Ellenzék, 1940. március (61. évfolyam, 49-74. szám)
1940-03-31 / 74. szám
194 0 március 31. ELLENZÉK szer tükörsima tekintettel fejezi ki kedély- állapotomat, gyakran halk, suttogó morajlással fejezi ki, majd ismét teljes hangból énekel hullámai áradásában. És mikor én most kimondom a szót, „tó“, mint valami lelkes lény lép elém, akivel megismerkedtem és aki attól kezdve tekintetben és lélekben egy egész életen keresztül hü barát volt, megértő pajtás sok nevezetes élményben, mig végre egy napon, mint valami idegen, oldalra nézett . .. Szülőházamból nem lehetett tavat látni. Helyette azonban mély és hatalmas völgyszoros rejtette, melynek ágyában néhány öl szélességű folyó sietett tova. A túlsó oldal part- hajlása szép fekete fenyőerdővel volt benőve, de maga a folyó mintegy lopva hatolt be otthonom területére. Alacsony fenyőbozótból jőve, egy sövény alatt meggyorsította futását, kis zugokat alkotott és újra eltűnt a szederfák, égerfák őserdőjében. Ha az ember a hidon állott és követte a folyó folyását, látta a malom tetejét és a töltés nyilasát és messze hátul itl-ott előtűnő kis rétfoltokat pillantott meg. Egy hasadékon keresztül azonban áttetszett a széles világ, egy darab a távoli erdő széléből. Ez az erdőszél a háttérben csodálatos módon vonzott. Hozzá sietett a mormoló folyó, napról-napra, nvárról-nyárra s nékem úgy tetszett, mintha a rohanó hullámok harcot vivnának egymás közt az erdőért, mintha egy cél volna, melyet uj — meg uj forgatagok igyekeztek elérni, legyőzhetetlen erővel. Magam, a magányos fiú, a parton ültem, álmodoztam és vágyakoztam, de nem tudtam, hova. Az erdőszél vonzott mindkettőnket, a folyót is, engem is. A folyó tovább jutott, én ott maradtam. Kedélyállapotomat csak mélyítette azoknak a fiatalembereknek a képe, akik néha vasárnap estéken hangos énekszóval mentek a hátunk mellett a falu felé. Szé- leskarimáju kalapjuk volt, ragyogó óralán- euk s nálunk nem szívesen látták volna őket. Vidáman gyalogoltak és eltűntek az erdő mögött, ahol az a távoli part feküdt, amely felé a folyó fáradhatatlanul igyekezett. Valami izgató vadságnak kell lennie az ottani életben, gondoltam, valami egészen másnak, mint ahogy a mi házunkban folyt, ahol én az életnek csak két formáját ismertem: az öregeket, akik sóhajtozva vándoroltak a maguk kis utján és a gyermekeket, akiket szidtak. Idegen szavakat hallottam: tánc... tó... és nem értettem, mit jelentenek. De annyit megértettem, hogy összefüggenek ezekkel az éneklő férfiakkal és hogy ott valahol hátul a messze part mellett találhatók. „Tavak .., tavak . . . tánc — tánc! — mormogtam mä- gam elé és vad remegés futott rajtam keresztül. Alig csak élek, emlékezni fogok arra a napra, amikor először láttam mind a kettőt, a J^ncot és tavat. Egy koranyári déluta cTgytuűl bolyongtam a bozótban a vadrózsák közt. A nyírfák mögött két embert láttam menni az utón nagy hálókkal a vállukon. Megálltam, hogy utánuk nézzek. És akkor az egyik sajátságosán csengő hangon kiáltott felém: — Emel, gyere velünk te is, halat fogni. Tovább mentek, én pedig maradtam és küszködtem magammal. Most hát mehetnék, most hát átélhetném az egészet! De otthon felől fenyegető szélfuvallat támadt: ott volt az apám és az anyám és nemsokára este lesz ... Ilyen gondolatok közt jó darabon követtem az emberek nyomát és a közeledő élmény megremegtetett. Az otthon már meszi- re volt, már engedtem a gondnak, miért ne csináljam végig? A bozót ritkább lett, ismeretlen házikó tetszett át rajta és kissé távolabb egy másik, egy vörös. Az otthonom képe áporodottá lett előttem, öreg lett, mogorva . . . Senki sem tudja ott, mi mindent fogok most látni . . . Itt van! Mikor először pillantottam meg a kék tavat, olyan elragadtatás vett rajtam erőt, amihez hasonlót csak később, tiz esztendő múlva éreztem, mikor először beszéltem egy leánnyal. Alig jutott eszembe, hogy mindez csak kék viz: inkább az égboltozatra gondoltam, amelyhez ilyen közel jöhettem. Csak gyönyörködött a szemem és rágódó lelkiismeretem eltompult. Kielégitetten és megnyugodva visszafordulhattam volna, mert ott volt a tó; egész titokzatosságában, magánosságában láthattam. És egy hang támadt fel bennem, mely azt mondta, legjobb volna, ha haza mennél. De ismeretlen vágy fogott el és dolgozott bennem: egészen a közelébe menni, megérinteni . .. Ismét éreztem, hogy nagyon messzire jutottam a helytelen utón és mégis közelebb mentem. Az egész élményben legszebb volt a tónak ez az első megcsillanása. Az egész este valami hallatlan volt a számomra. Először voltam engedély nélkül ilyen távolra hazulról. A parthoz mentem, a tavi fűnek mámoritó illata orromba szállott, a könnyű, habos hullámokat közvetlenül magam előtt láttam hallottam a csobogásukat, ami egyúttal azt mondta nékem, hogy ez, ez a világ! És ott volt ez széliében, hosszában, körben a part mentén, a fakoronák mögött és valahol a túlsó part erdőin túl. Az alkony eltűnt, működni kezdett, minden összeolvadt, a szeder- fák a partokon, a férfiak és lányok, akik egy sziklafokon táncoltak cs mellette, állandóan közel és mindig távol ez a nagy, egyformának maradó, élénk tekintet, a tó. Egy fa- padlóra léptem, hasra feküdtem és egész közelről néztem a viz tükrét. Egyedül voltam a tóval, suttogott hozzám, hogy nemsokára HÍRES KÖLTEMÉNYEK E cim alatt minden vasárnapi számunkban a világ irodalmának, vagy a magyar irodalomnak egy-egy hires versét közöljük. Régi ismerősöket, akiki,-el érdemes újra találkozni. S köztük esetleg olyanokat, akikkel az olvasó most találkozik először. Hires verseket, amelyeket érdemes magunk elé idézni, vagy amellyekkcl érdemes megismerkedni. Óda egy csalogányhoz KEATS JOHN (Keats angol költő. Mindössze huszonöt évet élt. (1796—1821.) Rövid élete alatt irt verse: halála után a világ legnagyobb lírikusai közé emelték. Tóth Árpád, aki néhány versét gyönyörűen fordította mar/y'arra, ezt írja róla: „Keats, a tüdövészben elpusztult, rövid éleiében kegyetlenül el nem ismert poéta, a szépség angyali tisztaságú énekese, a világirodalom legérzékenyebb és leggyöngédebb lírikusai közül való, akinél melankólia és életöröm csodálatosan egyazon érzésként mélyülnek el örök szépségeknek tűkt t tartó tengerszemmé.“) Szivem fáj s minden izem zsibbatag, Mint kinek torkát bús bürök télé, Vagy tompa kéjü ópium-patak, S már lelke lankad Léthe-part felé; — Nem boldogságod telje fáj nekem, De önnön szivem csordult terhe fáj Dalodtól, könnyű szárnyú kis dryád, Ki bükkös berkeken Lengsz s visszazengi a hüs, zöld homály telt kortyu, lenge, hő melódiád! Oh még egy kortyot! mint hüs pincemély Aggott borát, melyben — oh drága nedv! Zöld tájak fénye s virágize él, Provánszi dal, tánc s napsütötte kedv! Egy kelyhet! — melyben délszak lángja forr, Vagy mit a Múzsák szent patakja tölt Rózsás habbal s a gyöngyszélü pohár öble setét bibor, Hogy mig iszom, tűnjék a lomha föld Szálljunk tova, csak el! feledni mind, Alit lomb mélyén te nem láttál soha, A jajt, a Lázat, mind a ferde kint, Mit nyögve vált itt bús szivek soka. Hol béna főkön hüs, gyér haj busong, Hol ifjak vázként dőlnek sirha le, Hol már eszmélni is keserűség 4 , S ólmos szemhéju gond, A S hol elborul a Szépség friss szeme, Vagy benne egyre uj vágy pokla ég. Csak el! rejtekhelyedre lengni el! Már nem Bacchus s a párducos fogat, De a Költészet szent szárnya emel, Mig tompa elmém csügged s elakad, — lm itt vagyok! — ül már az éj szelíd Trónján a szűz Hold s dús csillagcsokor Tündén rajban körbefürtözé, — De e mély árnyba itt Az égről halk fényt csak a szél sodor Mohás útvesztők s vak zöld lomb közé. Lábam virágra lép? — nem láthatom, S hogy mily tömjént himbál a halk fa fönt, De a vak árnyból titkos-áthatón Tavasz-balzsam száll s édesen elönt Füvet, pagonyt, vackort, hóbóbitás Tövist, nyájtépő vad cserjék sorát, Bus violát, mely rejtőzőn konyul, S az ért május csudás Sarját, a pézsmarózsát s mézborát, Min dongó zsong, ha nyárest alkonyul. Merőn figyellek, — oh, sok bus időn Szeretgettem már a szelíd Halált, S hívtam, dúdolva és becézgetőn: Vinné haik lelkem hékiilt légen át, — De most, most voltam a legédesebh Elmúlni, kin nélkül, ez éjfelen, Mig lelked a dal omló ütemén Rajongva lépdesed! Oh zengj még! s légy, ha már süket fülem Hiú hant lesz, magasztos gyász zeném! Te nem halálra lettéi cs irigy Idő rád r.em tipor, örök madár! Éji dalom mondhaiatlan rég sir igy: Hány császár s bus bohóc hallotta már! Oh épp ez a dal járta át talán A Ruth szivét, áliván az idegen Rozs közt, mikor siró honvágya fájt! S mély vizek nyílt falán, Az örvénylő óceán-üvegen Talán e hang tár tűnt tündéri tájt! Tűnt tündértáj! — harangként kong a szó S tőled magamhoz visszaüzve zug, Ég áldjon! — hajh, az ábránd rossz csaló, S hires tündérhatalma mind hazug. Ég áldjon, ég! — az égő, lenge dalt A szomszéd rétek s halk folyó felett Csend hüti már s ott túl a halmokon A mély völgyekbe halt . . . Mi volt ez? — éji ábránd? képzelet? Oh tűnt zene: zengtél? vagy álmodom? TÓTH ÁRPÁD fordítása. nagy leszek és akkor majd nem tiltják meg otthon, hogy vasárnap estéken a faluba menjek. Akkor ide jövök, talán átmegyek a túlsó partra is, oda, ahol a szürkületben egy^ nagy vendégfogadót lehetett látói. A víz ott tu! éppen olyan, mint itt, itt egészen közel-; ről látom, de ott túl minden messze van, távol. Anyám haragjában remegve jött s felrázott álmodozásomból ... A ló mögöttem maradt & nyári éjszaka szürkületében. Visszafordultam, hogy lássam a tavat, inig dühös és fenyeget tő anyám mellett hazafelé tartottam, ahol az atmoszféra sötétedni kezdett és áporodrii. A tó és anyám két ellentétes világerő volt...’ Tiz évvel később emlékezetembe lopózott ez az élmény, akkor, mikor tekintetem ugyanarra az Öbölre esett, de a viz másik oldaláról, egy tornácon, egy zöldkeretes ablakon keresztül. Egy lánnyal ültem és néztük a holdféuyt, amely a túlsó parttól ragyogó hidat vert hozzánk a vizen keresztül. Mind a ketten először éltünk át ilyesmit és ezért érzelmeink ugyanabban a hangulatban hullámzottak és mind a ketten ugyanazt a megfigyelést tettük, hogy mindketten mások vagyunk, mint akik vasárnap olyan félénkek voltunk egymással szemben. De most se beszélgettünk, még a szemünkkel sem, mert mindketten a tóra néztünk, erre a ragyogó ezÜ9ípályára. Egész hosszában kicsiny, kicsiny lények végtelen serege nézett a tekintetünk felé, hogy köszönthessenek bennünket; bizonyára miniatűr tótündérek voltak, akiknek egy nékünk szóló, sürgős megbízatást kellett átadniok, amit még abban az órában meg kellett cselekednünk. Úgy tetszett, mintha ezért a nagy ügyért még maga az idő is megállóit volna, mink ketten voltunk a központja az egész bennünket körülvevő létnek. Minden mindennapi, amit az idő ránktapasztott, lehullott rólunk, legrejtettebb beásó világunk volt soron, gyors pillantást vetni a lelkűnkbe... A jól ismert tó benne volt a dologban. Úgy látszott, mintha ő is legboldogabb óráját élné át és ezért semmi irigység nem volt benne irántunk. Szelíd időtlenség tükrözött csillogásában, a szürkületbe belefáradt vízfelület ébredő lelke. Még nem vázoltam, hogy lett nékem a tó, ugyanaz a jól ismert tó, idegen. Pár szóval akarom megtenni. Erőtől duzzadó nyaramat éltem át. azt sí két-három nyarat, mikor a világ középpont* jának éreztem magamat. Nem volt számomra se jó, se rossz, se szép, se csúnya, csak hatalmasan lüktető életemet éreztem. Sok minden történt akkor, amiben a tó nem volt benne • részemre csak egy kis térnek szenvedélytől ittas atmoszférája létezett. És mikor éreztem, keveset törődtem vele, alszik-e, vagy ébred a tó és hogy milyen at tekintete. Meleg nyári napokon legfeljebb! csak mint egy, a saját erőmet tükröző, hatalmas lényt szemléltem. .... De akkor történt, hogy augusztusi éjszakán a hold a lelhők mögé bujt és eg' jólismert ablakon kopogtam. Figyeltem. Előbb az óra ketyegését hallottam, 'azután egyhangú morajlását a hullámoknak, me. ek idegen módra siklottak tova mellettem. Kétszer történt már ez velem meg igy, de csak okkor törtem össze. Es mikor harmadszor kopogtam, láttam, hogy áll fel odabenn valaki, nézett és újra visszahanyatlott. A parthoz mentem s csónakomba ültem. Egészén üres volt a lelkem. A hullámok zúgva áradtak tova és nem vettek észre. Még csak nem is láttak, mikor áteveztem rajtuk. Újra vándorolok a világban, észrevétlenül, jelentéktelenül és gyakran látok tavat. De a viszony köztünk nem tiszta. Gyakran gondolok olyasmire, ami újra összeköthetne bennünket. És akkor igy szólok hozzá: — Bizonyára 9ok ember van, aki elmerül mélyedben? .. . De a hullámok hidegen siklanak tovább mellettem, sem igent nem mondanak, se nemet. Teljesen mindegy nékik, mit teszek, vagy mit nem teszek. A jól ismert vízfelület ismét előttem fekszik, de csak vizet látok, amit part határol. Valahol, ahol a tó egész nyitottan fekszik, most is egy tekintetet sejtek. De ebben a tekintetben nincs már sem- gyász sem gyűlölet, csak egy nagy, megsemmisítő egykedvűség. A hullámok tova siklanak, de az anyagtalan tekintet változatlan marad, kőbe vésett mondához hasonlatosan. Rabszolgája vagyok ennek a tekintetnek. Gyakran az erdőbe rohanok és elrejtem fejemet a mohába, de csakhamar újra megsejtem a tó közelségét és sietek vissza a parthoz. És újra a nyolcesztendős vagvok. akit a haragvó anya. a természet, hazavisz és meg nem engedett utért megbüntet. Elég hosszú lesz-e az életem a megbánásra?
