Ellenzék, 1940. március (61. évfolyam, 49-74. szám)

1940-03-24 / 69. szám

£ L L B A' z l; k

10 4 0 m ti r c I n * 2 4.

Zenei művelődésünk sna és tfegnap

MIO

leii

Van

I tot

ţfeh

M

km

JSD

l/n/

f rajt.

tin

[ki

BUDAPEST, március hó.

Nincs nn-í egy miivcs/i vasi IihÍ»'imiijo területe » magyar kultúrának, bi évtizedekben olyan hatalmúi iejlodt^ nidult volna meg, mint a magyar zenekultúrában. Bármily örvendetes ennek a tenvnek leszögezése, nem szabad elmulattam unnak megjegyzését, hogy éppen ez a nagyarányú, hirtelen fejlődés okozta, hogy a ,,,c*

nete nem alakult ki egységesen. Egy b ioi hatalmas hegvesuesok, másutt pedig sivár pusztaság. Amikor olyan alkotóművészeink vannak. akik irányitólag szólnak bele az. európai zenei éleibe és hatásuk messze kisugárzik a tengerentúli országokba is, ugyanakkor a magyar zenei életnek itthon, saját otthonában egész primitiv nehézségekkel i- meg kell még küzdenie. Ennek a visszás helyzetnek megértéséhez zenetörténetünk perspektívájába való helyezkedés szükséges, mert esak a fejlődés, a kialakulás menetéből érthetjük meg a sajátos magyar hibákat és hiányokat.

A hiányosan kialakult polgárosodás, a szervetlen és heterogén alakulatu középosztály nem nyújthatta azt az alapot, melyen egy gyökeréig magyar, de egyszersmind egészen ny ugateurópai zenei művelődés kialakulhatott volna. A történeti középosztály különösen vidéken még ma is egyedül a cigányzenében látja a magyar lélek egyetlen zenei kifejezését és őszinte ellenszenvvel viseltetik a nyugati zenei formauyelv minden megnyilvánulásával szemben. Szimfónia, szonáta, fuga, — ezek inkább ellenszenves „germaniz- mus“-t, legfeljebb jóakaratuan megniosoly- gott „tudós zenét” jelentenek számáru. Hangsúlyozni kell, hogy ez a felfogás az idősebb, háboruelőtti generáció világnézetének része és a fiatalabb nemzedék ugyanebből az osztályból már kialakultabb, szélesebb horizontú álláspontot foglal el. A középosztálynak ez az idősebb rétege egyedül a cigányzenét érzi és vallja magáénak, ezt nem szűnik meg állandóan demonstrálni és arra .törekszik, hogy ezt a nemzeti becsület és hazafiasság kérdésévé tegye. Ettől a rétegtől kapja a rádió azokat a gyakran türelmetlen .hangú leveleket, melyekben kifogásolják a komoly zenei közvetítéseket, a „c-durt, b- mollt“ és szigorúan csak cigányzenét kérnek, legfeljebb a katona- és szalonzenekaroknak kegyelmeznek még meg.

A század elején megindult zenefolkiór kutatások felszínre hozták a magyar paraszt- zene eddig rejtett szépségeit, miáltal a magyar zene kérdése uj megvilágításba került. Tagadhatatlan, hogy a nagyközönségen kiviil a hivatásos zenészek nagy része is idegenül áfít szemben ezzel az uj zenei anyaggal és a két tábor ellentétei áthidalhatallanoknak tetszettek. Nemcsak a hagyományos melodika és ritmika, hanem a harmónia-rendszer gyökeres átreformálását is jelentette ez. Nem mellékes ebben a kérdésben, hogy ugyanazok, akik az első apostolai voltak mint folkloristák a régi magyar paraszlzenének, mint művészek egyszersmind az uj nyugateurópai zene első forradalmárai közé tartoztak. Ez a „kettős szereposztás“ mindenesetre megnehezítette az érvényesülésüket, mert, aki megbarátkozott az uj parasztzene világával, attól ugyanakkor még távol állhatták Kodály és Bartók ujitó zenei törekvései. Legújabban enyhült ez a feszültség éppen a folkloristák köréből kiindult felismerés révén, melv a magyar kultúrát egységes alapokra akarja hozni. Kodály nagyszerű elgondolása az egységes és sajátosan magyar kultúráról természetesen magával hozza, hogy a cigányzene is megkapja itt megillető helyét. Az objektív értékelés ez uj periódusát jelzi Kodály uj müve is: a Galántai táncok, hol népi verbunkos melódiák vannak feldolgozva, a ga- iántai cigányok előadása nyomán. így lehetséges lesz az egységes magyar zenekultúráéi beolvasztani a cigányos zenélésből mindazt, ami sajátos és jellegzetességénél fogva értékes, míg a cigányos, úgynevezett „magyar dalok“ lassanként a pesti aszfaltromantika termékeivel egyesülve vesztik el teljesen jelentőségüket zenei életünkben.

Történeti távlatba beállítva a kérdést, megállapíthatjuk, hogy történelmünk folyamán ha fel is gyűl helyenként a zenei művelődés egy-egy íénykévéje, ez nem találkozik egyetemesebb érdeklődéssel és csak helyi szükségletet elégít ki. Amennyi adat a mohácsi vésztői rendelkezésünkre áll, abból megállapítható, hogy a magyar várakban és városokban a múlt század elejéig a zene sehol sem jutott el addig a lókig, ahol szórakoztató liturgikus jellegétől eltávolodva, önálló uulturtényezőve válik. A protestantizmus puritán irányzata sem kedvezett a zene fejlődésének, hiszen a világi zenét a szószékről kárhoztatták, több városban törvényt is hoztak ebene, így Debrecenben és Marosvásár- helyen, a templomokból pedig egy ideig az orgona is száműzve volt, az egyházi zene az egyszólamu koráléneklésre egyszerűsödött le.

Ha az erdélyi fejedelmek hozatnak is zenészeket és tartanak is zenekart, ez is inIrtat TÓTH DÉNES

káhh az udvari pompa emelésére való, sciu mint mélyebb lelki szükségletből. Nyom es hatás nélkül enyészett el ez a szerény kezdet is. éppen úgy, mint a felvidéki német városok zenekultúrája, ahol pedig intenzív összeköttetést találunk a XV. és XVI. századi német és németalföldi zeneélettel. Külföldet járó főiiraink közt idegen mintára többen akadtak valóban áldozatkész mecénások, akik átültették hozzánk a külföldi műveltség egy- egy virágát: Esterházy Fényes Miklós kismartoni zenekara, az Krdődy grofok pozsonyi magán színháza (1785), Putachich püspök nagyváradi zenekara, ahol Haydn Mihály (1757) és Dittersdorf is (175. (»7) működtek,

mind olyan vállalkozások ezek, melyek nem élték tuí alkotóikat. Cifra üvegházi virágok, melyek nem vertek gyökeret a magyar termőföldben. A nemzet nem vette be vérkeringésébe és mindig idegennek tekintette ezt a mesterségesen kitermelt kultúrát.

Népdalanyagunk akkor még távolról sem volt úgy elszigetelve a nemesi osztály előtt, mint ahogy a később kialakulni kezdő városi polgárosodás idejében. Az egyházi és világi hatóság virágének-gyiilölete azt eredményezte, hogy főúri, nemes és jobbágy annál inkább forrott össze a népdal szeretetében. De viszont ki gondolt akkor arra, hogy az asztali és tánczenének szánt népdalokból indul ki egyszer a komoly magyar müzene kifejlődése? A szeretet megvolt, de a tudás hiányzott.

A ragyogó, de már születésében halálra szánt f ön ri zenekultúra mellett sokkal nagyobb jelentőségük van a magyar zene szempontjából a méreteikben és eszközeikben szerényebb főiskolai énekkaroknak, innen indult ki a dur és moll tonalitást hangsúlyozó uj magyar népdaltipus. Meghonosítják a többszólamú éneklést, összegyűjtik a régi népdalokat és magukhaszivják a külföldi zenei áramlatokat. Innen indul ki az eddig még kellően fel nem dolgozott népies magyar barokk stilus.

A XVIII, század vége, a megújhodás kora nemzeti életünk egész vonalán nagy változásokat hoz. A polgárosodás erősebb ütemben megindul, az újkeletű társadalmi osztálynak ideálokra van szüksége, ősöket, tradíciót keres, melyet ha nem talál: csinál. Nálunk a polgárosodás egyszersmind magyarosodás is. Nagv a jelentősége ennek zenei művelődésünk kialakulásában. A városi polgárság bármenynyire akar is magyar lenni, annyira még nem sikerül ez, hogy a magyar lelkiség legmélyebb megnyilatkozásait rögtön magáévá tudná tenni. Ehhez a lelki asszimilációhoz idő kell. idő, mely még a jelenben sem jelent lezáródást, ez a folyamat még ma is tart. Ez a heterogén összetételű újdonsült középosztály még a lelke mélyén megőrizte a nyugateurópai, különösen a német zene ideáit, forma és harmóniavilágát, tehát ha akarta, sem tudta megérezni a magyar népzenét, melyet nemcsak hangulati tartalmában, de ritmikai és harmóniai rendszerében is idegennek, barbárnak érzett.

Sokkal közelebb érezte magához a nyugateurópai barokk zene magyaros változatát: a verbunkos zenét, melyet sietett ősinek kinevezni, jóllehet a szemeláttára fejlődött ki. A verbunkos zene még nem teljesen a polgárságé, a haladó nemesi kúriák lakói előtt is igen népszerű, ahová legációba járó diákok viszik el. A barokk formanyelvnek ez a kései magyar kivirágzása igen érdekes tünet: a barokkra jellemző nyugtalanság és mozgalmasság itt nem ér mélyebb vizeket és csak a melódiára vonatkozik, a polifonikus szerkesztésnek a nyomát sem találjuk, harmóniarendszere legtöbbször megelégszik a tonika és domináns kántoros váltakozásával. Jellemző még a dur és moll tonalitás erős, állandó hangsúlyozása és a moduláció, a kromatika mellőzése.

A barokk lendületes stiljának ezek a lesze- liditett utóhullámai sem feleltek meg teljesen a mindinkább határozott arcéit felvevő uj polgári világnak. Csermáktól kiindulva a verbunkos mindinkább vészit barokk stiljegyei- bői, a kemény, mozgalmas vonalak elszeiidiil- nek és leegyszerűsödnek, majd mikor Szöllő- si táncmester a negyvenes évek táján a francia négyesből kialakítja a körmagyart, ez rohamosan népszerűségre emelkedve lesz utódja a lulfeszesnek talált verbunkos modornak. Ennek a magyar rokokónak zenei kialakítója Rózsavölgyi Márk, aki tömegesen gyártja a körmagyarokat, amelyekben halvány visszfénye ég annak a nagy szellemi változásnak, melyet mint a barokk feszültség feloldódását éh át Európa. De ugyanebben az időben Spech János é$ Huss János már a bécsi romantika népies nyelvét is népszerűsíti nálunk, Schubert egyszerű, demokratikus világa is megkezdi hódítását. Mindez azonban úgyszólván egyidőben folyik le, művészi áramlatok, melyek szükségképpen csak egymásután következhettek, nálunk egyszerre nyertek: polgárjogot az uj miiélvező közönség mohón, egyszerre akart mindent magáévá tenni.

Ez a nagyfoka izléstorlődás terinés/eleseu kritikai anarchiára vezetett. A sok stilus egyszerre való érvényesülése a stilusta- lunsúg állapotút idézte elő, ami felszínre hozta a mugyarság legkevésbé jellemző, «Ic unnál inkább feltűnő tulajdonságai felszínes, kül- sőséges használatát, a kirívó, népieskedő mo- tivuniok bujbászásút. Ebben az időben már minden külföldi áramlat eljut hozzánk, de eltorzitvu, lekicsinyített arányban, mintegy dióhéjkiadásbun. Ez. az egészségtelen stilus- tultengés a zenei közízlés komoly clferdülé- sére vezetett, soha annyi ízléstelen, művészieden zenei termék nem hagyta el a nyomdát, mint akkor. Erkel, Mosonyi elszigetelt jelenség, a kor hungulatút a jóhiszemű, de minden kritikai érzék híján levő Mútray Gábor zeneszerzői munkássága jellemzi inkább, aki Rossini Sevillai borbély és Tolvaj szarka operáinak motívumaiból irt lassú és friss magyart. De nem parodisztikus célzattal, hanem halálos komolyan. A zenei Horvát Istvánok paradicsoma volt ez az idő.

Visszatérve a kezdetben tárgyaltakhoz, most kell a XIX. század elején a cigányság hirtelen előretörését kiemelnünk, búr a ma ismert cigánystilus még akkor nein vált általánossá. A régi igricek, lantosok és udvari zenészek helyét u cigányok foglalják el, akik először a verbunkos stílust kultiválják; ez különben i.t jól megfelelt nyugtalan vonalaival a cigány temperamentumnak. Ettől az időtől dotálódik az u jelenben is általánosan elterjedt nézet, hogy a cigányok a magyar dal fenntartói, megőrzői. A történeti vizsgálat ezt nem erősíti meg. Az előző évszázadokban a cigány az udvarházaknál csak akkor muzsikált, ha magyar zenész nem volt kéznél, ebből a szempontból a kuruckori cigányromantika legendája is hamis, mert még a zenekedvelő Bercsényi is nyugateurópai mintájú zenekart tartott, melynek vezetője: Cedron Imre. nemes ember volt. Ha pedig parasztoknak muzsikált, akkor sem a mai cigányosnak ismeri stílusban játszott, mely csak a múlt században alakult ki, hanem igyekezett alkalmazkodni a népi zene formanyelvéhez. Bartók máramarosi gyüjtőutjában talált ilyen pa- rasztmódon játszó cigányokat eldugott kis falvakban. De még a parasztmulatságokon sem volt egyeduralmi szerepük, mert a legújabb zenefolklór kutatások kétségtelenné tették, hogy a cigányoknak erős vetélytársaik voltak a parasztzenekarok. Ezeknek a játékmodora sokban eltér a mai cigánystilustól és sokkal inkább megőrizték a régi magyar hangszeres zene letűnt világát. Lajtha László bukkant rá egv ilyen zenekarra Borsodban, magamnak is volt alkalmam egy ilyen ma is működő zenekart hallani Somogymegyében. A cigányból „nemzeti zenészt“ a részben idegen eredetű városi polgárság csinált.

A magyar zene nagy kárára a népdalgyűjtések akkor indultak meg nálunk, amikor egyrészt a magyar zenéről a legtévesehb nézetek voltak elterjedve, másrészt, amikor az általános zenei műveltség nem volt olyan fokon nálunk ,bogv a gyűjtők olyan zenei készültséggel is rendelkezzenek, mely alkalmassá tette volna őket a magyar népzene helyes megértésére. így azután az a sajnálatos helyzet állott elő. hogv a különben irodalmilag a kor színvonalán álló gyűjtők a népdalok és balladák zenei részét teljesen figyelmen kívül hagyták. Az első gyűjtők ezen tévedése később a magyar irode^omtörténeiben mindjobban meggyökeresedett, tudós viták folytak népdalainkról, de senkinek sem jutott eszébe, hogy állításának igazolására a dallamoknak is utánanézzen. Ez a különösen ze* meietlenség a mult század második felének egész magyar társadalmára jellemző. Az Opc- raház állandóan üres volt, pedig Erkel Sándor, Nikisch, Mahler idejében az előadások komoly művészi színvonalon állottak. A nemzet sajnos, nem tekintette még igazán sajátjának. A Filharmóniai Társaság hangversenyei iránt sem érdeklődött akkor senki.

A nemzeti színjátszás megindulása kezdetén az az egészséges helyzet állt elő, hogy a színi kultúra nem koncentrálódott egy helyre, hanem az ország több nagyobb városában is kifejlődött intenzív színházi élet. Ez az örvendetes esemény vidéki kulturcentrumok kialakulását eredményezte, ahol helybeli szerzők müveiből is tartottak premiereket. Zomb József: Mátyás deákja Kassán (1835),

Schmidt János: Orfeusz és Euridice című operája Miskolcon kerül elsőizben bemutatásra (1834), de Debrecenben, Kolozsvárott is tartanak bemutatókat. A székesfehérvári színház megnyitó előadásához a később világtalanná vált Marscliner Henrik irt ünnepi nyitányt (1813). Az első ismert magyar balettszerzőnek, Köpf karmesternek a táncmüve: „A víg schuszterek kék hétfőjük“ is Marosvásárhelyen került bemutatásra (1832). Sajnos, ez a termékeny decentráció Pest rohamos fejlődésével sorvadozni kezd. majd a Nemzeti Színház megnyitása után (1837) végleg visszafejlődik a vidéki színészet.

A mull /M/iuJ elcjeiK’k tillfiilitl I. in uh éveiben sok eredeti kezdeménye/.« látott napvilágot, a század második í«de a/'J• ■ ban nem váltotta valóra a remények na'/f részét. Li-zl, Erk«4 Mo onyi Mibálv elóUelő «•giénisége clszigel<-ll bigyormok. Iior ülőit ok zsibong u dilettánsok szomorú sei ege. \ mindent féligtiuiás keserves magyar fogyat« - kossúga bénítja ineg a szárnyát olyan hulá- rozott t«:hetségnek is, minő Egressy Iteni, Szerdahelyi, .Szciiliriimy Elemér. \ zeneih-g készületien nótaszer/.ők goiiihaimídru v/.apo- rod«'» sereg«* mindjobban eltávolodott a magyar népdal világát«')!. A kemény v ágúm. férfias magy ar népzem* sohasem s/entimentáli •, mégis az aká«:favirág, muskátli védelme alá húzódó álnépies irányzat a magyar középosztályban hallatlanul népszerűvé tudott válni.

Herzf« Id, Kössler és a többi idegen származású mesterek nem végeztek azonban eredménytelen munkát, a kezük alól kikerült komoly tudású, alapos felkészültségű ifjú ze- nészgárda hihetetlenül rövid idő alatt meg tmlta vetni az. alapját komoly zenekultúránknak. Rövid két évtized alatt összehordott hatalmas népdalanyag a magyar léleknek utolsó percben megmentett «Írága kincse. De nem szorítkozott munkásságuk csupán folkloriez- tikns tevékenységre, hanem alkot«') munkásságukkal a magyar zenét az európai haladás élére állították.

Ma már a modern zene rehabilitációjának idejét éljük. Kodály megrázó Psalmusa, Háry Jánosa, Székelyfonója a magyar népiélek eso«lálatos világát árasztja szét a szinpadon, gyermekkarai egy uj kóruskulturának vetik meg alapjait. Ez. a zene már győztesnek mondható. A vidéki fiatal l«-!kek is úgy szívják be magukba, mint a tikkadi homok a vizet. Mert ez számukra nem egy külső kultnr- tény felfedezése, hanem valóban önmagukra- találás, nem kifelé való uj ismeret, hanem befelé, sajátmagát ismeri meg jobban általa. Bartók mindig újat kereső, a kiválasztottak vad, szinte brutális erejével előre rohan«) művészete még rnimiig sok nyugtalanság, ké- telv forrása, a kritikai értékelés mégis mindinkább közeledik vele szemben az objektiv színvonalhoz. Mert ha nem érti is meg még valaki ennek az uj zenének logikus struktúráját, mégis éreznie kell mögötte az erkölcsi erőt, a magasabbrendü világnézetet. Bartók művészete sokkal nagyvonalúbb, semhogy már most át lehetne tekinteni és a zenetörténetben a helyét kijelölni, de csodálnunk kell azt a kitartó, céltudatos intellektust. mi- rek segítségével egy egészen uj formanyel- ven építi fel egyéniségének grandiózus monumentumát.

11a Bartók-és Kodály szükségképpen út van itatva a népköltészet atomjaival, ez nyilvánvalóan az alapozás korszakát jelenti, mert a népzene kiindulásnak nélkülözhetetlen, de ezt a differenciáltabb müzenei nyelvezet az idők folyamán tovább fejleszti és teremtő fantáziájának eszközeként használja fel. Sajnos, a legifjabb zeneszerző nemzedék tagjai közül többen nem ismerik fel ennek a fejlődési folyamatnak a természetét és anorganikus módon csak a nyers népdalt dolgozzák bele müveikbe, ahelyett, hogy a népi zenéből kiindulva egyéni melódiákra törekednének, így készültek az utóbbi időben szonáták, melyek fő- és melléktémái népdalok voltak. Ez az eljárás megmerevíti a fejlődés vonalát és sablonossá teszi az alkotás menetét. Bartók és Kodály alkotóereje mindig elkerülte ezt a veszélyt, ők iskolapéldáját nyújtják a népi melodika művészi továbbvezetésének.

Az ifjúság köreiben felvetődött paraszt- klasszieizmus ideája is az uj magyar zeneművészet helytelen beállításából nyerte eredetét. Ezek az ifjak elfeletlték, vagy pedig hiányos irodalmi készültségük miatt nem ismerték fel azt, hogy zenei életünknek ezt a renaissance-át nem lehet egy déÜbábos jva- rasztkultura szolgálatába állítani és annak irodalmi megfelelőjét megcsinálni, mert hiszen itt nem előretörő, hanem utánpótló munkát végzett zenei művelődésünk az irodalommal szemben, ahol ez a regeneráló folyamat még a népies költészet idejében végbement, de akkor még a magyar zenének nem volt Petőfije és Arany Jánosa. Ami a két evolúció között különben — az irodalmi és zenei substanciális sajátságokon kiviil — az a korok divergáló világnézetének eredménye. Mindenki a saját korának a gyermeke. Petőfi és. Arany költészetén éppen úgy rajta van a romantika és a realizmus lényege, mint ahogy Kodály és Bartók a legmodernebb áramlatok hatókörébe tartoznak.

Történeti áttekintésünk során láttuk, hogy zenei életük az érdekesen forrongó, sok tehetséget felszínre dohó századkezdet után a kiegyezés korában feneklett meg és bénult meg fejlődésében, amivel párhuzamosan együtt járt a cigányzene nemzeti jelentőségre való emelkedése. Erkel, Mosonyi munkásságának nem volt méltó követője, az idegenből idehozott mesterek minden törekvésük ellenére sem tudtak beleilleszkedni a nemzet életébe. Egressy Béni utánzói csak a hibáit hangsúlyozták, iskolát csinállak a dilettantizmusból. Jelen zeneéletünkben az uj magyar zene európai színvonala vívja harcát a félmü veltséggel, a felületes dilettantizmussal.