Ellenzék, 1940. január (61. évfolyam, 1-23. szám)
1940-01-28 / 21. szám
12 tUy toilnr uirţhah. ^919 >DDuár *i7-én. VELENf#K I Vi 0 január 2 H. ADY ENDRE Irta: MÓRICZ ZSIGMOND Életem egv ik legsúlyosabb élmé Ilye ö. Alagam, küzdve a Mennem ki nem tisztult esrmekkel és akaratokkal, ve le. mint késszel találkoztam, lendületének legmagasabb ivén s azonnal varázsa alá kerültem: mint a szerelembe esett, a zsibongó érzések egész szimfóniájával engedtem magam át neki egész életén át s még sok é\ ig, egész a legutóbbi hónapokig. Ma szinte nincs is jogom szóluni róla:, mert mint a kiábrándult szerel* mes, önmagamat gyötrő pörölyözéssel zúzom benne mindazt, amit fáj tudomásul vennem, de viszont tisztábban ér- stem a nemes ércet, a nagy és tömör jelentést, amely miint Phárost emeli föl s mint egy izzó emléket őrzi életünk silány és kavargó napjai fölött. Aki ily nagy és ennyire szuggesztiv: még akkor is szent és sérthetetlen Telkünknek, ha ö maga ábrándít ki magából. ţ Ha ily nagy és ragyogó: mi vagyunk a kicsinyek és szürkék, ha nem tudunk hozzáig nőni. . * I Ady Endre elsősorban is rendkívüli egyéniség volt: biirta azt a mindennél becsesebb tulajdonságot, amit csak némely szép és igéző asszony bír, hogy anélkül, hogy valamit tenne, azonnal magára fordít minden szemet s mindén szivet: valami példátlan báj, optimizmus és lelkesedés volt benne. Csordultig voit töltve csodálatos életérzéssel, amely kisugárzott belőle, parázslóit és valóban melegített: a legfakőbb s legfáradtabb emberek körülötte, mintha ozónba kerültek volna, saját képességeiket felfokozva érezték s ál- mélkodva gyönyörködtek önmagukban, hogy ök ennyire okosak, helyesek, szellemesek, ilyen nagy pcrspektivájunk, ilyen mély életfilozófiáinak az Ady Endre jelenlétében: nem ismertek magukra s mindig úgy emlékeztek vissza, mikor már régen elfeledték a szavakat, amiket hallottak s mondtak, mint valami nagyszerű jóérzésre, amelynek még az emléke is édes mo^ solyt hoz. I Ez a tulajdonság egy költőben mindenesetre a legfőbb, amit az ember embertől várhat. Szomorú szoba volt az életünk, szürke, unalmas, szeliözetlcn. A por leszállt és semmi meg nem mozdította, súlyos kőszikla volt minden parányi porszem és a lélek úgy bukdácsolt rajta, mint egy köves, sötét barlangban: hirtelen azonban minden kiderült, ragyogni kezdett, üde illat áradt, vidámság, tá gas boldog mezőkre nyílt kilátás, szép jövő s zavartalan béke és boldog forradalom s mint egy föléledő sas szállt fel a lélek, hogy szokatlan horizontról nézze az életet: s ha szemét megdörzsölte, egy rossszagu korcsmában ült, éjfél után, kábult fejjel; de ott volt a költő, szép nagy esett fejével, nagy, lobogó s ámult szemével.-. Ezt a csodát senki nem fogja elvi- tathatni Ady Endrétől: az élet igenlé*« sének ezt a hallatlan varázsát. * Az író azzal hat, amivel mint ember él: írónak az élele az írásában teljesedik ki. Nyílt s tudatalatti erényei s bűnei és maga az élet nívója, mely adatott neki: csak ott tör ki salakta- tanul s egészen, a betűin keresztül, Nézd meg az írót abban, amit ir s megismered: őt magát. Az az igazi, az az egyetlen, az a fötétlen: tunyának ismered? lankadtnak s szenvedélytelen* nek? Hogyne volna az; mikor írásában mindent kiélt s kitombolt magából... Ady Endre amit napjai libegősében nem birt felégetni magából: verseiben árasztotta ki. Ady Endre mindenkinél fokozottabban élte azt a művészi elvet, hogy min den érzés és gondolatcsira az életben, csak arrnvaló, hogy a művész művészi értékké verejtékezze. A méh csak m mézért zabái s a művész minden jajt, amit tanul: a művészet jaijává emel. Ady Endre költészetében az az élet igenlés, ami öt, az embert, a meggyul- ladásig fűtötte: még sokkal fokozottabban, művészi értékben ég. Ezért hatottal: s hatnak ver-sei any* nyira divinálólag: nem lehet megmagyarázni azt a lobogó örömet, amit két szó tud kelteni, amit Ady Endre leír s amit minden szava fel tud ébresz teni abban, aki rezonálni képes reá. Egy-egy Ady-kötetnek ugyanolyan édes illata van, mint egy tavaszi boldog rétnek, egy valódi szénakaszálásos berkes, virágos, csobogó érpatakos magyar mezőnek, tele a természet min* den felszikrázó szépségével s lehetőségével s a magyar élet minden keserű és ostoba hiányával... Az Ady szavak mint a rigófütty csat fognak s az Ady-stréfák mint a természeti képek hatnak s az Ady-versek* ben egy-egy valóságos természeti je tenség, vihar és széifuvás és napsütés élnek. 1 Ady Endréből, a költőből valami bal lattan s ezervoltos feszültségű idegerö árad, omey ha bekapcsolódik saját idegéletünkbe: akkor mindnyájunkból egy fokozott Ady Endrét csinál: innen az a bel dog rajon gás, amellyel Adyt az egész ifjúság szeretni tudja. * .... De az ember egyszer csak megöregszik: együk napról a másikra. Hs akkor saját életelveit akarja megtalálni abban, akit szeret: s ha nem találja, dühödt begubőzás.tel szembe. Fáj nekem, hogy oly hamar meghalt. Fáj nekem a sok bor, amit megivoít. A sok cigánykodás, amivel megélt, A sok szív, okit magába bolondrtott. A sok Ur, amit be nem töltött. A sok szétszórt szem, amit eltékozolt. A sok kalász, amit egybe nem gyűjtött. Fáj nekem, hogy annyian szeretik, hogy « szive közkincs: féltékeny vagyok, mint egy férj, aki még többre s még feljebb fokozná minden erőit s még iobban le* zárná csak magának... az együttélés és egymásra utaltság súlyos para- doxona. De mikor tapsolják, de mikor a szemek csillogni kezdenek a bűvös sorok hallatára, de mikor egy nagy terem lobogó arccal s szívvel liheg varázsló s ziim-züm szavaira: okkor büszke vagyok, mintha csak az enyém volna: nézzétek csak, figyeljétek csak: az éa édes szavaim ezek, az én drága gon* dolataim ezek, az én egyetlen szivem ez s csak az enyém és ti mindannyio- tokat megveszejtelek vele s a bűvös hínárba viszlek: az én barátom volt ö, a költő, én fedeztem fel magamnak s én lobogtatom előttetek s ahol egy hangját halljátok, ami megcsillan s fel sikolt, mint a sirály és megzendiil, mint az Avardomb kincse: azt tőlem kapjátok... A szerelmesek ez az önzése mindannyiunkban ott van, akik egyszer megkaptuk őt: és bányán és hányán és hány ezeren s millióan megkaptuk és hány százrniliióan meg fogják kap ni a jövők életeiben: s ebbe csakúgy bele kell nyugodni s ezzel fokozni kell a kéjt, amit szerelme ad. (Az „Ady-Muzeum" I. kötetéből.) Szél verte a fákat s a Dunán a komp nem mehetett át. Óriási kazallá megrakott búzás• szekér állott a parton, a lovuk már lefelé fordultak a lejtőn, mikor megjött a szél. Minden percben várták, hogy felborítja a hirtelen viher a szekeret. A kocsis fiatal legényke volt, nem tudta most, mit csináljon, csak a fejét vakarta s nézte a Duna színét, amelyet fürtös gubává borzolt a szél„ Gyüjjék mán András bátyám — kiáltott egy sovány, fekete emberre, aki a parton szél ellen baktatott, felfelé ment a szőlőbe $ kapát vitt a vállán, — Szél van — mondta neki a kocsis. ■ —- Szél —r szólt a fekete ember s körülnézett. — Most mit csinájjak kérdezte a legényke. A csontos ember hallgatott» — Fusd a halált, öcséin. — Ha lehetne .— nevetett a fiú, ; ^ —— Lehet. * j j Kövér, vidám ember állott meg mellettük, városból jött, tarisznyával s jókedvű volt, mert bort ívott. — Mit mond koma? —- kérdezte e fekete munkást, Ez megismételte: — Aki ember, fussa a halált, Aijó vóna, ha lehetne. 4*. Én má kétszer megfutottam, meg is szabadultam* mpst is itt vagyok. Hosszú csönd. —r Hun futotta meg koma? A feketeképü munkásember lassan ránézett a kék szemű kövérre: — Emlékszel-é. Mikor a tanyai urasógtul való szobajánv férfié ment most valami harminc esztendeje . . , — Télen . ... — szól gondolkodva a másik. ; __ Télen. ( A kövét nevetett, mert a kövérek mindenen nevetnek, mert bennük vau az egészség és. a siker, , ■■ —. C-pfiiltak — mondta. Be, /: -, ... ■■ ... , • v Fusd a Halált! Irta: MÓRICZ ZSIGMOND A legényke nagyon figyelt, fejét csóválta. — A Dunába? — A Dunába — s a fekete ember lassan mesélt. — Tél volt, nagy tél. de a Duna még nem állt be. At kellett menni, esküdni, a vizen, a faluba, a templomiba. Zajlott... fíijta: gyere András*. Mondtam• nem megyek... Gyere, azt mondják, te jól tudsz a kompon dógozni... De valami megfogott... Csak így visszanéztem, mintha valaki lett i'ón a hátam mögi... fogta a gallérom.,, „ne menj!"... Nem mentem... A legényke megborzongott, hideglelősen nevetett s megdörzsolte a kezét: — Nem ment? — Nem. *— Megállotta. — Valami megfogta a szivem, hogy no menjek s nem mentem... Még a pártra sem jöttem ki... Csak azután hallottam, hogy a ladik felborult s mind bele fúltak... A Dunára néztek s látták, mintha a nagy jégtáblák úsznának a színén. Megborzongva néztek a viharba, a vízbe.. — Hát... nincs gerendája — mondta a legény 9 a nagr vízre intett. A kövér ember nevetett: — Eh, fenét adok én arra. Ha itt a halói* itt van A fekete ember felemelte az ujját: ' —- Mikor hint voltam a Fehlen... A kövér belenevetett a szavába: — Komám, olt is ki tudta kerülni a Halált?... De a fekete nem ne-vefett. — Ott nem kerülte ki senki, csak én. — Nnno, én is itthon vagyok — mondta fo^zegyről a másik* , — Te itthon vagy... mer hazakerültél... én it then vagyok: mer kikerültem!... — Ott is megszólította hátulrul?... A fekete hallgatott, aztán ridegen, élesen mondta: — Az orosz fronton vót... Mondja a had- nagyur... mikortájt az a pergő tűz divatba gyiitt... „vigye ezt a cédulát András, a kapitány urnák, de rögtön, a tiszti fedezőkbe vannak..." Megállók... hát szól valaki hátulrul, csak igy a semmikul... megiszonyodok... Aszondom: „engem hadnagyur ne külgyön mámmá..." ,,Mér?..." „Mer én nem mehetek..." „Tán fél?..." „Ne kérdezze hadnagy- yr. tuggya, hogy- én nem válogatok, én mindig kimegyek, ahová csak kell. de most nem mehetek..." Káromkodni kezdett... „Nézze hadnagyur, mán én eccer vótam igy fiatal koromba.. " s elmondtam azt az istóriát. itt a ladikkal... Hát elhallgatott: „No, azt mondja, babona!... majd elviszem én..." A fekete ember nagyon fel volt indulva, a szeme csak úgy égett, a torka kiszáradt s nagyot nyelt. — Én koma, utána se néztem, csak egy fertály múlva, mikor hallom a nagy robbanást: „no, mondok, ezek készen vannak03. Hát bizony teli találat volt, belevágott a gránát a tiszti fedezékbe s széthordlo mind... Ott veszett az én hadnagyom abba a percbe., mikor belépett, meg az őrnagy, a kapitány, meg még egy hadnagy, meg két őrmester... —- Meghaltak — szólt a kocsis. — Még a miszlikéjüket se szedte ossza senki... Elhallgattak. Akkor a Dunán átkiá!lőtt egy hang: Béé.,. Fardizsd a szekere* a fali alááá A kis kocsis odanézett, megismetre a gazdája hangját s a lovak szájához nyúlt. Csakugyan jó lesz a partosról elfordulni a, fái: alá, ott a széliül is védve lesznek. Mindjárt rángatni kezdte a lovak zabláját... A szél el kezdett pogányul vonitáni, n búzakévéknek nekifeküdt, mindjárt leviszi most az egészét a Dunába. A kövér nevetett: *■ "v — Segítsünk koma, a gyéreknek. A fekete ember letániasztótta a kapái, de akkor mintha a hála megett súgott volna valaki. visszafordult. Senki se volt... Megiszonyodott... Fel a kapát a vállra s el innen, vissza se nézz, majd elmondják mások... De a kövér koma újra szólt: Gyeremán. — Nem megyek. — Ej, mán megint a fíaláltui félsz? A fekete hallgatott. — Hisz akkor többet nem vagy emí-er. ha mindjárt megijedsz. A fekete hallgatott. A kövér nevetve szólt rá: — Fogd csak azt a hátulsó lőcsöt, mert mindjárt feldiil .. Mintha kötélből tépte volna ki magát, a szekér alá állott s a vállát a lőcs alá vétette. De a szél abban a percben felborította a kazalt s ő alábukott a keréknek. A kövér kiugrott s csak később nézett körül, hol c koma... A kocsis ijedt arccal jött slő a lovak tut. — Aláfordult? A kövér ijedten, dermeáten vizslatta. Mire lehányták a kévéket s a szekerét elfordították, halott volt... Sokáig nézték iszonyodva. — Eltört neki a csigolyája — mondta a kövér. A kocsis levette a kalapját félelmibe. — Pég nem akart jönni. Maga uszított a... A kövér is levette a kalapját; nagyon sápadt volt: — Mán ü odavót szánva, öcsém... Kétszer kikerülte.* harmadszor megváltott minket^ ■ ■ ■
