Ellenzék, 1940. április (61. évfolyam, 75-98. szám)

1940-04-21 / 92. szám

to

ELLE SZÉK

isstcndös inCg.< ;u/i/tiissal tudta folytatni Hús:ójalm adta teljesen. inni történt, de majd inn mi szcnvah tt mapa is, amíg megírta. >4:

*Isiidért falunak. íme, a megfelelő ellenbe pe. I Stnhóiló falusi regénye. I kollektiv pusz- túlimnál: talmi az egyén vidám szcnveilc s- mllulusn a: ellenmérge.

I ajjon o Boldog ember"-nél, vagy Illyés byula „Pusztái; népe" cumi méltán nagyhírű Könyvinél kezdődik a mai magyar népi regény ti jobb útszakasza. a forradalmi után az építő korszak? „I gy-e, anyum, mi tovább élünk, mint a parasztok?" kérdi a: utóbbi miiben a kusznárfele gyermeke. Ez is vád, ha békés is: aki urnák indul, az már gyermekül is nagyobb részt kér az életből, és mennyi vád, mennyi szembeállás az úri gondolkozás. a ,,Horréin olk" ezeréves természetévelI Az elhanyagolt népért hány szemrehányás éri az ..aranykorszakot", a tegnapi liba alizmust és a hűbériség csökevényeit. Es hány terv és reformrendszer kavarog a köz- tudatban! A falukutatók egézs sora szin.e uj műfajt iktatott a magyar írásba: a korrajz- nak és a tudományos, a nemzetpolitikai agi- táviénak szerencsés keveredését, egy hasznos és végtelenül rokonszenves irói magatartás eredményét, mely az egész mai magyar írást jótékonyan befolyásolja. Művészi és konstruktiv propaganda ez egy nép igazságáért Egy halom jeles magyar könyv, amelynek ismerete nélkül keveset tud az ember a magyar szellem mai irányáról és művészetté kívánkozó vágyairól.

Ekkora hangot és nyilvánosságot nyert mdr n magyar nép az irodalomban, mely a mind nagyobb kereslet és szükséglet miatt külön kiadókat is teremtett már. S nem is beszéltünk még Illyés Gyula mind szélesbedő érdeklődéséről, mellyel az önmagát vizsgáló magyar lelkiismeretet szólaltatja meg. Mi a magyar? — veti föl annyiszor a kérdést és lefur a legmélyebb néprétegekig, valamint a legtávolabbi magyar múltba, melyben éles szemmel meglátja nyelvrokonságunk egész lelki történetét, az európai, sőt néha az ázsiai őslényeget, miközben jottányit sem enged a nyugati műveltség szempontjaiból. És Németh László? Aki Babits Mihályt is vitára ingerelte nem egyszer, kényes és különös, de mindig eredeti állásfoglalásaival! Németh talán leginkább az idők jele, azonban nem díszítő külsőség, hanem egész népe belső meg- rendültségének megnyilatkozása. Ahol az irodalomtörténetben dohot, vagy idegen hatást észlel, vagy csali sejt, ott ujrakérdez minden kérdést és ritkán felel a szellemtörténet eddigi megállapodásai szerint. Ellenben fölborítja azokat, nem egyszer alig bizonyítható elmélettel, amelyben nem az igazság, hanem irói meggyőződésének heve szerzi a hívőket és az ellenfeleket. És sose fél attól, hogy jaj a megbotránkoztatónak! Mint parasztregényeiben és a „Tanú“ című magairta folyóiratában, mindig a néppel marad, azért hadakozik és tervez, kezdeményez és propagál, ízlést befolyásol és magánoson vállal közelharcot akár — Középeurópáért is, ha előnyösnek találta fajának, nemzetének. ,,Hid a Oraván<( címen keres szláv szellemi kapcsolatokat, lojális őszinteséggel ismereteink e téren való hiánya miatt: de bármihez fog, mindig az ihlet teljes kihasználásával és az értelem erőfeszítéseivel vállalja népéért az ujotmondás veszélyét!

Mért ne vall jam be, hogy itt állok, mint as irodalomszemléletnek egyik élő csalódottja. Még a mult évtized elején azt hittem, hogy az uj magyar irás és magyar nép csak a szépirodalom s nem az esszé segítségével alakul ki. Tersánszky Józsi Jenő „Kakuk

ilarei".jóra gondoltam, a magyar Simplicis- tunus-regényére, vagy niéginköbb az Erdély- ben keletkezett miire: Tamási Amn Abel- trilógiájára. Azt hittem, hogy Nagy Lajos prolctárképci előbbre viszik magukban is a dolgozol;, a testimunkások szellemi sorsát- Kassák Lajos „önéletrajza", több regénye s n ..Nyugat" fiataljai közül a szocialisták komoly figyelmet érdemelnek az irodalomtörténetben, mely akármilyen nevelőelv előtérbe leerülésekor sem jelenti csupán egykét osztály, vagy a legnagyobb néprész kizárólagos érvényét. Az irodalom művészi termékgyái- te meny, micsoda korlátoltság volna hát meg- felejtkezni a polgári, vagy munkairás szépségéről! Azért, mert Móricz Zsigmond nagy népi írónk, aki mai prózánkban legméltóbb az európai közfigyelmre, abból még nem következik, liugy <1 magyar nép legfelsőbb szellemi rétegeinek szólói nem lehetnek olyan értékei a magyar, vagy akár a kontinentális irodalomnál;. Azonban a címben kitűzött célunk a magyar nép szemlélete volt, milyen a magyar nép a mai magyar regényekben s azért adtunk ilyen rövid áttekintént a mai magyar népirásról, amelyben elsőkéiből kapjuk füdmüves és munkás népközösségének meleg életképét. S hogy viszalérjek a csalódásomra: mivel szokás szerint a népet a szívvel, az értelmiséget rneg a nép agyával azonosítottam, nem hittem a népért, annak jobb sorsáért folytatandó agymunkában, nem tartottam anyira szükségesnek, leginkább is kevésbé fontosnak, mint a szépirodalom perdöntő remekeit. Nem láttam el a gyakorlati oldalra, a völgyi aprómunkára, mely pedig el nem kerüli a nagy tehetségek figyelmét, mint ahogy képtelenség a havas hegy is viruló völgy nélkül . . .

Különben sem szabad osztályozni egy nép íróit; neked ilyen helyszínen és csak ebből a társadalmi osztályban szabad működnödI Az ember kinövi az ilyen skatulyázó hajlamait és be meri vallani, amit mostanában éreztem, amikor Márai Sándornak ,,Eszter hagyatéka'• cimil csodálatos könyvét, a polgári lélekrajz mestermüvét olvastam. Nem népi irás. persze, hogy nem, de azért az én népemé s milyen jó, hogy a mienk s nem más nyelvközösségé! Ugyanígy voltam Dallo• Sándornak édesapjáról irt novelájúval. Vagy nézzünk végig a mai Erdély magyar irodalmán: azért, mert előtérben állnak a székely népi irók és az ifjú magyar nemzedék nép- szellemi, szabad-e kifogásolni e kicsiny város- ország polgárnézőit? Lehet-e belemenni a türelmetlen humanista-ócsárlásba, mely rendesen kevésbé tehetséges torokból hallatszik, félreismerhettlen politikai mellékzöngékket? A magyar lakosságú városok művészi igényei nem várnak kielégülésre? S maga az olvasásra szoktatandó magyar falusi nép, melyet népf könyvekkel kell megközelíteni, nem len elöbb-utóbb arra is kiváncsi, hogy min jártat ja énét és miben gyönyörködik az értelmisége?

De milyennek látszik és milyen is ez a magyar élet, mely népiróink müveiből árad s amelynek első uralkodó jegye volt az elé- gületlenség, a második, a mostani, pedig a segiteni-aliarás. a reformok megvalósításának irodalmi népszerűsítése? Kétség sem fér hozzá, hogy lényegében azonos azzal a szellemmel. mely a magyarságot anyagi, értelmi és erkölcsi javakkal akarja fölvirágoztatni. A nép helyett persze az irók beszélnek inkább, mim a politikusok s a nép maga, mint minden nagyság s mint az Isten, hallgat és cselekszik, amit tehet. Olvasni, ha többet olvas is, mint régen, mégis — különösen nálunk — alig vergődött még ki a ponyvából. Pedig

az erdélyi nópirásnal; szinte két fiiját lehetne már a kezébe juttatni ti szinte hitre- gés, regényes elsönemzetléh alapvaló lelkű- léténél; könyveit és a most keletkező otthonirodalmat, a Heimat slit eratijr-t, melyet i a- nuLi ti „Szülőföldem" után szerencsés féltre- fáiul nevezett el ..hazai tudósitás“-nak. Nem véletlen, hogy a „Heimatsliteratur ' szól használtam: ahogy ti hűbériség germán átvétel colt, úgy az ellene védekező magyui nép- irás is ifjunémet „i öl Lisch" hatást mutat, hu e gész kicsiny mér tökben is. Erdély mész• szv can Németországtól, itt még nehezebben áll meg a gyanú, mely halkan elüszivárgotl má> egész nagy kritikus tollak alól odaát Magyarországon. De amint maguk a népiről; is helyesen érzik: inkább a népi irány gyakorlati politikumába, a szervezkedés megmintázásába és a falu-szemlélet kezdeti város- ellenességébe kerül belé a német elem és módszer. Maga a művészet ti lehető legma- gyurabb. még ott is, uhol a dán kertursztlg ideálja csillog meg n modern magyar ifjú- lelkek előtt. Szabó Dezső például, ha gondolt hát csak ellenszenvvel gondolt a politikai Németországra, de talán még a szellemire is, amikor a nép felé huzla-vonta a magyar közízlést és a magyar vezető értelmiség reformszándékát. Különben sem szoktál; az első küzdőtér tehtségei kölcsönkérni más népektől Ízlést és módszert, de még az alkotás egyéni vonásait sem. Tudhatta-e Tamási Áron, hogy amit 5 csinált a „Kivirágzott kecskeszarvak“-ban, vagy a .,Rendes feltárna- dtís“-ban, azt egy Giono nevű francia iró népszerűsíti majd a második világháború zajában az egész kontinensen? S bár néma gyermek — Kosztolányi szerint — minden kis- magyar (hát még az erdélyi!) — elhallgat- suk-e a 920-as évek első ámulatait, amikor Nyíró József megszólalt a természethez iste- niiló székely nyelvén és több hívet toborzott az erdélyi humánumnál;, mint valamennyi elméleti szószóló együttvéve? S ma már megállapíthatjuk, hogy az erdélyi magyar irás húsz utolsó éve alatt leginkább az fogta meg az ígész magyar nyelvterület olvasóit, ami abban nemzeti, vagy éppen népi emberiesség volt.

Hogy az egész magyar népi próza mit akar és milyen ez a magyar nép hangulatában, azt helyettem rövidebben és jobban mondja el Illyés Gyulának egy uj verse, a „Dülőut", amelyet idézek;

,,Felkapják fénylő nyakakat a fülelő lovak,

feléd tekint a ronggyal meztelen > csikós: és később egy juhász — Kopárságával vad és szertelen a táj: azzal jajong, hogy hallgatag. Felemel, s rögtön megaláz.

Üres, azáltal óriás.

...Se fa. A dombon csak egy vén akác éli Bzámiizött életét, villantja dereka fehér sebét; betegen is még elmatat, mint megtűrt vén cseléd, ó tervezi ki az állatokat, a szelekre is ő vigyáz: minden kis szellőt rajtakap.

Lebben, ledől a por fehér fellege, mint könyvben a lap és ahogy eloszol

a kocsi mellől, megint ez a kép -v, fordul eléd.

A magas ég alatt

csak egy kétlábra álló csöppnyi vad, egy ürge ugrásával gazdagabb.

1940 április 21.

Mégis e síkokat lapozva

*-gy népnek sorsát foghatod í''

Itt tartogatja — ő tudja, mi okra —

egy ezredév einb*keit hazád, őskora lappang a szittyos laposba, (»erény villantja vi»s/.a Ázsiát.

De ut: az ól » n bagl^asor aiiutt Eutópáig ballagott.

Utána kuryhó; vályog-skatulya;

be sem vakolták a falát; teteje nincs, elölte vad kutya őrzi a kormos pusztulást.

Aztán 6okra egy tábla buza,

szőlő. Az árokparton egy család: költözködik: mellette batyuja. Napbzáruos tol egy sánta taligát.

A népvándorlás leszakadt csapatai, úgy tengenek, viszik hiába-szerszámaikat, viszik vagy hozzák a nincstelenek. Haza? — Hova?

Mit jelent őneki haza?

Egy madár áll a nyári alkonyat csúcsán; száz éve még sas lehetett.

Ide hoztalak.

A diillő-utakon, mint színfalak mögött, hol semmi díszlet, csak por, huzat és egypár ingatag kellék (kereszt) és őgyelgő alak, itt ismersz engem is meg. szerelem, itt ismered meg magad: hogyan fűzöd sorsodba sorsomat.

Minden jelenség, minden mozdulat eszméim rétege itt itt: egy gondolat, szerepét váró akarat, ha még lehet miért. E nép

lökné a vért szivembe, számba az igét.

Hazug vagyok, puszta kép nélkülük, létre nem lehelt agyag; s szivedben is csak álmod, semmiség!

Testem e nép, e táj —

Nem lehet szólnom, cselekednem, néma vagyok és tehetetlen, tetteim letörnek kezemről, amig e 6zép anyag, amelyből formáltattam és teremtettem, talpra nem áll, hogy felnövesszen.

Mit tehetünk ekkora népmentő szerelem hallatára? Mivel hálálhatjuk meg könyveik olvasásán kívül magyar népiróinknak, amit értünk tesznek? Mostanában hallottam egy kedves esetet, mikor egy magyar lateiner- özvegy, egy önkéntes ápolónő, addig ápolt két beteg székely asszonyt, hogy ezek teljes gyógyulóban már azon tanakodtak össze, hogy mivel fizessenek a derék magyar úri- asszonynak az önfeláldozó munkáért? Pénzzel? Az eiszen el se fogadja s nem is hála mindig a pénz. Mivel hát? Végre azt mondta egyik a másiknak: „Tudod mit, Ráki lelkem, tudod mivel fizessük a jóságát? Hirit visszük neki. jó lesz-e?! — Vigyük hirit mi is népi irodalmunknak!

(Érd. Helikon 1940 IV.)

Meresztve égre egy kerek szemét csak néz a vén rét-alji kút — Kakas, cséplőgép, zörgő kerekek jelzik a lomb közibe tért, a csecsemő-álrnú falút.

Mint kígyó tekereg belé nyugat felől az út s kiszopja belőle a vért.

HALÁSZAI

A nap már jó magasan járt, amikor a kis küküliőmenti állomáson átrobogott a parajdi

motoros vonat.

Hosszan bámultam a távozó kék kocsik után és arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha én is úgy elrohanhatnék ebből a faluból, ahová akaratlanul dobott az élet.

Merengésemből recsegő hang riasztott fel.

— Fiatal ur! — Nem jön halászni?

Meglepetve fordultam hátra és szembe találtam magamat az állomás öreg, nagybajuszu bakterével, Pista bácsival.

Halászni? A legnagyobb örömmel! Igen ám, de nincs semmiféle halászszerszámom!

Elszontyolodtam.

A vén bakter fölényesen végigmért, majd lassú, vontatott hangon ilyesfélét morgott:

— Há4 minek kő, oda horog, meg miegymás, sze‘ nekem sincs s mégis minden áldott nap fogok eleget.

Erre a fordulatra nem is számítottam, hogy ilyen kitűnő alkalmam lesz megfigyelni, hogyan foghat halait horog és háló nélkül az

öreg.

Minden teketóriázás nélkül elindultam a bakter nyomában. Még azt sem bántam, hogy nem is reggeliztem, annyira fúrta az oldalamat a kíváncsiság. Lassan kanyarogtunk a

keskeny ösvénye« * Kisküküllő felé.

Menet közben az öreg elmagyarázta, miben áll a kézzel való halászás.

— Ilyenkor, tiz és tizenegy óra között, a hal alszik. A hasát belenyomja a homokba és lassan kopoltyuzva a vizet, egy helyben áll. Az ember végig simogathatta anélkül, hogy egy helyből elmozdulna.

Tamáskodva hallgattam, de nem mertem ellenvetést tenni.

A partra érve, a vén székely végig jártatta tekintetét néhányszor a sekély vizen, majd hirtelen felém fordult:

— Itt fogunk halászni. A fiatalúr vetkőzzék le s jöjjön velem!

Ellentmondást nem tűrő hangon beszélt s ledobta ruháit, már mászott befelé, a meredek parton. — Levetkőztem s ügyetlenül utána indultam.

Kíváncsian figyeltem az öreget, aki már lehasalt a vízbe s négykézláb mászva tapogatta a viz fenekét.

— Hopp! Itt van egy, de nem veszem ki, mert még igen kicsi — szólalt meg néhány

perc múlva.

Kétkedve kaptam fel a fejemet és félig

tréfásan rászóltam:

Vegye csak ki Pista bácsi, hogy lássam

én is.

Alig mondtam ki, máris s kezében ficánkolt egy jókora nagysága halacska A meglepetéstől szóhoz sem juthattam s máris fölényes mozdulattal hajította vissza,

— Na jöjjön, fiatal ar, fogjon maga is, — nézett rám hamiskás mosollyal a bajusza alatt.

Közelebb mentem és kíváncsian figyeltem mit müvei.

— Ide figyeljen! Tapossa jól végig a viz fenekét, ha hozzáér a keze egy halhoz, huzza végig a kezét rajta szép lassan s ha elég nagy, döntse féloldalra, majd hirtelen nyomja le a fövénybe. A butató ujját dogja a szájába s hüvelykét a „fülibe“. De ügyeljen, nehogy a keze alól fusson ki.

Megnyugtattam, hogy utasítása szerint járok el. És inkább kíváncsiságból, hogy lássam tényleg meg lehet-e érezni a halat a vizben, lehasaltam és lassan mászni kezdtem négykézláb. Óvatosan tapogattam a viz fenekét és olyan izgatott voltam, hogy még a szivem dobogását is hallani véltem.

Egyszerre érzem, hogy valami hideg került a kezem alá. Végig tapogatom és mintegy félkarnyi nagyságú halat találok ..alva4', mozdulatlanul a viz fenekén, a homokban.

Mégegyszer végigtapogattam és megelégedéssel állapítottam meg. hogy elég nagy, „érdemes vele vesződni“. Az izgatottságtól ősz- szeverődtek a fogaim.

Hirtelen féloldalra nyomtam... volna, ha nem reszketnek a kezeim, mint a kocsonya. Volt, nincs, ügy kisiklott a kezem alól, hogy észre sem vettem.

Szomorúan fordultam mesteremhez, az öreg Pista bácsihoz és elpanaszoltam kudarcomat, _.• ^ v >- ~ 4

— Egyet se ügyejje, próbálja meg mégegy- sz.er, hátha sikerül — biztatott mosolyogva, miközben már a harmadik jókora halat hajította ki a partra. Újból lehasaltam és élőiről kezdtem az egész vesződséget. Hosszas fáradozás és sikertelenség után végre szerencsésen sikerült kifognom egy arasznyi nagyságút. Az örömtől felorditottam, mint egy indián, mialatt az öreg a maga öt-hat félkarnagysá- gu halát keserülapuba csomagolva, lassan készülődött.

— Mára elég volt. Különben is eljárt az idő s a halak sem alusznak már olyan mélyen, hogy meg lehetne fogni őket, kézzel — fordult felém és közben tarisznyájába rakosgatta a kövér zsákmányt.

Hazafelé menet elmondta, hogy fűszerre, borra soha egy fityinget sem költött, mert mindent adott neki a boltos a sok szép halért.

Mivel minden jó, ha a vége jó, én is hasznot akartam huzni a délelőtti halászásból és megkértem az öreget, árulná el nekem, hogyan lehet eredményesen halászni — kézzel.

— Kézzel? — nézett rám összehúzott szemekkel. — A kéz csak eszköz. Ésszel, fiat<U ur, ésszel! Nincsen abba4 semmi titokzatos, csupa csak meg kő tunni érezni az üdőpon- tot 9 tunni kő a helyet, hogy hol halásszon!

Mialatt beszélt, gúnyos mosoly játszadozott őszülő bajusza alatt.

A kézzel való halászást azóta sokszor próbáltam, de mindig eredmény nélkül, nyilván azért, mert soha sem tudtam megérezni azt a bizonyos „üdőpontot“.

jsmezja zom*,,