Ellenzék, 1940. május (61. évfolyam, 99-122. szám)

1940-05-19 / 112. szám

ELLENZÉK '

i 9 4 0 május 19.

mm

KEMÉNY JÁNOS:

KELEMEN

Kelemen, a csavargó, tétován állott meg a Galamb-utca 87. számú telek előtt. Május

10-én kellett volna idejönnie, éjfél után három órakor. Mint négy év óla minden esztendőben. Ezt az évfordulót eddig pontosan betartotta, ha beteg volt, ha részeg. Most mégis késett tiz napot.

Már októberben hire járt, hogy az öreg házat lebontják. A telket egyesítik a szomszédos telekkel s valami nagy vállalat bérkaszárnyát húz föléje. A csavargó mende-mon- dánok hitte. Sok Balog nemzedék nőtt fel ebben a házban s a Galamb-utca nem is volna Galamb-utca a Balog ház nélkül. És Kelemennek el kell ide jönnie minden esztendőben május 12-én, éjfél után három órakor. Mint a gyilkosnak a bűntett színhelyére.

Karácsonykor meg is mondta Elek Péternek. a csellistának:

— Szó sem igaz. Ott áll. Javíthatatlan pletyka vagy.

A csellista csorba száját rányitotta gúnyosan ;

— Mit hencegsz a rongyaidban?!

Kelemen, a csavargó, restelte, hogy a csellista még az alvilágban sem tudott leszokni a pletykálkodásról. Péter! Pétpr! Aki nem tud verekedni, annak ne járjon a szája! A bot megrándult a kezében, de nem ütötte meg. Idegenek is mozgolódtak az utcán. Az ur koldussorban is ur. Ne legyek züllött sen- kJ:, mulatsága.

S lám a csellistának mégis igaza volt. Most mit csináljon? Mit csináljon!

Pedig ez a tél nem is volt olyan rossz tél, mint a többi. Egy délelőtt, Pataki, az ügyvéd megszólította:

— Nézd, Kelemen. Boldogult anyádnak egy régi adósa törleszteni akar. Ezerkétszáz lejtől van szó, havonta kétszáz lejt fizet. Minden elsején átveheted a részletet, nálam az irodában.

— Kérlek — mondta Kelemen, a csavargó.

— Kérlek. Hagyd a portásnál, sok a dolgod, tudom. Ne zavarjalak. Kérlek, kérlek. Köszönöm.

Schuller is behívta egyszer a boltba és 500 lejt adott neki.

— Jaj}, igaz — mondta Kelemen, a csavargó — ez ugye a százalék, a mozigép után. amelyikre én küldtem vevőt?

Bélától vett egy télikabátot, ötven lejt fizetett érte. Néha leveleket hordott szét napszámba, favágó-gépet is szerzett egy-két helyre. Ajánlgatott itt-ott megbízható cipészt, ui kurtakorcsmát, közvetített egy antik vitrint. Lapátolt havat éjjel és egy bodegának a kiróhat ablakán átfestette a reklám söröspoha- rar, a kiflivel és pereccel. A bode gás a kialkudott bért megtoldotta egy üveg finom seprő pálinkával.

Néha kibicegett a vén hársfasoron a jégpályához. Nézegette a száguldó versenykorcso- lyúzókat, a köröző párokat. Tekintete óvatosan. megpihent karcsú bokákon, egy-egy piruettet meg is tapsolt. Ha akadt olyan ismerős. aki nem fogadta a köszönését, csendesen legyintett a kezével: bizony manapság már nem minden ur igazi ur. Kicsit talán biisz- ke is volt ilyenkor magára, mert arra gondolt, hogy ő bezzeg milyen tapintatos. Hányszor fordul elő, hogy amikor megpillantja messziről valamelyik régi barátját, vagy azóta emberré lett ifjú lovagot, amint közeleg bókáivá kis fruska balján, félrehuzódik, hogyne lássák borostás állát, éhségtől megtágult szemgödreit s a rongyait.

Napos délelöttökön szívesen fölvánszorgolt a város mögötti hegy tetejére, hogy meglesse a sielő fiatalokat. Ó karcsú lányok! Hebehurgya diákok! Én is! Én is síeltem valaha!

Farsang idején úgy készült hétről-hétre a bálba, mint a férjhezadó lányok. Számolta a napokat: mikor lesz szombat?

És szombaton megborotválkozott, leporolta rongyait, csupasz nyakára felkötötte régi szmoking nyakkendőjét és este tiz óra tájban a nagyszállóval szembe meghúzódott egy kapu árnyékában. Innen leste a taxikat, a belőlük kilibbenő estélyiruhás, bundás hölgyeket, gavallérokat. Megbírálta a férfiak járását. ** mozdulatukat, ahogy karjukat nyújtják a hölgyeknek, ügyetlenkedéseiket s bántó hánya vetiségét egy-egy modernkedo fiatalembernek. Kis női ezüst cipőről, elővillanó harisnya zinérőL tipegésről kialakította magának a nők jellemét, érzelmi állapotát s eldöntötte. hogy vájjon szerelmes szivet visznek a l>ál> éjszakába, vagy kegyetlen uralmi vágyat. Egy kis fodor, mely kibuggyan a prémek alóli selymeknek halk zizzenése elég volt, hogy képzeletében kirajzolódjék a bundába rejtett „nagy estélyi*' teljes pompája. Sok kifogásolni valót talált a mai társadalmon. Hogy az idősebbek közül sokan olyan nehezen tudnak beletörődni loegyszerüsüdö életkörülményeikbe s hogy mások viszont, akik megengedhetnek maguknak többet, hangosabban hordozzák a jobb módot, mint régen. És hallja azt is, hogy a fiatalok zsurlóin a bájos tréfa, gyöngéd enyelgéseh helyébe az elvek és elméletek fölötti meddő vita plántú- lódik, A báli éjszakák a társadalom szó helyébe a „társaság“-ot idézték fel benne és mindazokat az édes, kellemes dolgokat, amik ebből a szóból következnek. Amikor az autók érkezése megszűnt s a nagyszállóból kiszűrődő táncmuzsika jelezte csupán a báli éjszaka gyönyörűségeit, akkor volt csak igazán boldog Kelemen, a csavargó. Felültette a kiszűrődő zenehullámok hátára képzeletét és szabadon nyargalt abban a világban, amit olyan nagxon nagyon szeretett s amitől hitte, nem azért kellett elszakadnia, mert már szegény apjával és nagyapjával is a pálinka végzett, hanem: ki kellett szakadnia belőle, amikor az kezdett átalakulni, hogy annak romlatlan képét megőrizhesse magában csorbítatlanul. Csodálatosak voltak ezek a magányos báli éj szakák, rongyosan, fázósan a sötét kapualjban. Senki beléjük nem mocskolhatott, hamis hangút: belé nem sikíthattak és <r melléhez simított ásványvizes palackhoz a pálinkagőzök pezsgővé magasztosulva gomb oly oghattak föl duzzadt, lila ajkai köré.

Sokszor hajnalig álldogált, topogott, dörzsölte kezeit a kapu árnyékában s volt úgyis, hogy valaki pityókos régi ismerős a hajnal- pírban felismerte, beinvitálta rejtett butikba egy-két pohár pálinkára. Eltrécseltek régi bálokról s hogy mi újság ott fönt, a Galambutca 87. alatt. Ilyenkor néha dudolgatott is. vagy elsírta magát.

Kelemen, a csavargó, restelte a könnyeit. Vallóira mindig, hogy a legnagyobb urak az angolok, ők sohasem sírnak. Jó volna eltanulni, hogyan kell ökölbe szoruló marokba belefojtani a lélek gyötrődéseit.

Szerelmi kalandjai is voltak Kelemennek, amolyan gáláns kalandok. Futó ügyek. Egyszer hetekig hordta magában egy gimnazista lány mosolyát, máskor nap-nap mán lesett egy ablakot, ahonnan törékeny vonalú kezek rázták a fejére a hatalmas törlőrongyot. Az utcalányról, ki dagadt, sebes lábait mosdó- tálban egyszer megáztatta, elfeledkezni töbhé nem tudott. És rettentő büszke volt arra, hogy egy napon a nőcsábász Tihamérnek megmondta a véleményét. Tökrészeg volt ak kor 6 is, Tihamér is.

Kelemen, a csavargó, szeretett, miéire járni. Nagy, ragyogó templomokba, kicsit késve érkezni, amikor égi pompáját az orgonabugás ráömi a hívők seregére s asszonyok, férfiak, gyermekek térdreborulnak Isten tenyerének súlya alatt. A mise végét jó ideje nem várta mege. Egyszer egy idegen ur, a kiömlő sokaságból ércpénzt csúsztatott a marhala. Azóta sohasem várta be a mise végét, de ha akadt a zsebében egy-két lej, odavetette valamelyik templomi koldusnak. Az ur mindenütt ur.

Egy szóval, ez a tél, tekintettel Pataky ügyvéd urra, a Schuller ötszáz lejére, a télikabát? a, a báli leskelődésehre, futó ügyekre, vasárnapi misékre — nem is volt olyati rossz tél, mint a többi. Dagadt lábain köny- nyebben csoszogott, néha teljes hét is telt el úgy, hogy nem esett össze részeget? az utcán. Nem csoda, hogy amint fogyott a tél, úgy növekedett benne a reménység, hogy május tizenkettedikén, éjfél után három órakor a Galamb-utca 87. számú háznál majd rendbe jön minden.

(), hogy súrolta, kaparta a mocskot érdes kezeféjéről, május 12-én! Mekkora gonddal borotválkozott! Belenézve a vakuló tükörda- rabkába, négyszer is megállapította, houy hibás a vódasztás s elölről kezdte a fésülködésl. De az ötödik próbálkozásnál a fésiifogak belevágódtak a fejbőrébe s nyomukban pettyeseii kiserkent a vér.-- No, ugye mondtam! — dőlt be a pincébe Péter, a csellista. — Lebontották! Lebontották!

Kelemen, a csavargó, cak állt és nézte o csellistát, annak csorba száját, a forradóist az arcun, kurta, véres nyakát, pepita mellényét, bugg'os térdnadrágját, gummibocskorát, dűl- ledl szemeit. Csak állt és nézte. És nem érezte, hogy a fésüfogak egyre mélyebben vá godnak bele fejbőrébe.

— < Nem lehet... — dadogta végül Kelemen nem lehet... — dadogta s neki rohant az ajtónak.

Mégis tiz nap telt bele, amíg eljutott a Galamb-utcába. Alulról, fölülről próbálta megközelíteni. Próbálta rohanva, próbálta lo- pódzKü, utolsó percben mindig visszarettent. Mi lesz, ha mégis igaza tan a csellistának?!

Tizedik napon azt mondta Kelemen:

Péter! Ma éjfél után három órakor elmegyünk együtt a Galamb-utcába.

Különös pár voltak ök ketten, Péter, a csellista, forradásos arcával, csorba szájával, kurta, veres nyakával, pepita mellényben, bug os térdnadrágban, gumibocskorbun s utána a magos, sovány, beesett arcú, csoszogó Kelemen, amint mentek az éjszakéiban, mint ?'uk koldus s vezetője. Kelemen a botját beleakasztotta a Péter karjába, úgy huzattá magól föl, föl a hegynek, amelynek derekán váratlanul nyílik fel jobbra a csupa kert, csuva régi ház — Galamb-utca. Tavaszi illatokat sorodt a szél és Kelemen behunyta a szemét. Egy ilyen csellista, egy ilyen Péter, egy ilyen a szellemében is lecsúszott ember megnézhet, mnident. A beépülő kerteket, a modernizált házakat, a csöndes polgári otthonok helyébe föltornyosuló bérházakat is. De neki, Kelemennek, rá kell borítania a szemhéját fáradt szemére, csak a saját lépteit hallja, csak az illatokat Ízlelhesse s úgy láthassa a kerteket, a házakat, amint azok leikébe rögződtek apróka gyermek korában. Kis tornyócskákkal, gipsz cirádákkal, toldott nyári konyhával s a házak előtt, mellett, mögött tarkáló virágágyásokkal, hagymával, fákkal. hintával s a hintán szemérmetesen játszadozó leányzókkal.

Néhol meg-megbotlott Kelemen, a csavargó s pár pillanatra fölnyiltak a szemei.

— Ügyelj a lábad elé! — förmedt rá Péter, de Kelemen ismét elfödte szemét, hogy lelki szemeivel láthasson.

így másztak fel ketten, Péter és Kelemen a hegy derekára, igy kanyarodtak a hegy derekán hirtelen jobbra, be a Galamb-utcába, a tavaszi szagokba, egyre mélyebben, mélyebben. mig végül is megérkeztek a 87-es szám elé.

— No. ugye, mondtam?! -•— kacagott Péter. — No, ugye mondtam! ■— ismételte, mivel Kelemen semmit sem felelt. És azután ráförmedt dühösen Kelemenre:

— Ne hülyéskedj! Nyisd ki a szemedet!

És Kelemennek felnyíltak a szemei. Ugv

nyíltak fel, mint ahogy a kapuk fekete mélyén gyulnak föl néha a lámpák: sárgán, és szinte kiáltva lobbantak elő szemei fekete gödreikből.

— Árulók! Árulók! — rázta meg az öklét, azután összegörnyedve mondta Péternek:

— Most menj már, az Isten áldjon, menj a fenébe!

V

Sokáig állt Kelemen mozdulatlanul az éjszakában és nézte hült helyét a Balog-háznak. A rács-közökön átlesve nézte: hátha, hátha káprázik a szeme. Kegyetlen volt a holdx Hág, fehéren, félre nem érthető világossággal mutatott meg mindent; a ház tépett alaprajzút, a törmelékeket, csákány nyomát, a szanaszét heverő gerendákat.

Kelemen, a csavargó, reszkető kezét ráejtette a kapukilincsre és belépett a pusztulás színhelyére. A fás-szin állott még csupán, tőle jobbra hatalmas kő- és téglarakás. Mindössze ez maradt csúfságnak a régi, tágas szobákból. Nem igy Képzelte Kelemen ezt a találkozást. Nem igy képzelte, hanem úgy, hogy egyszer május 12-én éjfél után 3 órakor, pontosan abban az időben, amikor azután a csúf veszekedés után kilökték a kapun, egy halk és előkelő hölgy kioson majd a Balog- házból, titkos nyugtalanságtól űzetve, jobbra- balra tipeg a kertben, idenéz, odanéz, kereső várakozás vibrál a tekintetében, kilesködik a kapun s amikor éppen a homlokához emelné a kezét, bánatosan, hogy hiába jött ki a kertbe, Kelemen, a csavargó majd előlép az átellenes kapu árnyékából, régi hires mozdulataihoz hiten meghajtja magát és szól: — „Csókolom a kezeit, Erzsiké!.. .“ Micsoda varázslatos szó ez a ,,csókolomahezeit'! A hölgy hogy rezzen össze, akár a szivén csókolt madár! Fojtott sikoly is röppen ki a száján és egy mozdulatot tesz, mintha vissza akarna szaladni a házba, de azután . . . nem, még sem, felismeri, rányitja két nagy, csodálkozó szemét és felkiált: — „Kelemen! Eljött? Eljött, kedves Kelemen . ..“ De a csavargó még nem fogja meg a jeléje nyújtott kezet, még nem hajlik föléje: „Először mindent meg akarok magyarázni, Erzsiké“. Leülnek egy félreeső padra, a gyönyörű ezüstfenyő mögé, ahová nem ömlik be a holdfény, csalt a kert tavaszi párái gomolyogna!:. És Kelemen megmagyaráz mindent szépen. Hogy az, ami történt közte és az Erzsiké bátyja között, az nem a részegség miatt történt. A ház miatt, kedves Erzsiké. Mert vannak dolgok, amiket nem lehet csinálni, dolgok. amikre nincsen enyhítő körülmény. Na jó, na jó, hiszen igaz, hogy uj korok, uj eszmék, de a ház, a régi ház az nem a magáé, sem a bátyjáé. Az a családé. Az életé. Az élet ertelme a régi ház. Ez a ház és a többi mind. A hagyományos polgári életé. Az úri életé. Az nem lehetséges, hogy amiért nehezebb lett az élet, bérházzá alakítsák, hogy olyun legyen, mint valami bank, amibe bele teszik a pénzt és kiveszik a kamatot. Ha igy lenne, altkor semmi értelme sem volna az életnek, az Erzsiké életének sem, a miénknek sem. a világénak. Ezt akarta akkor is meg- magyarázni és szembekacagták. Részegnek nevezték, ezért szaladt ökle a Jóska arcába. A ház miatt... És Erzsiké hallgat. És Erzsikének potyognak a könnyei. És Erzsiké megfogja e Kelemen kezét: „Köszönöm, megértettem. Köszönöm.“ Kelemen, a csavargó, ilyennek álmodta a május 12-iki találkozást.

A Galamb-utca 87. számú házat lebontották, Igaza van a csellistának, egyesítik a szomszéd telekkel s bérkaszárnyát húznak reá. Nem érthette, hogyan lehetséges? Állt, állt ostobán és bámulta. Mire megértette, hogy rutul becsapták, kihajnalodott.

Nem volt. már semmi értelme, hogy továbbra is ott maradjon. Leindult a hegyen. Eszébe be jutott, hogy tegnap reggel éta nem evett. Találkozott két vidám fiatalemberrel. Szégyenkezés nélkül bökte orruk alá a kalapját:

— Kérek egy lejt, éhes vagyok.

— Nesze, öregem — mondta az egyik s egy ötlcjest dobott bele a kalapba.

— Nesze — mondta a másik is és beledobott egy cigarettát.

Először koldult Kelemen életében. Semmi szégyenkezést sem érzett.

Már nem volt Galamb-utca 87., sem Erzsiké. Nem volt már értelme semminek.

Élelmes koldus lett Kelemenből. Ott álh rendszeresen a báltermek s a temető kapu inban. vasárnaponként a fényes templomok előtt, megtanulta, hogyan kell reszkettetni a hangot, kitől milyen nyelven kunyo>'álni c.z alamizsnát s hogyan kell ügyesen elrejteni a csellistától, egyéb csavargóktól a napi keresetet * a szácflz keny&Jaéiakaí. .

A SZONETTHEZ

MENOTTI DEL PICCHIA VERSE

Ne félj szonett, ha szid pár aljas elme, én az oltárra teszlek, mint egy ritka helyhet. Tizennégy rímed a kalitka < honnan frissen trilláz az ég kegyelme.

Tizennégy serad álmokszotte kelme, száz kínnak, vágynak szunnyad benne titka, a versek népének lettél te tiszta formája, benned sírt minden szerelme.

rA lírád mélyén most is ott rezeg még egy ős eszmélet, egy bús-édes emlék, fajunk szava a bűvös éjjelen,

mikor valahol a brazil határon először sírt dal portugál gitáron s Brazilia egyszerre megjelent.

: HÓNÁL PÁL FORDÍTÁSA