Ellenzék, 1939. december (60. évfolyam, 278-302. szám)

1939-12-24 / 298. szám

&££* NT&KÍMK3BBHC28HMB'

M

a ff if«® ff** ff** ff*

JKLOS GROF

Irta Kős Károly

Nemrégiben mondotta nekem valaki:

•' -^Könnyű annak. akinek Bánffy gyerek ry kori barátja ...

Mire én rögtön és fguictilffl ezt te.öltem:

— A szemed világa ...

Ami ugye, elég világos beszéd. De azért éu is tévedtem, amikor könnyelműen vállaltain Bánffy Miklós gróf arcképének megrajzolását abban a tudatban, hogy - könnyű dolgom lesz ezzel az írással. Idestova szint« harminc esztendeje. Hogy személyében címerein s e hossza idő alatt, az ezeréves magyar életnek e talán legzordabb és le&iszo- nyatosabb három évtizedében, a sors különös és kifürkészhetetlen akaratából, időnként, s s legkülönbözőbb munkaterületeken sodródott az én utam az ő utjáha. Sokszínű és sokrétegű embert mivoltának sok oldalát láthattam- meg tehát. Legtöbbször megfelelő távolságból, (s ha így maradt volna képe ben- , nem, bizonyára könnyű volna most a dolgom). De voltak olyan ritka alkalmak, amikor megdöbbenve úgy éreztem, (lehet: hamisan), hogy túlságosan közelébe jutottam. S ast hiszem, éppen ez nehezíti meg, sőt teszi lehetetlenné, hogy emberi képét a tárgyija- í-osság nagyképü látszatával merhessem kivetíteni a nyilvánosság elé, azt állítva, hogyr 'íme! ez itt Bánffy Miklós gróf hír képmása. Bevallom tehát őszintén: Bánffy Miklós gróf arcképét én nem is próbálom megrajzolni, még nagy körvonalában felvázolni sem, nţert nem tudok vele szemben eléggé tárgyilagos lenni. De ahogy most, viaszaidé*., ve emlékezetembe az elmúlt harminc észtén» dőt, eszembe jut egy és más, ami történt, szemembe visszavillan egy-egy kép, s lelkemben egy-egy benyomás, abból elmesélek, s idevetitek valamicskét, úgy, ahogy tudom,

■s amifyen sorban eszembe jut. De az nem les* 'is- ő képmása.

. Azt másvalaki kell egyszer megrajzolja.

\ 4 - • .

Gondolom, mindenki elhiheti, ha mondom s leírom itt, hogy Bánffy grófnak nem voltam gyermekkori barátja. Még hallomásból való ösmerőse sem. Honnan a csudából ’ is lehettem volna! i5'

\ Sőt, még akkor sem tudtam, hogy a Vila* gon vsa (s 8 se rólam bizonyosan), amikor hallottam és olvastam egy Kisbán Miklós álnevű fiatal mágnásról, akinek „Nspíegenda“ eimü egyfelvonásosa meglepte és kicsit meg is kavarta a budapesti irodalmi és színházi berkeket. Â darabot nem néztem meg, ahogy ma is nehezen szánom rá magamat színházba menésre. Kiváncsi csupán akkor lettem erre az uj magyar íróra, amikor az „Üj Idők“-ben, a mi polgárcsaládunk természeteses előfizetett és kedvelt hetilapjában, („Farkasok44 chnii novelláját olvastam, A .novellát akkor, (s ma is) a legjobb magyar novellák közé valónak, de mindenesetre a legerdélyibb történeti novellának ítéltem, s ezért érdekelt most már a szerzője is. így tudtam meg, hogy Kisbán Miklós ama . leggazdagabb erdélyi főurnak, a bonchldai

Bánffy György grófnak fia: Miklós14 (síel).

Ezenkívül semmi sem történt. Éléíutjaink . egymástól mérhetetlen távolságban- kanyarogtak " \

■' * ' » ■>-. ? ; ; • y . ' . . • - • VBánffy Miklós gróffal való személyes

megÖsmerkedésem irodalmi alapon történt. Mert ámbár épitész-mérnökség a tanult mesterségem, de zsenge ifjú koromtól kontárko- vlom az irasmesterségben is. Egyszóval, vóít nekem egy kollégiumbeli kedves jó osztálytársam: Bethlen Pali, (a Drági grófnak, á későbbi híresen keménykezü kolozsi kormány- biztosnak, Bethlen Ödönnek fia és Bethlen Györgynek, a volt Magyar Párt elnökének CriJe,8tvfrb%j*l péétí ügyvéd es a

magyar felsőház- ragja), Az o révén jutott | Bánffy Miklós kezébe a* én „Atila kiráíról Ének44 ciraü kézírásos és illusztrált histó- riás versemnek facsimile-példánya. Meg akar.t ösmerkedni a szerzővel és az ismerkedést Bethlen Pali buzgón, közvetítette^ Kolozsváron, a Király-utcai lakásán kerestem fel. Bemutatkozás után elmondta, hogy azért, érdekelte az én Atilla-versem, illetve annak illusztrációi és egyben annak szerzője,, mert ■6 meg egy Atilla-tárgyú drámatémával viaskodik, (Két erdélyi ember egymástól mérhetetlen távolban kanyargó útja a másfél- ezeréve halott hun király révén így találkozott össze először rövid tíz. percre). '

; • • , «■

Most pedig az irodalom virágos és bpkes- séges mezőiről hirtelen átugrom a politika kopár zordonságába, mint ahogyan ezt Báu- ffy Miklós gróf olyan gyakran tette.

Nemrégiben Írtam meg, hogy 1912-ben „Kalotaszeg“ címen képes politikai hetila- T>o.í (!) alapítottam és szerkesztettem volt — Sztűnán. E lapnak talán 7.-ik számában „Egy kajotaszegi máarnás“ címmel. (és álnév alatt) ,’ikkét írtam Bánffy Miklósról. Cikkemnek gyik passzusát idézem itt: , ?

.».• • íörtént, hogy Kolózsyármegve íő'is^ iónjának búcsúznia kellett .árVármegyétől, A főispán Bánffy Miklós volt és o ezekkel a szavakkal búcsúzott?

/

I

V

— A nehézségeknek, összeütközéseknek és súrlódásoknak, melyek Erdélyt érték, sokszor az volt az oka, bogy olyanok beszéltek bele ügyeibe, akik nem értették meg Erdély ügyeit . . . Mi sok százados fejlődésre tekinthetünk vissza; nem engedtünk egy betűt sem törvényeinkből, sem lelkünk parancsából és fenni tudtuk tartani az uralmat s nem kértünk erőt kölcsön senkitől, Csak abban vétkezhetünk, ha elfelejtjük, hogy jogunk van saját földünket, belső életünket é*

otthonunkat irányítani . ,

(A főispáni búcsúbeszédnek est a passzusát annak idején —- 1910-ben —: egy kolozsvári napilap tudósitásában olvastam, kivágtam és eltettem volt magamnak.)

Említett egykori > cikkemben Bánffy Miklósról megállapítottam ezenkívül azt is, hogy „erdélyi politikus44, akire „itt Erdélyben is szükség' volna erőssen.“ (Kőíbevctve meg

Mint ki önnön Dicsőségébe tép

Jézus magához engedte a gyermekeket ';<?

S szólt: senki nem megy a mennyek országába,, fiiig olyan nem lesz, mint e kisdedek*

Pedig tud gonosz lenni a gyermek mosolya is *-*>

Ágaskodnak öröklött ösztönök Vérében — tud hazug lenni és tutxnh És tud lenni kegyetlen —;

Kínzója lepkének, madárnak.

Gyilkosa az ártatlanságnak M agaîeî edzen —. —=

Bukott kicsi angyalok bizony Ők is —, ■

S hátuk mögött messze, messze bizony Túnőökllk jaj ködösen, ködösen j ■

Az elvesztett Paradicsomc

Jézus magához engedte a gyermekeket S szóit. senki nem megy a mehnyék országába* álig olyan nem lesz, mint e kisdedek,

r ... ;■>, "... •

Engem a. fen vök engedtek magükhöz.

A iák, az óriási fák.

Kicsoda ialáihat bennük hibát? <

Kinek ártottak. kinek vétettek őkr Ezek a mozdulatlan, szent fenyők?

Nincs ösztönök, csak a növekedés,

Nincs más szerelmük, egyedül n fény,

Áfát luk járva, — jói tudod Uram Én sem ember voltam, csak tünemény, ők Igazán nem tettek egyebeit Dicsőítettek isten, Tégedet.

És én azt mondtam: sem én, sem músf soha Be nem mehet a mennvek országába.

Míg olyan nem fesz, mini egy ilyen Fa,

És Te Uram, mit cselekedtél?

\ tberos órád ostromával > f

Kiszaggattad Szentjeid erdeiét*

Az én Erdőmet, amely a Tiéd. .

Mint egy Művész, kit untat alkotása,

S vadul önnön Dicsőségébe tép.

Periig úgyis ritkul a koszorúd.

Ember alig zenn már hallefgfát Vérébe fűi lassankinr a világ.

Ez volt a Te valódi koszorúd; v ' „ ’

E holtan is hallefujázó Fák.

Uram, én nem szánom mär az cmhernemei,

Atn't kapott —- megérdemelte tán —>

De méri csonkítod Isten önmagád Ezer esztendő s kilencszer után harminckilenc szörnyű karácsonyán??!

Kolozsvárf 19J9 december 6,

REMÉNYEK SÁNDOR

kell mondanom, hogy sena idézett hetilap»- mat, annál kevésbé idézett és róla szóló cikkemet Bánffy Miklós akkor, sem olvasta, ma sem ösmeri.)

De ime, bizonysága ez annak, hogy a trau- szilvánizmus nem politikai szédelgés, vagy irodalmi konjunktúra-kihasználás céljából, a* inipériumváltozás után kitalált üres jelszó, mint ahogy azt sok kedves iró és honfitársunk szóban és írásban olyan sokszor megállapította. hanem nehányunknak. de Bánffy Miklósnak és szerény magamnak itne bizonyítottan is erdélyi lelkűnkben gyökerező mélységes és kiszakithatatlan hitvallásúnk,,

régcs-régi idők óta , . ,

«•

Ila jól emlékszem, 1913-ban volt „A Nagvur44 bemutatója. Bánffy gróf volt akkor a „Nemzeti Szinház“ intendánsa, tehát (hölgyeim és uraim, jól figyelmezzenek) a Beöthy László magánszínházéiban, a „Magyar Szinház44-ban. Á darab kétségtelenül * féltucatnál is kevesebb legmagyarabb és leg* monumentálisabb magyar történelmi dráma közé tartozik, tehát — (megint figyelmet kérek) megbukott. A bukás okairól most nem beszélek, bár tudtam róla Márkus Lás** lő barátomtól, aki akkor a „Magyar Színház“ főrendezője volt. De, ha Bánffy éa Beöthy nem lettek volna mindketten maker* és gőgös magyarok, a darab nem bukott vb!* st® meg emberi számítás szerint ....

* -f

Egymástól nagy messzeségekben kanyargó életutjaink közös munkában először 1916-bao találkoztak: az utolsó magyar király koronázása alkalmából. Bánffy' Miklós volt a koronázási ünnepségek művészeti kormánybi*» tosa és én szerény-egyike a munkák tervező és végrehajtó közegeinek. S azt hiszem, bennem akkor nagvon csalódhatott kormány- biztos főnököm. Mert bárok dolgokat kellett terveznem a Vár barok-eíilusu kornye* setében és én, a koraközépkor imádója, akkor nagyon utáltam a barokot s nehéz ke* sem sehogy sem járt reá a kanyargó és tört bárok vonalakra. Kormánybiztosom viszont nemcsak kedvelte, de =— értette és érezte is* M barokot ... ’ •

Ez a művészeti stilusok körüli nézeteltérésünk -— gondolom — megenyhült rövid idő múlva már Konstantinápolyban. Bizánc és a törökség művészetének megítélése kapcsán; bár engem inkább a török arehitekto* rának szinte abszolút monumentálitasa és kristálytiszta, logikus mérnöki-műszaki megoldása érdekelt, őt meg — úgy emlékszem — inkább Bizánc dekorativ művészete. „ ^ » ’ ^

így egymás közelébe került útjaink 1918- ban ismét szétváltak és eltávolodtak egymástól, szinte minden kilátása nélkül annak, hogy valaha is összetalálkozhassanak. Bánffy Miklós Magyarországot vállalta és ott aktiv politikai, ill. diplomáciai munkát: külügyminiszter, majd követ leit. Én Erdélyt vállaltam és vele a román állampolgárságot. Munkakörünk azonban, ha más és más helyen, arányokban, irányban és eredményben iá, íészben mégis egyezett: én itt akkor szinté» politikái téren is tevékenykedtem. S olyan eredményesen, hogy hamarosan —— nemzet- árulóvá léptetett elő az akkori hivatott magyar hazafiak nagybölcs ítélete.

*

De ami a sors könyvében be van irva, a*? halandó ember cl nem kerülheti . . „

Talán 1924-ben történt, de lehet, egy es*» tendőveí korábban, vagy későbben is. Nyári időben, az akkor Monostor-utcai újságíró klub kerthelyiségében, s mái vacsora utáa, feketekávénál üldögéltem, írók és újságírók között. S akkor jön sietve oda Hunyadi Sándor, egyenesen hozam és izgatottan fél* rehiv az asztaltól:

—- Na, mi az, Sándor?

— itt van Bánffy Miklós!

Erősen meglepődtem. Kicsit gondolkoznom is kellett, amíg megjárta az eszemet er a váratlan hír.

—- Kolozsvárt?. — kérdeztem viseza, csakhogy szóljak.

— Itt, Óváryéknál. Szóba kerültél a látás szeretne. Gyere át velem.

Á2 óvárv-ház a klubba! szemben, az utet másik oldalán van s nekem nagy kedvem lett volna átmenni. De csak meggondoltam magam,

— Nem lehet, Sándor, Sohasem jártam Óváryéknál, hát most éjjel mégsem állíthatok oda be.

Hunvadi idegesen rágta szivarját:

— Ne okoskodj. Azok nem bugrisok s sí felelősséget vállalom.

Megkötöttem magamat:

— De látod, én hugris vagyok és ilyenkor nem megyek vizitába mégsemHunyadi mérgesen vállat vont:-‘— Szamár vagy. Szervusz.-— Szervusz.

. Ment is már és én visszaültem az asztalhoz.

— Mi dolga volt Sándornak veled? *

kérdezte valók,1 ( ^