Ellenzék, 1940. április (61. évfolyam, 75-98. szám)
1940-04-21 / 92. szám
194 0 ápr 11 i$ 21. ellenzék mm 9 msmasmtmmmmm MOLTER KÁROLY: A magyar nép az új magyar regényben (Az iró e tanulmányát a Vasmunkás Otthonban rendezett közművelődési előadássorozat keretében olvasta fet) Ember és nép a föld anyagából való. Mint Rodiri szobrain márványból és bronzból a csókoló, dolgozó és gondolkozó, haldokló és pokclrahulló arca, ugY fejük elénk a röeből és porból az irodalom halhatatlan parasztja is. Kezdetben úri mulatságnak szánták a nép- fiakor a színpadra, majd égrekiáltó arcsor lett belőlük a naturalizmusban, ajkukon két alviláginak hitt, pedig csak jogos szóval: éhesek vagyunk! Ma már tudjuk, hogy érdekes és bonyolult, Ínséges átlagemberek, akik közt sok az eredeti egyéniség és hogy ök a fold idegben erősebb, clhasználathnabb többsége. Életük keserves harc a természettel, kenyerükért nehezebb a robot és a verejték, elnyo- mottságuk és clhagyatottságuk hamarább sodorja őket a bűnbe, mint « felsőbb rétegeket s azért mégse kedvezőtlenebb köztük a bűnözési arány szám. S hányszor törnek a sárból a lélek legnemesebb jeleivel napvilágra! A mélyből kell őket az értelmiség figyelmébe fölemelni s ezért alig van a művészetnek a nép egyszerű fiainál izgatóbb cib- rázoJnivalája. Miért is szeretjük őket? Divatból? Vagy azért, mert ilyenek vagy olyanok, mert naivak vagy anyagelvüek? Azt hiszem, azért, mert ös-szüleinket sejtjük bennük, a játszi tündérek rokonait és meghittjeit. De a tárgyilagos megállapítás róluk: megalázó szegénységben csak Istent merik tegezni, elemi indulatok hínárjában vergődnek ş nem eszményíteni, hanem megsegíteni kell őket. Ünnepi képzeletük megragadó, népköltés-tudomány lett belőle, humoruk csattanó és finom, bearanyozza egész nyelvüket, ugyanakkor hétköznapjuk ajjal-bajjal teli, legtöbb problémájuk megoldatlan s csak olyan mértékben kisebbedih a nyomoruk, amilyenben nő a műveltségük. Az iró. aki közülük való, vagy járatos köztük, restell már az elkoptatotr „földszagu“ jelzőt, a rajtuk való sajnálkozást és nem elég neki, ha velük együtt lázad vagy szórakozik: nem is figyelmeztetés már a népi irodalom, hanem gyönyörű célzat, hogy a föld népét a nemzet lelki életének központjává tegye: „A város csak a falu hi- Jvatala“ — évödött velem egy magyar törvényszéki biró, aki maga fogja meg az eke szarvát. „Lélek és göröngy“ — mondta magáról Kosztolányi —, de ez a két erő a parasztban is perbe száll Istennel, ha nem is oly fenségesen, mint Madách Adámja, Goethe Faustja, vagy Byron Manfredje. De olyan egészséggel, mint Erős János a népmesében s mint az anyagi kézitusában ösztönnel, für fang gal, jellemmel, meg ésszel eligazodó népi magyar regényhős. Ezek miatt köztudomású, hogy az átélt valóság regényesebb kaland már a művészetnek, mint. a legféktelenebb képzelet, vagy a klasszikus önfegyelem eszmevilága. Rodinnak halálra kész calaisi polgára, az alföldi magyar földnélküli, akivel ma annyi magyar regény és nemregény foglalkozik, vagy az erdélyi magyar munkás és kispolgár, akivel ma annyi magyar könyv nem foglalkozik, aztán a nyersélet és műveltség bármely magános porcikája, de éppenugy a nagy közösségek tömegek és történelmi szerepű népek: mind külön-külön írónak való erőforrás. Mind energia, mely megszikrázik az alkotó- mii vész kezén, működik, vonz és taszít, fáj és szeret, majd elhanyatlik, visszatünik az anyagba, melynek neve az „anya“ szóból jött, mint materből a materia. S valahányszor megfárad a gondolkodásban elvékonyult nemzedék, amikor zsákutcába jut a satnya értelem és bábeli zavar támad a gazdasági kint sekért ordító nemzeti nyelvek kó?;t —■ hát csak visszafordul a művészet a néphez, e roppant világanyához, akitől botorul és fapénzért annyiszor elrugaszkodott. Haza- megy újrakezdeni mindent: egyén a népéhez, nép az egyetemes emberiséghez, csillag a Napba, mely forogni küldte... Két véglet jut eszembe, két magatartás. Egyik a muhszázadbeli Schilleré, meg Eötvös Józsefé. Ezek az írók a polgári forradalom fiatal türelmetlenségében az egész nemességet elmarasztalták. Moor Károlvt, a grófból haramiává kergetett néprajongól és Violát, a betyárrá üldözött érzelmes jobbágyot rokonszenvesebben állították be, mint u legjobb nemest, Egyetlen istenük volt: a szabadság. Hajszálra ugyanolyan célzattal kereslek a nép helyett a jót, mint a mai mun. hás- és parasztirólc erkölcsdrámái és reform- regényei. „Pcrserutor-esztétikájuk“ polgári támadás roll a hűbériséggel szemben, n job- hagy fölszabadítására, mint ma a föld nélküliek és munkások Íróié a polgársággal szemben. ílatalomellenes etika és morál az írásuk, szerintük jobb vek a nemesi törvényen kívül bajszokon, de szabadon élni, mint a törvényalkotó osztály tagjának, vagy ama törvény haszonélvezőjének maradni. Sokszor csak túlzásuk emlékeztetett a régi szépirodalmi mii- fajra, mely a társadalomban keletkező dialektika által hasznosan zaklatta föl az újításra érett közvéleményt. A mult évtizedben, száz esztendővel később meg hallottam a másik végletes Ítéletei, amikor Bánffy Miklós genovai karrikaturái közt rálapoztunk az akkor már meggyilkolt Stawbulinsky, bolgár parasztdiktátor arcára. Mellettem Marosvásárhely egyik legfinomabb humanistája, egy orvos-intellehtuel szeli:1,en kiáltott fel: „Ilyen volt Ştambulinsky? No- hát akkor én a gyilkosai pártján vagyok:“ íme ekkora változást mutat még az emberies gondolkozás is egyetlen század alatt. Ehhez az izlésváltozáshoz képest a nép kevesebbet változik s talán ebben van az ereje. A nép lényege majdnem állandó, mint a mélytengeré lent. A mai népi regény jelesebb jei nem is felejtik el. hogy nem ők a nép céljai, nem felejtik el, amit Petőfi fenyegető helyesléssel irt: „Habár fölül a gálya, S alul a vizne árja. Azért a viz az ur!“ —- A népi mélyvilág nehéz törvényét csak nagyon kicsit fedték föl a töméglélekhn várok, elégtelen is az anyagi szükség annak indokolására, hogy a nép mért engedelmeskedik ma ilyen, holnap az ellenkező világnevelő elvnek és mért feszíti meg olyan előszeretettel a Megváltóit? Még az sincs tisztázva, hogy ki a hivatott a nép szószólójaként népi ne gúnyt alkotni. Mióta huzallíodik a szépián ezen a kérdésen! Pedig Eötvös Józsefet, a bárót és minisztert éppen olyan jogosultnak éreztük arra, hogy regénnyel javítson a népe helyzetén, mint manapság Veres Pétert. Nem a származás, hanem a szándék és foltéul a képesség a fontos és nem is egészen a valóság megírása. Nem a valóság fontos, hanem az arravalóság. Ami az iró származását illeti, hadd révedezzék helyettem Darvas József, az egyik magyarországi népi regényíró. Móricz 7sig- mond „Kelet népe“ cimii folyóiratának legújabb számából idézem Darvas szavait: „A faluszéle lebeszélte szüléimét, hogy urnák nemijének, polgári iskolába adjanak, ríható történeteket találtak ki hálátlan szegénygyerekekről, akik. mikor magasabbra kerültek, már meg se ismerték apjukat, anyjukat...“ És Móricz Zsigmond panaszolta Darvasnak, hogy a nép szállít fölfelé társadalmi renegátakat, de ilyeneket föntről nem kap cserébe! A fiatal népiró parasztsorban marad* fivérei sem voltak elragadtatva, hogy öccsük urisorba jut föl. „Ha egy szegény ember ur lesz. ez még rosszabb az igazinál“ — sok népi származású szellemre, ha nem is mindre, igaz ez a keserű általánosítás. „S ami még meggondolkoztatóbb — írja Darvas — hogy az egész népvalóság irodalma másképpen látszik alulról, a faluszéléről és az elvétve lehulló szavak hangsúlya is egészen más odalent. Minden a hűségről kérdez itt, a néppel tartó hűségről■ mely el is tud igazodni a rengeteg népmentő terv között. Kitűnőek iskoláját, népfőiskolákat, népkönyvtárakat, gazdasági szervezkedést emlegetünk, de a faluszéli szegénység bizalmatlan, nem hisz abban, aki elmegy tőlük s nem hisz annak, áld közéjük jön. Csak annak hisznek. aki közöttük van. Nehéz dolog a hűség, mert nemcsak eszmei elhatározás dolga, hanem az ismételt próbatevéseké is!“ Ami meg a valóság leírását illeti, közhely már, hogy a művészi valószínűség több a fényképnél. „Aki elfogultja a faluszéli házsoroknak, a paraszti szegénységnek, aki fölfedező izgalommal megy le Icözéjiik, az uj életforma, megtalálásának igényével, áld a falu életéből mesébe illő rémségeket mond el“, még nem irta meg a nagy magyar népregényt és főként nem felelt még meg a magyar szegénység nagy kérdésére. Nem olyan egyszerű arra felelni, hogy mért vannak szegény és rosszföldii országok gazdag lakókkal és mért vannak gazdag és dustelevényii államok szegény lakókkal. Az iró nem óid politikai és gazdasági, vagy társadalmi válaszokat. ámbár azt is megteheti. De sokkal inkább teljesíti a kötelességét, ha élő alakjait alakítja, életüket érdekességben fölfokozza és akarva, nem akarva magával együtt jeleníti meg az Írásműve szerkesztett valóságot. Valódi művész úgysem, tesz kárt a tárgyilagos igazságban. Az iró ne hazudjék, hanem költsön hozzá a tényékhez önmagából, ahogy tehetsége és válogató ízlése készteti a tények csoportosítására és a lelkek ár amiásóinak be- folyásolására. író úgysem lehet ellenséges a szenvedő szegénységgel szemben, joga van tehát a tehetsége célzatéinak engedelmeskedni. Nem úgy, mint a gyakorlati közirás, mely sokszor a türelmetlenség irodalma — kényszerből! Az ókorit ói háromszáz magyar paraszt tűzhalála, mint zárójelenet, felejthetetlenebb Móricz Zsigmond „Fáklya“ cimü regényének beállításában, sokkal igazibb, mint az egykori hírlapi cikkekben, vagy akár a borzasztó valóságban, ahol csak véletlen volt, nem megrendítő nemzetpolitikai jelkép. A regényben okot és értelmet kap a katasztrófa, hajtóerő lesz és rőt fény a magyar nép éjszakájában, A nagytehetség füzéből lángcsóva kél és megvilágítja a magyar utat a holnap elé. Tűzre mindennel, ami korhadt a múltból, főként a tudatlansággal és elmaradottsággal! Megható ma is olvasni, hogy a hatvanon felüli Móricz Zsigmond egyetlen hónap alatt hány helyütt és hány előadást tartott az idén. Önma ga lángjában ég és igazolja az égés: magyar nép mostani ismeretszomját, mely intézményekben, akciókban és iskolákban követeli sürgős csillapítását. Mintha százados mulasztást akarna behozni, a mohó vágy a világ és élet megismerésére akkora, hogy a hatóságok és intézmények alig tudják kielégíteni és többhelyütt fenyeget a kulturális gyorstól palás veszélye. Erinek a heves művelődési vágynak lehetetlen nem örülni. Érdekes, amit ekörül Ko- dolányi János ir egy példázatnak is beillő novellájában. Egyik falusi papja a civilizáció nevében haragszik a zsúp- és nádfedelii parasztkunyhóra, hamisnak érzi az ezt magasztaló nótaköltészetet is, nem kell neki a gólyafészkes, kisablakos, naptalan-fónylelen ét tisztátalan házikó, de kell neki a tágas, nagyablaku, modern, szinte városi, vagy amerikai igényű kisgazda-lakás. Ez a pap rajongó-lelkű, elméleti nevelésű férfi, faluja nem érti meg, sőt lassan, de észrevehetően visszafejlődik. Nincs kézben, mert a pap talajta- lan. jóságával nem párosul erély, olyan a lelke, mint egy légies könyv a szikkasztó sivatagban. Ellenben a másik falu papja ismeÁPRILIS VARRÓ DEZSŐ VERSE A ranyszekered en ne jöjj ide, halálom vagy, mert még tél vagyok. Virágaim; sziromtalan sírnak, ne Jöjj ide, fényedben meghalok. Arany fátylad ne kússzon a fákra, szivem hószirom, nem birja ki. Fáj ha zöldet ezüstös fővel, i, picusfa a kicsi kétlaki. Dongó vággyal Méh ne jöjjön értem, kis fullánk is halálos sebet ejt. S a huncut árny a rügyek árnya isr játékosan megejt. Nagy sodrással szörnyű part felé viszf f elvérez a patak kedvű sánc. Ş babonásan bölcsömhöz kötöz, a naptányéru bű\ös gyertnekiánc. ri a népet, a községét és felekezetét: olyan az, mint ö maga, jobb életet, több pénzt és Lére setet kivan, kemény és önző faja dolgaiban, az újításra pedig csak módjával kapható, jól megfontolva lehetőségeit. Ez a falu gyakorlati papja kezén van, mely ökölbe is szorul néha, hogy kegyetlenül sújtson le a köznek ártó, megátalkodott tévelygőkre. De a nép itt nem igen lesz szektáriussá, hanem lassú biztossággal fejlődik, módosodik, sőt, még erkölcsiekben és lelkiekben is fölfelé tart. Csipetnyi aktiv hasznosság előbbre visz egy könyvtár polcnyi föllengő jóságnál. Azt hiszem, ez az ökonómia és ökuménia szerencsés félremagyarázása, de azért a népgazdasági siker titka rokon lehet a lelkipásztoréval és általában a művészetével. Nem a valóságtól való elrugaszkodás az ideál gyors elérésére, nem is a csökönyös megmaradás a meglévőnél a helyes vezérelv, hanem a valósággal azonos, de annál külömb egyéniség akamitudása mozdít mindent ejöre. Ez indítja meg művészetben és népben a tavaszi nedvkeringést, ez fakaszt — a biblia szerint — vizet a sziklából. Hogy hol marad az alkotás alázata? Ott van az minden önzetlenül, vagy akár becsvágyból kezdeményező hitben s aki népe érdekében sok megaláztatás után megtanult parancsolni, az többet parancsol úgyis önmagának, mint másnak. Éppenugy. aki egyéniségével rejtve gazdagítja s teszi meggyőzővé a művészetét, szolgálatot teljesít a szépség és igazság országában a legnagyobb népszerűtlenség közepette is, Ma már megállapítható, hogy az imperativ népregény Szabó Dezső ,Elsodort falu“-ja óta, tehát húsz viharos év alatt lefutotta első, forradalmi pályáját. Nem, mintha teljesedett volna, amién lobogott és lázadt az iró, hanem mert talán-talán már megtaláltuk újra a falut az — irodalomban. Pedig ezt a megtalált falut senki sem irta meg olyan fanatikus erővel, mint Ady nagy panaszos-társa, Szabó Dezső az elsodortat. De más az elsodrás szemlélése és más az újraépítés: nem esu- da tehát, ha napjainkban mást értünk már magyar népregény alatt s mintha az a nép, amelyről és amelyért Íródnak a fölfedezés könyvei, maga is megváltozott volna, legalább is észrevette, hogy a nemzeti lelkiismeret, az irodalom feléje fordult. Keveset változik alapjában egy nép és mindig követi tegnapi és örök hajlamát; de ahogy Illyés Gyula látja, közvéleménnyé lett az írók álma és követelése, tudja már a falu, hogy meg kell valósítania, amit nevében és érdekében, Mohács óta legnagyobb zuhanása közben, az írói világgá sírtak, uraitól számokértek és a népiélekben nemzetprogrammá edzettek. Az irodalomtörténetnek könnyű dolga lesz nálunk, csak párhuzamot kell vonnia Szabó Dezső és Móricz Zsigmond közt s már megkapta a mai magyar népszellem fejlődéstörténetét. Szabó néha Rabelais-szerüen s mint jajából kinőtt magyar tépi önmagát és népét Móricz azonban nem sok habozás után elkeveredik a népével és szívós aprómunkával irtva a gazt, ellát már a jobb jövő kiskertjébe. Mindketten ellenségei a vadaskertnek. de mincfegyik a vérmérsékletéhez képest akarja átalakítani népe számára . . . Szabó Dezső hol egy nagy nemzeti szellemhez méltó hutalommal, hol a próféta jeremiad faival vitte előbbre népe jólétének és több szabadságának ügyét. Politizált., amikor a legszebben irt, hogy minél hamarább jusson el a magyar Írók mondanivalója és az egész magyar életmozgás a szocializáláshoz. Mint egy nép hangszere, vad és fájdalmas és folytonos, amit kesereg, mint egy nép ostora, pamfletét suhogtat a vezető osztályok és Üzletvezetőik hátán. Csak a címeire utalok a világháború után: „Panasz“, „Jaj“, „Segítség!“, ..ölj!“ — s ezekkel szemben Móricz szelíd, nempolitikus és irodalmi elmeire: ..Barbárok“, „Rokonok“. „Légy jó mindhalálig!“, vagy újabban „Boldog ember“. ..Betyár“ és legújabban a megrázóan érdekes indulásit „Árvácska“, mely most fut folyóiratában. Még csak egy jelenet-párhuzam a két iró közt: Szabó Dezső novellájában a biró nem képes elintézni a malactolvajt, aki éhségből lop. mert lelkében a földi törvénynél erősebb az ági szánalom és a szolidaritás a szegénnyel. Ellenben Móricz Zzsigmond ..Boldog cmber“-e. a magyar sors t legszegényebbje, kikéri magának, hogy őt akárki sajnálja, vagy szerencsétlennek tartsa! Igaz. hogy rettentőt szenvedett és nélkülözött s csal: a betevő falatig jutott föl a regény végén, de van felesé'ge, akivel szeretik egymást s van vagy négy gyermeke, akiket vagyonnak tart. Magát pedig föltétlenül boldognál: érzi! Emlékszem, annyira igénybe vette ez a paraszt- és proletárodyssxea as ifó idegeit, ho&£ esek
