Ellenzék, 1940. április (61. évfolyam, 75-98. szám)
1940-04-21 / 92. szám
1940 'április 21. ELLENZÉK U ASZTALOS ISTVÁN: Reggelre a hideg engedett. Be volt borulva szürkén. Egy kicsi szél is legyintgette Sand- rit, ahogy menegetett az utón. Télen a ki» szél is nagy szél. Vörösre csípi az arcot $ keresztül fuj a gúnyán. Baktatott fázósan, keze a zsebben, hátán tarisnya, abban egy-két irka ,meg egy koszos, harmadikos tankönyv. Biró Jóskáé volt az is a tavaly, attól szerezte az anyja. Ment, nekifeszülve a szélnek. Tele volt gonddal. — Hogy megcsapassa a tanító nr, az biztos, — gondolta — a többiek már a tegnapelőtt is voltak . . . Mit mondjon, ő miért nem jött? — Főtt az esze nagyon. Hirtelen megvillant előtte: Legjobb, ha az igazat mondja. — Egész megörvendett, hogy igy kitalálta. — Hidegek voltak erősen tanító ur — próbálta előre —, nem volt fa, aztán András neg akart egyedül ... — ez hát, ez a legjobb — határozta el végkép. — Sz!e‘ a tanító ur is mondogatja mindig, hogy legszebb az igazság . . . Megszökte magát vígan s megkönnyebbülve kezdett szaladni a szél elől. De az öröm elhagyta hamar. Ahogy az iskola elé ért, nyomni kezdte valami a szivét, ügy ment be az osztályba, mint aki látszani sem akar. Beült a bátulsó padba, kicsire zsugorodva. De az előtte ülő kis Albert igy is észrevette. — Mi az, Varga Sandri — kezdte kárörvendően — kapsz te ma a tanitó úrtól, ne félj, a tegnap is kiirt. Sandri megrándult s az a kicsi bátorság is elhagyta, amit eddig szerzett valahogy. Többen is körülvették s csúfolták mind jobban. Hallgatott konokul, csak szája görbülése mutatta, hogy közel a sirás. El is fakadt volna, ha be nem jön Orbán Antal tanitó ur. De bejött s megállt az a«ztal mellett szigorúan. Mindig szigorú volt a széles piros ember, csizmában, nagy kövér ujjakkal. Mind felálltak. Kis Albert a többiekkel úgy rebbent helyre, mint az ijedt madár. A tanitó megnézte őket, aztán odavetette nekik: — Imádkozni. Éneklősen fajta az egész iskola: „Mikor tanuláshoz fogok : :. Jó Istenem rád gondolok . . .“ Sandri kétségbeesve ismételgette magában — hidegek voltak tanitó ur, András nem akart egyedül, menni, aztán ... —- Leülni! — reccsent a tanitó. Utána szétnézett .aztán esak összehuzódott a szeme szigorúan. — Mi az hé, te sapkásán imádkozol?... Gyere csak! Sandri előbb magameílé, Csubuk Falira nézett, csak aztán nyúlt a saját fejéhez ijedten. Biza sapka volt azon a füléig huzva, Megszokta már úgy a sok hidegben, hogy most is magán felejtette. Rémülten kapta le s csak ment ki a padok közül, mint az alvajáró. — Te vagy az a híres, na gyere csak... — fogta meg fülét a tanitó. -— Tekeregni tudsz, de tisztességet nem, ügyi? Sandri ágaskodott a füle után, még a köny- nye is kiszökött. — Hol tekeregtél he? — nyaggatta a tanitó. — Hidegek voltak, aztán nem is volt fa, aztán András nem akart egyedül — bőgte el magát Sandri. — Tekeregtél s most hazudsz mi?... Mondod az igazat? — csavarta meg újra fülét a tanitó. Sandri ágaskodott -— bîzonyîsten tanitó ur! Bizonyisten! De az esak rázta. — Mis a füled te?.,. —1 vett észre egyebet. — Piszkos mi? Eleresztette a fülét s hirtelen szétnézett. — Szabó István, gyere ki. Az kijött nyurgán. A tanitó pálcát adott a kezébe. — Bújj meg! — rivalt Sandrira. — Csapj oda tizet — biztatta aztán a nyurgát. Mindig igy büntette a tanulóit. Pirosán, sírva emelkedett fel kiesi Sandri. — Hazudsz-e még? — kérdezte a tanító. — Nem többet!... — hiippögte. — Mars ki, mosd meg a füled hóval, de • gmosd, mert né... — mutatta fel a pálcát. Sandri kiment csak későre jött be pirosán szipogva húzódott be a padba. Csubuk Pali rinle tisztelettel nyitott neki utat. A tízórai szünet után a fink énekelni ta- "oltak, Sokat adott arra Orbán tanitó ur. <3 v' 't a kántor is a faluban. Sofra vette s maga elé állítva megénekel- '.'’Mr mindegyiket. Fújták előtte sorra. „Nyúl szaladj, fuss hamar, a vadász nem jót akar.“ Sandrinak meggyűlt a baja megint. Nem olt hallása semmi, félrevitte mindegyre a dallamot s már csak nyckegett félelmében, — Nyúl szaladj, fuss hamar... — itt felvitte keservesen. — Nem jó te, nem jó!... ífaul ssaladj.,. »kt» ej magát Sandri«.-7 REGÉNYRÉSZLET — Mars helyre! — ordított rá a tanitó. Aztán legyintett — nem vagy jó semmire, akár bátyád. A Sandri anyja ugyanis beadta szolgálni Andrást még a mult nyáron Orbán tanitó urékhoz. De az egy hét múlva úgy megszökött onnan, mint a semmi. — A szolgának s a disznónak külön főznek édesanyám — panaszolta. Aztán elmondta, hogy mind vizbe- főtt káposztán tartotta a tanitóné asszony, meg későn feküdt s alig hagyták aludni valamicskét. Csináljanak akármit, de ő vissza nem megy. — Nem is ment, pedig még csendőrrel is fenyegette őket a tanitó... Eltelt valahogy a délelőtt. Havat is sepertek. A tanitó még a lányokat is kivitte. A saját udvarára is beállított vagy tiz fiút. Csak a kerítés választotta el az iskolától. Jó gaz da volt Orbán tanitó ur, módja is volt hozzá. Nyáron egy hold kerten mind csak zöldségből pénzelt. Sokszor a fél-iskolát beállította gyomlálni, kapálni. Eljött a dél is nehezen. Hazacsapta őket a tanitó. Vihette Sandri a tarisznyát. Vitte is bánatosan. — Megvert a tanitó ur, édesanyám... —• fakadt el sirva, ahogy hazaért. — Hadd el fiam, kinövöd — simogatta meg fejét az anyja. — Gyere lelkem, egyél, aztán méssz András elé. Elment keresztapáddal ágakért a vágásba, aszongyák, azt szabad. Sandri letette lassan nyakából a tarisznyát. — Nem is a tanitó a baj, édesanyám... — szólalt meg végül elgondolkozva. — Na te... hát mi? —Az, hogy annyi tél van. Mikor lesz már tavasz édésanyám? — Lesz az is, ne busulj. Sandri sóhajtva ült le és enni kezdte lassan a maradék pityókatokánvt. / * De biza mind várhatták a tavaszt, a hideg nem fogyott sehogy, de igen a bükkfa meg az ág, amit András hozott. Negyednapra any- nyi sem volt, hogy a tiízet megrakják. Ráadásul olyan idő kerekedett, hogy jaj. Fújt a szél veszettül. Takarította el a havat, máshol meg hordta rakásra. Kinek volt kedve fáért menni. Cibálbatla Kipsi Kati a kerítést, hogy legyen egy kicsi meleg. De valahogy mégis engedett aztán az idő, kezdett szelidehb lenni s mehetett András fa-hozni. Hoztak is lopva a Sandri keresztapjával olyan darabokat, hogy szinültig lett a fütő alja mikorra felvágták. Alig győzte elrakni Sandri iskola után. Még az ágy alá Í3 jutott. 1 De, hogy emuit ez a rossz, lett egyéb baj. Kesergett is Kicsi Kati, hogy csak jót ne várjon az ember. Egyik délután csak szalad be András. — Édes anyám, jön a tiszttartó ur... — lihegte. Az anyjának egyszeribe megszakadt kezében a dolog s elfehéredve ment ki a ház elé. — Jaj te, jaj!... — motyogta. Mind motyoghatta. Csakugyan jött a nagy vastag ember. Csapkodta keményen a botját, kopogott, csikorgóit belé az ut. — Az árendát se fizettük s jaj most a kerítés is — szipogta a kiesi asszony. — El kéne buják ejsze — nézett gyámoltalanul a szín felé. Komisz egy ember volt a tiszttartó, az szent. Az öreg gróféknál első béres volt valamikor, de hogy jól tudott káromkodni, a fiatal gróf ispánnak tette, azután meg tiszttartónak. Meg is becsülte magát nagyon, félt tőle cseléd, béres, de hogy. A grófék esak tavasszal, ha lejönnek, végig ülik a nyarat, aztán mennek is vissza. Ő lopott már annyit, hogy belé vastagodott. Alig bírta a két csizma cipelni, csak a mérge, ha nagyobb, mint ő. Jött hatalmasan. Kicsi Kati topogott a kajáiban, elbújni sem mert már. Mind jött, hogy sírjon. — Minek is jött ki — jutott eszébe. A tisztartó az nem is hozzájuk igyekezett, hanem megnézni valami komlós rudakat az aszalóban. Ott feketedett az nem messze tőlük a fehér havon. De hogy meglátta Kicsi Katiékat, nem álbatta meg, hogy oda ne szóljon: — Hát mija Kati fiam, tán ingyen akarsz lakni? Az nyekegni kezdett, hogy beviszi a pénzt, csak hát izé... •— itt megakadt s nem tudta mit csináljon a kezével. — Hát igyekezz is, igyekezz... Mosni sem jöttél mióta — morogta a tiszttartó. — Megyek istálom, megyek, éppen mondtam ezeknek is, hogy megyek... A tiszttartó Sandriékra nézett, aztán az asz- szonyra. — Hát igyekezz ig mondom, mert kidoblak fiam, ki én! — végezte nyomatékosan. Azzal, már indult volna, mikor mégis csak észrevette az összecibált kerítést. Jaj, hogy kivörösödött egyből. A kicsi asszony mit, hogy csináljon? Még kisebbre zsugorodott. — Hát evvel mi lett te! — kezdte az rá ordítva. Az asszony mit, hogy szóljon, nézte a földet. Sandri mellette sunyitott ugyanúgy. András az csak pislogott s arra gondolt, hogy szép lassan bemegy valahogy. Kigondolni könnyű volt, de moccanni nem mert. A tisztartó kékre vált egészen. — Kidoblak sok lusta disznója... Orrotok előtt az erdő s a kerítést tüzelitek!... — Fizetni meg semmit!... Ki takarodjatok a házamból, holnapra egyet se lássak!... — ordította. Kicsi Kati elfakadt sirva. Úgy érezte igaza van a tisztartó urnák, szégyelte magát nagyon. — Ott hogy is merte — fogta el a késő bánat. Rimánkodni kezdett, hogy bocsáj- tana meg nekik, inkább ledolgozza a kárt, mosni megy bizonyisten. — Sze hová menjenek télviz idején, hová?... — esdekelt. De akár a patakot próbálta volna kimeri-' teni. 1 —-Ne cigánykodj!... Holnapra egyet se lássak!.. — vágta oda az parasztul, avval megfordult s ment, mind sirhatott a kicsi asz- szony. Sirt is az sokáig. A végén úgy ellepte a keserűség, hogy tépni kezdte a haját s ordított, hogy elemészti magát, minek éljen az ilyen mindenki kapcája. A fiai nézték megszeppenve s húzódtak tőle félre. Egészen magán kivid lett. Lecsúszott kendővel s tépett bajjal indult a kapunak, hogy ő felakasztja magát. < Jaj, hogy szaladt Saudrika utána. — Jaj ne na, édesanyám, jaj ne na — kerülgette bőgve. András csak nézte őket kicsire húzott szemmel. Nézte, nézte, remegett a szája s egyszer csak felrikoltott, de olyan szilajul, hogy ijedten állt meg az anyja. A fin két ugrással a szin mellett termett. — összerontom, felgyújtom!... — kapta fel a fejszét s indult neki a háznak. — Jaj te, jaj — fordult vissza sebesen a kicsi asszony. — Ne izélj fiam, ne izélj!... — fogta át hamar a fiát. András rángatta magát vadai. — Eresz- szén engem, eresszen! Az anyja ijedten kérlelte — add azt a fejszét, te bolond te!... András a falnak dőlt sirva. — Édesanyám mit ijeszt, igen!... — zokogta. — Nincs baj te, nincs na! — vigasztalta könnyesen a kicsi asszony. — Ne sírj na, ne sírj... — simogatta a fejét. Sandri is ott bőgött körülötte. Csupa könny volt az arca, fájt a szive, hogy szakadt meg. Kisírták magukat mind a hárman. Aztán beültek a házba s hallgattak szomorúan. — Édesanyám — szólalt meg végül Sandri bánatosan, — Lássa minket senki se szeret. Az rá nézett s hirtelen átölelte. — Csak az Isten fiam. az a drága jó Isten. Az a miénk egyedül. — Elengedte Sandrit s felnézett a gerendákra. — Segíts meg én drága Istenem, esak most az egyszer! — sóhajtotta. — Te — állt fel azután — ha jön vissza, élébe állok s megkérem mégegyszer. Sze ember ő is. anyától való... Elébe én fiam, ha még meg is iit. De biza nem állt. Olyan keménynek, haragosnak látta, ahogy az jött, hogy nem volt mersze rehogy. Végig leste míg elment, aztán letörve ment be a házba. Egész éjjel nem tudott aludni, sóhajtozott, hogy mit tudjon csinálni. Reggel, még fel sem keltek, mikor beállított Karács Mihály, a Sandri keresztapja. Fahozni hívta Andrást. — Mija, még alusztok te? — nézte meg őket az ágyon. — Fáztok ugy-e — pisolyo- lyodott el —- na várjatok takarjalak be lelkem. — Nem fázunk keresztapám, nem fázunk — tiltakozott Seudri, de az csak betakarta őket jólelkiien. Felhajtotta a pokrócot lábukról a fejükre, bárhogy vieánkodtak is. — így na leikeim. ne fázzatok — dünnyögte nagy komolyan, csak szeme sarkában bujkált a mosoly. 3Iagas, sovány ember volt, borzas bajuszHÍRES KÖLTEMÉNYEK E cim alatt minden vasárnapi számunkban a világ irodalmánálc, vagy a magyar irodalomnak egy-egy hires versét közöljük. Régi ismerősöket, akikkel érdemes újra találkozni. S köztük esetleg olyanokat, akikkel az olvasó most találkozik először. Hires verseket, amelyeket érdemes magunk elé idézni, vagy amelyekkel érdemes megismerkedni, MIT DALOLTOK MÉG TL JÁMBOR KÖLTŐK? PETŐFI SÁNDOR VERSE (Az 1848—49-es szabadságharc kellős közepén keletkezett e vers. 'Akkor, amikor csupa kard, tűz és harc volt már a költő hangja, amikor nem csupán leikével, de egész életével belerohant már a küzdelembe. De a legnagyobb költő egyúttal a legérzékenyebb lélek: nem csupán magát, a maga korának ember-leikét, de valahogy minden idők minden emberének lelkét megnyitja énekében. Ezért kerül éppen a legnagyobbak közé. Bármikor nyitunk rá, sok-sok év múlva is, egy-egy felhangzó dallam olyan ismerős, mintha külön e nem várt pillanat számára készült volna. Petőfi e versét is írhatta volna akár egy mai: szellemet, kultúrát, humanizmust és Európát féltő, vagy magát bátorító költő.) „Mit daloltok még ti, jámbor költők, Hy időkben minek az a dal? f Ljgy sem hallgat a világ reátok, hangotok csaták zajába hal. Félre mostan, jó Hűk, a lanttal Szép zenétek hasznot nem hozó, Tudhatnátok azt, hogy elenyészik Mennydörgésben a pacsirtaszó,:i Meglehet. De a madár nem nézi, hallgatják-e ötét odalent? A pacsirta fönn a kék magasban < Istenének és magának zeng. önmagától száll a dal szivünkből. Ha bit, vagy kedv érintette meg, Száll a dal, mint szállanák a szélben A letépett rózsalevelek, Énekeljünk, társak, sót legyen most hangosabb, mint eddig volt. a lant, hadd vegyüljön e zavaros földi Zajba egykét tiszta égi hang! ffombadölt a félvilág. . kietlen Látpmány, mely szemet s szivet bánt; Hadd boruljon a rideg romokra Dalunk* lglküpk zöld rjgkény gyanánt.
