Ellenzék, 1940. április (61. évfolyam, 75-98. szám)

1940-04-07 / 80. szám

10

IB

£ UTESZÉK

mmmmam

■MN

ASZTALOS ISTVÁN:

nnBiwwwr «onnptxnuM«

REGÉNYRÉSZLET

Az ugv volt. hogy az egyik uap déli pihe- nőkor, elámbolyog tani egy kicsit ott né, er- re-arra. Szép helyek voltak arra erőien, mert fiatal fenyőkkel volt beültetve az oldal. A kőbányától alig valamennyire volt egy jár- ványkórház, nekem is ugymondták. hogy az. Olyau volt, mint a tömlöc, tele s tele rácsos ablakkal. Gondoltam -— Na itt se lennék szívesen beteg. Igaz sehol — kacagtam el magamat, hogy mire gondolok. Elmentem aztán a kórház mellett. Orvosság szaga volt nagyon. A kórház háta rnegett láttára, hogy vau egy elkerített hely nagy széles kinyitott kapuval. Elég messzire volt, de oda értem — úgy látszik ide mindenkit szívesen látnak — néztem meg a nyitott kaput. Aztán mentem be, hogy hadd lám mi az. Amikor megláttam, hogy mi, akkor arra gondoltam, hogy ide ugyan senki se jő szívesen hiába a nyitott kapu, mert biza az temető volt jó sok sírral.

Békiváncsiskodtam.

Elől egy ház állott, a tetején kereszttel. Ablaka csak egy volt, de az se jó. Békukucs- káltain. Ugyan nem sokat láttam, mert nem volt mit. Üres volt az, csak a közepén volt egy jó hosszú fekete pad. Ez a halottas ház bizonyosan, gondoltam. Aztán megkerültem. Hát láttam, hogy neki van támasztva egy másik házforma, úgy össze rakva, mint egy rossz nadrág, foltokból. Kellett lakjék benne valaki, mert egy sovány kutya ott feküdt a ház előtt « kutya csak ott van, ahol ember is van. A kicsi ablakocskákban fityegett valami rongy függöny s valami rossz kabát is ásváskodott ember nélkül egy falnak támasztott gereblyére akasztva.

Gondoltam, ha már ennyit láttam, lássak többet is. Bémentem a sírok közé. Furcsa egy sirok voltak az igaz. Nem volt azon egyiken se fejfa, csak egy rúd s azon egy 6zám. Virág se volt egyiken se, csak az Isten tett rájuk egy kicsi füvet mégis, hogy legyen valami. Ahogy ott nézelődtem, látom, hogy a temető sarkába hajoldos valaki. Arra mentem hát szép lassan.

Egy ember ásogatott ott egy sirgödröt, de vén volt olyan, hogy gondoltam magának ássa.

Köszönök neki s kérdem, hogy mi jót csinál öreg?

Rám nézett, morgott tovább valamit • ásott tovább.

Mondom — Jó nagy gödör lesz az hallja, de mit akar oda ültetni.

Megint rám néz s azt kérdi nagy csikorogva. hogy van-e jó dolgom.

Mondom, most van, mert pihenek.

Aszondja, na akkor becsüljem meg s ne csnfolkodjak avval, aki öreg, mert még lehetek én is az — avval ásni kezdett tovább.

Egész megharagudtam. Mondom neki, — Miféle ember maga hallja, ha még a szót se érti. Tőlem elülhet ugyan, szóljon, magához az, akinek ezt a gödröt ássa.

Megnézett görbén, de nem szólt, csak dolgozott tovább. Én se szóltam többet, csak néztem, hogy, hogy kiniódik. Mert kínlódott. Valami nagy követ ütögetett a csákánnyal, ami sehogy se akart kijönni. Torta mellette a földet jobbról-balról, de a kő oda se neki. Törülgette a homlokát, izzadt kegyetlenül. A végén megsajnáltam — adja csak — mondtam s kivettem kezéből a csákányt. Félre állt szó nélkül, aztán én kezdtem mozgatni a követ. Biza alig akart kijönni.

Az öreg, hogy kivettem a követ fel engedett, mint a tavaszi föld, még szivarral is megkínált. Még ástam neki egy darabot, aztán siettem menni, hogy el ne késsem a munkát. Rám szólt, hogy várjak csak. Aazondja aztán, hogy munka után, ha van kedvem, jöjjek el még segíteni. Még kéne ásni egy gödröt s ő megfizeti. Ha sokat nem is, de ád valamit. Én köszöntem, hogy eljövök biza, mert minden kicsi jól fog.

Jöttem is ahogy letettük a munkát.

A temetőben éppen temettek. Azt a gödröt dugták bé, amit a délbe ásott az öreg. Vagy négyen álltak a sir mellett s siratták az ötödiket, akit egy fiatal pap búcsúztatott. De sokat nein piszmogott ott az se, mert alig szólót egy-kettőt, már vitte is a reverendát

SZUNYÁI: A KEGYELMES UR

Regény fve 99. kve 132. Móricz: Tündérkert. Nagy Fejedelem. Nap Árnyéka, 3 kötet 1300 lap, kve 594 lej, Földi Menekülők fve 193. kve 233, Ivodolányi: Ormánság, fve 158, kve 198, Pourtalés: Berlioz kve 198, stb. Lepagenál Kolozsvár. Postán utánvéttel. Kerlen ieg2Aéket..

el onnan. Három gyermek s az asszony még ott sirt a gödör mellett. Szegények lehettek, mert úgy néztek ki, mint a téli verebek, őket is lehetett volna sirassa valaki.

Mi a/, öreggel hánytuk hé a földet. Mikor készen voltunk, a vén gödör ásó csak oda szúrt egy megszámozott fejfát s tartotta is avval a tenyerét az asszony elé. Az Leié is tett valami pénzt s az Öreg el is jött onnan velemmel együtt. Neki is fogtunk hamur egy másik gödör ásásának, nem is vettük észre, mikor mentek e! azok négyen.

Amikor neki kezdtem ásni, láttam, hogy ott is sir van, ahol ások. Mondom az öregnek, hogy itt már van temetve.

Aszondja ne törődjek véle, ássam csak. Itt az a rendje, hogy ha megtelik a temető, hát kezdik elölről.

Kérdem, hogy aztán hamar telik?

Telik az hamar, mondta, sok ember hal meg, aki szegény, aztán ez a szegények temetője, ahol1 nem fizet senki a helyért. Azért is számozzák, mert a szegénynek nincs pénze sírkőre, hát, hogy mégis csak tudhassa, hogy melyik az ő halottja. Négy év alatt betelik a temető, addig a szegény elfelejti a halottját, mert van egyéb haj, amivel törődjön.

Na. nem még kérdeztem semmit, ásni kezdtem. Az öreg egy darabig 6egitctt, de egyszer aztán csak egyedül hagyott, elment egyéb dolgára. Majdnem este lett, mire kész lettem. Akkor bevitt a házába s pénzt adott, amiért segítettem. Még ott elbeszélgettem véle egy darabig.

Elmondta, hogy régen kaparja ö itt inár a földet. A feleségét is ide temette. A számára már nem is emlékszik, mert megfelejtette, olyan régen volt az.

Kérdem — Mennyit fizetnek itt magának?

Aszondja, itt neki nem fiáét senki. A sir- ásásért kap csak, az az övé, meg ha valaki megbízza, hogy gondozzon vagy egy sirt. De ennyi elég i.eki s a kutyájának, még dohányt is tud venni. Másra meg mire kell. Még elmondta. hogy van egy leánya is. férjnél van a városba ,az ura kocsis. Az fel-fel jövöget ritkán s mind hivja, hogy menjen be hozzájuk lakni, dehát ő nem akar senki nyakán élni. Azért lehet, hogy lemegy, csak várja, hogy dögöljön meg a kutyája, itt hagyni csak úgy sajnálja, oda meg nem viheti.

Annyit beszélgettünk, hogy bé is esteledtünk. Szedtem magam hazafelé. Az öreg mqf biztatott, hogy még jöjjek el máskor is. mert ő öreg már gödröt ásni, átengedi azt nekem.

Anna veszekedett velem, hogy hová ültem. Csak akkor békéit meg, mikor a pénzt megmutattam neki.

Még aztán is elmenegettem gödörásni. Mindennap akadt, sokszor kettő is.

Az öreg temetőpásztor egyik nap avval fogadott, hogy ő nem tudja mi van vele, de úgy érzi, hogy baj van, ő beteg. Kért, hogy szólnék majd bé a lányához, hogy jöjjön fel hozzá egy kicsit.

Én bé is szóltam még aznap. Jó messzi laktak, a város másik szélin.

Fel is jött az öreg leánya, egy nagy csontos asszony. Veszekedett az apjával, hogy ö meg mondta eleget, hogy menjen le hozzájuk, de ha vele nem lehet beszélni.

Én ngyan nem voltam ott akkor, de az öreg megmondott nekem mindent, mert bizalmas lett hozzám erőssen.

Egyik nap azzal fogadott, hogy ő mondana valamit. <.->

' Biztattam, hogy mondja csak. ' á

Na, azt mondja az öreg, hogy ő érzi, hogy beteg erősen, azért hát lemenne mégis a leányához, hogy legyen mellette valaki, ha meghal, de szeretné rendezni a dolgait itt rendesen. Azért arra gondolt, hogy én nem-e venném át tőle a temető pásztorságet, ő átadja szívesen, ha megígérem, hogy a kutyáját eltartom, amig csak megdöglik. Aztán mondani kezdte, hogy nem is rossz hivatal azért a temető pásztorság, mert ha hiszem, ha nem, 5 még pénzt is gyűjtött, igaz szigor- kodott sokat, de hát nem akart pénz nélkül menni senki nyakára. Biztatott, hogy én is kereshetek, ha ügyes leszek. A eirásást megfizetik elég jól s aztán még gondozni való sir is akad. Abba a házba ellakhatunk. Elférünk, mert a jó embernek kevés hely kell. így di- csörgette még jó sokáig o temető pásztorsngot.

Nem szóltam egy darabig s azután is csak annyit, hogy r/.t meg kell beszéljem Annával. Igaz én még voltam pásztor, ha nem is halottak mellett.

Azt mondta az öreg, hogy ezek mellett könnyebb, mert a hulottak nem bogai úsznak, mint a marha.

Aztán abba maradtunk, hogy holnap megmondom, hogy vállalom, vagy nem. Avval mentein is haza.

Otthon mondom Annának, hogy mi van. Meghallgatta s azt mondta, hogy nem is lenne rossz, csak hát ö fél temetőbe aludni. S most csak az kell, hogy megijessze valami, idehaza is fél a sötétben, hát ott akkor, hogy félne.

Mondom — ahogy akarod — « avval le is

feküdtem.

De reggel, ahogy mentem el munkába, Anna utánam szólt, hogy meggondolta a dolgot s menjünk fel, nem bánja.

Na igy lettem én temető pásztor.

Az öreg még akkor lement a leányához lakni. De egy hónap múlva ismét feljött, igaz nem a maga lábán, mert hozták. Én ástam meg a sirját, Anna még gondozta is egy jó darabig.

Hálából tette, hogy neki köszönhettük a tenietőpásztori hivatalt. Anna ugy megszokta, hogy egv hét múlva már énekelt is, ha ugy esett kedve. A kiesi házat megszépítette, ugy ahogy tudta, az ablakába még virágot is szerzett. ő tudja honnan.

Engem se ölt meg a dolog. Egy-két gödröt megástam, azt megfizették eléggé. Még a temetésekkor is cseppent valami, csak olyankor dolgoztam ingyen, ha vagy egy senkicsavargója adta bé a kulcsot. De olyankor mindenki ingyen dolgozott, niég a pap is. Igaz csak ugy tessék-lássék, csak hogy legyen éltévé. Hiába kint nem hagyhatták. Csak egyedül Anna volt bolond. Mert mind az ilyenek sirját istápolta. Azt mondta, az apám s a Li- nuska sírja helyett gondozza.

De lett aztán neki egyéb baja. Eltelt az idő, hogy alig volt már valami hátra. Szerencsére a járványkórházba volt egy öreg asz- szony, a kapus felesége, akit az ura után csak \ asziuénak hívtak, na az fel-fel jároga- tott Annára ügyelni. Minden este ott volt jó későig nálunk. Aztán kísérhettem haza, mert fél ugy, hogy 6enki jobban. De azért mégis mindég a halottakról beszélgetett meg a tisztátalanról. Annyi bolondot össze tudott beszélni egy-egy este, hogy olyankor még belém is elülhetett a frász, hogy mikor lekisér- tern s jöttem haza tőle, hát mindegyre megadtam. ha valami feketébbet láttam a sötétbe. Sokszor mind forgattam a fejem, hogy jaj. ki jő utánam, pedig jött fenét senki és mikor haza értem ugy ugrottam bé a házba, mint akit kergettek. Azután meg csak forgolódtam az ágvba s meredeztem az ablakra. De az volt a legcifrább, hogy Annának meg kellett adjam a bátor embert, mert akárhogy megszokta a temetőt, de este ki nem ment volna semennyiért.

De mindig csak akkor féltem, ha a vén Vasziné tele töltötte a fejem mesével. Haragudtam is rá, csak rá voltam szorulva Annáért. Na, de egyszer gondoltam, nem ijesz- tetem én magam többé. Mikor azián jött Vasziné hozzánk, én kimentem nagy hamar a ház elé s üldögéltem egy magamcsinálta pádon, amig csak el nem ment.

így lassan elfogyott belőlem a gyávaság, hogy akár a sirok tetején is elaludtam volna. Csak olyankor nem szerettem még, mikor halottat hoztak a halottas házba a járványkórházból. Olyankor bezártam kívülről rá az ajtót jó erősen s nem még jártam arra.

Hát csak éldegéltünk a halottak között.

Egyik reggel látom, hogy Anna ugyancsak örvendezik s mutogassa, hogy né a lába, hogy lelohadt. Ténleg még cipőt is tudott rá huzni, pedig szegény mind csak papucsba járt addig. Délben le is begyeskedett a kórházig, hogy lássa Vasziné is az örömét. De, mikor jött vissza, hát látom megvan csappanva a kedve.

Kérdem — Mija menyecske ,tán rádnézett valaki?

Elmosolyogta magát s aszonja, hogy Vasziné azt mondta a lábára, hogy ügyeljen, mert ez annak a jele, hogy ma, vagy holnap gólyát lát.

BUDAPESTEI AZ

István Király Szállodában

(VI. Podmaníozky-u. 8.) kaphat minden igényt kielégítő, mérsékelt ám szobát. Teljes kényelem, központi fűtés, állandó meleg-hideg folyóvíz, lift, telefonos szobák. Telefon 802-43, 294-24,

19 40 á prill n 7.

iwarntfE vert

Mondom — Mit csináljunk, mindennel. 1 1 jön az ideje.

Hát eljött biza. Az övé is eljött, mCrt « »' ahogy ülünk az asztalnál n eszünk, déli mar.) dékpaszuly volt, hát csuk látom, hogy m< • Anna kezében a kunul * néz nagy ijedlen.

— Na te, ini van? — szóltam rá.

Aszondja — Jaj te János nem tudom., ib ugy érzem, hogy haj van.

Odamentem, hogy segitsek magam te tudom mit, de eltaszitott, hogy menjek hamar s hívjam fel Vaszinét.

Kalapot se vettem, ugy szaladtam aztán.

Mikorra felértem a vénastzonuyal, hát addig Annának görcsei lettek, hogy az ágyat rágta.

Vasziné rámszólt, hogy tegyek egy fazék vizet melegedni » aztán mennyek ki, ne tát- saru ott a számat. De, hogy látta, hogy meg vagyok ijedve, hát még rám szólt, hogy ne 1 éljek, nincs baj semmi, ennek igy a rendje.

Na én kimentem, de nem tudtam nyugodni, them a pádon s egyébre se tudtam gondolni, hogy — Jaj szegény Anna, jaj szegény Anna . . .

De sajnáltam is szívből, mert hallottam, hogy kiáltozni kezd ugy, hogy Vasziné nem győzi CBeudesiteui.

Nem bírtam hallgatni, elmentem onuan a sirok közé, hogy ne halljam. Botorkáltam ott jobhra-halra s mind mondtam az I-lennek, hogy csak most az egyszer segijjen. — A szemeim mind a kicsi ablakon voltak, ahonnan kivilágított a lámpa.

Nem sokáig birtam járkálni, visszakerültem a ház elé. Bent Anna már nagyon oda lehetett, mert sikoltozott erőssen.

Én csak ültem a pádon, héfogtam a fülemet, hogy ne halljam Annát. Bőgni is elkezdtem. ugy sajnáltam. Majd tépdesni kezdtem a hajam, hogy seznvedjek én is és inár arra gondoltam, hogy nem bánok semmit, kémények, hogy ne hagyjam szegényt, mikor egyebet kezdtem hallani. Anna elcsendesedett s más valaki kezdte rá, de valami vékonyan.

Felugrottam s neki az ajtónak. Még el se értem, már nyitotta hejülről Vasziné. — Na bolond na — szidott anyásán. — Ide gyere né — vitt oda az ágy mellé, ahol Anna feküdt nagy sápadtan s mellette valami kiesi egyéb.

Áll tani az ágy előtt nagy bután, éppúgy, mint beteg édesanyám előtt, mikor halt meg. Valamit szerettem volna mondani Annának, valami szépet, de tudott a fene. Csak álltam kuka módra s tekergettem a nyakam.

Hát meg se nézed a fiadat? — ütött hátba Vasziné — vagy tán nem tetszik? — félre hajtotta a lepedőt.

Anna elvolt bágyadva erősen, de azért rám mosolygott, hogy — Fiad van hé.

Megnéztem gyámolatlanul, szinte szégyel- tem magam a fene tudja mért. A fiam veres volt. de milyen s csak szuszogott szortyogva. Még el is sirta magát, hogy sütött rá a lámpa. Anna betakarta nagy hamar s annyit mondott még, hogy — ő Jánosnak fogja hivni azért is.

Megsimogattam a haját. — Ahogy akarod — mondtam.

^ asziné még egy darabig piszmogott ottan, aztán haza kellett kisérjem. Az utón azt mondta, hogy nincs semmi baj, Anna rendije van s ö reggel újra eljön.

Mire visszatértem. Anna már el is aludt a nagy fáradtságba s a fiam is szuszogott mellette ugyancsak. Jaj, d- én nem tudtam slud- ni. Nem én, sehogy. Nem tértem el magammal a házba. Egy darabig néztem Annát s a fiam a lehúzott lámpánál, aztán kiültem gondolkozni a ház elé.

Csillagos volt az idő c jó meleg. Én is tele voltam meleggel. — Fiam van, gondoltam örömmel. De kár, hogy ezt nem érte meg apám s anyám — jutottak eszembe. Ha ők is láthatnák a fiamat! Azután arra gondoltam, hogy eddig volt ahogy volt, de ezután már kell, hogy legyen, ha fiam van. Mert ha én immár nem is leszek senki, hát bár ő legyen valaki, mert nem akarom, hogy ugy járjak mint apám járt halálakor, hogy a fiam bocsánatát kérjem.

Ott virradtam meg aztán a ház előtt a pádon. Akkor bémentem megnézni a fiamat s Annát.

Azóta tellegetik. Megragadtam temelő pásztornak.

A fiam?

Jaj, micsa fiú az. Eleven, mint a menyhal. Annyi rosszat tesz, hogy három anya se bírná. Nagy fiú az, de hangos. Akkora feje van, hogy lehet abba ész is. Szereti is Anna, mind csak majmolná.

Én is megvagyok. Hogy hogy? Ugy né. Ha ez a kicsi eltelik, aztán már jól. Éldegélünk. Jól, rosszul. A viz se folyik egyformán. Csak azt az egyet tudom, hogy szolgálni nem adom a fiamat. „Elmondja János“.

ANGLIA TÖRTÉNETE

Andre Maurois világhíres nagy müve, két kötet, 576 lap, kve 356 lej, Kodolányi: Ju- liánus, 711 lap, kve 238 lej, Zweig: Nyugtalan szív kve 198, Baum: Shanghai kve 238, Bentley: Oldroyd fve 198, kve 238 lej, stb. Lepagenál Kolozsvár. Postán utánvéttel. Kér-