mocsarakba vette magát és vadkacsázott, meg ludakat vagy vidrákat űzött naphosszat. Már kora hajnalban kinn várták lovászai a kartély kapujában; és a vén barát, tanítómestere hiába integetett utána padlásszobája ablakából, hiába hívogatta vissza, Julián hátra se nézett. Neki mindegy volt: rekkenő nyári ferróság, eső, vihar, misem tartotta vissza. Ha megszomiazott, forrásvizet ivott a tenyeréből; ha megéhezett, jóllakott vadalmával; ha elfáradt, megpihent egy öreg tölgy tövében. Késő éjszaka vetődött haza, nyakig sárosán és véresen, hajában tüskékkel és bogáncscsal; a vadállatok vérének gőze szag- lett róla. Lassanként egészen elvadult, mintegy hozzá idomult emezekhez. Amikor anyja megcsókolta, hidegen viszonozta ölelését és elrévedezett, mintha távoli és mély dolgokon tűnődnék. Medvéket ölt vadászkéssel, bölénye-* két bárddal, vaddisznókat rövid karddal, sőt eg.vszer egy szál bottal védte meg magát egész csorda farkas ellenében, mely az utszéli bitófa alól kivájta az oda elásott hullákat. Egy téli reggelen már napföllkelte előtt útnak eredt, állig fölfegyverkezve, vállán ijjával és a nyeregkápában tömött tegezzel. . v$s Dán fajtájú hátaslova vígan ügetett a fagyos utón, egyenletes lépései reng* ve dobogtak a nagy hajnali csöndben. Mögötte két borzeb loholt. Ónos eső tapadt a köpenyére; dermesztő szél futt. A látóhatár egyik széle megvilágosodott lassan és ekkor a pitymallat tc-j- szinü fényében látni lehetet a nyúlás kát, ahogy megugranak az ut mentén éjszakai tanyájukból. A borzebek nyom- ban utánuk vetették magukat és itt is, ott is frissen megroppantoták egynek- egvnek a derekát. Nemsokára egy erdőbe értek. Egy ág végén szép fajdkakas gunnyasztott, fejét a nagy hidegben elgémberedett szárnyai alá dugva. Julián kardot hu* zott és csak úgy visszájárul, lecsapta a madár két lábát és oda se nézevve többet. tovább ügetett. Három órával ezután egy magas hegység legfelső csúcsán állott meg. Olyan magasan volt ez a csúcs, hogy itt az ég majdnem feketének tetszett. Előtte egy falhoz hasonló szikla meredt az égnek s ennek másik lejtője roppant mélységbe nyull alá. A szikla >al szélén kél köszáli zerge bámult le-« felé « mélybe. Minthogy ijja és nyilai nem voltak nála, (lovát a hegy aljában hagyta) elhatározta, hogy odakúszik hozzájuk. A földhöz lapulva, mezítláb, sikerült elérnie az egyiket és kését cím nek oldalába döfte. A másik rémületé ben a mélységbe ugrott. Julián hirte len mozdulattal utána lendült, ám jobb-« lába megcsúszott és fejjel lefelé, kitárt karokkal a leölt állat vérző hullájára zuha nt. Visszatérve a síkságra, a jegenyék! sorát követte, mely egy folyó mentén húzódott messze kanyarogva. Darvak nagy csoportja szállott el Julián feje fölött, olyan alacsonyan, hogy ostorával elérte őket. Nem hibázott el egyet len alkalmat sem. , Ezalatt a idő megenyhült és a dér lassan fölengedett; vastag párák szállongtak a mező fölött és föltűnt a nap. Julián előtt a távolban megcsillant egy tó tükre, mely olyan sima és sápadt sóit, mint az ólom. A tó közepén egy különös állat mozgott, melyet Julián még nem ismert,: egy feketeorru hód. a nagy távolság ellenére Julián egyszeri célzással lenyilazta; és nagyon sajnál* kozott, hogy a bőrét nem hozhatta el. Alajd hatalmas fasor nyílt meg előtte melynek íönséges tölgyei legfelső ágaikkal mintegy diadalivet alkottak. Az ut az erdő mélyébe vezetett. Fiatal kecske ugrott elő a sűrűből, egy fordulónál pompás dámszarvas jelent meg, egy borz is épp ekkor búit ki a lyukból, a tisztáson égj' páva bontogatta ki fényes tolláit; és amikor mindezeket leölte, ismét niás kecskék, más dáni* szarvasok, más borzok és pávák bukkantak elébe, továbbá mátyásmadarak, szarkák, görények, rókák, sündisznók és vadmacskák: a vadak egész végtelensége, minden lépten nyomon több és több. Körülötte tipegtek, forogtak, re* megve, szelíd szemeik esdeklően meredtek rá. De Julián fáradhatatlanul öldökölt közöttük, hol nyíllal, hol karddal, hol csak kézzel, rá sem eszmélve, hogy mit csinál, megállás, megfontolás nélkül, csak ölt, csak ölt. Vadászaton volt valami idegen országban, isten tud. ja mióta, miért; azért, mert ö van, lé* tezik és öt erre teremtették. Minden azzal a sima magátiólértetődöttséggel ment itt végbe, amit néha álmunkban látunk. Különös jelenség tiint most elébe. Nagy szarvascsorda tanyázott egy kerek, cirkuszíormáju völgyben. Egymáshoz bújva. Összedugva orrukat egymás lehelletével melegedtek; gőzük magasan szállott a ködréteg fölött. Ilyen busás öl«iöklés gyönyörűségé* nek kilátása szinte elkábitotta Juliánt. Leszállóit lováról, föltiirte ingujját és nekilátott a nyilazáshoz. Az első nyílvessző süvöltésére valamennyi szarvas hátraforditotta a fejét. A tömegben mély rések támadtak; panaszos hangok szólaltak meg és a csorda félkörét nagy mozgolódás bontotta föl. A völgy túlsó lejtője magas és mere* dek volt ahhoz, hogy rajta törjenek ki az állatok. A környező sűrűbe ugrálták, egérutat keresve. Julián rendületlen nyugalommal célzott és lőtt. A nyilak olyan sűrűn hullottak, mint a nyári vihar esősugarai. A szarvasok vad félelmükben egymásra rontottak, rúgtak és haraptak, tülekedtek és egymás hegyén- hátán próbáltak menekülni; testeik és az összegabalyodott agancsok vaskos és széles dombot alkottak, mely folyton nőtt és süppedt, elomlott széliében. Végül valamennyien kimúltak, elte* riilvén a homokon; orrlikaikból fehér tajték tolult ki és bordáik vonagló ühe- gése lassan lassan megszűnt. Aztán minden megmerevült. Közeledett az éjszaka; az erdő mc1- gött, az ágak közein át, az ég úgy vö* röslött, mint egy nagy vértócsa. Julián nekivetette hátát egy fának. Elképedve, bárgyú szemmel méregette a hullák roppant tömegét, nem tudván fölfogni, hogyan művelhette mindezt egymagában. A völgy másik oldalán, az eirdőszélen egy szarvast, egy őzünőt és egy őzgödölyét pillantott meg. A szarvas fejedelmi termetű, szép feketeszőrü állat volt. tizenhatágu agancs ékeskedett homlokát fölött és álián fehér szakállt viselt. Az őz szőke volt, mint a hervadt levelek és békés seggel turkált az avarban és a foltos borii suta, anélkül, hogy járásában zavarta volna, boldogan szopott. Az ijj ismét niegpendült. A gödölye nyomban elhullott. É» ekkor az anvaöz az ég felé emelte fejét és elbódiilt mély, keserves, emberi hangon. Julián megdől.ödött és az ünö szügyébe irányított lövéssel le terítette. A nagy szarvas látta ezt és elugrott. Julián ráirányozta utolsó nyílvesszejét. Éppen a homloka közepén találta el; a vessző niegáüott a kemény csontban. ügy látszott, mintha a szarvas ezt meg se érezte volna; átgázolva holtak halmain, egyenesen a vadászra tört, hogy agancsával kiforgassa a beleit; és Julián vad ijedelemmel hátrált előle. \ hatalmas állat megállóit; és villogó szemét rászögezve, méltóságosan, mint egy pátriárka, vagy mint egy bíró — mialatt valahol a távolban egy harang csilingelt — háromszor egymásután ezt kiáltotta: — Átkozott! Átkozott! Átkozottl Eljön a nap — lelketlen vérengző — Hogy meggyilkolod tulajdon atyádat és anyádat ! Ekkor térdei megcsuklottak, szemét szelíden lehunyta és meghalt. Julián megdöbbent; majd hirtelen fáradság vett rajta erőt. Ctálat! és kimondhatatlan szomorúság áradt el benne. Homlokát két tenyerébe szorítva sokáig sirt. Lova elveszett; kutyái elmaradtak va* lahol; magányossága ránehezült, ismeretlen veszedelmekkel fenyegette. Végre, félelmében megeredtek a lábai és átgázolva a mezőkön, találomra nekivágott egy ösvénynek, mely egyenesen a kastély kapuja elé vezette. Éjszak nem tudott aludni. Ä függő lámpa imbolygó fényénél minduntalan a fekete szarvas képét látta. A szörnyű jóslat folyton a fülében zsongott. Hasz* talan küzdött ellene. „Nem, nem, nem, soha! Nem tudnám megölni őket!“ Majd eltűnődött a dolgon. „Mégis, hiszen tőlem függ, ha akarom...“ Attól félt, hogy az ördög megszállja és ráserkenti a biinre. Három hónapon keresztül anyja éj* jel nappal ott imádkozott ágya lábánáJ a fiú életéért, halálos aggodalomban; atyja a tornácon járt föl és alá napTudjuk, régi igazság hogy „nyelvében él a nemzet“ s ez talán egyik népre sem áll olyan mértékben, mint éppen miránk, akik nyelvroknok nélkül élünk európai világunkban. Nyelvünk kérdése, megújulása, megőrzése sokszor volt egész Dem- zetéletünk központi feladata, legnagyobb küzdelme. Magyarságunknak ma is milliói élnek, akik számára a nyelv az egyetlen nemzeti kérdés. Talán ennek a felismerése tette éveinkben oly népszerűvé a nyelvtudományt s olyan nagy társadalmi jelentőségűvé a megindult nyelvművelő mozgalmakat. Nyelvünk és magyarságunk kérdésében azonban látnunk kell, hogy nyelvünk alkatának vizsgálata nem ad feleletet nemzeti jellemünk, közösségi lelkünk ismerete után kereső kérdéseinkre. Nyelvünk alkatának megismerése azonban igy is érdekes, nemzeti tudatosodásunk első lépése nem is lehet más, mint nyelvünk magyar jellegzetességeinek a megtanulása. Zsirai Miklós tanulmánya: „Nyelvünk alkata“ kiváló vezető ebben a kérdésben. NYELVÜNK SZÉPSÉGE ÉS KI- rFEJEZŐ EREJE Valamely nyelv szépségének eldöntésére elsősorban a hangállomány szolgál alapul. A magyar nyelv esetében ki kell emelnünk hangállományának rendkívüli gazdagságát, mely tekintetben a nyelvösz- szehasonlitók megállapitása szerint megelőzzük a közvetlenül ismert nyelvek többségét. Az, ami azonban igazi hangtani jellegzetessége nyelvünknek s szépsége beszédünknek, az a hangképzés tisztasága. Sok nyelvben elhanyagolható, el is hanya- golódik a hosszú és rövid, zöngés és zöngétlen hangzók megkülönböztetése, a magyar nyelvben azonban ez lehetetlen. Néhány példa meggyőz arról, hogy milyen veszéllyel járhat nyelvünkben a hosszú és bosszant nyögve és káromkodva. Elhivatta u leghíresebb tudósul al akik sni. * féle orvosságot kevertek és főztek fia számára Julián betegsége — mondottá ok — egy ártalmas széltől származott, ’.agy szerelmi vágyakozás az oka. De a beteg minden ilyen kérdésre tagadúan rázta a fejét. Ereje lassanként visszatért. A vén barát, meg a várur karján sétát is tett az udvarban. Amikor teljesen meggyógyult, ciha tározta, hogy nem vadászik többet. Atyja, hogy kedvét földerítse, nagy damaskusi kardot ajándékozott neki. Ez a kard egy magas ovziopon függő panoplium legfelső horgán pompázott; hogy leakaszthassák onnan, létrát kellett az oszlophoz támasztani. Julián maga mászott föl érte. Ám a súlyos kard kisiklott ujjai közül és lezuhanva atyja köpenyét meghasitotta, kis hija volt, hogy agyon nem sújtotta a jó várurat. Julián azt hivén, hogy megölte apját, ájulan esett alá a létráról. Ez időtől kezdve irtózott a fegyve* rektöl. Csupán a meztelen vas látására is elsápadt. Ez a gyöngesége valósággal gyászba borította családját. Végül is a vén szerzetes az Isten, az ősök és a családi becsület nevében fölszólította. hogy térjen vissza nemes emberhez i'llö foglalatosságaihoz. A lovászok naponta őrákon á gerely- vetéssel szoktak szórakozni a vár udvarán. Julián is közéjük állott és csaká hamar kitűnt ügyessége. Gerelyét nagy könnyedséggel dobta a korsók torkába, lecsonkitotta vele a szélkakas szárnyát, száz lépésről eltalálta a szögek fejét. Egy nyári estén, már késő alkonyat- tájt, amikor a homály elmossa a tárgyak formáját. Julián lovászaival gerelyt dobált a kerti lugasban. Egyszer csak sze: mébe tűnt két fehér szárny, mely á szöllöfutó magasságában libegett. Ju* lián abban a hiszemben, hogy egy gólya vetődött erre, ráhajitotta gerelyét. Valaki fölsikoltotL Az édesanyja volt, akinek széles bóbitás főkötöjét a gerely a futósövény; falához szegezte. Julián elfutott a kastély tájékáról éá azóta nem látták többet. (Folytatás és vége köveikező vasárnap] számunkban.') - Nudliink is Irodalmunk rövid, vagy zöngés és zöngétlen bangók csszecserélése: Rövid—bosszú hangok: hat—hát, agy—■ ágy, ver—vér, veres—verés—véres, hal— bail, kelet—kellet—kellett, stb. Zöngétlen—zöngéshangu szópárok: por - -bor, bab—pap, tudás—dudás, telet—delet, seb—zseb, siker—zsiger, stb. A magyar nyelvnek ez a pontos Jíang- képzés adja azt az erőt, amiről idegen fül azt érzi, hogy parancsoló, vezényszó-nyelv, beszédét hallja. ' A hangállomány szépsége adja meg a nyelv zeneiségét. A zeneiséget a zöngés és zöngétlen hangzók aránya mutatja. Az összehasonlítást azonban leegyszerűsítik a magánhangzók és mássalhangzók százalékarányának megállapítására, elhanyagolva a zöngés mássalhangzókat. Â magvar nyelv ez összehasonlítás szerint is a szépen hangzó nyelvek között van. Az egyik értéktáblázat a következőképpen sorolja fel zeneiség szempontjából az ismert európai nyelveket (a táblázatban az első szám a magánhangzók, a második a mássalhangzók százalékszámát fejezi ki): finn 61—49 magyar 41—59 olasz 48—52 francia 41—59 ó-görög 46—54 orosz 40—60 spanyol 45—55 német 36—64 török 43—57 Hangtani sajátságaink közül a legjellemzőbb a magánhangzó-illeszkedés. E jelenség lényege az, hogy egyszerűbb szavainkban vagy csak magas, vagy csak mély magánhangzók vannak s a ragok, képzők a magas hangrendü szavakhoz magas, a mély hangrendü szavakhoz mély változatban szoktak járulni. Ez az a nyelvi sajátságunk, melyet idegen nyelvészek hibául szoktak nyelvünk terhére felróni, ugyanakkor, amikor elismerik hangállományunk gazdagságát. Idegen ember számára van valami álmositó e törvényszerűségből következő egyformaságban s valóy .
