Ellenzék, 1940. május (61. évfolyam, 99-122. szám)
1940-05-12 / 106. szám
LÁSZLÓ DEZSŐ: Szellemi éledünk örökségkagyói Előadás a Népkisebbségi Újságírók kultúrestéjén Nem nagyon hagytuk még a hátunk ruö- göt azokat az esztendőket, amikor a modern ember gőgjével semmi komolyabb jelentőséget sem tulajdonit ha ttunk a történelemnek, létünk, életcéljaink és eszményeink történelmi megalapozásának és igazolásának. Az idővel és az időben élni akaró modern embernek nem az volt a kérdése, hogy miképpen folyt az élet ezelőtt, sőt egvesegyedül az a kérdés izgatta: hogyan élhetnek a legjobban ma? Az élet tanító mestere nem a história, hanem a két modern tudomány: a közgazdaságtan és a társadalomtudomány lett. A közgazdaságtannak és társadalomtudománynak ez az előtér- benyomulása még a legszellemibb tudományok területére is kihatott. Ilyen viszonyok között magátólérthetődően alakult át a nemzetről és a nemzeti műveltségről alkotott felfogás is: többé nem dicsőítettük a múltat, hanem abban szörnyű bukások és eltévelyedések sorozatát láttuk; a legfőbb nemzeti érdeknek ai nemzet kenyeréről való gosdosko- dást tekintettük s a leghangosabb jelszóvá a nemzeti szervezkedés követelését tettük. A nemzeti műveltség területén a minőségi szempont és érdek egyre inkább háttérbe szorult, bog}- helyet adjon a mennyiségi tekintetnek. Alig bontakozott ki ez a múlttal nem számoló, csakis a jelen nagy érdekeire tekintő gondolkozás, európaszerte nagy változás történt: a tekintet visszafordult a multba és soha nem tapasztalt módon indult meg a történelem iránti uj érdeklődés. Ennek a szellemi jelenségnek legközvetlenebb és mindnyájunk által naponta észlelt jele a könyvpiacot egyre nagyobb tömegben elárasztó, töméntelen történelmi és életrajzi regény. Ennél, a kiadóknak minden esetre gazdaságilag is jól jövedelmező, lénynél sokkal fontosabb a történelmi létükben súlyosan érintett és veszélyeztetett népek uj történelmi mithosz-képzése. Egészen különös jelenség a mai Európában, hogy a közgazdasági és társadalmi berendezkedéssel legtöbbet foglalkozó népek fordulnak a legmélyebben vissza a saját múltjukba s annak elemeiből uj nemzeti mithológiát alkotnak. Ismét és ismét halljuk a régi Imperium Romamim vagy a középkori német római császárság igényeinek követelését. Az uj társadalmi berendezkedés ideálja nem a rendek és osztályok, hanem a kötött társadalmi és termelési rendeken felépülő közösségi élet. Komoly filozófusok köteleket Írnak az uj középkor felhajnalodásáról s nem nagyon tévednek ebben az iránymutatásukban, hiszen a inai ember esak akkor boldog, ha maga fölött föltétien tekintélyeket tisztelhet s ha egyéni létét szilárd és kötött közösségekben tudja biztosítani. Egyre inkább nő a föld azon területeinek kiterjedése, ahol nem az a legfontosabb, hogy én ki vagyok, én minek vallom magamat, én mit akarok elvégezni, hanem az, hogy kik voltak a szüleim, nagyszüleiül, dédsziiieim: egyszóval: mi a múltam? Itt nincs módunk és időnk annak megvizsgálására, hogy ez a nagy, multba való vissza* menekülés mennyiben egészséges vagy beteges tünete a mai európai életnek? Ezt a jelenséget ismerjük el mint adott tényt, mint az élet örök hullámzásának olyan újabb gyü- riiződéséf, amelynek sodrása alól mi sem vonhatjuk ki magunkat. Engedjük, hogy az életnek ez a múltba sodródó árja ragadjon meg bennünket is s annak hullámain vitessük magunkat olyan nagy magyarok felé, akik elmúlt időkben képviselték azokat a gondolatokat és eszméket, amelyeket mi mint uj magyar igéket tisztelünk, ívik a legnagyobb örökséghagyói mai szellemi életünk legujabbnak hitt értékeinek? A mai magyar gondolkozás egyik legszembeötlőbb jellemvonása még mindig a kritikai önszemlélet. Azért mondom, hogy még mindig, mivel szellemi életünk élcsapata egyre határozottabban túl jut azon s a tagadó kritika által megtisztított területen az örök értékek Ösozegyüjtésén fárad. Ennek ellenére azonban a kritikai hang még annyira erős és általános, hogy mai szellemi életünk egyik jeiéoftk keto teu&UMBk. KcL tikai nemzetszeméletünkkel kapcsolatban a leghatározottabban le kell szögeznünk, hogy ez a legszervesebb alkotó eleme a mindenkori magyar gondolkozásnak. A magyar ember sem önmagát, sem nemzetét nem tudja csak a „van“ szemszögéből nézni, őt mindig elkerülhetetlenül érdekli az is, ami „kell“. A van és a „kel/"' között természeszerüleg óriási távolság feszül. Ennek a távolságnak a felismerése és kifejezése, a távolság megszüntetésének/ mint minden korszaknak legjellegzetesebb követelése: a kritika. Magyar nyelvű irodalmunk minden korszakának legjellegzetesebb alkotásai mind megannyi kritikai szó a nemzettel szemben. A protestáns korszakot a prédikátorok, a katolikus restaurációt Pázmány kritikája vezeti be. A török elleni komoly szervezkedés és felkészülés Zrínyi minden mai nemzeti kritikát felülmúló éles nemzeti önbirálatával kezdődik. A tizennyolcadik század végén u. n. nemzeti irodalmi ébredés akkor válik döntő tényezővé, amikor megszólal Berzsenyi Dániel kritikai lírája s annak nyomán megszületik az eleddig legnagyobb magyar itélethirdető próféta: Széchenyi István. Az uj magyar életszemlélet pedig Ady fájdalmas döfésekkel ébresztgető kritikájával kezdődik. Ellenpróbául említsük meg, hogy minél ernyedtebb, dekadensebb volt egy-egv történelmi korszakunk, annál inkább hallgatott a nemzeti kritika is. minket mind a tizennyolcadik, mind a tizenkilencedik század második felében bekövetkezett halálos szendergésből, mákonyos álomból a nemzeti kritika ébresztett fei. Azoknak a megnyugtatásául, akik félnek a nemzeti kritikától s akik attól féltik a nemzetet ,hogy saját bűneinek meglátásában elveszíti önbizalmát, rá kell mutatnunk ennek a kritikának egy sajátos vonására. A mi nemzeti önkritikánk mindig egészséges volt. Azt már a fentebb említett ténysorozat is igazolja, hogy nyomában mindig megújulás következett be. Nemzeti önkritikánk tüzében mindig megacélosodva került ki mindaz, ami igazán és Örökkévalóan magyar. Ha azt akarod megmutatni, hogy ki az igazi magyar és mi az igazi magyar sajátság és érték, ha erőteljes nemzeti önbizalomra akarsz szert tenni, csakis a nagy magyar kritikusok legélesebb ítéleteket tartalmazó müveit olvasd. Nem véletlen, hogy az Ady kritikája áital megindított uj magyar szellemi élet megszülte azt a minden magyar élet jelenséget és értéket lényegében tisztázó és összefoglaló szellemi mozgalmat, amelynek érett gyümölcseképpen hullott ölünkbe az uj magyarságtudomány testes köteteket tartalmazó könyvsorozata és a Mi a magyar? cimü minden elismerést megérdemlő uj könyv. Az uj magyar gondolkozás sem mentes a modern közgazdaságtan és társadalomtudomány szempontjaitól’ s ebből a gondolkozásból már társadalmi és gazdasági program született. Nem élő és nem modern magyar ember az, aki nem látja, hogy az egész magyarságnak gazdaságilag és társadalmilag újra kell szerveznie önmgát. A parasztság mindenirá- nyu felemelése, a földbirtok-reform végrehajtása, az egyke és telepítés kérdésének megoldása nem az egyik társadalmi osztálynak, hanem az egész nemzetnek a közérdeke. Addig mondották mások, hogy a magyar nem alkalmas a gazdasági életre, hogy azt mi magunk is majdnem elhittük. Addig hangoztatták, hogy alkalmatlanok vagyunk a társadalmi szervezésre, hogy majdnem minden komoly szervezkedés intézését másokra bíztuk. Mihelyt jó lett volna ezen a ponton is történelmünket, szellemi örökséghagyóinkat idézni magunk elé. Az ősi magyar szervezetben, minden kétséget kizárólag megbizonyosull a magyar szervező képesség. Azok voltak az igazi nagy királyok, akik, ha kellett, a legfelsőbb társadalmi rétegek jogainak megcsorbításával az egész nemzetet telték életmüvük alanyává. Itt csak Mátyás királyt, az igazságost idézzük magunk elé. Bethlen Gábor a lelkipásztorok családtagjainak és utódainak nemesítésével a jobbágyságból uj magyar szellemi középosztályt teremtett, Zrínyi pedig hajlandó volt arra, hogy a nemesség jogainak komoly megcsonkításával az életerős parasztságból szervezzen hadsereget. Széchenyi nemcsak azért építette a Dunán a Lánchidat, hogy télen-nyáron egyaránt kényelmesen lehessen Pestről Budára vagy Budáról Pestre átsétálni, hanem, hogy a hídpénz megfizetésével végre a minden közterhet a jobbágyok nyakába sózó nemességet is megadóztassa. Nem véletlen, hogy II. Rákóczy Ferenc lobogói alá nemcsak a magyar, hanem a román és tót jobbágyok is önként és szívesen sorakoztak, mert a fejedelem nemcsak Ígért, hanem tényleg adott is nekik uj, szabad életlehetőségeket. És mégcsak a legnagyobb magyar ideálistát, a legszabadelvübb irót, egyik legragyogóbb művelődéspolitikusunkat: báró Eötvös Józsefet idézzük fel a múltból. Báró létére Dózsa György parasztforradalmáról irt történelmi regényt és A falu jegyzőjében minden lehetséges és lehetetlen bűnt és vádat rárakott a kiváltságos magyar osztályokra; mnidkét regényében az elnyomott jobbágyság felszabadításáért küzdött. Természetes, hogy mindezt az egész nemzet javáért tette. Talán ezek a felidézett tények is igazolják, hogy a magyar nemzeti gondolkozás a társadalmi és gazdasági kérdésekkel és jogos igényekkel mindig komolyan számoló szellemi törekvés volt. Mai modern szellemi törekvéseinknek harmadik jellemző vonása a népi műveltség egészéért és egyes elemeiért való lelkesedés. A felületes szemlélő ebben hóbortos divatot, felszínes megalkuvást, a történelmi kultúrával szembeni érzéketlenséget lát. A múlt örökségnek felidézése ezen a téren is szilárd alapot rak felfogásunk alá. A történelem tanúsága szerint a népi és történelmi kultúra nem két egymással ellentétes törekvés, hanem az egyetlen magyar művelődési folyamatnak két megnyilatkozási formája. A helytelenül történelmi kultúrának nevezett, lényegében egyes magyar emberek által táplált és fejlesztett műveltség semmiben sem különbözik, ha igazán magyar, a személytelen nép által közös alkotásként kialakult népi kultúrától. A kuruc dalokból éppúgy népdalok lettek, mint a Petőfi verseiből s Jókai történelmi elbeszélései közül nem egy beleolvadt a szervles népi mithológiába. A magyar szellem megújulásának minden nagy szakaszában a népi humuszba eresztette le fő- és mePékgyöke- reit. A Károlyi bibliafordítás nyelve éppúgy a nép nyelve, mint a Pázmány prédikációinak nyelve. Ugyanaz a népi zamat teszi fordulatossá a protestáns drámairodalom termését, mint a Pázmány vitairatait. Balassa, Csokonai, Arany és Petőfi nem a latinul, németül vagy franciául beszélő nemesi osztályoktól, hanem a néptől tanult magyarul Írni. Miért ne láthatnék az ujabb Adyt, Móriezot, Szabó Dezsőt, Kodályt és Bartókot, hogy csak a legnagyobbakat említsem, úgy, mint akik ennek a sornak szerves folytatói? A népnevelés mai megszállottáit úgy tekintsük, mint a magyar népet minden irányban nevelő első téritő barátok, protestáns prédikátorok, iskolamesterek, iskolákat alapitó és fenntartó fejedelmek és patrónusok utódait. Amit a népnevelésrőí egy Apáczai Csere János vagy Mikó Imre mondott, ma is bőséges program a néprevelő számára. Mindjárt száz éve lesz, hogy Gyulai Pál elindult az erdélyi magyar népdalok ösz- szegyüjtésére s hogy ezért sokan kikacagták, nem őreá, hanem a gunyolódókra vet sötét árnyékot. Ötven éve halt meg báró Orbán Balázs, aki a Székelyföld leírása cimü többkötetes müvében mindent összegyűjtött és kiadott, amit korában a székely népről, a Székelyföldről mint történelmi adatot és jelenben élő tényt és értéket meg lehetett tudni. Ha igazi magyar népmesét, balladát vagy dalt akarunk hallani, a bennünket jóval megelőző Arany László. Kriza János gyűjteményeit kell a könyvtárakból előkolorásznunk. Végül mégcsak egyetlen ujabb vonását említsük a mai és mindenkori magyar gondolkozásnak. István király olyan mélyen elültette a kereszténységet a magyar lélekbe, hogy ezeresztendő óta egyetlen olyan izig-vérig való magyar gondolkozó, iró és költő sem akadt, aki istentelen tudott vagy mert volna lenni. Ma pedig egészen határozottan kell beszélnünk a magyar kereszténység megújulásáról. Ez a megújulás, noha különböző egyházakban különböző módokon és formák között történik. lényegében nem a felekezeti elkülönülésnek, hanem a nemzeti újjászületésnek szolgálatában ál!. Nem úgy kell tehát vennünk, mint egészségtelen, az élet által túlhaladott jelenséget, hanem mint az örök magyar szellem egyik döntő jegyének újbóli tiszta kiragyogását. A mai, modernnek mondható magyar szellemi élet négy legfontosabb vonását és azoknak történelmi gyökereit próbáltam a Mélyen Tisztelt Közönség elé oda állítani. Célom kettős volt: egyfelől a modern gondolatoktól, az uj magyar szellem megnyilatkozásaitól ijedten, néha megborzadva visszahúzódóknak megmutatni, hogy az uj magyar szellemi élet legdöntőbb tényezői: a kritikai hang, a társadalmi és gazdasági szemlélet, a népi elem előtérbe nyomulása, a keresztény gondolat bódítása nem alap nélküli, idői jelenség a mai időkben, az önmagával mindig azonos, történelmi próbákat kiállott magyar szellem nyilatkozik meg bennök; másfelől ezeket az uj gondolatokat képviselőket az uj gondolatok régi alapjainak feltárásával arra akartam felbátorítani és felbiztatni, hogy még lelkesebb, még öntudatosaid} és még lelkiismeretesebb szolgálói legyenek az örök magyar szellemnek. Azért idéztem a múltat, szellemi életünk nagy örökséghagyóit magunk közé, hogv rajtuk keresztül és bennük értsék meg egymást azok a mai magyarok, akik konzervatív és modern álláspontról szolgálván szellemi életünket, sokszor azt gondolják, hogy szemben állanak egymással. Az igazi magyar szellemi értékeket konzerválni, megbecsülni törekvő u. n. konzervatív, ha valóban magyar, csak modern lehet, mert szolgálatán át a mába tiiz ki szellemi életünk örök tüze; s a igazi magyar értékeket a mai élet szintjén szolgálni akaró u. n. modern vagy haladó magyar csakis konzervátiv, az örök értékeket minden kétségen felül megbecsülni tudó lehet, ha igazán magyar. Mindnyájunknak konzervatívoknak és moderneknek, egyaránt egyetlen közös feladatunk van: ma szeretni, ma szolgálni, ma művelni egyetlen közös szellemi örökségünket: magyar műveltségünketi BÁRD OSZKÁR: NINCS MÁS Nincs más: a szív nyugodt fölénye, nőjj véle minden baj fölébe. rA csúcson nem hurrák köszöninek, de csendje humánus közönynek. Ez is van, lásd: oly hős, ki vészbe nem rúgtál; üli, messzebbre nézve. S elég vitéz, méltó szerepnek tart azt védni, kik jobb szeretnek bravúrnál embert s lelket szónál! Szebb célt, mint ezt, mondd, mért hajszolnál? Nem kell mindent birtokba venni: a magatartás csúcsa ennyi Nincs más. nu nőhet baj fölébe, esahisx csakis a szív fölénye.
