Ellenzék, 1940. március (61. évfolyam, 49-74. szám)
1940-03-31 / 74. szám
Lőrinczi László: Ankét a m űked i. Beszélgetés Kovács Lászlóval, az Erdélyi Helikon szerkesztőjével a mü iedvetés kérdéseiről Az „Ellenzék“ muH vasárnapi szárvában egy cikk keretében foglalkoztunk a miikedvelés kérdésével. Tekintettel az ügy nagy jelentőségére, úgy gondot - tvk, érdemes több oldalról megvitatni a mükedveiés problémáját, különösen a gyakorlati szempontok figyelembevételével. Ezért rendeztük ezt az ankétet\ melynek résztvevői különböző nézőpontokból vizsgálták meg a kérdést és fejtették ki elgondolásaikat. A mii- kedvelés ma kid túr ét etünknek egyik legfontosabb tényezőjévé vált és éppen ezért arra igyekeztünk, hogy erdélyi közönségünk teljes egészében lássa maga előtt a kérdés jelentőségét. nen>- csak elméleti, hanem gyakorlati vonatkozásaiban is. Nem elégszünk meg azzal, hogy csak tényeket állapítsunk meg, hanem terveket is fölvetünk, de emellett súlyt helyezünk az egészséges kritikára is, mert a jól gyakorolt bírálat csak építő lehet. * Legelőször Kovács Lászlót, az Érdé* lyi Helikon szerkesztőjét, kulturkérdé- seinknek egyik legalaposabb ismerőjét szólaltatjuk meg ankétünk során. Tud» juk róla, hogy különösen színházi vonatkozású kérdéseinkben rendelkezik alapos tájékozottsággal és ezért elsőként kértük meg arra, hogy véleményét nyilvánítsa a műkedvelőd néhány kérdéséről. Î. Miben látja szerkesztő ur a müked- velés jelentőségét nemzeti művelődésünk szempontjából? A színpadi játék összetett művészet. Nem csupán azért, mert a sziitndarab maga nyújt hol lirai, hol epikus pillanatokat egy nagyobb egységbe hatáso- san beállítva, vagy olyan életteljes drámai pillanatokat, amikor egynegy moz duíat, vagy egy-egy fétszó viszi előre a színpadi történést. De a színpadi játék minden pillanatában festői kép is — a szó valódi értelmében nemcsak azért, mert a játék hátterében festett falak állanak, hanem, mert maguk a játszók is a különböző, folyton váltakozó csoportokban, keretbe vannak helyezve; a szinpadnyilás képkeretébe. S ha hozzá tesszük, milyen nagy szerepet kap né* ha a színpadi játékban a zene, akkor látjuk igazán azt a sokféle, változatos hatást, amelyet a színpadi játék a néző ele varázsolhat. Ha tehát a művészeti nevelést egyáltalában fontosnak érezzük bármilyen köziilet számára, nem találhatnánk hatásosabb eszközt erre a jó színjátszásnál, illetve a jól irányi tott miikedvelésnél. De ha a mi külön leges helyzetünkre gondolunk, szá munkra még ennél is többet jelenthet a jó miikedvelés. Amint, az „Ellenzék“ múlt vasárnapi számában helyesen irta, a nyelvművelés, csiszolt beszéd és pallérozottság fontos eszközévé Válha- tik az erdélyi magyar mükedveiés. Ar ra kell gondolni, hogy az a Sók szerep* ló heteken, sőt hónapokon át szép magyar szövegeket tanul be, amelyek megmaradnak beszéd kincsében akkor is, amikor már rég elfelejtette, hogy mn ért tanulta be. Közvetve ugyanezt kapja a fogékony néző. Tehát komoly is koíapóílás is lehet a helyes irányban űzőit mükedveiés. Aztán természeté né! fogva fejleszti a közösségi, az együttes munka szellemét, éppen úgy, mint a dalárda, Vagy zenekar, amelyeke nck munkaszelíemére nagyon emlékeztet a műkedvelő színjátszás szelleme, bár ezeknél, ha hivatása tudatában van, sokkal jelentöségesebb lehet számunkra, hiszen hangszere a magyar nyelv. M it lehetne tenni a mükedveiés érdé kéken gyakorlatilag? Ha igy állítottuk föl a műkedvelő színjátszás jelentőségét s nem csupán a minden emberben fészkelődé játszási kiejégülési területét látjgk benne, akkor természet esi, hogy nem felszí* nes, olcsó játékokra, vidéki vagy falusi szubrettkedésekre kell gondolnunk, hanem nemes anyagra. Ezért érdemelné meg a felügyeletet és az irányítás valamilyen módját. Hogy ez mi lenne ? Nem egyszerű kérdés. Ha már igy hangosan gondolkozunk: rendszeresíteni lehetne például a műkedvelő versenvt, még pedig kötött darabbal. így lehetne a jó célnak megfelelő, mükedvelésire alkalmas darabot a műkedvelőkre rá* kényszeríteni. Nem ők választanák a darabot olcsó szellemű magazinokból, vagy ezekből kapva az irányitó szellemet, hanem az a köziilet, amely a versenyt is megrendezi s amely az ügy je lentőségének tudatában van. Ez egyut* tál a különböző vidékek népviseletének bemutatása is lehetne. És más egyéb jó üggyel kapcsolódhatna, És mindenesetre sok gyakorlati kérdés fölvetődne igy a mlikedveléssel kapcsolatban s kikényszeritené a megoldást. Hogyan ál! a műkedvelő irodalom kérdése? Nem kellene ezt pályázattal, vagy más formában elősegíteni? Én azt hiszem, hogy műkedvelő irodalom igazában nincs. Nem írhat vala* ki jó „műkedvelő“ darabot, amely egyúttal nem jó színdarab akármelyik színpad számára. Ha egy darab nem jó hivatásos színháznak, nem jó a müked- velés számára sem. Sőt! Egy jó színház jó felszereléssel, jó művészekkel a rossz darabból csinálhat hatásos színpadi játékot, de nem teheti ezt a mii* kedvelő színház. A miikedvelés számára jó színjáték kell a szó Iegigazíbb értelmében. Ezért — véleményem szerint — nem lehet külön műkedvelő drámairodalomról beszélni. S természetesen elhibázott dolog lenne, ilyenre pályázatot iis hirdetni. Ellenben meg lehetne, sőt meg keltene tenni, hogy néhány jó magyar darabot átírassunk, leegyszerűsítsünk hozzáértő emberekkel a műkedvelő színpad számára. Hiszen mi mást tesz a hivatásos színház is az olyan klasszikus, régi, sőt néha uj darabbal is, ha azok technikailag túlterheltek, fogásaikban elavultak és igy tovább, mint meghúzza, átdolgozza, egyszóval a maga lehetőségeire és céljaira formálja át. Nem is beszélve olyan kis vidéki kóbor társulatokról, amelyek összevissza szabdalnak néha régi és uj darabokat egyaránt. Az anekdota beszél egy olyan háromtagú színtársulatról, amely előadta az Ember tragédiáját is. Ez az anekdótía bár mennyire abszurd mesét mond, minket mindenesetre megtaníthat a mükedve* léssel kapcsolatban valamire. Nem éppen arra, hogy az Ember tragédiáját írassuk át három szereplőre, de háíistiennek sok kedves, sokkal egyszerűbb, jó magyar darab van, amelyet át lehet ne dolgozni primitív, vagy kevésbé pl i* mitiv műkedvelő színpadok számára. Én azt hiszem, ez volna az egészséges tennivaló e téren. Az Erdélyi Helikon írói közössége foglalkozik-e ezzel a kérdéssel és milyen irányban? jAz Erdélyi Helikon írói természetesen gyakran fölvetették megbeszélő* seiken az erdélyi magyar színjátszás kérdését mindenféle vonatkozásban, igy természetesen a műkedvelő szin játszás kérdését is. De elsösorbam a hivatásos színház ügye foglalkoztiatta őket, főként az a kérdés, hogyan lehetne eljutni a legkisebb helyekre is jó előadásokkal. Ez természetesen kihatott volna igy a mükedvelésre is. Legutóbb kifejeztek azt a kívánság«* kai, hogy jó lenne a mükedvelésisiel foglalkozó, minden gyakorlati kérdésben eligazító kis könyvecskét adni ki. Ennek a könyvecskének a megiratásávaí és kiadásával természetesen föglalko* zunk is. Egy ilyen kis könyv, ha olyan lesz, amilyennek elképzeltük, jó tanácsokat, szellemi, eszmei és gyakorlati útmutatásokat adna annak, aki a műkedvelő előadás megszervezésével, rendezésével foglalkozik. Hiszen ezen a vezetőn és rendezőn múlik a legtöbb: ő a darab megválasztó]« és betanítója. /ifik lennének a szerkesztő ur elgondolásai a legsürgősebb tennivalók tekintetében? Hogy mik lennének az elgondolásaim a legsürgősebb teendők tekintetében? Azt hiszem, erre már feleltem is az előbbiekben. Mindenesetre meg kellene alkotni azt1 a szervet, amely ezzel a kérdés*szövevénnyel hivatásszerűen törődik és amely a legsürgősebb tennivalókat e téren megkeresi. És aztán legsürgősebb teendő minden dologban a bárhonnan érkező jó példa. Tudom, hogy maga az ifjúságnak egyik vezető egyénisége. Ezzel kapcsolatban mondanék tehát valamik Mivel a mü- kedvelés természetszerűleg mindig a mindenrangu ifjúság kedvenc mulatsága volt, igy ifjúságunk elitjének, az egyetemi ifjúságnak keMene előljárnia az igazi nemes’ifajta mükedveiés terén. Erre nagyszerű példákat adnak a leghíresebb külföldi, főként ezek között is az angol főiskolák. Ezek az ifjúsági műkedvelők tele friss idealizmussal és frissen kapva a nemzeti klasszikusokat, olyan müveket is próbálnak megeleveníteni, amelyeket hivatásos szin* házak nem adhatnak már elő, vagy nem mernek, félve a közönség idegenkedésétől előadni. Kitűnő példa állhat a mi ifjúságunk előtt az ilyen elöljáró jé példa hasznosságáról. Gondoljunk csak arra, hogy a Bartók—Kodály féle uj magyar dalkultura elterjedését az ifjúságunk lelkes kezdeményezésével milyen nagy lendülettel segítette előre. Próbáljon meg valami ilyet a miikedvelés terén is!... Bizonyos, hogy nem volna hiábavaló ez se, eltekintve sok más közvetett, vagy közvetlen haszná* tol, ami az ilyen ténykedéshez teinmé- szetszerüleg hozzákapcsolódna ... , Lágertől Zeima Irtot HESZKE BÉLA Halálának hírére Pirandello egyik darabjának (Quando si é qualcuno: Amikor az ember „valaki“.) a hőse jutott eszembe. Ebben az eszméltetö da* rabban az iró — hős, aki már „valaki , meg akar szabadulni híressé magaszto* sült személyiségétől és szürke álnév mögé rejtőzik. De a Társadalom nem egyezik bele a játékba. Ismét valakivé teszi öt és a darab azzal végződik, hogy a név telenséget kereső iró személye saját szobrává merevedik. Lagerlöf Zeima is menekült a „valakivé levés“ elől. A Mü mögé rejtőzött. És mégis valakivé lett. Harminc nem zet olvassa írásait. Azért mégis voltak olyanok, akik a harmincnyelvü fordítás alapján, mint a népszerűség fokmérő jén nézve az iró nagyságát, halottnak hitték öt. Azt gondolták, hogy' akinek a müveit már harminc nyelven olvassák, csak halott lehet. Pedig csak a minap komorodott halállá az élete. De „csak a teste“ halott, hogy Gárdonyi sir feli rátával éljünk. Mert a Mü meg* maradt. Halhatatlanul. Amilyen mértékben távozott ez a béna leánykából világhíressé komolyodott miiveit és melegszívű Írónő az élettől, olyan mértékben rohant el egyenesen felfelé magasztosuló Művé* tői az irányát vesziíett Jelenkor. Tanítónő volt. De nem a jegyeket gyártó, az iskola folyosóján pálcával sétálgató és a tudatlanságot sóvár örömmel kutatgató fajtából való. Azok közül került az irodalom útjára, akikről Vauvenargues azt irta, amikor a tanításról értekezett, hogy „Nem isme retbeli hiányaik szerint Ítélik meg az embereket, hanem aszerint, hogy mit tudnak.“ | Mert Lagerlöf Zeima hitté, hogy minden ember tud valamit. Hitt a lélek mélyén elrejtett Jóságban, melyre dur* va fátyolt szokott lopni az Önzés és az Erőszak. Ezt próbálta eltüntetni az emberek leikéből — írással és adománnyal. A szülőföld legkisebb, de legdrágább részére, a szülői házra törő kegyetlen, gond adta a tollat a kezébe. Fiatal volt, amikor a värmlandi Morbacka-tanyát szüleinek áruba kellett bocsátaniok. Akkor elhatározta, hogy írással vissza-* szerzi a vesztésre Ítélt ősi házat. Nyolc évig szövögette Landskronában, az uj otthonban, a régi, värmlandi története* két halálos szerelmekről, gazdag birtokosokról, hires gavallérokról. .Meghall-, gáttá azt, amit az ekebyi va-shámor ég felé szálldogáló füstje beszélt a Várni- land felett elhúzó felhőkkel. Gyűjtögette a pipázgató öreg svéd parasztok fantáziát színesítő mondáit és igy’ született meg „Gösta Beriing“ története.' A nyolcvanas éveknek sötét realizmus-) ba tévedt irodalmára adott romantikus! felelet. Olyan volt ez a regény az akkori reáUzmus fakasztotta tűzpiros re* génycsekrok között, mint egy viruló) búzavirág. ‘ Gösta Beriing nemcsak sikert jelen v tett, hanem a régi tanya, az ősi ház uj honfoglalását isi. A Nobel-dij már dús- levelii ág volt az északi mesélőnő egy~, re lombosodó babérkoszorújába. Koporsóját ma már mohón fogvatartia a kérlelhetetlenül mindent visszakövetelő Föld. De sirja körül ott áll Gösta Bér*« ling, a züllés útjáról a szentség lépcsőjére feltápászkodott északi pap, a „Rénszarvas csodájának“ havas tájakon révedező hegedűművésze, Olaf és minden gyermek igazi öröme, a játékosan fellegekben járó Nils Holgers- sons. Liljecrona otthonára árnyékot Vet a ma vajúdó Európája. De az árnyékok mögül elő*e!őtör Lagerlöf Zeima meséjének csillogása és Krisztus csodáit idézi. Lelkének veszendő foglalata, teste, a? anyaföldé. Müvének nemesedő tar- tolnia az egyetemes irodalomé. Azoké. akik még hisznek a Mesében, a Jóság* I ban. Müve a Tízparancsolat és a Hegei Beszéd etikájának a világa között le* bég és száll Svédhonból az örök emberi jóság egyelőre elhomályosított, de valamikor újra ragyogva ható teljesülése * felé. JÖJJ TAVASZ! KISS JEJVŐ Jöjj tavasz! de nem úgy, mint tavaly, mint tavalyelőtt, mini párezer éve mindig, hevenyén és virágfüzeresen, ülve egy csodálatos kecskebakkon $ minden kelyhét mámorral töltve színig, aztán kilöccsintve megint \ már káhultan a kéjtől meg a daltóíf a fákból virágbuborékokat fújva — mik aztán szétpattannak egy éjszakán — s a kerteket hő rózsákkal kigyujtva és széllel élesztve tovább puhán s mar-mór bentégve a lenge lángba, ezer virág közt százezerre vágyva s már nem is tudva: mi virág s mi gaz — ne igy jöjj tavasz! Hanem, mint aki légyottra megy, fájón titkolva zengő örömöd, csak egy, csak egy. csupán egyetlenegy rózsával márvány ujjaid között!
