Ellenzék, 1940. május (61. évfolyam, 99-122. szám)

1940-05-05 / 101. szám

I 940 mâţa a 5. ELLENZÉK tî VALERY LARBAUD: A BÜNTETLEN SZENVEDÉLY Logan Pearsall Smith „Vigasztalás“ eimü versahen ezeket írja: „A minap, a földalatti vasúton utazva, azon gondolkoztam, hogy vájjon milyen örömet, felüdülést rejteget az élet a küzködő embernek. De egyet sem ta­láltam, amely érdemes lett volna arra, hogy igaz örömként elgondoljam. Sem a Bor, sem a Dicsőség, sem a Barátság, sem a Szerelem nem érdemli meg, hogy még tovább gyúród­jam ebben az embertömegben és felmenjek a föld felszínére, ahol az élet csak igen na­gyon elhasznált örömöket ajánl fel nekem. De akkor hirtelen az Olvasásra gondoltam; az olvasás finom, törékeny örömeire. És elég volt ez nekem. Hisz olyan örömet találtam benne, amit az évek nem rabolnak el. Raf- finált> bűn ez, de olyan szenvedély, amit sen- lcisem büntet. Önző, csendes és tartós ré­szegség: az olvasás.“ És vallóban úgy van. Az olvasás büntetlen szenvedély. Szokás, amelyhez mindegyre visz* szatérünk, az élvezetnek valamilyen külö<- nős örömvágyával. Eltemetkezünk benne, el­szigeteljük magunkat vele. Kárpótlásnak te­kintjük és vigasztalónak az élet apró-cseprő, bajaiért. Talán ez az egyetlen szenvedély, mely azt az illúziót kelti, hogy az erényhez, a bölcseséghez vezet. Emerson, akitől near várt volna az ember ilyen vaskos tévedést, azt irta: „Olvasson valaki öt órát minden­nap, bármilyen könyvet és egy bizonyos) idő múltán tudós lesz“. (Nem tudom megálla- ni. hogy egy pillanatig ne gondoljak sajná­lattal azokra a szerencsétlenekre, akik ezt a buta tanácsot követték!) Hisz tudjuk jól, hogy az olvasás magára még nem tesz tu­dóssá senkit sem, de viszont élhet bennünk a remény, hogy olvasás utján bölcsebbek és boldogabbak lehetünk. Gyatra magyarázat, mert volt elég' bölcs és boldog ember, sőt még szent is, akik nem tudtak olvasni. De annyi tény, bogy bűnös szenvedély az olvasás, amiért nem büntet senki. Azonban különbség van olvasó és betűző ember kö­zött. Az átlagember hivatásbeli szükségből, szórakozásból, vagy munkaköréből való ki­kapcsolódás céljából olvas. Akik az olva­sás öröméért olvasnak, már kivételek. Az ne ejtsen kétségbe, hogy csaknem minden em­ber tud olvasni és hogy többet-kevesebbet olvas is. Ezek között a nagyobb rész úgy ol­vas és úgy tud olvasni, mint ahogy kerék­pározik, telefonál, autót vezet. E nagyszámú emberréteg melléit, ott van az igazi olvasók kicsi tábora. A tankötelesség bevezetése előtt könnyű volt különbséget tenni: vol­tak olvasni nem tudók és voltak olvasók. Ma viszont analfabétákról beszélünk & köz­ben elfeledjük, hogy hány olvasni tudó em­berre még ma is illik e jelző. De nem mond­juk ki. Más kifejezésekkel kerüljük az igaz­ság kimondását. Azt mondjuk: „kevésbé ta­nult ember“, „félmüvelt“. De vájjon egy orvosról, aki orvosi köny­veket olvas, egy ügyvédről, aki jogi traktu­sokat búj, vagy egy elektrotechnikusról, aki szakkönyveket olvas, elmondhatjuk-e, hogy „nem olvasott“, mert nem forgat sem re­gényeket, sem színdarabokat és nem lapoz­gat a verseskötetben?. Elkerüljük a felele­tet. Kitérünk a bosszantó disztingválás elől. Pedig az olvasás olyan szenvedély, amelyről nyíltan beszélni nem megbotránkoztató. Az olvasás büntetlen bűm Franciából fordította: H. B, MÁJUS Irta: LACZKÓ GÉZA Heine óta a legszebb tavaszi hónap. rÁl- talános riigy- és rirágfakadás. Gyerekkor runkban a fűreülés, orgona• és gyöngy­virág illatos szezonnyitója. A siheder örö­meit a régi majálisok jelentették, amikor, is a télen át szobába zárt ember kiszaba­dul a szabadba s újra ölelkezik a termé­szettel — nem egyszer copfos bakfis sze­mélyében. A természetben ődöngő sze­relmesek köré pártfogó friss lombozat kanyarul s a magoló diákok méla mara- thoni sétában biflázzák a római és egyéb jogot a Várbástyán, az Országház duna- parti oszlopsora alatt s a Ligetben a gyer­mekjátszótér közelében, tekintettel az itt található orgonabokrokra és nevelőnőkre. 'A fővárosi májusi szerelem kitelepszik a város területén található padokra. Az if­júság ez örömeivel szemben a meglett ko' rúakat májusi bólé és májusi liba várja n budai vendéglőkben. rA nyolcvan éve­sek pedig kiülnek erkélyre ház elé s mig a fiatalok szembe rohannak a fellángoló hevii Nappal, ők hátukat gömbölyítik elé­je, hadd melegítse kissé. Ez május. Heiné­nek igaza van: Oh, wunderschöner Mo* ^lir^ V’v v vvyv>-v; HÍRES KÖLTEMÉNYEK E Cint alatt minden vasárnapi számunkban « világ irodaiméinak, vagy a magyar iroda­lomnak egy-egy hires versét közöljük. Régi ismerősöket, akikkel érdemes újra találkoz­ni. S köztük esetleg olyanokat, akikkel az olvasó most találkozik először. Hires verseket, amelyeket érdemes magunk elé idézni, vagy amelyekkel érdemes megismerkedni» VANITATUM VANITAS KÖLCSEY FERENC VERSE (Kölcsey születésének 150 éves évfordulója van az idén. Pár éve emlékeztek róla, halála százéves évfordulóján, hiszen ez a komoly, nagy magyar szellem is rövid életű volt e földön, 48 éves korában halt meg. „Életében sokat érzett és gondolkodotta költő anya-szellemének szenvedélyével élte át nemzete és az emberiség felemelő, vagy gyötrő érzéseit, de a maga élete hártyáját mindig a jóra és nemesre tette föl. Egyik legtisztább politikai harcos volt. Ő irta meg a nemzet imádságát, talán az egyetlen nemzeti dalát a világnak, amelyben nincsen semmi kérkedés, vagy támadás mások ellen, ő hallatta a végső kétségbeesés szavát „Zrínyi második énekében“. Ő énekelte meg felejthetetlen erő­vel először a szellem és lélek emberének nagy fáradtságérzését, a nagy hiábavalósúg dalát is „Vúnitatum vanitos“ cimü versében.) Itt az irás, forgassátok Érett ésszel, józanon, S benne feltalálhatjátok Mit tanít bölcs Salamon: Mikép széles e világon Minden épül hitványságon, Nyár és harmat, tél és hó, Mind csak hiábavaló! Földünk egy kis hangyafészek, Egy perc-hozta tünemény; A villám és dörgő vészek Csak méhdong ás, s bolygó fény; A történet repülése Csak egy sóhajtás lengése; Pára minden pompa s ék; Egy ezred egy buborék. : Sándor csillogó pályája I Nyúl vad ászát, özfutás; r Etele dúló csordája Patkánycsoport, foltdarázs; Mátyás dicső csatáz ás í. Napoleon hódítási. S vaterlooi diadal; M ind csak kakasviadal. 'A virtus nagy tünemény! Gőz, mit hagy máz lehele; 'A kebel tángérzeményi N értől ál ás kin jele; A vég. melyet Sokrat éré, Cátónak kihulló vére, S Zrínyi Miklós szent pora " Egy bohóság láncsora. És ti bölcsek, mit hozatok, Ami volna szép s jeles? Mámor bírta koponyátok, Plato s Aristoteles. Bölcselkedö oktalanság, Rendbe fűzött tudatlanság, Kártyavár s légállitvány Mindenféle tudomány. Demosthen dörgő nyelvével Szitkozódó hafkufár; Xenophon rnézbeszédével Rokka közt mesére vár; Pindar égi szárnyalása Forró hideg dadogása; S Phidiás amit farag, Berov át költ kődarab. Mi az élet tüzfolyása? Hulló szikra melege; A szenvedelmek zúgása? Lepkeszárny iergetege. Kezdet és vég egymást éri, És az élei hü vezéri, Hit s Remény a szűk pályán Tarka párák s szivárvány. Holdvilág csak boldogságunk, Füst a balsors, mely elszáll, Gyertyaláng egész világunk, Egy fuvallat a halál, Vársz hirt s halhatatlanságot? Illat az, mdy tölt virágot, És a rózsái, ha elhull. Még egy perccel éti túl. Hát ne gondolj e világgal, Bölcs nz, mindent k} megvet Sorssal, virtussal, nagysággal Tudományt, hirt s életet. Légy, mint szikla rendületlen. Tompa, nyugodt. érezethn, S kedv emel vagy bú temet, Szépnek s rútnak hunyj szemet. Mert mozogjon, avagy álljon E parányi föld veled, lengjen fényben, vagy homályon Hold és nap fejünk felett. Bár minő színben jelentse Jöttéi a vándor Szerencse; Sem nem rossz az, sem nem jó: Mind csak hiábavaló! JÁROSI ANDOR: ANS CAROSSA „Az emberi sorsúnak nagy szerű bonyo­dalmakba kellett kevernie, hogy aztán fe­lejthetetlen mozdulatokkal, hatalmas sza­vakkal, álom finom sóhajtásokkal fejezze ki legtitkosabb mivoltát“ — • írja Rilkével kapcsolatosan Carossa. Az ö életében ez a fordulat harminchat esztendős korában állt be, a világháború kezdetekor, önkén­tes katonai bevonulásával. Ez az önkén­tes bevonulás menekülés volt addig Lát­szólag sikeres életéből. Élete, valóban si­keresnek látszott. Boldog családi életről számol be, orvosi neve jól ismeri, betegei , s azok hozzátartozói nemcsak orvosi tu­dását. hanem nagyszivii emberségét is ér­tékelték. Finom erzékü szőkébb irodalmi körök is tisztelték nevét. Mindössze agyún két vékonyka kötete jelent meg a világ­háborúig s azok is élete harmadik étti­zedén túl A feltiinésnélküli és feltűnést kerülő ..Gedichte“ s a közvetlen világhá­ború előtt megjelent „Doktor Bürgers Ende“ cimii könyvecskék Carossa életé­nek kétségbeejtő, nagy aníagonizmusárnl beszéltek. Élete első korszakának nagy kérdése az volt, hogy mint békitse ki magában az orvosi foglalkozás és az igazi emberi hivatás nagy ellentétét. Az orvosnak sok­szor valótlant kell mondania s tehetetlen­ségében is magát erősnek mutatnia, sze­repet játszania. Carossa egész emberségé­ben résztvevőén élt együtt, betegeivel. Vé­gigszenvedte betegségüket■ halálbamené- süket s a kiláiástalansághan is igyekezett reményt nyújtani nekik Pedig szive és lelkiismerete lázadt ez ellen a tragikus játék ellen. rA költő formába öntötte az antagonizmust s igy született meg énre- génye, a Doktor Bürgers Ende. A napló- formában megirt mű nem végződhetett mással, mint a hős önkéntes, szabad ha­lálával. Carossa Werther-je ez a könyv azzal a különbséggel: hogy mig Goethét regénye megírására romantika és Sturm und Drang korszafea készteti és irányit ia, addig Carossa goethei hlasszicitása, hib it- tan remeket alkot. A goethei alkotást ér- zelmesség és szélsőségesség jellemzi, Ca­rossa már első kicsiny miiveiben a fegye­lem és szigorú mérték embere­A Doktor Bürger leszámolása tulajdon képpen a költő virtuális halálát jelzi. 1913-ban jelenik meg ez a naplószerv könyv, pontosan akkor, amikor Caros.su a legnagyobb kétségek között vergődik. A következő esztendőben találkozik Ril­kével s ez u találkozás megvillantja előtte egy uj élet lehetőségét. Csak alkalom keli hozzá. S az alkalom már itt is van Ca­rossa önként jelentkezik katonai szolgá­latra. A háború ehö napjaiban a francia hadszíntéren van. egy idő múltán pedig a romániai fronton E nagy fordulat uj irányt ad életének. A gyötrő antagoniz­must felváltja uj életfelfogása. Carossa fölébe kerül orvosi hivatásának. Tragi­kus életérzését eltemeti. A gyógyítás most már a csendes és férfiasán alázatos köz­vetlen segítés és férfiason emberi szolgá­lat formáját veszi fel. Carossa élete e kor­szakáról 1924-ben megjelent romániai naplójában számol be, most már egészen nyíltan az én-regény formájában. rA háborús regények emberileg egyetlen nagy és tiszta, zavartalan remeke ez a könyv. Remarque, Renn, Dwinger erősza­kosan elképesztő és keresetten elrettentő könyveivel szemben Carossa feljegyzései nem pergőtüzekről, ezrek halálorditásá- tóI, verfagylaló jelenetekről, az otthoniak égig kiáltó nyomorúságáról adnak hirt. hanem az egyes ember, aztán a kis em­bercsoportok, katonapajtások, csdládok gyötrő küzdelméről, fájdalmáról, nyomo­rúságáról Az orvos, ember és a költő tö­kéletes egységének könyve a háborús iro­dalom e minden mástól elütő alkotása. Az olvasóból a háborúval szemben nem az undort és az önző rettenetét váltja ki, hanem az emberi megrendülést, férfiason könnyes részvétet és a nagy tanulságot, hogy az ember egyetlen életformája a szolgálat lehet. Ez a szolgálat azonban nemcsak az emberre terjed ki, hanem az egész universumro. A háború borzalmai között egy kis macskának a halála, vagy még inkább egy kicsiny életnek halálig toló hűséges szolgálata az örökkévaló rendnek és törvényszerűségeknek a per< pektivóját nyitja meg. Carossa egy kis macska élete szolgálatában, a halállal va-

Next

/
Thumbnails
Contents