Ellenzék, 1940. május (61. évfolyam, 99-122. szám)

1940-05-19 / 112. szám

ÍO ■I ELLENZÉK I 9 4 O in ú ) ii s 10. Keresztyén misszió a Szungári folyó mentén i. MANDZSÚRIA—HULAM, május hó. • A missziói tanács azt illa, hogy őszié le- gyek már Hulánbaa. az uj állomáshelyemen, igy augusztus vegén elhagytuk a légi helyün­ket, Hailungot és meg se álltunk Huláuig. Itt megérkezésünk után csak három nap ál­lott rendelkezésemre, mely idő alatt éppen, hogy felbonthattam a ládáinkat és kiszed­hettem belőlük mindent, egy háztartás min­den holmijának eliakása pedig itt maradt a feleségemre, akiuek igy nem juthatott ideje arra, hogy huláni egyedülléte és a misszioná­riusok feleségének kijáró sors felett elméi- ked jók, vagy elmélázzon. Míg persze a ládá­kat nyitogattam, közben pedig az uj körzet tÖobi vezetőivel gyiiléseztem, a fiamnak csak a kredenc kihúzott fiókja jutott osztályré­szül, ahol ő igen jól érezte magát és el volt telve lábujjának csodálatos létezésével. Na, ő se irhát majd érzelgős verset ringó bölcső­jéről, meg bölcsője fölé hajló, altató dalt du- du'ó édesanyjáról, mert hát az efféle misz- sziónárius-gvermeknek nem jut ki. A _ ILÁN FELÉ... Ä három nap eltelte után a huláni misz- szior.áriusnővel és egy kínai női evangélistá­val útra indultunk a három legészakibb gyü­lekezeteink meglátogatására, melyek a Szun- gári folyó mellett feküdtek. Sietnünk kel­lett, mert október közepe felé, a tél közele­dése miatt, a hajók már nem járhatnak a Szungarin. Gyengék lévén az állapotok az északi határ mentén, a huláni rendőrséggel csak nagynehezen lehetett megértetni, hogy legészakibb gyülekezetünk, lián, már kívül esik a tiltott zónán, ahová halandó micszió- nánus és mások nem léphetnek be különle­ges engedély nélkül. Ez a kis érvelés bár hatott, de mégis kihatással volt egész utunk- ra, mert mint egy árnyék, kisért végig min­ket a rendnek különböző őrültsége helység­ről helységre, időről-időre pontosan bejegyez­ve mindent egy kis fekete noteszbe, melynek velünk történő utazása csak akkor ért vé­get, mikor két és fél hét után Hulánba ha­zaérkeztem. <3 pedig szegény átadott a hu­láni rendőrségnek, bizonyságul, hogyr merre mikor jártam és mit és kivel beszéltem. Reggeli sötétségben, esős időben lötyög­tünk a misszióállo.nástól a huláni állomásig. Talán csak az alföldi sár lehet olyan lehe­tetlen, mint itt a huláni. Kilógatott lábakkal és kiterjesztett karokkal kell egyensúlyozni a kocsinak nevezett jármüvet, hogy bele ne dűljünk mindenestől a sárba, az emberi és állati trágya és szemét e kínai keverékébe. Nyúzottan és álmosan érkeztünk meg Har- binba, ahol egyik nagy kinai keresztyén atyánkfia segítségét vettük igénybe, hogy je­gyet szerezzen nekünk a legközelebbi hajóra és lehetőleg a hajóra szállás rejtélyeibe is vezessen be. Miután a háromszemélyes autó­ba ötünket bepréseltük, az orosz sofőr nem kis tiltakozására, elrobogtunk a kikötő felé. Valami hajónak nevezett alkotmány ott pöf- fékeit már a part mellett, mig a parton nagy tömeg állott sorban, várva a hajóra szállás boldogító pillanatát. Szerencsére az eső meg­állt, mert fedett helyiség hiányában, nem tu­dom, hogy hogyan tudtuk volna szárazon azt a két órát kivárni, mig ránk is sor kerül. ?: CSOMAG- ÉS ÚTLEVÉLVIZSGÁLAT Persze nem azért van hajóraszállás, hogy ott útlevél- és csomagvizsgálás ne legyen. Már túlestem a csomagvizsgáláson is és már a hajóhid deszkájára is ráléptem, amikor va­lami rendőrféle visszarántott, kérdvén, hogy hát van-e pecsét az útlevelemen? Hát persze, hogy nem volt, hiszen honnan süsse ki ezt az ember? Drukkolva követtem a rendőrt valami bizonytalan épület felé, de még in­kább izgatott az, hogy közben a hajó el­megy s akkor mi lesz? A rendőrségen alapo­san megbogarásztak, annyira, hogy még a meghalt apámnak is kinai nevet adtam, mert ő utána is érdeklődtek. Miután a familiát igy mégkinaisitottam és alázatosan felvilágo­sítottam az érdeklődőket jámbor milétem és micélom felől, rohantam vissza a hajóra, ne­hogy nélkülem kelljen megtegye azt a három­napos utat, fel liánig. Nemsokára nagy tülkölések és ordibálások után ez a Noé bárkájára emlékzetető alkot­mány elindult észak felé. Nem remélt álmok beteljesülését éreztem, amikor hajónk lassan úszott lefelé a Szunga­rin. Valamikor képen láttam a Szungarit és mivel akkor még nem volt egészen világos, hogy valaha is Mandzsúriába kerülhessek, mint misszionárius, csak sóhajtottam a látása után, mint valami elérhetetlen cél után.^ És most ime e Noé bárkáján úszom lefelé a §zunga,tin* hogjd felkeressem a kioai keresz­tyeneket. akikhez már ide is eljutott az Evan­gélium os szóljam azoknak az. Igét. akik íuég nem hallották azt. Olyan kimondhatatlan boldog voltam és hálás az Istennek, hogy idáig vezérelt. A Szungári partját nem igen lehetett itt- ott kivenni, mert a folyó sokhelyt szőttes- pedt. csuk a hatalmas, beláthatatlan mocsa­rak jelezték, hogy ott sekélyesebb a viz. Órák hosszat megy a hajó anélkül, hogy ta­nyát, vagy müveit földet láthatna az ember. Mennyi letelepülésre alkalmas síkság és mennyi kihasználásra alkalmas mocsár. Este­felé egy kis helységhez érkezünk. A hajó szerkezeténél fogva könnyen tudott egészen a parthoz úszni, úgy, hogy egy, vagy két- szál deszka teljesen elég ahhoz, hogy utasok le- és felmehesseuek. Két-három katona, korcsmárosok, utast várók, vagy utazni aka­rók bámészkodjak végig a kikötés egész mű­veletét. A helyi hatóság felrohan a hajóra, majd jegyvizsgálat mellett az utasok is part­ra szállhatnak. De ez sem megy olyan köny- nyen, mert a parton sárban, vagy piszokban, esőben, vagy szélben, nem fontos, ki kell bontani a csomagokat. hogy darabonként megvizsgálják őket. A katona szinte kéjeleg benne, amint egyenként szed elő mindent és lehetőleg szerte-széjjel dobálva, felbontva, felszakitva mindent, mint aki jól végezte a dolgát, tovább áll. Szegény utas, aztán szed­heti a rongyait, a ha szél esetleg el nem fújta. S ez igy megy mindenütt, akár leszáll az utas. akár felszáll. Már előre irtóztam tő­le. Mi lesz, ha harmadnapra liánba fogunk érkezni. Micsoda kéjes dolog lesz egy fehér embernek a csomagját felbontani és mindent tetszés szerint megbogarászni és összeturkál­ni. De addig még aludhatunk egyet, esetleg kettőt. PIHENÉS EGY KÍNAI SZÁLLODÁBAN Az éjszaka alatt több helyen kikötött még a hajónk, ha ködbe értünk, dudált és állott. Mi bármennyire is sietni szerettünk volna, nem volt mit tenni, mint várni. Másnap akármennyire is számitgattuk az órákat, még­sem tudtuk elkerülni azt, hogy ne este ér­kezzünk liánba. Már nyolc óra is elmúlt, mi­kor végigfutott a kiáltás a hajón: lián. Ki­néztem az éjszakába, de nem láttam semmit, csak hideg szél fújt. De a hajónk mégis csak a part felé úszott. Akkor tudtuk meg, hogy sötétben kell partra szállnunk, mert „légvé­delmi gyakorlat“ van liánban és igy nem szabad világot gyújtani. Brávó, gondoltam, legalább nem kell csomagot bontani. Igen ám, de mi lesz a városba menéssel? Ebből csak reggel lesz valami. Miután egy vékony pal­lón elhagytuk a hajót, jó magam csak bak­tattam a misszióuárius nő után, aki már já­ratos volt erre. Hogy merre jártunk, azt nem tudom, nem is volt rá időm figyelni, mert a csomagjaim, a „pugáj“-om, nagyon nehéz volt és fáradt voltam. Egyszer csak beestünk egy kioai korcsma ajtaján. A főnök ur, mikor meglátta, hogy idegenek vagyunk, rögtön a hátsó helyiség felé tuszkolt, mert ott „tisz­tább“ és kevesebb az ember. De több a po­loska, a bolha és tetü. Az ilyen kinai szál­loda, amilyen egyszerű, éppen olyan csalá­dias. Az egész egy nagy terem. Egyik olda­lán hosszú „kháng“ nyúlik el. Itţ cgyszemély- re való fekhely 5 lej egy éjszakára. Vele szemben levő oldalon szintén hosszú kháng van, de azzal a nagy különbséggel, hogy itt az egyes fekvőhelyek, vagy jobban mondva egy bizonyos nagyságú hely deszka-papirfallal vau elválasztva, sőt ez alkotmánynak ajtaja is van és szobának nevezhető. Ez már luxus. Ez már 30 lej és két személyre elegendő. A fü-»t, a piszok, a poloskák és társai ugyan­azok. csakhogy mégis inagáujellcgüek. ha ugvan erről lehet beszélui, mert a kis ajtót jelképező piszkos függönyt minden elmerül­nek feltétlen fel kell libbentenie, hogy tisz­tában legyen a beutlevőkkel. Mi, szegény lu’.ss/iónáriusok, ilyen luxusra nem használ­hatjuk a misszió pénzét. Mi mind a hárman a külső kháugon váltottunk helyet, amit ab­ban a percben ki is kellet*, fizetni. Én a fütő- lvuk fölé helyezkedtem el, mert itt kevesebb a poloska. Mellettem két hatalmas sándungi ember verte fel a szállást, rajtunk túl pedig Dzsin Kent skót misszionárius kisasszony és kínai evangélista nője. Levetkőztünk, ameny- nyíre a szeméremérzet megengedte, holminkat hol ide, hol oda felaggattuk, nehogy ellopják őket és boldog álomra hajtottuk fejünket. Azaz hajtottuk volna, ha a rend civilruhás őrei nem kerestek volna minket és töviről- hegyire el nem mondattak volna velünk. Mi­után tiszteségesen elintéztünk mindent, meg­parancsolták, hogy reggel nyolc órakor a rendőrségen legyünk. Miután azt is megígér­tük. hogy jók leszünk és feltétlen ott le­szünk, elaludtunk. Csak néha-néha ébresztett fel két szomszédom ájtatos horkolása és köpködése, amelynek iránya mindig fejemen keresztül volt. De mi van ezen megbofrán- kozni való? Utóvégre az ember, ha eszik, ha alszik, miért ne lehetne köpködni és miért ne egy fehér ember fején keresztül, még ha őkrlrne százszor misszionárius is? Másnap reggel úgy mosdatlanul (ugyan hol mosakodhatna meg az ember egy piszkos ki­nai korcsmában?) kocsira ültünk és bemen­tünk a városba. Első utunk a rendőrség volt, ahol előbb egy óra hosszat vártunk arra, amig a katonák a reggeli tornájukat elvégzik. Azután bevezettek bennünket egy szobába, ahol leültettek és azt mondták, hogy mán- mán-di (lassan, mindjárt). így ültünk csend­ben, nem tudom meddig. Már fárasztott a do­log. Azt mondtuk, hogy nekünk nincs időnk itt potyára ülni. Erre ide-oda telefonálgattak, mig végre egy valaki bejött, de aki nem tu­dott kínaiul. Hümmögött, köhögött, pöffesz- kedett, nagyképüsködötl, nézegette elölről- hátulról az útlevelünket, de nem tudta, hogy mit kell csinálni vele. Végre is egy pecsétet nyomtak rá és elengedtek. Siettünk a temp­lomhoz, hogy ott a prédikátor lakásán meg­mosakodhassunk és ehessünk valamit. AZ ILÁNI IMATEREMBEN Szép kis egyszerű földszintes ház fogadott bennünket, melynek első része az imaterem, a hátsó része a prédikátor lakása. A prédiká­tor egy egyszerű, de komoiy munkás, ki igen szépen vezeti a gyülekezetét. A gyülekezet­nek ebben a városban nagy jövője van. mert a város a Szungári és a Mutakiang folyó tor­kolatánál fekszik és nagy kereskedelme van és más helységekkel való kapcsolata, öt na­pig voltunk ebben a gyülekezetben. Minden­nap kétszer volt összejövetel, azonkívül több családot is meglátogattam. Mikor a koreai egyház presbitere meghallotta, hogy pap van a városban, utánam szaladt és kért, hogy menjek el hozzá is, aminek én sok örömmel tettem eleget, mert ritkán találkozik az em­ber olyan keresztyén testvéri szeretettel, mint amilyen van a koreaiakban a hitbeli testvé­rek iránt. Sokat nem tudott velem jól be­szélgetni, mert nem tudott jól kínaiul, de Iá­Egy döglött légyhez SZABÓ LŐRINC VERSE 'Amíg éltél, semmi se voltál, de hogy itt heversz, szárnyas kis piszok, egy halott király se mutatja úgy a véget, ahogy te mutatod. Amié éltél, a zümmögő perc szólt belőled, de most azt hirdeted, hogy akármit csinálok tíz-húsz évig, végül örök társad leszek. Kis múmia, parányi féreg, nagy jel lettél te, nagy bizonyiték: úgy takarítnak el, ahogy én most elfúvom tested szemeiét. Amíg éltél, semmi se voltál. Éltem, és a semmi piszka leszek. Röpülj, kis halott, nem vagy nyomorultabb, I ' . s_ mint én s minden évezredek„ tolatásom szemmel láthatólag jól i-n-tt neki. Mikor elbúcsúztam tőle, együtt imádkoztunk és együtt mondtuk el az Ér imádságát, ki-ki a maga nyelvén. KERESZTELÉS Az a heti vasárnapon keres/,tolés volt. Hu­szonkét felnőttet és négy gyermeket keresz­teltem. Ilyenkor szeretik a kínaiak, ha bib­likus nevet a cl a gyermeknek a ti /lelete-, ur s igy kereszteltem Jao-hánt (Jánost) is. Doa- Tyiát (Dorkát) is. Volt egy idősebb asszony, akiuek a családjában már mindenki az Űré volt, csupán még ő nem volt megkeresztelve. Igv nagyon várta az alkalmat, hogy jöjjön a tisztelete» ur. Igen ám, de neki nem volt mellék neve, csupán családi neve és a min­dent kielégítő és mindenkor megfelelő -tháj- tháj“ (asszonyság). így viszont meg nem le­het keresztelni. Név kell neki mindenképpen. Tanácskoztunk, hogy mitevők legyünk, mig egy nagyot gondoltam és egy nagyon roman­tikus nevet ajánlottam, t. i. a feleségemét, ..a szeretet fénye“, Áj-kváng. Tetszett mindenki­nek és az öregasszonynak is nagyon. Külön­ben is egy nagyon kedves, beszédes öreg néni volt Huang tháj-tháj, most már Huaug Áj- kváng tháj-tháj. De neki volt még egy en­nél nagyobb problémája is. T. i. őkelme ko­pasz volt. Nem volt haja. Már rég elhullott, ami még megmaradt a tarkóján, azt a 22 szál haját is annak rendje és módja szerint kontyba rakta és még egy hajtüvel is áttüzte, fejének többi részét pedig egy fekete kötött sapkával fedte el. Jaj, Istenem, mi lesz a keresztelésnél, sapkában csak nem lehet ke­resztelni. kopaszon rneg hogy állhasson ott mindenki szeme láttára. De megvigasztaltuk, hogy csak egész nyugodtan tarthatja a kis kötött sapkát a fején, mert a keresztvíz érni fogja a homlokát és fejét is. Igv is történt. Ő volt a legelső a keresztelendők közt. Amíg ott voltunk liánban, minden nap eljött, hogy velünk elbeszélgessen és elmondhassa, hogy megtérése előtt hogy járt a bálvány-templo­mokba és mennyi babonának volt a rabja. Annyi örvendezés volt benne, nekünk olyan jól esett őt látni. És, mintha a név is talált volna reá: A szeretet fénye volt. A Szungarin való utazásnak van egy sze­rencsétlensége, hogy a legtöbb helyen a hajó éjiéikor köt ki s így éjfélkor kell indulni, liánban is igy volt. Egy estét a kinai kikötői „szállodában“ kell tölteni, hogy az ember el­csíphessen egy Harbin fele menő hajót. Igv késő délután még tartottunk istentiszteletet, hogy utána kimenjünk a kikötőhöz és ott aludjunk. De imádságunk szavát már tuihar- sogla a dörgés, villámlás és zivatar szava. Zuhogó esőbeu mentünk ki a kikötőhöz. A kis ágyneműnk megázott s nem kevésbé jó magunk is. Ilyenkor nagyon jól fog a meleg kháng. Volt almánk, tésztánk s igy vacsorái- tunk, majd lefeküdtünk. Reggel három óra­kor jött a hajó. Hideg, szeles, eső? időben baktattunk a hajó felé. Ekkor láttam, hogy hat nappal ezelőtt milyen veszélyes helyeken jártunk, mert a magas partról csak egv lé­pés és épp elég, hogy a Szungári elnyeljen. Még sötét volt, de nem lévén „légvédelmi gyakorlat“, az ut lámpái világítottak. Végre a hajóra szánhattunk. A parton semmi cso­magvizsgálat nem volt. Mái kezdtem megelé­gedéssel elkönyvelni a szerencsét amikor vagy öt siheder rontott nekünk és mindent felforgattak a csomagjainkban. Tükör hátát megkopögtatták, szappanomat megszagolták, jegyzeteimet átlapozták s aztán otthagy tak. hogy a szenes zsákokra hányt holmijainkat szedjem össze. SZENES ZSÁKOK KÖZÖTT A MI5Z- SZIÓNÁRIUSOK... Miután igy összeszedelőzködtünk, szeret­tünk volna a harmadik osztály utasai közt helyet kapni, de látván azt az inflációt, ami a harmadik osztály egymásra hányt utasai közt volt, azt mondtuk, inkább a szenes zsá­kok közt utazunk. Úgy is volt, A zsákok mö­gé húzódtunk meg, mert hideg, esős éjszaka volt. Fáztam. Álmos is voltam. A sok zakla­tás is bántott, de azzal -vigasztaltam maga­mat, hogy az őskeresztyének még tüLi zak­latást és gyanúsítást szenvedtek el, mint mi és hogy az apostolok sokkat többet szenved­tek, mint mi. Reggelfelé már hire volt annak, hogy fe­hér emberek, ni lám, harmadik osztályon utaznak és nem vetik meg a szegény kulikat. Ez persze arra volt jó, hogy gyermekek, fér­fiak, asszonyok tömegesen, vagy egymásután jöjjenek és sorra kérdezősködjenek dolgaink felől. Ilyenkor az alkalom nagy az evangé­lium hirdetésére. Nem prédikálsz nekik, de az evangélium igazságát sok mindenre rú tu­dod vetíteni; az 5 életük dolgaira. Persze ilyenkor elkerülhetetlen, hogy gyermeked, családod, összes pereputtyod után ne érdek­lődjenek. Az persze sehogy sem tud a felük­be menni, hogy hogy lehet, hogy egy fehér hölgy 31 éves korára még ne menjen ^érjhez. De akad ám ilyenkor értelmes ember is kö­zöttük, aki megmagyarázza a mocsaruk tövé­ből jöttéknek, hogy hát az a hölgy jenmegy, prédikál és tanit. Megnézik a kabátodat, a cipődet s ha lehetne, a szájadba is Le sze­retnének nézni. És mindezekhez olyan sok türelemmel és szeretettel hozzá kell szokni. Ilyesmi csak az elején rossz, amikor még csak gólva-misszionárius az ember, de nem ct év. után. (Folytatjuk.^ BABOS SÁNDOR:

Next

/
Thumbnails
Contents