Ellenzék, 1940. március (61. évfolyam, 49-74. szám)

1940-03-10 / 57. szám

A magyar népdal

Bárki jogosan e&óváihfitja a fejét, hogy még ma is magyarázni, bizonyítgatni kell, sőt vitatkozni is szabad azon, hogy mi is a magyar népdal. Valami furcsa szakadás lehet a lelkekben, hogy egyébként jószándéku magyar emberek nem tudják, vagy nem akarják megérteni egymást. Vannak ugyanis sokan, akik mérget mernének venni rá, hogy

JBalázs, ptb.). Eb a stilus rágzetas tévedj0 lett sokrahivatott zeneszerzőknek is '

Liszt, Hubay, stb.), akik a népzenei an> a„ megismerésében a cigánynál állottak meg- Elkísértük a magyar zene egyik ágát, amelyet ma helytelenül cigányzenének nevezne:*, s amelyet leghelyesebben városi népdalnak lehet nevezni („magyar nóta“) elnevezte

magyar népdal csak az. amit a cigánybanda | megtévesztő, „népies müzene“ pedig

tudohuz ai korcsmában, kávébázban, vannak talán már többen —, akik vallják, hogy az ősi magyar népdal kint él a pusztán, tanyán, falun s kapáláskor, aratáskor, csépeléskor szólal meg parasztlányok és legények száján. Egy bizonyos: akik bent a városban huzatják maguknak a cigánnyal, nem ismerik azokat a dalokat, amelyek falun teremnek, de bizony a tanyai legények és lányok is megszepen- nek, hogy magyarok-e ők, mert hiszen a cigánybandák magyar nótáiból alig tudnak

mányoskodó), szemben a falusi népdaldal (parasztdallal). Most pedig igyekszünk rámutatni az utóbbi sorsára.

Vezetőrétegeink majd ezer éve szakadtak el a keleti dallamvilágtól és megtagadják utódaik egy részében ma is. Az osemlékezes dalkincsét az alsóbb népréteg Örökölte, a későbbi jobbágyság, parasztság, de a pogány szertartások énekeit, a kultikus dalokat ez a réteg is elhagyta. Az Ázsiából hozott dal- kincs tehát kevesebb lett és kevesebben is

egyet-kettőt. Erről meggyőződhetett bárki, j éltek vele. A nyugati kultúra ereje azonban

aki a nép között járt.

Ha ennek a szakadásnak a mélyére akarunk tekinteni, jó messzire kell föllapozannk a magyar történelmet. A magyar nép Ázsia pusztáiról való, onnan hozta magával nemcsak a lovas-, meg harci-készségét, hanem dalait is. Német szerzetesek elsárgult Írásaiból tudjuk, hogy nemcsak a nyilazó tudományuk volt páratlan, hanem olyan furcsa dalokat is énekeltek mulatozásaikra és pogány oltáraik körül, amilyeneket Európa népei Attila óta ' sem hallottak. A kereszténység felvétele együttjárt a pogány szokások irtásával s a t papság természetesen a vad ázsiai dalokat sem szívelte, mert nagyrészük pogány szertartások alkalmaihoz volt kötve, mint ahogy most is akadnak még lakodalmas-, sirató-, iarató- és szüreti dalok.

I A magyar főurak, hogy jó keresztényeknek lássanak, szakítottak a pogány dallamvilággyenge voit az alsóbb népréteg dalainak átalakítására, az iskoláknak, templomoknak hatása nem lehetett általános, hiszen ezer esztendő után is minden száz magyar közül 23 iskolázatlan, irni-olvasni rém tudó volt. Ennek a szomorú ténynek köszönhetjük voltaképpen azt az óriási mennyiségű szájhagyo mányt, amely az utolsó 30 esztendő gyűjtőmunkájának eredményeképpen a magyar ős- zene történetét és törvényszerűségeit derítette fel.

Fejlődéséről az egykorú írások nem szólnak, két-hárornszáz évenként akad csak egy- egy jel, amely létezéséről tudósit Földalatti folyamként hömpölyög korunkig, — hogy Kodály hasonlatával éljünk, — de tegyük hozzá mindjárt: nagyon kellett érteniök mesterségüket azoknak, akik végérvényesen felszínre hozták. Népzenekutatóink a kezdemé nyezőktő-1, Bartók Bélától és Kodály Zoltángaî és regőseiknek, kobzosaiknak is csak | tói tanultak s ma már sok nehéz kérdést

a természetben jelentkező nagy kontrasztok

úgy lenyűgözik az ott élőket, hogy rá sem. érnek eltérni tőle s tahin ez az oka annak is, hogy tisztán dekorativ festő nem vált. egy- bői ttom. E nagy festőiség az oka annak, hogy os ott élők: Ferencsy, Réti, Thornui e az utánuk jövők mind a szín kihangsulyozása miatt bizonyos, hogy úgy mondjuk dekoratív• naturalista irányzatot kellett, hogy kövessenek. Kénytelenek voltak: a nagy színfoltokat részletmentesen feltenni, ha azt akarták, hogy a világitó, tiszta színek pompájukban jelentkezzenek. Ez a tényező stilustermelő lett; ez alakította ki felfogásukat, forma- és színlátásukat. A felbontatlan szinegységek aprólékos rajzot, formalátásos pikturát nem tűrnek, kizárják, mint ellentétek egymást. Tehát rajzuk is summázó, összefoglaló, egyszerűvé kellett, hogy váljon. Ezek alakították Nagy Oszkárt is olyanná, a mi. Lírikus, szín- rajongó, bár nem széles skálájú témakörben mindig festői, egyszerű tud maradni. Leegyszerűsített formákon keresztül nem a „foltfestés“ a célja, hanem a jelenség színes visz- szaadásán van a hangsúly, még akkor is azon, ha a forma itt-olt elsikkad. Mélységeiben tömörség, súly van; néha a levegősség rovására, de ezekért kárpótol a tónus széles skálája, mely néha a fekete és fehér két szélsősége közé feszül ki. Megszokott mély bélijéből tompított szinakkordok sorakoznak a

ragyogás felé — néha nagy hézagokat átugorva — de úgy, hogy a festőiség soha sem vesz el. Minden dolgán meggondollság n felépítésben, folthatásban, a mondanivaló ki- hangsúlyozásában oly festői tulajdonságok, melyek egyetlen kis dolgáról sem hiányoznak. Oly képesség és érzék, melyet mindern festő irigyelhet s neve tehetség.

Stílusa: nagy összefoglalás és részlelrrienles kihangsulyozása a nagy szerkezeti formáknak. Kismér elü részleteknél és képeknél elég a jellemző visszaadására, de a nagyméretű formáknál elnagyoltnak hat. Mintha több és valamivel bővebb kellene, hogy az előadást zökkenők ne tegyék hézagossá, az összhang logikáját ne zavarják. Szélesen tartott élet- nagyságú „Öregasszonyt-kénen látszik ez igazán, hol a helyes valörök ellenére a szűkszavúság már fukarságnak Iáiszik s a néző kielégítetlennek érzi magát, többet vár, mert érzi, hogy ez a formai zsugoriság nem elég.

Ha az itt-ott jelentkező hézagosságot nagyobb elmélyülés, a természet jelenségeiből több intimitás és gyöngédség megérzése körzeti s ha előadásának frissesége mellett több és változatosabb szinbeli alaphang és tónus: Nagy Oszkár művészete nagymértékben hozzájárul Nagybánya művészeti hagyományainak öregbítéséhez és Erdély képzőművészeti épületének értékéhez.

SZOPOS SÁNDOR.

NAGY ÁDÁM TÁNCA

nyugati országokból való, vagy olyan stilusu, jószándéku világi dalokat kellett énekelniük, játszaniok. Ezek a dalok azonban nem tudtak elterjedni a nép között, hanem csak a főurak és főnemesek palotáiban való táncokhoz kellettek s végül is ebből az irányvételből lett a finomkodó paloíásszene. Magyar emberek nem igen értettek a hegedűhöz, lanthoz, kürthöz, cimbalomhoz (bár az Árpádok alatt regősfalu is volt) s a főúri zenekarok túlnyomórészt külföldiekből állottak. Ezt a szerepet vették át aztán a nálunk letelepedett cigányok (XIV. sz.), akik eltanulva a magyar virtust, a szilaj, ropogós táncokhoz jósziwel húzták a nótákat.

Az eldeákosodott, elnyugatiasodott magyar nemesi réteg nemzeti felujulása Mária Terézia uralkodása alatt ment végbe s ez az idő nagyon kedvezett minden magyaros gondolatnak. így fűződik a cigányok működéséhez a verbungos-zene s ebből a stilusból alakult ki később a csárdás-nóta, amelynek első dallamaiban alig van magyar zenei jelleg a keleti ritmuson kívül, ez ugyanis főuraink éa nemeseink véréből nyolcszáz év alatt sem tudott kiveszni. Ugyancsak a felujulás korában alakult ki a verbungós-zene lassú tételéből a hallgató-nóta, amelyet a paraszti balladák mintájára igyekeztek formulázni. Ezeket a hallgatókat és csárdásokat termelik azóta is \ a zeneköltészethez félig-alig értő, jószándéku magyar urak, az elnyugatiasodó nemesség késői hajtása (Szeníirmay, Szénffy, Fráter,

megoldottak. így jöttek rá, hogy legrégibb dalaink rokonságban vannak más ázsiai népek (kinaiak, japánok), vagy Ázsiából származó népek dalaival (osztyák, cseremisz). Ezt a dallamcsoportot nevezték el a falusi népdal „régi stílusárnak. Nem táncra, hanem elbeszélésre való dalok ezek, legtöbbször balladák szöveg szerint is, ötfokú (pentaton) hangsoruk az európai népek fülének ma is vadul hangzik. Érdekes és értékes fejlődési fokot mutat az „uj stilus“, amelynek dalai nagyrészt táncra valók. Ezek mintájára csi- náigatják a városi népdalok csárdásait. A harmadik fajta) falusi népdalt „vegyes sti- lus“-unak mondjuk, mert tót, német, stb. dalok hatását mutatja .

Nagy különbség van a városi népdal (cigányzene, magyar nóta) és falusi népdal (pa rasztdal) keletkezése között is. A városi népdalt mindig egy bizonyos ember (Fráter, Balázs, stb.) szerzi (individuális alkotás), a falusi népdalt pedig nem csinálja senki, azaz, hogy mindenki csinálja (kollektív alkotói). Az együk faluban divatos nótát a másik faluban már kissé megváltoztatják, a harmadikban mégjobban, a tizedikben már alig lehet ráismerni az eredetire, tehát uj dalnak számit. Nem hiba ez, nem is kivetni való primitívség, hanem a legtermészetesebb tisz-.. tulás, a közösségi Ízlés formába-öntése, olyan, mintha gyémántot csiszolnának, hogy annál szebben ragyogjon.

Sz. Gy.

Nagy Oszkár

A kormányzósági épület üvegtermében rendezte képkiállitását Nagy Oszkár nagybányai festőművész. Neve ismeretes művész-körökben, Jó csengésű. A közönség szintén régi ismerősként, sokfelé clszóródolt munkáiból tudja, hogy termékeny munkása a piktora- nah. Sok helyen megfordult képeivel, de Kolozsváron csak most mutatkozott be gyűjteményes kiállítás keretében. Összeválogatta munkáiból azt, ami öt jellemzi, amit jónak tartott, érdemesnek minősített arra, hogy képviselje, kifejezze azt, mit ő művészetének vall. Tájkép, csendélet, genrekép, önarckép, feitanulmány mind munkaterületei. Ezek köréből veszi mondanivalóit, ezek érdeklik. Ezeken keresztül látjuk meg Nagy Oszkár képességeit s mindazt, ami egy festőt teljes keresztmetszetében feltár. Egy ilyen gyiijte- ményes kiállítás azért is teljes mértékben méltó a figyelemre, mert ilyenkor a festő teljes leplezetlenséggel megmutat minden jót, minden képességet: de egyúttal a készületlen- séget, hibát, témaszegénységet, egyszóval mindent, amit tud, vagy nem tud. Elárulja azt, hogy hol, kitol tanult, kinek nyomába szeretne haladni, minő művészi célt, felfogást követ, mennyi benne az önállóság, az egyéni szó és egyéni mondanivaló.

Nagy Oszkár nem fiatal kezdő már. Tanult Temesváron, Nagybányán, Pesten, Szolnokon; kószált jó ideig Olaszországban. Útbaigazították Réti István, Thorma János, Ferenczy Károly. Fényes Adolf és nevelte a nagybányai környezet. Forradalmárkodott is ellene Felsőbányán, de hát as amolyan fiatalos tüx

volt, amit elkövet minden önálló, tehetséges fiatal, ki erejének érzésében, de még nem öntudatosan, szabadulni akar mindentől, még ha jó is, miről úgy gondolja, hogy gúzsba köti, megakasztja őt. Bármennyire is egyéni Nagy Oszkár, nem tagadja s nem is akarja megtagadni Bányát, melynek művészi irányáról annyit irtait össze-vissza — de aminek döntő fontosságát, bármennyire is szeretnék a fürdővízzel kiönteni a hivatásos és nem. hivatásos művészeti főbábák — elsikkasztani nem lehet.

Mert Nagybánya nem egyszerű lemásolása az impresszionista mozgalomnak, ahogyan szeretik némelyek beállítani. Más az impresszionizmus és más Nagybánya. Nagybányán sohasem. próbálta senki a természetet úgy ábrázolni, mint azt az igazi impresszionizmus kívánja. Nagybánya mindig naturalista maradt s a lépés, mellyel tovább ment, az volt. hogy meglátta a levegő szín és forma módosító nagy szerepét. Ez a lépés pedig olyan volt, hogy átalakította az egész magyar pikturát, mert e döntő fontossága és stilus átalakító tényező igazságairól bárkit igen könnyen meg lehet győzni. Ez az oka annak, hogy Bánya naturalista maradt és az, hogy ez igazság a természetben talán sehol oly döntően nem jelentkezik úgy és oly mértékben, mint ott. A tiszta, ragyogó színek, a mély, sötét árnyékok sehol sem válnak el egymástól, sehol sem hivalkodnak és nem kacérkodnak a festővel úgy, mint ott. Ez ez oka annak, hogy a legtöbb nagybónayi piktor természetrajongó tájképfestővé fejlődik akaratlanul is. Ezek

Nagy Ádám kicsi csűre megtelt élettel. Boldog megelégedéssel csukta be a csűr kapuját. Munkába görnyedt testéből kacagva ágaskodott ki a lélek; ne búsulj, emberfia, megtoldhatod rövidülő életed egy-két nappal..

Nem is búsult biza. Lelke a remény szikráját csiholta s belevilágitott messze a jövőbe. Tervek születtek agyában ... Körülnézett az udvaron. A házat nézte. A ház is visz- szanézett szánalmas arccal. Vén volt, még nagyapja építette. Kilencven év súlya alatt nyögött. Nyögése belenyilalott Nagy Ádám egész testébe. Megesett rajta a szive s arra gondolt, hogy már ez is megérdemelné, hogy jobb létre szendéiül.jön. Nem is hagyja sokáig kínlódni. Ha Isten is úgy akarja, tavasszal újat épit.

Mégegyszer visszanézett a csűrre s azt mondta igaz szívből, hogy: hála legyen neked, Teremtőm. Azután leporolta ruháját s a ház felé indult.

Két kicsi gyermeke szaladt feléje, Káruj- ka, meg Mariska. Roppant örömében karjába kapta mind a kettőt. Repülni szeretett volna, de mivel azt nem tehette, olyan ropogós csárdásba kezdett, hogy felesége is, Ilona, kijött az ajtóba csudát látni.

— Mi lelte magát, édes férjein? — csodálkozott az asszony.

Igen ám, de Ádám rá se Pedqritett. l.ába alatt a kiszáradt föld, mint valami harapós kutya, visszamorgolt minden uobhantására. Nem törődött vele. A két gyermek njongott, tapsolt, ugrándozott s ez s taps még repo- gósabb tátiéra tüzelte. Az emberek megálltak 32 utcán, bámulták » a Tejüket csóválták.

— Elég vót mán nó, sze elejti a gyermekeket — próbálta csillapítani Hona, de Ádám nem hagyta abba, mtgesak trejével bírta. Homlokáról patakzott a vereiték 8 a végén két hatalmas csókot nyomott a gyermekek arcára, letette a földre s azt mondta:

— É má osztán vót!

A bámulok elkámforodtak a kapuból, csak a szomszéd Szabó Zsiga bá merészkedett bennebb.

— Mi ütött beléd, Ádám?... még osztán ijent se láttam életembe . . .

— HojzáJ sza egy fazak vizet s kendőt — mondta feleségének s csak azután felelt Zsiga bának, hogy — belém-e?

— Nem es belém — térengette vissza ZT- ga bá Ádámot az egyenes kerékvágásba.

— Belém osztán semmi — adta meg a tiszta feleletet Ádám.

— Hm, jó nó — hagyta helybe Zsiga bá, de azért úgy esóválgatta a fejét, mint, aki úgy látja, hogy valami nincs rendjén

Ilonka kihozta a vizet a a kendőt. Ádám ledobta macáról az inget s olvan mosdást csapott derékig, hogy Zsiga bá a kapuig hátrált vissza. Látván pedig, hogy nem so- kát ügyelnek rá, szép csendben dsomfordált 9 azt mondta magában, hogy minden jókedv bura fordul.

— Node osztán most eltelném.

Bementek a házba, faltak v'alamit s hamar ágyba bújtak.

Ád ára ajkán még álmában is mosolygott a remény. Mélven aludt. A tegnapi robot s az esti tánc kis2itta minden ereiét. Jól esett a pihenés, de azért mér négv ó-akor talpon volt. Hiába, ilyen a szegért' Tor élete. Dolgozni kell, ha agy akarj zy megéljen.

*

Nagy Ádámot már a cséplőgép porában aszalta a nap. Vele nyelte a port sok emberélet csiráit magában hordozó felesége is. Bő gyümölcs ígérete volt ez az élettől duzzadó pár a faj ősi fáján.

Egy szekcrecske rozsot s árpát csépeltettek. Elfogyott a régi s meg kellett kezdeni az uj termést. Éhséget csillapító kenyér sül belőle. Kicsi cipó Kárujkának, kicsi cipó Mariskának.

A gyermekek nagyanyónál voltak. A ház, ajtaja zárva. Néhány tyuk éhesen karicsált az ólban. A gömbölyű süldőcske mmckos erdőről álmodott.. .

A csendes utcán csak néha ropogott végig egy-egy megterhelt szekér. Az életerős falu a mezőn dolgozott .A robotból kivénült őre* gek vigyáztak az életre s a robot kicsi örököseire.

A mezőn folyt a munka s a gép bőven ontotta magából a biztatást.

Négy óra tájban félrevert harangok jajve- székelő hangja s a gyár szaggatott bugása dermesztetté meg a dolgozó életet. Kétségbeesett hangok kapaszkodtak egymásba a mező felett:

— Jaj, Istenem, égés van!... Mi égünk. Istenem! . . .

Nagy Adámék háza felett hatalmas füst- oszlop gomolygott az ég felé.

— Jaj, mi égünk! — sikoltott bele aZ asszony hangja a hazarohanó faluba. A cséplőgép megszeppenve elhallgatott s a hatalmas' asztagok mögül leste, hogy mikor csap le' feléje is a vörös elem egy eltévedt hírnöke.

A nap hőcsóvákat dobált a földre, a viz visszahúzódott valahová a föld mélyébe,1 mintha minden elem az Ember romlására esküdött volna össze. A kétheti szárazság, mint valami óriás sivatagi teve, magába szivta a

I patakok vizét s most Isten tudja, merre jár.;

I A kutak vizét is hamar lenyelte a lángok feneketlen torka.

I A lángok, mint megannyi harapós kutya, mohó étvággyal tépték le a ház zsindelyhaját, fürge lábakkal szaladtak be az ablakon át a ház belsejébe, beleharaptak a bu- torokba, ágyneműkbe s pillanatok alatt felfaltak mindent. Aztán még nagyobb étvágy- gyal rohantak neki a megmaradt koncnak: pokoli dühvei csattogtatták véres fogaikat az omladozó falakon. Az elaggott és meggyötört ház tehetetlenül rogyott össze a lángok perzselő-fojtó ölelésébe.

Nagy Ádám bomlott ésszel, tajtékzó szájjal akart az égő üszkök közé rohanni.

— Eresszetek, eresszetek — ordította torka szakadtából.

Arcára a kétségbeesés fekete keze torz figurákat mázolt. Halántékán a megpuffadt erekben az elvesztett remény vonaglott. Kidülledt szemében virtustáncot jártak az ellene szövetkezett elemek.

Friss nyugati szelek korbácsolták fel a lankadni kezdő tüzet. Mint odújából kikergetett méhek, szikrák raja keringett a ház felett. Hirtelen rácsapással kerestek maguknak uj otthont s a másik pillanatban mohó étvággyal harapták bele apró fogaikat a csűr kiszáradt fedélzetébe. A csűr fel-felszisszent az apró marások alatt. De a lángok, győzd műk biztos tudatában, óriásokká fújták fel magukat s egyre nyelték le átkozott gyomrukba Nagy Ádám verejtéke» munkájának arany gyümölcsét. A győztes elemek szellőtorka felröhögött, a szikra-raj még egyszer felcsapott s a tehetetlen népen végigszurt a legvőzöttek irgalomért esedező jajgatása.

Csak a tiiz továbbterjedését sikerült megakadályozni.

Az aláhalló pernyével esti félhomály terült rá a falura Nagy Ádám életének szene* maradványai elébe kiáltották a közeledő éjszakának: nincs élet, csak pusztulás... csak haláltánc.

FERENCZ LAJOS.