Ellenzék, 1940. április (61. évfolyam, 75-98. szám)
1940-04-07 / 80. szám
t 1 ki 0 Április J. 'S I LEM ÉK n FRANCOIS MAURIAC: BŰN ÉS IRODALOM 1938 december 21-én, a párisi Saint-Roche templom szószékéről félelmetes szavak hangzottak el: „Isten mentsen meg attól — kiáltott fel Mans püspöke — hogy a iángész szabad szárnyalását akarjam megtörni! De egyes művészek, az ihlet szabadságának ürügye alatt ösz- sze akarják egyeztetni a leírások és festmények merészségét a vallásos élet követelményeivel.“ És a püspök apostoli hévvel állapítja meg: „Ezek az emberek büszkén vallásosnak nevezik magukat, de megzavarják és megrontják a többieket.“ Sietek megnyugtatni egyeseket, akik nagy» buzgón eljuttatták hozzám a püspöki beszéd szövegét s közlök velük egy hirt, ami majd megörvendezteti felebaráti szeretetűket: a Saiut-Roche-i megrovás nem jelentéktelen személyemnek szólt. Ezt a legjobb forrásból tudom: alkalmam volt néhányszor találkozni Mans püspökével s vigasztalásomra szolgált, amikor ő maga jelentette ki, hogy müvem nemcsak élvezetet, de épülést is jelent számára. De nem tagadom: a másnak szánt nyíl mégis megsebzett. Akad-e katolikus iró —- regényíró vagy színpadi szerző -— akinek nem kellett ezt a nyilat gyakran kihúznia önön testéből? A Mans-i püspök akaratán kívül egy rosszul behegedt, gyógyithatatlan sebet szakított fel. A bűn szükségszerűen eleme az Írónak és a szív szenvedélyei az a kenyér és bor, melyet minden nap gyönyörködve élvez. Maritain azt tanácsolta, ábrázoljuk minden cinkosság, rokonszenv nélkül ezeket a szenvedélyeket; de ezt csak a filozófus és a moralista tudja megtenni, nem pedig az elképzelt történeteket elmesélő iró, aki minden mü= vészeiét arra összpontosítja, hogy úgy ábrázoljon egy bűnös örömökkel — ş szentséggel telt világot, hogy az olvasó lássa, tapintsa, Ízlelje azt. Ez az a szikla, amibe megkapaszkodunk .amit utolsó leheletünkig átkarolunk: csak legalább a Kegyelem müvünkben maradjon; azt szeretnők, ha az olvasó mindenütt erezné ezt a végtelen hálót, a szeretet földalatti áramlását. De még igy is, regényeink és színdarabjaink undort vagy szánalmat keltettek volna a legtöbb szentben, akit tisztelünk. Ha néhány jámbor kortárs több elnézést mutat, en. nek — attól tartok — egyéni rokonszenv az oka. Jól tudjuk, hogy több szerzetes, szent- életű pap, vagy lélek elnézéssel van irántunk. Nem a szeretet vak (éppen ellenkezőleg: a szeretet a legjózanabb szenvedély), hanem az a barátság, melyet az írók élveznek és amely— erősen hiszem — elég nagy szellemi horderejű ahhoz, hogy bátorságot öntsön szivünkbe; mert ezek a vonzalmak a siron túl is követik az írót, még akkor is, ha érdemtelenek rájuk. A katolikus regényirónak még más oka is van arra, hogy reménykedjék: talán tulnagy fontosságot tulajdonit ezeknek a képzeleti müveknek, melyeket az Egyház mindig több megvetéssel mint félelemmel kezelt? Én mégis úgy érzem, hogy a kegyelem néha felhasználja ezt a zavaros anyagot, ezeket a gyönge mérgeket. Ez nem alaptalan hiedelem, számos példával tudnám vaíószinüsiteni, ha ezek a példák nem érintenék egyesek legbensőbb érzéseit. Egy beteg és Istenhez nagyon közelálló ember, aki számos lelket segít tudásával és szenvedésével, bevallotta egy regényírónak, hogy müvéből ismerte meg a bűnt annyira, amennyire szüksége volt ahhoz, hogy közel kerüljön némely bűnhöz, hogy elszállhasson nyomorult életük titkáig. A bűnök és szenvedélyek elméleti tudománya — például az, amit a papi szemináriumokban tanítanak — elborzasztotta volna és semmiben sem segitette volna elő azt, hogy közelebb jusson a lelkekhez. A regényíró nem tarta fel előtte az emberi szennyet és mégis átvezette a megkinzott és megszállott teremtmény poklán. Később kiáltásukról vagy tekintetükről felismerte azokat az életben, aki- ket egy kitalált történet folyamán látott ver- gődni. így húzott hasznot ez a hősi és szent lélek egy regényíró szomorú tapasztalatából. Erre egy teológus azt fogja válaszolni, hogy a rossz azért még nem menthető, nem jogos, ha a kegyelem valami nagyobb jó érdekében használja fel. A keresztény csak azért tanulmányozza, figyeli szenvedélyeit, hogy legyőzze azokat: csak addig foglalkozik velük, ami* erre a győzelem érdekében szükség van. Azzal áltatjuk magunkat, nem okozhat kárt az, ha a bűnt hűen és elrettentőén ábrázoljuk. Pedig nem valószínű, hogy akadt valaha is ember, aki azért nem lett valamilyen szenvedély rabja, mert egy könyvben megismerkedett vele a maga szégyenletes valóságában, minden szomorú következményeivel együtt. Ha igaz az — és ez az igazság csaknem be- vallhatatian, olyan keserű — hogy sohasem követünk el valami rosszat, anélkül, hogy előbb-utóbb ne akarnék azt mégegyszer elkövetni, még akkor is, ha már az első esetben irtózva tettük, akkor bizonyos bűnök rajza — bármennyire kérlelhetetlen is ez a rajz -— képzeletben cinkossá tesz bennünket és félő, hogy kézzelfogható kísérletre ösztönöz, mert a kép is -— épp ngy, mint a cselekedet — megszokást hoz létre. Egyetlen egy regény, egyetlen egy dráma áll a keresztény rendelkezésére: a sajátja; egyetlen egy történet, küzdelem, mely közte és a Teremtő között játszódik le s amelynek alján minden irodalmi kivetítésben csak gyönyörködés és öntetszelgés található. De azért arra kérem kedves ellenfeleimet, ne siessenek felhasználni ezeket a fegyvereket, melyeket én adok a kezükbe. Engem nem annyira az botránkoztat meg Bethléem abbé egyébként kitűnő kiadványában, a Revue des Lec- tures-ben, amit elitéi, hanem inkább az, amit ez a kiadvány ajánl. Csak helyeselni tudnék, ha a janzenistákkaí, Bossuet-val, sőt még Fénelon-nal együtt bátran elvetné az egész képzeleten alapuló irodalmat, ha ugyanakkor nem védené a legrosszabb fajtájú müveket — éppen azokat, melyekre nincs mentség. Mert bármennyire veszélyes is iegyen az ember hű ábrázolása, egy érdeme van: éppen ez a hűség. A Kegyelem mindig ezen keresztül tör utat, ha birtokába akar venni egy nyugtalan, de igazmondó müvet, hogy azt céljai szolgálatába állítsa. Regényeim közül éppen azok mutattak utat egyes embereknek, amelyek a legtöbb szóbeszédre adtak alkalmat. Ezzel szemben, a valóság meghamisítása, az ember hazug ábrázolása teljesen rossz cselekedet és csak az együgyüség ördögének kedvez, aki néha az összes többi ördög előtt nyitja meg egy tudatlan és ábrándozó lány rosszul bezárt ajtaját. Ha nagyon igyekszem erényes lenni, talán helyesnek találom, hogy a Revue des Lectures abban a kategóriába sorozza a Démon ci- mü darabomat, melynek elején ez az általános figyelmeztetés áll: „Résen álló felnőtteknek, akik valamilyen okból (például családi egyetértés okából) kénytelenek bizonyos körülmények között színházba menni . . .“ Ezzel szemben őszintén megbotránkozom azon, hogy Bethléem abbé szemléje azt a regényt ajánlja fiatal nőolvasóknak, melyet igy ösz- szegez: „Monique de la Vauvize szárnyaló szerelem után vágyakozik, mely úgy csak le rá, mint valami zsákmányra. De az a titkolt szerelem, melyet szivében unokabátyja iránt táplál, nem is lehet más csak szárnyaló, hiszen unokabátyja repülőtiszt. A szimbólum és a valóság egyideig ukadályokba ütközik, mert Monique részvétből menyasszonya lesz egy másik férfinak. Szerencsére a repülőtiszt, aki legyőzte az Óceánt is, mindennél erősebb. Rácsap a zsákmányra. A másik férfi, aki míg akarta őt ölni s vele együtt önmagát is, úgy, hogy megrongálja a repülőgépet, csak elősegítette az eredményt: Monique álma beteljesedik . . . Ha a szülők nem féltik lányaikat a szerelmi regényektől, nyugodtan kezükbe adhatják ezt az időnkint kissé szenvedélyes idillt.“ Van egy fajta trágárság, mely ostobaság és hazugság keverékéből áll: ez a trágárság még rosszabb, mint a másik, mert kizárólag fiatal lányok ellen tör. Milyen szomorú, hogy éppen az igazság birtoklója ajánlja lányainak ezeket a silány táplálékokat és lealacsonyító gyatráságokat! Nem tudnánk magvasabb táplálékokat készíteni ennek az ifjúságnak? Nincs érdekesebb dolog az erénynél: a legnagyobb kaland mindig a szentségi élet lesz. De a hagiografiá- tól hosszú az ut a regényig. Ha érzékünk van hozzá, megírhatjuk egy szent életét; de nem tudjuk elképzelni egy szent regényét, nem tudunk szentet teremteni: a Kegyelmet nem lehet kitalálni. Bernanos volt az egyetlen, aki önmagából tudta kipréselni keresztrefeszitett papjait, anélkül, hogy a hagiografiához fordult volna. De éppen azért, mert Bernanos regényíró, keresztjük lába mélyen elmerül a sárba. Nem tudom, milyen véleménye volt a Revue des Lectures-nek a Sátán árnyékában bőseiről és arról a nyugtalanító faunról, mely az Imposture-ben nyüzsög, de kétségtelen, hogy a szentség egyetlen regényírója legalább olyan mélyen jár a világ szennyében, mint bárki is közülünk. Néha elgondolkodtam azon, milyen regényt lehetne írni egy fiatal emberről, aki szent akar lenni. Duhamel megkísérelte ezt felejthetetlen regényében, a Journal de Salavin- ben; de Salavin az Egyházon kivül jár a szentség utján. Olyan lelket képzelek el, öleinek az lenne becsvágya, hogy a nagy misztikusok tapasztalata által szentesített módszerek szerint kövesse Krisztust. Azt hiszem, mihelyt a regényíró túljutna a látszatokon és mélyen behatolna hősének leikébe, ahelyett, hogy sikerülne elkerülnie a megromlott természet ábrázolását, az emberi nyomorúság alig ismert területét érintené. Ez a regény azoknak a szenvedélyeknek a története lenne, melyek álarcban jelennek meg, azért, hogy' a saját tökéletességére büszke hős ne ismerje fel őket. Csak a paráznaságot győzné le, mert azt minden álarcban fel lehet ismerni. De a többi főbűn, arcát s főleg a gőgét, sohasem ismerné fel, mert előnyös arcot tudnának felvenni és hévvel s buzgalommal versengenének mindaddig, amig áldozatuk nem tekintené magát Istennek. Az igazi szent talán olyan ember, aki mindig arra törekszik, hogy leálcázza önmagát s minden pillanatban ellenőrizze ezeket az elfátyolozott szenvedélyeket. Ez a magyarázata annak az alázatosságnak, mely elképeszt bennünket; az alázat mélységeiben tanyáznak, pedig már csaknem az ég lakói. De ők látják azt, amit mi nem látunk, tudják, hogy egész életünkben sohasem szűntek meg leálcázni az erény álarcába bujt bűnt. * így, még ha a szentséget választják is regényük tárgyául, a képzeleti alkotások szerzői mindig rabjai maradnak a megromlott természet szövevényes utainak: sohasem jutnak ki ebből a labirintusból, sohasem menekülnek el a Bűnbeesés birodalmából, mely számukra kijelöltetett. Ezt a lényegénél fogva fonák helyzetet érzi Bossuet is, amikor tagadja, hogy a színházat meg lehet tisztítani szenvedélyeitől vagy legalább is ártalmatlanná iebet tenni és amikor az Egyházatyákkal együtt azt követeli. hogy a keresztények zárják ki teljesen életükből a színházat. Emlékszünk azokra a szörnyű szavakra, amelyekkel Moliére ellen fordul és örök kétségbeesésre ítéli őt: ..Az utókor talán majd megtudja, milyen volt a vége ennek a szinész-költonek, akit akkor ért a betegség utolsó ütése, mely nehány óra múlva halálát okozta, amikor a Képzelt beteg cimszerepét játszotta s igy a sziuház mókáiból egyenesen Annak az itélőszéke elé került, aki azt mondja: jaj nektek, akik nevettek, mert majd sirni fogtok.“ Mégsem volt civilizáció, mely meglett volna mesék és szindarabok néiküí s itt érintjük egyik szempontját annak az összeütközésnek, mely minden keresztény életet megkinoz a világban. Abból a tényből, hogy kitalált történetek és színpadi játékok mindig voltak, arra kell következtetni, hogy az emberek szükségét érezték ezeknek. De ez azt jelentené, hogy a kereszténység a lélek túl magas hőfokát követeli meg, végletes feszültség: állapotot az egyszerű és természetes élettel szemben. Ezt az állapotot meg lehetett valósítani a Krisztus második eljövetelét váró első nemzedékek idejében, de vájjon fenn lehetett-e tartani elernyedés nélkül a századok folyamán? Bárhogy is álljon a dolog ,a katolikus szin- bázegyesiiletek, a misék, melyeket azért a Moliére-ért mondanak, akit Bossuet szivet fagyasztó ékesszólással kárhoztatott, tanúbizonyságai egy kiegyezésre törekvő vágynak s hogy megint Bossuet-t idézzük: „Azoknak a könnyeknek, melyeket hevesen felébresztett szenvedélyeink képe csal ki belőlünk, mindannak a káprázatnak, melyet Szent Ágoston nyomorúságos őrületnek nevez . . .“ Egy sokkal alacsonyabb sikon a Revue des Lectures ugyanennek az ellentmondásnak a jele: szerkesztői ítélnek, anélkül, hogy Ítélnének; elvetik az általános indokokat jelentő emberi vágy teljes hangszerelését, de befogadják annak legselejlesebb termékeit. Müveinket ugyanazzal az átokkal sújtják, mint valamikor az Egyházatyák, de kiveszik alóla azokat a könyveket, melyeknek ízetlensége megnyugtatja őket — mert naivul azt hiszik, hogy a viaszfigurák és nem nélküli babok nem tudják megzavarni a női olvasókat, akiknek pedig húsból van a szivük. Az Evangélium hozzáidomitása a világhoz: az Egyház drámája, mindannyiunk drámája, dráma, melyei az egyházi férfiaknál, bála a tisztaság, szerénység és engedelmesség hármas fogalmának, a papi hivatás megold, de csak látszólag old meg. Assziszi Szent Ferenc azt hitte halálos ágyán, hogy Róma elitéli a szegénységet. Fiai köz.*:! azokat, akik szigorúan betartották a szabályokat, kellemetlenségek érték, mert nem akartak semmit birtokolni. Mentsen meg bennünket az isteni könyürü- letesség, annak ellenére, hogy egyetértésben vagyunk Manunonnal: simítsa el életünk eL lentmondásail: az Egyház legrégibb fohászát a „Jöjj el Jézus Urunk“-at, melyet azok a keresztények imádkoztak, akik ezt az eljövetelt aznap estére várták, mi is remegő ajakkal mormoljuk, annyi sok század után. mi, ünnepeit irók, akiket még az Egyházban is körülrajonganak olyan müvekért, melyeknek az Egyház szemében ha nem is gyalázatosaknak. de legalább gyanúsnak kellene lenniük és amelyeknek a lényegük mégsem lehet más mint a megromlott természet, mert hiszen abból fakadnak és még a legtisztább alkotások is mindig ebből a romlásból születnek! (VIGÍLIA) JEST BÉLA fordítása. Baudelaire: KÉRÉS HESZKE BÉLA FORDÍTÁSA Vigalom angyala, ismered-e az aggodalmat? A szégyent, a fúrd olást, a bánatot, a zokogást. E rettentő borzalmak szülőiét, az Éjszakát, Mikor a szív gyűrött, akár a papír, mii ember csavargat, Vigalom angyala, ismered-e az aggodalmat? Jóság angyala, ismered-e a gyűlöletet? Öklök dacos ütését, könnyek hullását, Mi kor a bosszú emlékezésben találja mását S belőlünk száll az erő, vezet vezetőket Jóság angyala, ismered-e a gyűlöletet? Egészség angyala ismered-e a lázt? Mi menedékház hosszú, sápadt falain Száműző Kiként sompolyog vontatott lábain, Gyölri az ajkat, üde fény után halász. Egészség angyala, ismered-e a lázt? Szépség angyala, ismered-e a ráncokat? Az öregség borzalmát, a tápot, gyötrelrneset, Mikor titkos rettegését annak, mi elveszett, A szemből olvasod hol az enyéim vágyakozva akadtuk, Szépség angyala, ismered-e a ráncokat? Vigalom, csillogás, boldogság angyala, Epedö társad egészséget kérne Néked. Ha párás testedből látná, hogy száll el az élet, De én, ó angyal, sírva kérlek Téged, Jóság angyala, adj ölömet, fényt, szerelmet.
