Ellenzék, 1940. április (61. évfolyam, 75-98. szám)
1940-04-07 / 80. szám
ILLYÉS GYULA Mit mond a BUDAPEST, április hó. Mert ha valamiből megnyugtatóan, a lelki magatartásból lehet megítélni, hogy ki milyen fajtához tartozik, vagy egyáltalán tartozik e valahova? Hogy pedig egy nép micsoda fajta, az szintén a szellemben, a nép szellemében és szokásaiban mutatkozik meg. ^ an erre is ismertetőiéi. Minden egészégés nép fejlődik. Nő, mint a fa, azzal a különbséggel, hogy a nép valóban az égig akar nőni: az igazi nemzet nem ismeri a halált, magát orökéJetiinek érzi. Ez a szép benne, ez a vigasztaló a halandó ember szá* mára; ezért érdemes nemzetibe tartozni. NŐNEK A MAGYAROK A tudósok megalapításaiban van néha mosolyogtató is. Az például, hogy mi, magyarok, a honfoglalás óta ebben a hazában testileg is nőttünk négy öt centimétert. Férfiak, asszonyok egyformán nőttek, mert a különbség köztük ma is pontosan annyi, mint Verecké* nél volt: tizenegy centiméter. De a döntő az, ahogy lélekben nőf- íiinik. Nejnzeíté igazán ez a szellemi gyarapodás tett bennünket, lélekben magyarrá itt lettünk, ] A FAJTA BELÜLRŐL Hogy egy nemzeti milyen fajta, az a viselkedésén ismerszik meg. A íajtaku- tatás isgizgatóbb feladata annak a magatartásnak a megv izsgálása volna, me* -yet egy egy nép századokon át szinte törvényszerűen mutat. Rejtelmes kimondani, de mégis úgy van, hogy vannak bátor és gyáva, udvarias és go* romba nemzetek. Vannak izgágák és türelmesek, akárcsak az emberek között. Vannak szolgaiak és szabadságszeretők. Ezeket a tulajdonságokat észre lehet venni nemcsak a nagy tör* ténelmi pillanatokban, hanem abban is, hogy egy-egv nép hogyan énekel, udvarol, szeret, hogyan fogadja a halált. Ezek a tulajdonságok az évszáza* dckon való együttélés, a közös életkörülmények és környezet hatása alatt fejlődnek ki. Bizonyos, hogy a mi magyar tulajdonságaink már itt lettek jel* legzetesen magyarosak. Itt csiszolódtak ki, de ezen a téren is van örökse giink. I Szellemünk is két gyökérből táplál* kozik: nyugatiból és keletiből. Mi magunk sem sejtjük, mi minden él még elevenen képzeletünkben, fülünkben, mozdulatainkban abból, amit egykor őseink az ázsiai pusztákon elsajátitoí’- tak. .-*• . ' j HALLOTTAD MÁR? Néhány éve vendégségben voltam egyik barátomnál. Vacsora után bará* tóm — kitűnő zenekutató — zongorázott. Régi magyar népdalokat játszott. Fülemnek ugyan itt ott valami csekély változattal másképp, mint ahogy én tudtam. így is örömmel hallgattam, halkan a szöveget is dúdolni kezdtem: Kalapom a Tiszán úszkál, Subám zálog a bírónál... — Nono — mondta barátom — ennek másként megy a szövege. Halljuk. Taníts meg rá. — Egy kicsit nehéz lesz. Vagy haU lotlad már? Puro tanyet voktenet gén " Sümet kelet möldeldes.., — A cseremiszek legalább is igy dalolják — tette hozzá a barátom. — Micsoda? Hát ismerik ők is ezt a nótát? Hogy került hozzájuk? — Inkább azt kérdezd, hogy került hozzánk! Mi hoztuk onnan, őtőlük, még nőkor a honfoglalásra indultunk. Mikor még együtt éltünk velük és a tob* bi rokonainkkal. — És azóta megőriztük? Barátom nem válaszolt. Tréfásan rámkacsintctt, játszott tovább; ezt a dallamot: Fehér László lovat lopott . A fekete fealojp »Utt.. v t * SZELLEMI GYÖKEREK — Ez is onnan való? kérdeztem szinte ijedten. Ez volt kedvenc nótám, még gyerek koromból ismertem. Barátom énekelni kezdte ennék a szövegét is.: Szőni hamar táj la parancuz Szörgölden bece csabcsaldad ... — Ne tréfálj! Ez is cseremisz? — Akarsz egy oszt iákot1, vagy mon* golt? Egy nogajtatárt? j iranbaiiün daniuszten Szabájeli tikimiisztün ... — énekelte máris erre a dallamra, hogy Be van Kenderes kerítve, Apró szőlővel ültetve ... Kísérteties volt. De ő csak mosolygott s fújta egymásután a dalokat, melyeket első hajlatra szentül magyar* nak gondoltam. Nem ocsúdtam fel. Odaléptem a zongorához. — A dallam ugyanaz — mondtam — de van hasonlóság az énekek szövege közt is? — Az nem is fontos. Hiszen ugyanarra az áriára néha néha még ugyan* abban a faluban is más-más verset énekelnek. De azért van, amelynek szövege is hasonlít a mienkhez. Épp egy cseremisz párosító ének. Nagy dolgok vannak itt elrejtve öregem. ( KIT FENYEGETSZ? A nép szellemiségének ősi alapjai vannak elrejtve. Magatartásunk és természetünk ősi irányitói. Énekről volt szó, hadd mondok el még egy esetet Még régebben egyszer Arcachon városában francia diákbarátaimmal csap* tunk aféle diákvigalmat, amikor a borY’olt más ilyesmi is. Egyszer ugyan* csak Franciaországban egy kiránduláson, mielőtt ittam, gépiesen egy kortyot a földre loccsantottam, ahogy apám szokta a korsóból a mezőn. Hőpalackból limonádét loccsantottam a földre. j — Hát ez mire jó? Erről tudtam, hogy mire való. job* ban mondva, mire volt való hajdana ban; még a pogány magyarok áldoztak igy a föld istenének. Csak azon csodálkoztam, hogy a magyar természet mozdulatai ily kiírthatatlanul bujkálnak bennem, a karomban, az izmaim* ban. j Azután már figyel gettük egymást, magyar és francia pajtások, A franciák ha valami boszantó dolgon elgondol koztak, kezük fejével állukat vereget, lék simogatták. A magyarok Laposra vont szemmel, mereven a távolba bámultak, mintha ellenséget, vagy segií* séget lestek volna, akár lovas őseik hajdan a sztjeppen. Ezt különben ép pen egy Dux nevű barátunkon figyel tűk meg, akinek ereiben vér ugyan egy csepp sem volt magyar, de lelke magyar, illetve székely levegőben nőtt fel. I Hány ilyen rézzenetet figyeltünk meg. Páriában, éltünk, megálltunk a latin negyed Legforgalmasabb sarkán, ahol minden második járókelő idegen. Végül már messziről, a járásról is, nál is jobban az ifjúi szabadság és testvérkezés adja a jókedvet. Egyide;g együtt énkeltiink, aztán a hangulat emelkedésével ki ki azt, ami épp esze* be jutott, én épp egy magyar dalt. Amikor az egyik francia hirtelen hozzám fordult: — Miért fogod a fejedet? — A fejemet én? — Vagy a tarkódat. Még most is ott a kezed. Fáj? Csak akkor vettem észre. Bal tenyerem valóban ott volt hátul a nyakam szírijén. [ — És a másik kezeddel miért muto* gatsz folyton? Mit fenyegeted azt az ártatlan holdat? Ez is igaz volt. Nóta közben magasra emelt mutatóujjam állandóan billegett, akár egy korholó tanítóé; magam iis rácsodálkoztam. Megzavarodtam. j — Nálunk igy szokás — feleltem — hozzátartozik az énekhez, illetve az énekléshez. — Máskép nem megy? Fenyegetni okvetlenül kell? Nem ment másképpen. Megpróbáltam, hogy én is úgy énekeljek, mint ők, karbatett kézzel. Nem izletL Be* csületesen elkezdeni sem tudtam. Elő szőr azt hittem, hogy csak én vagyok igy. Hazajövet, az első nap elmentem az otthoni korcsmába. Megnyugodtam. Vasárnap volt1, épp juhászok készülődtek vigasztalódni. A harmadik pohár után szinte parancsszóra emelkedtek az ujjak és kezdték leckéztetini előbb a poharat, aztán a mestergerendát. Ebből tudtam, hogy ének következik. Az Isten a mgrnondhatója, kit fenyegetnek a magyarok, mihelyt lelkűket szabadjára engedik. A sorsot, valami baljóslatú felsőbb hatalmat? meg**meg mondtuk ki a magyar, vagy is ki töltötte ifjúságát, amikor a lélek kiformálódik, magyar földön; kit ala kitott az ottani nap, szél, buza és fájdalom olyanná, mint mi. Nem volt ne héz egymásra ismernünk. EGYMÁSRA ISMERÜNK Minden nemzetnek vannak ilyen jel* legzetes vonásai, szokásai, melyeket sohasem feled. Nyilván még az őskorban a népek gyermekkorában tanulták meg, E szokások hasonlósága tán még a nyelvi emlékeknél is többet elárul egyegy nép származásáról és rokonsá gáröl. De megvilágítják a népek lelkű- leiének mélyebb rétegeit is. Mindenki ismeri például a kacsalábon forgó kastélyról szóló mesét, de melyik mesemondó gondolná, hogy a titokzatos ka* csaláb az ösmagy'arok sátorának ducát jelenti, amelyet a rokon osztjákok ma is úgy faragnak, hogy a dúc felül vadkacsát, lejjebb pedig hosszuranyujtott kacsalábot ábrázol. És mivel eleink az égboltot sátornak képzelték s a csillagokat lyukaknak rajta, a kacsalábon forgó vár az ősi magyar hitvilág tündéreinek honát idézi. És a vasorru bá* ba! A pogány magyarok az egyik bálvány orrát csinálhatták jó tartós vasból, hogy le ne törjön, amikor a hus- áldozatot a szájához tették. A vogulok ma is igy csinálják. Meséiben, babonái* ban, szokásaiban igy őrzi a nép szellemének eredetét. KÖZÖS TULAJDONSÁGOK őrzi Ízlésében, öltözködésében, még étvágyában is. A gulyáshust éppúgy keletről hoztuk, akár a bö gatyát, vagy a lassú, megfontolt beszédet. Vagy -t lovak kedvelését, az aratási ünnepei, az „eladó“ lányok valóban a vásárosok menetéhez hasonló elkocsikáztatását, az újszülöttek körülményes megvédését a szemveréstől. A halott mellé sok, helyütt ma is odatesznek egy kis darab vasat, lehetőleg patkót; ennyi ma* radt meg abból, amidőn még lovát is vele temették. Tömérdek ilyen szokás van. Ezek az apró szálak fűznek egységessé egy*egy népet, különböztetnek meg egy máiktól. E megfoghatatlan lelki kapcsolatok erejét tulajdonképpen csak akkor tapasztaljuk, amikor hiányoznak amikor külföldre, vagy más környezetbe kerül* ve, magunkat — az Isten tudja miért — állandóan idegeneknek érezzük. Mikor hazavágyódunk, ezek után vágyódunk; ezért fog el a melegség bennünket, ha idegenben magyarral találko* zunk. Ilvenker derül ki a testvériség. Mert ezeket a tulajdonságokat mindenki örökli attól a néptől, amelyben nevelődött. Ha egy indián kisdedet egynapos korában egy kecskeméti tanyára hoznának, az is magyar testvériséget örökölne. Van nagyobb örökségünk is. A LEGNAGYOBB ÖRÖKSÉG Egy szóval leírhatnám. Előzőén mégis olyan érzés bujkál bennem, mint mikor az ember már öt lépésről kalapot készül emelni egy kedves, látásból ismert ismerős előtt. A szabadság ez a szó. Ha megvizsgáljuk a magyar lelki tulajdonságait, valamennyi alján a sza* badság szeretetét leljük. Ezt találjuk nemcsak erényeiben, hanem fogyatékosságaiban is. Ezért konok, hallgatag, elhúzódó, sőt egyenetlenkedő. Ezért bizalmatlan. A függetlenség, a különállás a legnagyobb kincse. Nyilván más népnek is fontos ez. E téren különben megfontolt nemzet so* hasem ismert alkut, belátást, vagy érdeket. Fontosabb volt ez neki az életnél is. Fontos volt külön-külön, a nép minden fiának is. Aki a szabadságot szereti, az becsüli és szereti más szabadságát is. A szabadságot nem lehet kétféleképpen értelmezni. A sik vidékhez szokott magyar szent éppúgy a világosságot, az értelmet, a szabad gondolkozást szereti, akár a derűs ég-formálta latin. Ezek szabják meg az útját. A JÖVENDŐ MAGYAR Az ember dolga a földön, hogy minél tökéletesebb, emberiesebb ember legyen, minél értelmesebb, jobb és becsületesebb. Hogy minél szabadabb legyen anékül, hogy embertársainak szabadsághoz való jogát megsértené. Ez a dolga a nemzeteknek is: az állandó tökéletesedés. Megőrizhetik, jó is ha megőrzik egyéni szabadságaikat. így nemes versenyben, egymást nem elfojtva, hanem ösztökélve közeledhetnek a célhoz, az emberiség nagy eszményének megvalósításához, Az első nemzet az lesz, amely először éri azt el. A nemzetek még messze vannak a tökéletesedéstől. Európa történelmi órái könyvekben: A régi és aj Európa atlasza. Remek szövegrész, atlaszok, táblázatok 116 lej. Cs. Szabó: Fegyveres Európa fve 99, kötve 139 lej. W. S. Fisher: Európa története fve 288, kötve 380 lej. Baldwin: Mi angolok fve 83, kötve 119 lej. így láttuk mi 1939. (Angol „Kék könyv“, Német „Fehér könyv“) fve 145, kötve 191 lej. Kaphatók az Ellenzék könyvosz- tályában, Cluj—Kolozsvár. Piaţa Unirii. Vidékre utánvéttel is azonnal szállítjuk. Kérjen ' ' v v T > * v"* fl REVRKL6IRE 3IIRIST REIß DRÂ6ULT KIES*! Dacára a nyersanyagok tetemes drágulásának^ NEVRALGINE JURIST antineuralgikumot továbbra is a régi árban árusítják. I Ezzel a jelentős áldozattal lehetővé akarjuk tenni, hogy a nagyközönség a legolcsóbb árért a legjobb fájdalomcsilla- pitószert vásárolhassa. Áldozat a iöld Istenének
