Ellenzék, 1940. február (61. évfolyam, 24-48. szám)
1940-02-25 / 45. szám
10 ELLENZÉK 194 0 február 2 5. KÖRMENDI ANDRÁS: Az ui művészet problematikája (Befejező közlemény) Francia földön a művészet mindamellett továbbra is megőrzi folyamatosságát. Az ide• gén vérkeveredés, ami Gaugin es \ art í’Ogh művészetében érte, sem Lépes letériteni egyenes útjáról, ami a problémák belső festői szempontból való továbbfejlesztése. A francia művészet útja Toulouse-Lautrec-en. Bonnard• on és Matisse-on keresztül Deraing-ig. Braque• ig és Dufy-ig folyamatos vonalban fejlődik tovább. Megteszi mindazokat a fordulatokat, melyek az uj művészet fejlődésének az utjai, anélkül, hogy alapvető attitűdjét egy pillanatra is feladná. Mindazonáltal a modern művészet megszűnt kizárólag francia ügy lenni. Európai, emberi ügy lett és ezáltal nem zárhatta ki tényezői közül azokat az erőket, amelyek idegenek a gall szellemtől. És ezek: egyrészt a szláv-germán miszticizmus, másrészt az ibér-olasz nihilizmus. A franciák ezalatt szorgos kezekkel bontogatják tovább az impresszionizmus szellemi hagyatékát. Az első posztimpresszionisták lázas tevékenysége kissé alább hagy s inkább a jelenségek nagyobb körére igyekeznek kiterjeszteni a posztimpresszionizmus eredményeit. Felújítják az impresszionizmus már-már veszendőbe került értékeit, a festés közvetlen érzéki báját, (Bonnard), avagy szociális, tartalmi hajlékonysággal bővítik a posztimpresz- szionizmus optikáját (Toulouse-Lautrec). Tulajdonképpen ebben a munkában vesznek részt indulásuk idején mindazok, akik közreműködnek az uj művészet arculatának végső kialakításánál. > * • Az impresszionizmusnak s következményeinek a lényege a látás elemeinek esztétikája. A természet és az ábrázolt dolgok helyébe a megjelenés elvonatkoztatott szépségei kerülnek, az élet nyelvének zeneisége, a színek, vonalak, tónusok, arabeszkek érzéki hangja, az, amivel az élet a fülünkbe muzsikál, szemünket megejti. Érdektelenségével a művészet mintegy kihelyezte magát a földi dolgok érdekszövevényéböl, a világot, mint elvont erők látványos játékát szemlélve, függetlenítette szellemét a test ítélkezéseitől és végleg elmosta a szép és rut, méltó és méltatlan közt meglévő határokat. Innen, a világ érzéki elemeinek elvont vizsgálatától az elemeknek és érzéki világtól merőben függetlenített használatáig az ut már csak egy lépés. Nincs kevesebbről szó, mint megfordítani a művészet szekerének rudját. Hogy a művészet ■■— amely az emberi esztétikumból kiindulva hatalmas Ívben befutotta útját és visszatért ugyanoda, ahonnan elindult — elrendeződjék, felszedelőzködjék egy uj ut megtételére. ' ’ y ' ** 2 ' A művészetek eredeténél kétségtelenül az ornamens áll. Úgy látszik, hogy útját a magasba — a minél teljesebb illúzió irányában — csupán addig folytathatja, amíg nem szakad el gyökerétől, ahonnan kapja a tápláló nedveket. Mihelyt ez a kapcsolat megszűnik, menthetetlenül visszazuhan oda, ahonnan ; jött: az emberi lélek és látásmód alapvető \elemei közé. . .. * * Nyilvánvalóan ezt történt a Krisztus utáni századokban a görög—latin művészettel és e folyamat utolsó akkordjainak voltunk tanúi mi is. Láttuk, amint meteorszerüen zuIdőszerű konyvujdonság! / Kerék Mihály: A magyar foldiíértlés A kiváló felkészültségű szociografus, hatalmas összefoglaló munkájában elénk tárja a magyarországi közélet egyik vajúdó, egyre sürgetőbben megoldást követelő problémáját: a magyar földkérdést. A hatalmas, több mint 500 oldalas könyv három főrészre oszlik: 1. A magyar földkérdés története. II. Érvek- ellenérvek. III. Uj földreform. Egészvászon- kötésben 313 lej az Ellenzék könyvosztályá* ,b&u Kolozsvár, Piaţa Unirii» Xvdckxo han alá a művészet, egyre fényesebb ragyogással és sisteregve olvad bele a léleltbe, ami kibocsátotta. Láttuk: a felszabadult esztétikai elemek mint oldódnak fel egyre jobban tárgyiságuli kötelékei alól. mint válnak el hirtelen a tárgytól, mint lélek a testtől a halál pillanatában, mint lesznek független, önálló erőkké s indulnak meg valamely egyelőre ismeretlen irányban, ismeretlen célok felé. A jelenségek tulajdonságai, amelyek egyre önállóbb életre kaptak, mint alakulnak át \ egyszerre ornamenseklté és az ujjmutatás, amely eddig visszafelé irányult (az eredet jelé), mint fordul meg és mutat előre: a célok irányában. A posztimpresszionizmus legtávolabbi alkotásaiban is megtart ja kapcsolatait érzéki eredetével. Ott is, ahol a legközelebb áll ahhoz, hogy ornamessé váljék, érzéki emlékeinek képét igyekszik azonosítani az elkövetkező ornamenssel. Az ölelkezés, az egybeolvadás nagy pillanata később következik el; a nász, amelyből uj arccal emelkedik ki a művészet. Ez a nász természetesen majdnem szimbolikus csupán. Mint a madár, amint röptében érinti mellével a vizet, úgy érinti egy pillanatra a művészet Ívelése az emberi lélek legmélyebb vizeinek tükrét. A vonalak egy pillanatra mint tiszta festék jelennek meg. A formák egy pillanatra redukálódnak köbökké és négyzetekké. A következő pillanatban a művészet már fel is emelte fejét és megkezdi lassú útját az uj megszervezödés irányában. A kultúrák alakulásánál és fejlődésénél állandóan visszatérő jelenség, hogy valamely kultúra idegen kultúrák idegen formáiból meríti indítékait. Az élet minden végtelen változatossága ellenére végtelenül egyszerű. A legkülönbözőbb jelenségek forrásánál gyakran állanak azonos indítékok és a legnagyobb távolságok ellenére gyakran kerülnek a legkülönbözőbb utak ugyanazon hatóerő irányába. [^tagadhatatlan, hogy az uj művészet végső és döntő fordulatának megtételéhez az indítékot az afrikul művészettel való találkozása révén nyerte. Ámde, hogy képes volt <zt (. hatást felfogni, az egymaga bizonyíték a bizonyos szempontból analóg beállítottság mellett. A természeti népek művészete a fejlődés kezdeti stádiumának valamelyik fokán megrekedt művészet. A négerek művészete körülbelül ott áll, ahol az ornamens elsőizben érintkezik a természeti formákkal. A művészet archaikus módját űzik — amiképpen az óegyiptomiak — csak természetesen elkor- csult, vad, torz, szenvedélyes formában, ám nyilvánvalóan a frontalitás és a primitiv ritmus ugyanazon törvényei szerint. A formák — akárcsak Egyiptomban — roppant kifejeződi és életteljesek, mindazonáltal nyilvánvalóan őrzik ornamentális eredetüket. Kétségtelenül leolvasható róluk a születő kultúra formai fejlődésének útja, az ornamens életrekelése, ami minden esetben az első lépés a művészetek utján. Homlokegyenest ellentétes irányú művelet ez, mint a posztimpresszionizmus „stilizálás“-a, ami a formák erőszakos ornamenssé alakítását jelenti. A szellemi fejlődésnek ebben a pillanatában, amidőn ily akuttá vált a lelkek szomjúsága a dekorativizmus, az ornamentika iránt — ez a találkozás az élő ornamens benső kifejezőerejével kinyilatkoztatásként kellett, hogy hasson. Egyszerre nyilvánvalóvá vált, hogy az ornamens magában hordozza egy kezdődő élet minden lehetőségét. Az ember hirtelen önmagára eszmélt, ősi, homályba merült emlékek sejtései támadtak fel, nyomában pedig vad hit és ujjongó öröm. mintha meglelték volna a bölcsek kövét, amely mindent arannyá változtat. A futuristák, a kubisták, a dadaisták vad harci kedvvel, mint győztes fegyvereket szédülten csóválták fejük felett a művészet szerkezetének kiásott alkatrészeit és bősz csatakiáltásokat küldtek az ég felé. Csal: amikor az alkatrészek önmagukban véve hasznavehetetleneknek bizonyultak, fújnak takaródul és visszavonulva riudt magányukba, nagy igyekezettel próbálják összeilleszteni azokat és elindítani a művészetet valamely uj utón. A legújabb idők művészetének lényege ezekben a próbálkozásokban rejlik, összefogni az elemeket és megindítani egy benső, önmagából folyó megszervezödés irányában. Az úgynevezett absztrakt művészetek, mint azok, amelyek megőrizték a hasonlóságot a természeti formákkal, mind magukon viselik egy ornamentális mag jeleit. Azt a konkrétumot, amit a formáknak ez az újjászületése jelent, a művészet ma már képtelen lehányni magáról. Nemcsak Picasso művészetében, aki Braque-al karöltve vállalta a világ ojitikajának megszervezését, nemcsak Malis- se-nál, aki annak dacára, hogy a legtöbbel őrizte meg a tiszta gall festöiségböl, színeinek, arabeszkjeinek pozitiv ornamentikájával tisztán képviseli a mát, avagy Derain- r.él, aki a múlttal ölelkezve formáit hallatlan pozitivi fással telíti — de Dujy-nél, Rou- ault-nál, Modigliani-nál, a szürreálista Max Ernst-nél, Paul Klee-nél, Chagall-nál, vagy az olasz Chirico-nál, mindazoknál, akik az érzék és tehetség valamelyes jelével űzik művészetüket, mint közös jegyet nyilvánva. lóan felfedezhetjük a formák ornamensszerü jellegét. Azokon a különbözőségeken túl, amelyek az ideológiák, temperamentumok és vágyak különbözőségei, olyan benső egység ez, amely éppoly döntően és elkerülhetetlenül írja körül a ma művészetének határait, amiképp az bármely időben történt. Az, hogy ebből a talajból, amely egy keletkező stílusnak minden alkotóelemét magában hordja, egy uj művészet fog sarjadni, méltó az elődeihez, egészen bizonyos. De, hogy mikor következik ez be, emberöltők vajúdó forrongása kell-e még hozzá, avagy néhány szerencsés esztendő, erre a kérdésre választ halandó ember nemigen adhat. A KESERVES Irta: SZABÉDI LÁSZLÓ — Készüljön, — mondja egyik fennforgódó a keservesnek. — Harangoznak. A keserves, Varga Elekné, a nyitott koporsóra néz. Abban az ura fekszik. Ráborul, fejtől. Eltorzitott arc, csúnyán meghasitott száj mered onnan reá. Éneklő hangon tör ki belőle: — Bajusz, bajusz, be ősze vagy zúzva, bajusz! Tétován megsimogatja halott vállait: — Vállak, vállak, soha többet nem látlak! A derekához ér: Derekam, hasábfám! A csípőjénél megáll: erejét veszti, ráros- kad és zokog: _ — Übhühü! •' vlj-J 'Aztán tovább halad. A ~ térdénél ismét szólani tud: — Jaj, lelkem angyalom, darabom, galambom. — A lábánál nyög: — Lelkem kinos hálótársam! Indul vissza, némán. Csak amikor újra a halott csípőjéhez ér, akkor roskad le ismét és zokogásba tör ki: — Übhühü. Ühhühü. El akarják vonszolni, de a koporsó fejéhez vánszorog: — Elek, Elek, lelkem gazdám, sokszor voltál jó is, rossz is. Most megérkezik a pap, meg a megter. Leszegezik a koporsó fedelét. Rózsálit, a halott leányát félrehivja egyik fennforgódó asszony. Suttognak. A leány odamegy az anyjához: — Édes, hol a rizskása? Az mintha nem is hallaná. Egy fecskét pillant meg, amely merész szögekben cikázik a ház felett. Eszébe jut egyetlen katonafia. Elnyújtott, éneklő hangon kezdi: — Fecskemsdár, vidd el a levelem, mondd meg neki, jőjen haza, mert meghótt az édesapjaaa... Észreveszi, hogy a pap készülődik az imádságnak. Elhallgat. Amig az ima tart, csak csendes nyögése hallatszik. Igyekszik odafigyelni a pap szavaira, de csak egyet-egyet ragad ki belőlük: korai halál . . . véletlen baleset ... az Ur akarta így volt, igv. Már az utolsó kenyeret is bevetette a sütőkemencébe, felhúzta a kemence ajtaja elé a forró perjét, amikor odaállitott az ura: — Hány kenyeret vetettél Grizsel? — Amennyi van, mind ott van. — Asszony, mondd meg, hány kenyeret vetettél? — Amennyi van, mind ott van. Ne üsse mindenbe belé az orrát! Örökkétig avval ette, hogy nem süt-e kenyeret, vagy egy cipócskát valamelyik szomszédasszonynak. Hiszen igaz, sütött — legtöbbször Zsuzsikának — de annyija tán neki is volt, annyit ő is megérdemlett, eleget dolgozott hajnaltól késő estig, hogy a szeme gu- vadt ki. Aztán nem is mindig sütött, csak vagy egyszer-kétszer, de zz az ember örökké benne lakott a tudhatnékjával. Most is, mint egy csökönyös állat, folytatta: — Mit kapsz te Zsuzsikától, hogy mind hordsz neki? — Mit ebeg ke? Hogy én hordok? — Idegennek hordsz a háztól, Grizsel. Mondd meg, hány kenyeret vetettél? — Ne mind fújja, mert elönt a méreg. Hát tolvaj vagyok én? Hát lopom én a magáét? — Miért nem mondod meg, hány kenyér van a sütőben? — Amennyi, annyi; majd megtudja idejében. ‘ ' Hanem az ember nem akart tágitani. Megfogta a varizslóvesszőt s hányta szét az ajtó elől a perjét. Hogy 5 majd megnézi. Mintha menne avval valamire s nemcsak elrontaná a kenyeret. Az asszonyt hirtelen harag lepte el, megragadta a vasalt perjevonót 8 az ura arcába csapott vele. Végén fogta azt a becstelen hosszú nyelet s a vas olyan súllyal talált az ember arcába vágódni, hogy az azonnal felfordult. Lábra nem is állt többet soha. Orvosolták eleget, de közben vérmérgezést kapott 8 elment. Most viszik éppen. A pap imája s a mester éneke után a lezárt koporsóval lassacskán döcögött a tehénszekér. Utána a gyászos gyülekezet. Csak néhány fennforgató maradt vissza; férfiak, hogy elbontsák s elhordják a ravatalt, asz- szonyok, hogy süssenek-főzzenek a torra. Megyen a keserves, mindig pontosan odatuszkolják az őt megillető helyre. Nézi a tehénszekeret, ahogy kifordul a tárt kapun s elsirja magát: — Jaj, Elekem, Elekem, ödenem, Rózsálim, Jámborom, Rendesem, kis kurta teleken. Most már övé a Jámbor is, meg a Rendes is. Szép két tehén. Jó gazda volt az ura. De vele mindig éreztette, hogy szegény leányul vette el. Minden szavából kitetszett, hogy ő itt az ur, itt minden az övé. Még a kenyérsütésbe is beleszólt, úgy őrzött előle mindent, mintha éppenséggel a ház tolvaja lett volna. De igazán, hány kenyeret is vetett csak? Hetet. Persze, hetet. Abiza nem, mert nyolcat De biza mégis csak hetet, meg egy cipót. S az ura ebbe belehótt. Meg jól kijön a szavak vége: cipót, meghótt. Sohase tudta meg, hogy a cipócska Zsuzsikának készült, hálaistennek. Valaki beléülközött. Felrezzen. Meglátja maga előtt a tehénszekeiet s elbőgi magát: jaj. S anélkül, hogy tudná, mit mond: — Hetet sütöttem s egy cipót, hálistennek, hogy meghótt! Egy-egy asszony csak nehezen tudja elfojtani a viháncolást. Valamelyik odaszól Rózsáknak, aki történeteset semmit sem hallott: 1
