Ellenzék, 1940. február (61. évfolyam, 24-48. szám)
1940-02-25 / 45. szám
194 0 február 2 5. ELLENZÉK.í ii SZÁNTÓ GYÖRGY: VOLGÁD AL (ERDÉLYI SZÉPMIVES CÉH 1939) lé sem. Emberi telkekbe aligha pilláulli 11 unit be, az iró elfeledte feltárni őket előliünk... Nem hisszük, hogy uj regényében Szántó György pusztán olvasói s írásainak kedvelői számára szeretett volna könnyű szorul < zást. nyújtani,. Ez ellen szól! „nem divatosléniája. ! Pakkal valószínűbb az a feltevés, hogy járt utakon haladva is újat akart felfedezni Mat 11 kiválót nyújtó iró mindig is vérbeli, felfedező volt. A művész magával sodró szenvedélyével kutatott a ni cgirt emberek uj arai s a megénekelt dalok uj változatai iránt. Ezzel szemben a Volgadalba már az itói elgondolás kezdetén behatolhattuk a megszokott s megunt típusok, az írót pedig elragadta könnyed s folyamatos mesélő készsége, aminek nem állhatott ellen. ij tárgykor megszokott, átlag környezete és típusai elárasztották az iró eredeti mondanivalóját. Pálig ennek a mondanivalónak nyomait jól láthatjuk a regény némely ritka és igen sikerült elemző részletében. Nyelvében szintén tárgyához alkalmazkodott. Nem róhatjuk fel, hogy tárcanyelvezete nem bővelkedik eredetiségben és szépségek- i ben. Bánt ónak érezzük — ha jellemzés ked- véért iktatta is párbeszédeibe — a pesti I csibésznyelv kiszólásait. Mint ahogy tárgyát, ! alakjait, úgy nyelvét sem tudja elhitetni. Ismételjük. Szántó György Volgadalja, ha jő olvasmánynak is mondható, mégis a szerzőnek legkevésbé rokonszenves könyvei közé tartozik. I SZABÓ ISTVÁN. Kókafi elégedetten doh hátra a szé ken. Jóleső cuppantással szívott egyet a szivarján és kényelmesen egymásra tette lábait. Az újságot az asztalra dobta és amikor a füstöt a mennyezet felé fújta, elmosolyodott. — Igen — gondolta magában elégedetten, miközben egy pillantást vetett az újságra — intelligens ember ilyet nem tett volna. A logika abszolút' hiánya ... Megdörz;sölte a kezeit, annyira tét » szett ez neki. Megismételte magában: a logika abszolút hiánya... persze, ez magyarázza meg az egész dolgot. Egy fuvarosnál ez nem is csoda... hiszen nem intelligens ember! Felvette az újságot, hogy mégegy- szer végigolvassa a dolgot. Amint a szemei végigszaladtak a sorokon, való ságös kéjt érzett és ismét megdörzsölte a kezeit. Hiimmögött, csóválgaíta a fejét. Egy kocsisnak megdöglött a loEgy pillanatig sem vonjuk kétségbe a írónak azt a jogát, hogy fejedelmi kényé ben minden befolyástól mentesen válasszi meg tárgyát. Minden érv elbukik az egy ellet döntő érvvel szemben: ebben, vagy abban i tárgyban, eseményben találta meg az iró az a közlési anyagot, melyen keresztül legköz tétlenebb módon fejezheti ki magát., aza: gondolatát, ízlését, környezetét, még továbl menve, korát, azokat a dolgokat, melyek égj adott pillanatban megindították az emberi s az embernek is legbensőbb emberségét. Egy szóval: az igazságot. Ezt az egyetlen s min den tárgyilagos itészi vélemény kiindulópont ját képező ismérvet sohasem helyettesítheti a divat, még a közízlés sem. Nem egy iró nyúlt „divatjamúlt“ témához s meglátása nyomán bizonyos természetes változatokkal, de teljességben csendült ki az unt ének a kopott lemezből. Igaz, hogy a szemszög sokban meghatározza az írói igazságot. S ez a; igazság egyidőben többféle lehet. A művész azonban igazolja magát azzal, hogy valamely dologban a kinyilatkoztatás fokán mondja el a maga igazságát. Ezáltal nemesíti meg és lelkesíti ál anyagát. Szántó György uj regénye a háborús, hadifogoly- és emigráns-regények és riportregé- nyék nyei sanyagából készült, akkor, amikor az uj háború ellenére is más és más napjaink szempontjából frissebb meglátások s az emberi vonatkozások rengeteg oldalának másika köti le áltálában iró és müveit olvasó figyelmét. Tagadhatatlan tehertétel, de nem az olvasó, vágy bíráló, hanem éppen az iró számára. A regény olvasása közben érdeklődésünket különösen lekötötte annak vizsgálata, hogy miként győzi le, vagy kísérli meg legyezni az iró azokat a tárgyában rejlő nehézségeket, melyeket önként vállalt ma- gáraP^ Amint Arkadij Sesztov, a budapesti orosz emigránsokból álló balalajkázenekar karnagya s utána a kolónia tágjai, Alexej Szomoff, lvon Apráxin, Joszip Herskovics, Bel janin, Kalganov tábornok, Golubin, Korolenköv, stb., egyenként kilépnek á stúdió kapuján, megismerkedünk azzal az átlagos Orosz emigráns társasággal, mely két évtized óta régi ismerősünk. Regények, riportok, filmek ontották róluk a dokumentáció választékosabb, vágy selejtesebb anyagát. Végre jóban, rosszban hozzánk nőttek ezek az oroszok s már napjainkat sem tudtuk elképzelni nélkülük. Szerencsére az utóbbi években kevesebbet hallottunk róluk és kevesebbet hallottuk őket. Mig most... A Volgadal elmondja budapesti életüket. A bal álajk üzenekaf tagjai kötelezően lépettek. züllöttek, mocskos hónapos szobákban laknak, házbéteilzkél adósok maradnak s minden este sírva, kacagva éneklik a kávé— Hallgasd anyádat, te! — Mit mönd ke? — Na csak válj, mert mingyárt hallod. Mennék tovább. Csak szipog a keserves. Elég nehéz élete volt mái napig. Rabnak ment ő urához, nem feleségnek. S még panaszkodni se akadt kinek. Ott lett volna az anyja, de ahhoz hiába inent, pedig titokban mindig vitt a köténye alatt valami kis ennivalót. Titokban, mert 8z ura nem engedte volna. Lássa édesanyám, a szájából is kinézné az az ember, ha most meglátná. Hallgass.,.! Dehogy hallgat. Úgy elénekeli, mintha vers volna! — Jaj, lelkem anyám, lelkem anyám, hány csupor levest hoztam magának, s amikor valamiről panaszoltam, maga őrökké azt mondta: „Hallgass, neked házad van!“ Egy-két asszonyból már már puffan ki a kacagás. Az elejét siratóként énekelte a keserves, elnyújtott hangon, de már azt, hogy „Hallgass! neked házad van!“, az anyja hangja mondta mérgesen. Rózsáli meghallja a fojtott viháncolást. Nem tud uralkodni magán. Rögtön félbehagyja a sírást s az anyjára formed: — Anyám, az Istenért, fogja bé a száját! — Na, na. Ez a Rózsáli is mindig egzámenálja az embert. Csak durváskodui tud az anyjával, egyébre nem való. Kisasszonykodik, mint egy kontesz. Nyeles kesztviit visel, meg sfrófos pulóvert, (a kesztyű most is a kezein van). De az anyjával csak durváskodni tud. Pedig milyen gonddal nevelte, hogy kimélte, még a széltől is féltette! Alig volt hároméves és ha megkérdezték, kinek hívják, már India mondani: \arga Rózsáli kisasszon. Erre is ő tanította. A bíró fia. veszi el, pedig az gimnáziumot is járt négyet. Mennyit ápolta, amig idáig jutott, mert erősen beteges leányka voit. Ő a gyermekeiért mindent megtett. A katona-fia, Öden sem panaszolhat semmiről. A télen is küldött neki egy porgaló tőteiékes káposztát, éppen a leányával. Igaz, eisőizben elmaradt az útja, mert megkésve érkeztek ki az állomásra, már sza- vpofcL Akk^ iş cüiJot leit yeje a leánya, mert ő biza nem akarta elengedni a vonatot, szépen kérte: — Jaj, vonat ur, álljon meg, a lelkem kicsidemnek viszem a tőteiékes káposztát, álljon meg vonat ur, a lelkem beteges leánvoin is menyen! A vonat nem állott meg (kicsit igaz xnesszecske »s voltak), hanem a leánya bezzeg megállót!: — Hallgasson,, fogja be a száját, maga folyton csak hülyeségeket tud mondani! Nini, most is/ pörög a kicsi mozdony. Ó, be messze is van a lelkem kicsi fia. Felsir: — Állj meg, vonat, állj meg, a kicsidemnek mondd meg, sirassa meg az apját abban a nagy városban! Megérkeznek a templom elé. Ott a pitvarban már fel van állítva a két bakk, azokra ráteszik a koporsót. Leül a keserves a lócára, a leányával. A közeli rokonok szintén. A többiek bemennek a templomba. A mester orgonázik. Nézi, nézi a koporsót. Orgonaszó s a mester siralmas éneke száll, száll. Jaj, semmit sem ér az élet. Énekel: —- Jöjj el, halál, hozz koporsót, csinálj immár testemből port. A pap beszédje alatt csak szipog. Az jut eszébe, hogy talán éppen ő ölte meg az urát. Erre eddig nem is gondolt. Szájon vágta a perjevonóval. De nem attól halt meg. Csak elesett. Mondta az orvos is: az ütés nem volt halálos. Attól még élhetett volna. Hanem vérmérgezést kapott, mert elpiszkálta a sebet. Látni akarta mindenáron s kibontotta a kötést. Abba halt mesr. De ha a vonóval Dem vágta volna szájon, nem lett volna seb, artiit elpiszkáljon. Ha nem halt volna meg, most ott ülne a padján s bólogatna a fejével, ahogy szokott. Mintha azt mondaná: ugv, úgy. Pedig aluszik. A pap beszél s ő aluszik a padjában. De biza nem a padjában ülne, ha most itt volna, mert a pitvarban volna helye, együtt az egész rokonsággal. Éppen mellette ülne. Most bezzeg nem alunna, hanem igaziból bólogatna a fejével • úgy, úgy. Mert éppen róla beszél a pap, s szépen dicséri, hogy milyen, istenfélő 'mit, feleségét, gyermekeit, hogy szerette. Ennyi jót még sohasem mondtak róla egyfolytában. Mi ütött ebbe a papba ? . . . Ó, hogy is hallhatná meg szegény! Ennyi jót csak halottakról mondanak. Meghótt az a hires Varga Elek. Hogy is volna itt. hiszen ha itt lehetne, akkor most senki se volna itt. Hat férfi rudat dug a koporsó alá. Emelik s viszik, a gödör felé. Valamit nem lehet megérteni. — Jaj, ne vigyék el, ne vigyék eh nem öltem én meg az uramat, csak a vonót vágtam hozzá, hogy leszakadott a bajusza. — Anyám, anyám! — lökdösi a leánya. — Ne lökdöss, te tökéletlen. Jaj Istenem, be megvertél hét kenyérrel s egy cipóval, jaj, jaj! Ez a leány világra olyan, mint az apja; örökké uralkodni akar rajta. Még a szót is a szájába fojtaná Az ember is ilyen volt, amig élt. Még a tavaszon egyszer, akkor is kenyeret sütött, akkor is odajött a sütőke mencéhez: Hány kenyeret vetettél, Grizsel? — Amennyi van, mind ott van! Akkor is olyan méregbe hozta, hogy szinte a fejébe vágta a vonót. Türtőztette magát. S most itt van né. mind türtőztethette magát, eresztik le a gödörbe. Ha akkor kiadta volna a mérgét, minden másképpen fordulhatott volna. A koporsó nagyot dohban a gödör alján. Sivalkodni kezd a keserves: — Jaj, Elekem, Elekem, mért nem vágtam hozzád a vonót a tavaszon? Akkor kiméltelek s most mégis meghaltál. Már a tavaszon hozzád vághattam volna, ha most úgyis hozzád vágtam! Rózsáli sirva fakad <? megcsípi az anyja könyökét: — Anyám, fogja bé a száját, mert bizony Isten magát is bédobom ebbe a gödörbe! Egy kopogósra száradott rögöt hajit a koporsóra. Dobigálják a rokonok is, hullanak a göröngyök. Megtelik s domborodni kezd a gödör. A keserves, a meghívott vendégekkel indul a torba. magában. Ilyen hülyeséget!... és még vannak, akik erről verset írnak! ...A agyában homályosan felderengett ; egy régen régen tanult költeményj amelyben valami juhászról van szó, akinek meghalt a babája és ezért! nagyot ütött botjával egy szamár fejére. — Az ostoba! — gondolta dühösen. — Ilyen szamárságról verset írni! Hirtelen meleg, jóleső érzés rohanta meg. Istenem, milyen jó, hogy vannak intelligens emberek. És milyen jó, hogy az ember közéjük számíthatja magát! Gj-önyörködve nézett végig magán. Egy intelligens ember! Hiszen kijártam négy elemit és nyolc gimnáziumi oáztályt — kéjelgett magában. Barna cipő van a lábamon, szürke ruha a testemen, van órám, cigarettatárcám, töl=< tőtollam, kesztyűm... szóval az int-e!® ügenciához tartozom. Hiszen most is, itt ülök a kávéházban, annyi kedves, intelligens ember között, sakkoznak, kártyáznak vagy veszekednek, dehát ez nem baj, hiszen olyan kedves úriemberek... I Otthonosan nézett fel a szembeniévé nagy tükörbe, hogy egv kicsit megnézze az embereket. Ahá. itt van az öreg Verebes is... és az ifjabbik Má* té.... a régi, finom társaság! Mosolyogni kezdett és úgy bámult tovább fel a tükörre. Amikor az egész kávéházat vizsgálta, saját arcát vette szemügyre. Elégedetten nézdelődött. Kissé balra forditoíta a fejét, hogy arcélét is megfigvelhesse. Egy fiatal nő halkan elnevette magát egy szomszéd asztalnál, amikor észrevette, hogy egy férfi milyen elégedetten nézegeti magát a tükörben. Kókafi ijedten kapta el pillantását a tükörből és igyekezett úgy tenni, mintha semmit1 sem hallott volna. Félvette az újságot és bele próbált temetkezni, de sehogysem ment. Mintha a tükör mágnes lett volna, úgy vonzotta a tekintetét. Kínlódva forgatta az ujságlapokat és idegesen uj szivar- ra gyújtott. De nem bírta sokáig. A szeme ismét a tükör felé fordult. Megigazította nyakkendőjét, mely az előbbi izgalomban íélrecsuszott és aggodalmasan állapította meg, hogy az arca nagyon vörös. Talán a melegtől? Vagy ez a kis idegesség? És kiÜönö* sen az álla alatt! Jézus — Mária! Felemelte az alfát, hogy jobban meg nézhesse a tokája színét, amikor sut togást hallott a háta megett. Férfihang volt. Nézz oda... mindenki előtt... az állat... Hirtelen lehúzta a fejét és szorgrtl másán kezdte vizsgálni a cipőiét. Az ördögbe is! — gondolta magában dühösen, hat az ember nem nézheti meg magát nyugodtan a tükörben? Csak azért is! — fogadkozott magaj hc.z keverék népségének az érzelmes orus~ ’ dalokat, fubáskába öltözve s a könny fahasz- I iáihoz szükséges díszlet egyetlen kellé et j sem hanyagolva el. Az élet csömörében, egyformaságában és kilátástalatiságában durva., könyörtelenek, civakodók és irigyek lesznek. A kifakult egyenruhával egyidőben szint ele- nekik el bennük a mult és hajdani valóbb emberi mivoltuk. A szerelem még könnyű latéií sem, lehelletnyi semmiség, vagy durva kéj meglódult életükben. Közben Arkadij Sesztovot megszereti a sasonu Mária bárónő. Buján virágzik a nagyváros romlott érzékisége, bár Arkadij valójában Verát, emigránstársának leányát szereti. Róla álmodozik akkor is, amikor az orosz hadifogságból hazakerült és dúsgazdaggá vált Erdei Kálmán ügyvédnek orosz felesége* Pulcheria kutyaalázattal hódol be neki. Erdei és Pulcheria alakjában találunk egyedül tiszta és keresetlen drámaiságot a regényben. Az ügyvéd, az okoskodó hajlamú és kissé fáradt európai képtelen arra, hogy megverje az őseinek űzetett sorsát magában hordozó orosz asszonyt. Ezért ez megszökik az első orosszal, akiben ösztönei mélyén megsejti a verést. Idő múltán azonban ismét felülkerekedik az asszony „másik lelke", a kínzói \ felbontja bensőjének viszonylagos egyensu lyát s nyakszirten szúrja Arkadijt, akinél, regénybeli sorsa ezzel lényegileg befejezést r I nyert. Éráéi Kálmán alakjából építhette volna ki az író a regényt valóban hordozó cselec menyi. A köréje csoportosuló eseményekből alkothatott volna talán olyan regényt, amely nek megéreztiik volna élmény-gyökereit, amii most elfednek a tipizált oroszok. Sajnos az irodalmi és filrnklissé benyomó sa kísért az első lapoktól az utolsóig. S < benyomás alól a regény egy-két alakját ki véve, aligha szabadulhatunk. A cselekmény egyre vékonyodó szálakkal köti össze ezekei a hónyt-vetett embersorsokat és nem érezzüh bennük sem egyenként, sem összesen az in magával sodró elhitető erejét. Tehát nem is hisszük, hogy élnek ezek a figurák. Kiszakított filmkocka Kalganov tábornoh emigi áns élete özv. Klein Máméval, pesti hú nyai tatása és halála is. Ilyen a Saljapín-után zó Beljanin, az Amerikába kivándorolt Joszip Herskovics s a többiek valamennyien. Ki szóiéi tolt egyenletességgel peregnek le elüt lünk az események, a pesti házak, körutak kávéházak zürzajos élete. Meghathat és el i lágyíthat jő óráinkban, mint. akármilyen má ;ó olvasmány, de mesterkélt művészi igaza, nem hihetjük el. Megvan benne minden ke1 lék, ami a jó, látványos, kiállitúscs Jilmhe: kell, de mint regény, nem nyitja fel szeműn két egyetlen mélyebb, emberibb távlat fe Az intelligens ember LORINCZI LÁSZLÓ NOVELLA],- va . .. biztosan valami betegség, vágj t esetleg nem jól táplálta ... azután . . a bánatában berúgott,., valami pocsél a pálinkától, persze... amikor hazatért t részeg fejjel vasvillára kapott és ; másik lovát is agyor.szurta... A homloka ráncba szaladt és ilsmé t hátradőlt a széken. Rosszalóan pislo t gott. Persze, persze... ha valaki ré í' szeg... tökéletesen elveszti a fejét Pedig hát azért van az embernek esze » hegy gondolkozzék... még pedig logi : kusan! i Erélyes mozdulattal verte le szivar / járó! a hamut. Mi is lenne a világból í ha mindenki úgy használná az eszét mint ez a fuvaros is! Minden rend fel fordulna, anarchia lenne... persze i anarchia — kapaszkodott a szóba é: diadalt érzett, hogy íme, ö tnifyen okos * rögtön megtalálta a megfelelő szót. i Az emberiség szégyene, hogy ilyes; ni! előfordulhat — kezdett mérgelödn
