Ellenzék, 1940. március (61. évfolyam, 49-74. szám)
1940-03-31 / 74. szám
12 /;/. lenzéA 10 4 0 m d r c t u u t /. mammmammmmmmam KOVÁCS LÁSZLÓ: •'s I je l az akácvirágos út (Kis szoba. Holdvilágai éjszaka van. .4 két öreg, az asszony és u férfi, a két egymás mellett levő ágyban fekszik. Hátat fordítanak egymásnak s az ágy külső sielen ft bősznek. Künn ezüst darabokra szakadva futkosnak a fellelek s pillanatra el-cltakarjak a hold eg\kedvű arcát. .4 szobából eltűnnek, majd újra beugróinak a hold fény fehér vonalai. A szomszéd szoba ajtaja félig nyitva, ott alusznak a g\erel;eh. — .1 férfi ötvenöt, az asszony ötvenéves.) 2 I t h / '£ fi •n 9 e, ó, 'lt ti h ft in re il )k lit iei ev :nt ibt 'ér i s Sut is i lan l gat fin pn tel Is eg. ZÜí taszi ve ke M au ni, re 91 In kí le m Üt E bt n H Á í 1 i? j. [t )r ! t .1 férfi: Honnan vette? ,-fz asszony: Abból a régi üzletből, abou- nuu maga vette vult nekem a virágot. A férfi: Éu? Sohasem vettem . . . Az asszony: Maga aztán vette, esak nem emlékszik. A férfi: Én?!... Mikor?... Az asszony; Mikor hozzám járt. Még panaszolta. hogy mindig lehervadnak a vouatou. A férfi: Álmodhatta, mert én nem vettem. Maga adott nekem mindig virágot. Áz asszony: Vagy kétszer, amikor maga kért. A férfi: Adott maga tizenkétszer is. Az asszony: De legalább nem tagadom le, hogy adtam. A férfi: Én se tagadnám le. Az asszony: Mégis tagadja. Most nem akarja elismerni, pedig a mező összes virágait elémbe akarta hordani. A férfi: Én?!?! . . . Az asszony: Maga. A férfi: Ne boszantsou fel . . . Az asszony: Azt mondta: a mező összes virágai nekem, a legszebb virágnak kell, hogy nyíljanak. A férfi: (gúnyosan) Mikor mondtam?l... Az asszony: Mikor egy délután künn ültünk nálunk a kertben. A férfi: Alig voltam maguknál egy párszor. Nem is leheteti, affélékre idő. Mikor harmadszor mentem, már meg volt az eljegyzés . .. Könnyű hóditást végeztem. Az asszony: Maga sietett. A férfi: Ezt újra álmodta Az asszony: Azt mondta, nem tudna még egy hónapot kibírni a teljes bizonyosság nélkül. A férfi: Sohse mondtam efélét . . . Az asszony: Most nem emlékszik semmire, pedig mondott ennél szebbet is . . . Ha mind megtartotta volna, amiket mondott. A férfi: Miket mondtam?!... Az asszony: Jól tudja maga. A férfi: (Indulatosan az asszony felé fordul papianostól együtt): Na mondja, miket?! .. . Az asszony: Miket . . . Mindent mondott maga akkor, amikor belém volt bolondulva, csak a felesége legyek. A férfi: Maga nem bánta, akármit mondok, csak mondjak. Alig várta, hogy megkérjem. Az asszony: Ha maga olyan szépeket mondott; olyan nagy boldogságot Ígért nekem. A férfi: Mit ígértem?!... Mit mondtam?!... Az asszony: Jó. Ha éppen hallani akarja... (A hold megszabadul a felhődaraboktól és fehéren tűz rá a két öregre. A fehér ágynemük, mint ezüst habok fogják körül a férfi szürke haját, amint az asz- szonytól megint visszafordul s a takaró alatt összehuzódik. Az asszonynak csak a hangja hallik, amint kristályosán és remegve visszhangzik a szobában.) Az asszony: Lementünk sétálni az akácvirágos útra . . . Még arra is emlékszem, hogy maga féltett a meghűléstől és kihozta a sálamat .. . A férfi: Hát aztán? Az asszony: Éppen ilyen szépen sütött a hold. A két fasor közt az árnyék meg volt juggatva a földön. Az elhervadt akácvirágok fehér esője hullott reánk . . . Maga úgy kap- dosta el Őket, mint apró, fehér pillangókat s a vállamra és hajam közé szórta. Fehérhabos lett a ruhám a sok akácfavirágtól . . . A férfi (újra meg akarja akasztani): Nem is lehetett akkor akácfavirág. Az asszony: Hogyne lehetett volna. A férfi: Hisz augusztusban volt . . . Az aszony: Az aztán júniusban. A férfi: Na jó, beszéljen csak! . . . Az asszony: Meg is mondom hányadikán... Várjon csak... 10. vagy 11-ike lehetett... Én ráültem a padra, maga leült a lábaimhoz a fűre. Fejét a pad széléhez hajtotta a lábamhoz és úgy nézett fel rám, hogy az akác- iavirágok mind-mind az arcára hulltak. És mondott nekem. Beszélt. Csupa aranyról és ezüstről, hogy a hangja is majdnem úgy szólt, mint a csengő. Azt mondta: -Ha az én feleségem lesz, gyönyörűt fogok kiáltani a világba . . . Mearemegnek a fák s ahogy karonfogva megvünk az életen, élénkbe hullatják a virágjukat és gyümölcsöket... A szellő örökös zenét fog hordozni körülöttünk; ugv fog hangzani, mint a méhzsongás a virág körül ... A nevetőarcu virágok ki fogják csalni a mi örökös mosolygásunkat... A napfény lesiklik és sápadtan vágódik lábaink elé; a mi boldogságunk fog fényt adni neki is . . . Aranyszekeren fogunk az esküvőre menni és le se szállunk róla Röpíteni fognak az ezüstszínű lovak, mintha csak le’kek csókolóznának a fogaton, pedig... pedig ott két boldog ember fogju meglopni a sivár életet. . .“ A férfi: Nem is mondhattam eféléket. Az asszony: De bizony mondott ... s az első dolga az volt, hogy az esküvő napján megfájult a foga. A férfi: Maga komolyan hitt mindent, amit akkor mondtam?!... ■íz asszony: Hittem... Úgy félig. Abban a pillanatban. Hisz, mikor először megcsókolt... A férfi: Maga csókolt meg először . . . Az asszony: Azt már hiába mondja . . . A férfi: Nem maga fogta ott a két keze közé a fejemet * megcsókolta a homlokomat?! . .. Az asszony: Igen, a homlokát, de maga az ajkamat . . . A férfi: A maga csókja biztatott fel . • . Az asszony: Olyan hosszan és erősen csókolt, hogy szinte megfulladtam. A testem furcsán remegett és pihegett, mint a márvány . . . Olyan volt. mint a mese és én hittem. Hittem, hogy kék hegyek közé fog vinni, piros palotába . . . A férfi: Nem mondtam igazat? Az asszony: (nem is figyel a kérdésre) Azután vettem észre, hogy a hegyek csak rneszs/.iröl lálszuuuk kéknek . . . Közelről szürkék . . . A férfi: Tndhuttu volna azelőtt is . . . Az ass any: De ükkor nem lelt volna uiaga mit mondjon nekem. A férfi: Nem hát . . . Magától kérdeztem volna. (Hallgatnak.) A férfi: Azt hiszi, maga nem csapott l»e engem. Az asszony: Mivel? A férfi: Ahányszor magánál voltam akkor, mindig piros volt, mint u rák. Az asszony: Mondja most is úgy: mint a rózsa. A férfi: Sohse vehettem akkor észre a pi- rosságtól, csak miután a feleségem lett, hogy mennyi szeplő van az arcan. Az asszony: Akkor nem is láthatta, mert nem volt. A férfi: Hát aztán mért volt?!... Az asszony: Azután lett . . . A férfi: A kék hegy is azután lett szürke. (Hallgatnak. A szomszéd szobából gyerek- köhögés hallik.) A férfi: Juci köhög? Az asszony: 0. A férfi: Biztosan megint a kertbe engedted őket. Az asszony: Ha nyáron se futkoshatnak, mikor engedje őket az ember a szabad levegőre. A férfi: Igen a kedvükre hagyja őket. A fiukkal is azért nem lehet most bírni, mert kicsi korukban elkényeztette. Az asszony: Magától rneg semmit sem mernek kérni, ugv elriasztotta magától őket... (Újabb köhögés hallik.) A férfi: Nézze rneg, nincs kitakarózva? Az asszony: (Kibúvik a paplan alól és csendben betopog a gyerekekhez.) KOVÁTS JÓZSEF: Emberek útra kelnek ... a toll kiesett kezemből, tintafoltot ejtett takarómon s nekem eszembe jutott •gy porló mesterem, aki a sötét napok menetében a csufolkodó tollszár után meredt Af szólt: „Most már biztosan tudom, hogy meghalok“. — Kováts József halála előtt irt verséből — Temettünk. Már többször temettünk fiatal kortársaink közül, akiket a sunyin leskelődő halál teremtő életük közepén ragadott e!. Égyre többen vannak, rövid busz évünk alatt, akiknek nem adatott meg, hogy munkájuk sikerét megérjék. Pedig Kováts József megérdemelte volna az életnek ezt az ajándékát. Tehetetlen betegen feküdve, csaknem naponta érdeklődött regénye sorsa iránt. ,.A sötét napok menetében“ sietettni szerelte volna regénye kiadását, hisz tudta, érezte, hogy minden nap csökkenti erejét és minden nappal távolodik az örömnek ez az utolsó szikrája. Kováts Józsefet is eltemettük. De furcsa és jellegzetes alakja most is fel-fel tünedezik a kávéház ködbe hurkolt sarkán s halljuk fulladozó hangját, amint a vita hevében az ortodox festészetet vagy a renaissance embert boncolgatja. Még most is meghorzadunk kissé beteg szive erős dobbanásainak ütemé re s elmerengünk mélyen ülő szemeinek sápadt csillogásán. Emlékét idézi most a ma gyár könyvpiac eseménye, midőn annyira várt regénye végre nyomtatásban is megjelent. A fiatalon elhunyt, tragikus sorsú Kováts József pos'humus regénye került így az ot- vasóközönség kezébe. Sok viszontságot megjárt kéziratát már féltettük az elkallódás veszélyétől, féltünk attól, nehogy regénye is alkotója sorsára jusson, eltűnjék, mielőtt a siker gyűrűi nem övezik körül. „Kilenc álom, kilenc valóság“ cimü első regényét hasonló sors érte, nem tudni, hol, mikor és hogyan veszett el, pedig nagynevű kritikusok mondtak felette dicsérő szavakat. Második, teljesen befejezett regényét — az „Emberek útra kelnek“ — érthető kíváncsisággal és kissé elfogódott lélekkel vettük kezünkbe. Súlyos állapotban kezdte írni regényét. Fulladozásai és szívrohamai mindegyre megtámadták, ágyhoz kötötték 8 csupán nyugodtabb perceiben szőtte és alakitotta meséjét. Önbizalmának és tehetségének tudatában olyan tárgyhoz mert nyúlni, mely avatatlan kezekben elsekélyese- dik és legjobb esetben „érdekes“ irás lesz, de ami az igazi tehetség átszürődésében élménnyé emelkedhet s melyről a világirodalom nem egy remekművet tart számon. Szanatóriumi regényhez fogott, megjeleníti a betegek lelkivilágát és a kórtermek bajtól, meg fájdalomtól nehéz életét a maga valóságában, hitelességében, nem egy lelkiismeretes részlet-pontosságban kimerülő kutató vagy a betegek szenvedései iránt elfajult orvos elé- varázsolt mesezuhatagáhan, hanem a beteg lelkiségén át kikristályosodott látásmódban. Gyógyulásában kevés hittel, de keserves tapasztalatokban gazdagon feküdt a titkokkal megterhelt fejtáblák alatt és szemlélte innen csaknem derűsen az életet és a közelgő halál nagv élményét. Mert élményül szolgált neki a halál, közeledése nem a megsemmisülés érzését, nem a borzalmat keltette, hanem művészi átélését a megközelíthetetlen empirikámnak. A költészet és valóság igen szép keveredése Kováts József regénye. Egy súlyosan beteg ember élete bontakozik ki a betűk és szavak gördiiléseiu túl, aki tiszta szemmel é3 emelkedett lélekkel néz szembe a jövővel. Négynapos, leírhatatlan szenvedés után. viszik el a hónapos szoba áporodottságából a mentők a kórház közös termébe. Nincs benne rémület, nincs félelem. ,.Büszkeséggel és bizonyos gőggel uralom az ágyat“ írja s csaknem fölényesen álapitja meg: „gyarló beteg vagyok és ez nemcsak annyit jelent, hogy krónikus bajom van. melyet tizenötesztendeje “hordok, hanem főképpen azt, hogy ismerem a betegségeket, a betegeket, az orvosokat é9 a kórházat s miután meggyőződtem arról, hogy szívbajom gyógyíthatatlan, a halállal kötöttem ismeretséget“. Ez az ismerkedés folyik minden figyelő önmagát, vagy a közös teremben lévők gyakori haláltusáját. Ami a legcsodálatosabb derűlátás kiséri szemlélődését „a halál nem fájdalmas, csak szokatlan“, „amióta a halál a maga valóságában a testemen végzi kísérleteit, kiszorult a képzeletemből, valahogy egy lett velem. Nem félek tőle“. — Tizenöt év alatt megszokta. — Érdekes és mozgalmas helyet lát már csupán a kórházban, hová az élet hajótöröttjei sápadtan és összetörve, utolsó pihenésre jönnek. De az élet ide is befurakodik a maga sokszínűségében, a fehéren csillogó termekbe jönnek a látogatók, hozzák a külső élet örömeit és bajait, szomorúságait és vigaágait. Sorra vonulnak el a betegek és látogatók remekül megfestett alakjai és életük viszontagságai. Bevonul a cselekménybe Ágnes és kibontakozik egy asszony igaz szerelme. Egy rózsadombi villában ismerkednek meg, kártya és tánc közben kezdődik el nem szenvedélyes, de őszinte és mély vonzódásuk. A betegség — és rossz akaratú intrikák — azonban lehűtik az ideális lángolást, Ágnes máshoz megy férjhez. De csakhamar belátja tévedését, mindenkit elzavar a beteg körül, bár sohasem beszélt terveiről „titokzatosan viselkedett a kórházban, mialatt szenvedtem, bántott és került“. Viszont annál szivósabban épitette jövendő boldogságát. Elvált az urától és szeretetében egy menthetetBABITS MIHÁLY: Ha irodalmunk nagy szellemeinek igazi hagyományait követni akarjuk, magyarság és európai kultúra sohasem lehetnek ellentétek. (A kettészakadt irodalom.J len emberhez csatlakozott, hogy felemrlk» d jelt és jóvátegye eddigi életét. De mit mondhat a regény »/épségeiről ez a párhoro. vázlat vagy akár egy bő tartalmi kivonat. Kovát» regényének nem nagy /<-in mem-■/öv én- ragadja meg az olvasót, hanem megfigyeléi cinek prousti finomsága, a l-etec inibei lelkiéletének uj sziliben én ellenállhatatlan erővel való elénkvetité-e, az egé-z legény uj hangja én felfogása vinzik niindi.i küldi előre az olvasót egy olyan világija melyben erő» fájdalmak é> ro- zul étel. /állják meg a Hutái t. melyeket átlépni nem -zabád. A kórterem ideiglenes és állandó jakóinak micsoda gazdagsággal festett galériája tonul \égig, Varga halála pedig mesterien Kidolgozott részlet. Fölényes, gúnyolódó szelleme Tollas diáktársán és Oszkár bácsin, az úgynevezett jó embereken, pihen szívesen, kifordítva igazi énjük minden gyatraságát. Minden egyes alakja, minden történése a regénynek magánviseli Kováts gazdag egyénim';- gének árnyalatát. Uj hanggal, uj látásmóddal szaporodott erdélyi irodalmunk „Az emberek útra keinek“ által és azt a megbecsülést fogja kivívni Írójának, ami egy komoly művésznek kijár; —' sajnos — aki legjobban várta és kívánta ezt a beteljesedést, Kováts József, már nem érhette meg . . . Szabó Endre. T. E. Sillanpää: A Tó A Nobel-dijnyertes F. E. Sillar.püa remekbe készült rajzát közöljük alább, amelybe egy egész regény anyagát síi ritette össze. Finnország „az ezer tó országa“ és három nagy tórendszerének körülbelül 40 ezer tava odanőtt minden finn lélekhez s azt mondhatnánk, ezek a tavak és a finn lélek azonos fogalmak. Mert a finn lélek tükrözik ezeknek a tavaknak kék egében, vagy háborgó hullámzásában. S d finn lélek és a finn tavak eggyé forrásának csodálatos misztikumát az igazi költészet erejével érezteti a finn irodalom ez a !:is gyöngyszeme, amely ugyanolyan mély és misztikumokkal telített, mint maga a finn lélek. \ ándorlok a v ilágban össze-vissza, nem kalandvágyból, hanem mert ez a sora. Legszívesebben nem feltűnő, félreeső vidékeken bolyongok, ahol az életre a mindennapi, a szegénység nyom bélyeget. Ezeken a helyes ken nem kell azért élnem, hogy megakadás Hozzam a sóvárgás felébredését a múltakért; napjaira múlnak évszakról-évszakra. közönséges, jelentéktelen személy vagyok annyi sói; más közt. Hosszú ideig tarthat ez igy és nem tudom, életem sötét-e. vagy derült, csak egyţ bizonyos tekintetben üres megelégedettséget érzek. Aztán jön a visszahatás, amit nem tudok megakadályozni. Időnként megtörténik, hogy egyedül vándorlók egy nagyobb szakaszon, a tiszta, szűz természet ölében. Akkor kezdődik. Feltűnik előttem egy tó, a tájnak kifejező tekintete. És akkor, mint valami régi bűn, nyugodtan, győzelem-tudatosan hatalmába ejt a melancholia. Tudatosan és akaratlanul adom át magamat néki és élvezem, hogy újra let.ehetem a fegyvert, ugv, hogy senki sem látja. A tó nem vesz részt ebben, viselkedése velem szemben meglehetősen hűvös. A hiba nem benne van és talán bennem 6em; ki tud ilyesmiben kiokosodni? Ennek ellenére is sok közösségünk volt a múltban s ezért találkozásunk szemtől-szembe sohasem jelentőségnélküli. Azért most, hogy a me'anehólikus jelenet elmúlt és én egyideig a dolgokat, azokat is, amik elmúltak, egy bizonyos távolságból tudom szemlélni, el akarom beszélni azt, amit a tóról tudok. * A tó a tájék szeme, tekintete. Bizonyos, hogy egy tájéknak tó nélkül is megvan a maga hangulata, éppen úgy. mint ahogy egy alvó ember arcából lehet olvasni ezt is, azt is, lehet a lelkét szemlélni, anélkül, hogy ő maga sejtené. De mikor szemét felnyitja, lelkünk néha egészen be tud hatolni az ő leikébe. Ha egy emberre gondolok, akit én szeretek, szemére emlékezem. Egy tájból, amelyre sokat adtam a lelkemből, a tóra emlékszem, amely valahol felcsillant. Az égő fájdalmat, amely nem bir el tanút, valahol egy erdőben sirta el a szivem, amelynek fenséges érintetlensége olyan, mint Isten tekintete. De a lelkemnek, kedves hangoknak, akár az öröm, akár a bánat skálájában mozognak, a visszhang legkifejezőbb talaja egy tónak kisérő hullámzása. A tó résztvevő barát. Nincs meg benne az erdő előkelő büszkesége, de egykorú azzal, aki nézi őt s ezért hivatva van rá, bogy bizalmasa legyen. Egy-
