Ellenzék, 1939. november (60. évfolyam, 252-277. szám)

1939-11-05 / 256. szám

1 9 3 9 november 5.

m

ELLENZÉK

U

^ LÁSZLÓ DEZSŐ:

Az élei érdekében tesszük

m m m

\w

icn

S'*

0Ä

Ot\

xa

oi

I«

m

ÍR

IŰ

ía

vx

te

u

Á

n

s:

b

,4

i

\

a

j

&

1

__ ! • ■• ' .

,4/ erdélyi magyar szellemi eleiben két korszak záródott le: az egyik az uj életlehetőségeket felfedező ideál iz- mus, a másik a bennünket fenyegető, veszedelmes bűnöket feltáró kritika kora. Az utóbbi években úgy láttuk, hogy az önemésztő kritikán túl egy uj szintézist alkotó építő korszakba jutottunk, Ma a közös értékeket, az élet uj lehetőségeit kell népünk elé állitanunk: építeni ketl azokra az alapokra, amelyeket a metsző kritika feltárt és egy uj közösségi szellem kialakítása" ban fel kell használni azokat az értékeket és erőket, amelyek épeknek bizonyultak a kritika Után. Ettől az uj szellemi magatartástól azt várjuk, hogy uj méltósúgtúüaiot, önérzetet, alkotó képességet öntsön népközösségünk minden tagjába. Ezt az uj szellemi md« gaiariást a külső és belső okok egy" aránt szükségessé tették, A világ min- den életrevaló népe önmaga közös értékeinek és érdekeinek tisztázása és itezieletbentartáisa által máris meg teremtette a maga lehető legnagyobb bel" sö egységét. A felkavart világvihar ösztönös erővel sodorta egymáshoz közelebb az egy sorsközösséghez tartozókat. Az erdélyi magyarság nagy f me- gei az elmúlt húsz év alatt meglehetősen egységes felfogást mutattak és egységes magatartást tanúsítottak, Né' pütik között a pár'foskodásnak, széthúzásnak sembii komoly jeléi nem láthattuk. Ez a nép a szolidaritásnak igazi fegyelmezett iskolapéldáját mutatta. Istennek hála, nem jutott le sorai közé annak a magatartásnak a mérge, amely népünk szellemi intelligenciáját, a kür lönböző intézmények vezetőit oly gyak, ran eltolta egymástól.

Mialatt a különböző magyar intézmények es közösségek vezetői között, annyi leföjtolt ellenségeskedés, nemes és nemtelen harc folyt, a népnek volt annyi józan esze, hogy maga egységes keretet alkotott a széthúzó vezetők körül és minden csoporttól és munkaközösségtől elfogadta azt a jót, amit az tudott adni, Ma már azonban az er’ délyi magyarság nagy egyeteme vádoló tekintettel néz az egymással mégha- 1 sonlott szellemi vezetők felé. A népben ösztönösen feltámadt mély együvé" tartozás érzése sürgetöleg parancsolja, hogy szellemi vezetői, Intézményeinek Irányitól revideálják egymással szembeni eddigi magatartásukat és a nép érdekéB ben alkossanak egyetlen komoly vezető rétegei. Aki mi ezt a sürgető kényszert nem érzi a lelkiismeretén, aki még tovább is tud csoport kategóriár ban, szekta szellemben dolgozni, az nagyon mélyen vizsgálja meg a tulaj= dón lelkiismeretéi: igazán a népünkért vagy csak saját magáért éhe? El heti ismernünk, hogy nem könnyű dolog régi ellentéteket, bűnöket felszámolni, bocsánatot kérni és megbocsátani; nem ;könnyű jól védett kicsiny sáncainkból kibújva egyetemes célokért harcolni a nyílt slkmezön. De mindenesetre fér

flas és a magyar természetből valóban következő. Az erdélyi magyarság fia" tál férfijainak derékhada a lelki ismeret szavára hallgatva, éppen a Vasárnapi Szó hasábjain mutatóit errenézve példát. i

Amikor ebben a cikkben őszinte és férfias nyíltsággal előhozzuk ezt a kérdést és tovább menve, részleteiben is rámutatunk azokra a betegségekre, amelyek mutatják az erdélyi szellemi vezetők ma már túlhaladott pártos szellemét, ezt az élet érdekében, az építés érdekében tesszük. Amikor erről a kérdésről írunk, magunkon érezzük a történelem Ítéletének metsző élét, magunk körül látjuk népünk egységet követelő tekintetét és lelkiismeretűnk" böl feltör a felelősség joga és kötelessége. j

Öncélú erdélyi munka nincs. Minden erdélyi magyar munka igazi célja: népi közösségünk minél teljesebb életsikerre való segítése. Nos, ha ezt a követelményt elfogadjuk., fel kell tennünk a kérdést hogy miéri nines szerves egy’ ség az erdélyi magyarság különböző munkacsoportjai és intézményei között? A felelet roppant egyszerű: azért, mert ezek a csoportok és intézmények nem látták meg kellő világossággal, hogy mind ugyanazt a népet szolgálják, nem látták me a ennek n szolgálatnak óriási felelősségéi, elblrhatatlan terhét. Az intézmények munkájael szűk ül í, Öncéllá vagy a vezetők egyén! céljainak szolgálójává vált: tehát lényegében megszűnt igazi magyar munkának lenni. És ezen a ponton ne keressünk olyan kibúvókat, hogv tekintettel kell lenni a személyi érzékenységekre, honorálni kell az eddigi érdemeket. Ma már nem lehet és nem szabad a mi soraink között személyi érzékenységről beszélni és nem lehet intézményes munkákat egyéni érdemek honorálásával igazi céljuktól, népünk szolgálatától eltért1 teni. Bűnös az, aki az érzékenységgel szánról és aki érzékenységének kielégítését elfogadja. Bűnös az, aki egyéni érdemeket közösségi utón honorál és az, aki az iiyen honorálást elfogadja1. Bűnös, mert az egyén üres érdekét alpja rendeli a közösség nagy javának.

Mi sem bizotv itja jobban, hogy a közösségi munkák mögé mennyi egyéni érdek bujt meg, mint az a tény, hogy nem merünk egymás felett nyílt kritikát gyakorolni. Voltam olyan gyű- lésen, ahol az előterjesztéssel szemben egyetlen hang sem hangzott el, mindenki mindent elfogadott, de a gyűlés után armái inkább feltört a komoly közéleti férfiakhoz egészen méltatlan vénasszonyos szitkozódás, susárlás és pletyka. Az élet elénk álló tényeit nem merjük és nem akarjuk a maguk objektiv valóságában nézni; nem vesszük magunknak a fáradságot, hogy mint tanult emberek a tényékét és kérdéseket minden szempontból, előlegezett iza~ lommal, nagy és bátor összefüggésben

nézzük. Csak a felszínt ítéljük meg, csak a személyi Tekinteteket nézzük, csak a rosszat, az esetleg visszást látjuk és ennyivel meg is elégszünk. Ez a magatartás a közösségi élet súlyos megbénulását vonja maga után. A nyílt kritika helyett a sanda gyanú hangja suttog minden júszándéku komoly munka ellen. Felelösségrevonásról, nyílt leszámolásról, a fekélyek fék tárásáról szó sem lehet. Az ilyen férfias magatartás nem kenyerünk nekünk. Hallod, amint bizalmas társa' sápban a legsúlyosabb bűnöket olvassa egyikünk a másikunk fejére, megvádoljuk egymást, hogy elárultuk a ránk hízott igaz ügyeket, de arra már nincs lelkiismeretűnk, kegy az igyen :veg- rovott, ártalmas emberek ellen megindítsuk a férfias vyift harcot. Habzó szájjal ócsároljuk egymást, óraszámra soroljuk fel, hogy milyen szörnyű hátira n, arad ás következik a másik táborba tartozók közéleti működéséből, de eile' ne nem teszünk semmit: hadd pusztuljon a köz java, de én maradjak meg a magam kis sáncai között, ahonnan olyan jól tudom a nyelvemet öltögetnl a másik felé. J

Ma hallasz egy egészen bizalmas közlést valakiről. Csak egyedül neked mondják el, senki más nem tud róla: csak te és az, aki veled közölte. Holnap már ötven ismerősödtől hallod, természetesen felnövesztett alakban, újabb rágalmakkal kiegészítve. Nem merünk hinni abban, hogy vannak még önzetlen emberek is, akiket a nép iráti' ti felelősség hajt a szolgálatra. Mivel ml magunk igazi kai márszel le mii emberek vagyunk, másról sem merjük feltételezni, hogy önzetlenül szolgál. Az igaz, hogy sok szegény, nagyon szegény ember van Erdélyben s életszin' vonaluk mélyen alatta van annak, ahol mozognia kellene, de talán mégis kel* lene annyit adnunk a tisztességre, hogy egymás közötti első kérdésünk ne a pénzügy legyen. Csak a pénzen felül- emelkedni tudó emberek alkalmasak arra, hogy másokat vezetni tudjanak. Az igazi vezető és irányitó munkát nem lehet megfizetni.

El kell ismernünk, hogy sehol annyi félbemaradt, jobbsorsra, magasabb vagy más hivatásra méltó ember nincs, mini miközöttünk. j

Talán ezért van hogy inkább akadályozzuk, mint segítjük azt, aki magasabb tekintettel és szélesebb körben dolgozhatik, mint mi. Nem annak örülünk, hogy legalább a másik inkább betöltheti a maga hivatását, hanem azt fájlaljuk, hogy ml miért maradtunk kisebbek és szőkébb körre szorítottak? Ha valóban népünkért élnénk, ha annak szolgálata volna egyetlen vágyunk és törekvésünk, boldogan elégednénk meg a magunk szükebb körével, hiszen a szolgálat mindenütt és mindig ugyanaz.

Az igazi szellemi vezetésre, különösen a mostani gyorsiramu közéletben, csakis a kellő rugalmassággal, éberség gél, gyors felfogó képességgel és biz' tos erkölcsi alapokkal felruházott, igazi közbizalomra támaszkodó ember alkalmas. Egyik legnagyobb hiányunk, hogy ilyen közéleti emberrel, nagyon kevéssel dicsekedhetünk; és ha vannak is ilyenek, nem ajándékozzuk meg i két bizalmunkkal, sőt mindent elkövetünk, hogy hútmegelti Intrikáinkkal általa* nos bizalmatlanságot támasszunk mögöttük. De még enné! is nagyobb baj, hogy az egészen fiatal, éppen most munkába induló, sehol semmiben még nem kompromittált vezetőinkkel szemben is ugyanezzel a magatartással viselkedünk. Nem tudunk bizalmat előlegezni, nem tudunk az ilyenek mögé odaálíani, nem tudjuk őket meggyőzni arról, hogy uj emberekkel lehet uj közéletet alkotni.

De ne folytassuk ezeket a fájdalmas és mindnyájunkat mélyen megszégyenítő és meggondolkoztató sorokat. Talán ennyi elevenbe vágó és megítélő példa is elég annak igazolására, bogy még mindig milyen sok betegség van bennünk, hogy még mindig mennyire nem értettük meg az idők szavát-, népünk vádoló tekintetét. Inkább gondoljunk arra, hogy a legsürgősebben le kell számolnunk ezekkel a közéleti bűnökkel, mert ezeknek a felszámolásával nem lehet sokáig várni. Nem lehetx várni azért, mert népünk egyre erőteljesebben fog ezek ellen tiltakozni s ha nem talál a mi soraink között az ő érdekében igazi erkölcsi alapon összetartó vezetőket, maga fog más vezetőket keresni. Nem lehet várni a közéleti bűnök felszámolásával, mivel egyre inkább nő azoknak a vidéki és központi vezetőknek a száma, akik valóban felszámoltak a régi, egymással szemben álló csoportok rendszerével, akik megértették a közös érdeknek mindennél eíöbbvaíó fontosságát. Nem lehet sokáig várni ezeknek a régi bűnöknek a magunkból való kiirtásával, mert még azoknak a lelkében is, akiket a bűnök leginkább megterheltek, ott él és fel"feltör a vágy egy másfajta, igazabb és termékenyebb közösségi élet után* Ma már tehát nemcsak kegyes óhaj és tiszta követelés a felületes itélgetéstöl, rágalmazástól, csoportérdektől, irigységtől mentes uj közélet, hanem mé- lyen megalapozott és egyre erőteljesebben kibontakozó uj élettorma, amely alulról fesziti azt a világot, amelyik ezeket még el tudja tűrni. Akik még mindig gyakorolják ezt az életformát, szók az egészséges, mindeuirányu nép- közösségi életnek az igazi kerékkötői, azok a kibontakozó uj belső magatartásunk legnagyobb ellenségei.

Lehet, hogy ezek a sorok heves tiltakozásokat, mély ellenszenvet fognak kiváltani: de bár minél több kelevény“ he vágnának bele és minél több bakié-• riumielepet tárnának a napvilág elé. Sokkal jobb, ha mi magunk ítéljük meg magunkat és ezt az ítéletet komolyban véve, férfiasán uj élet felé fordulunk, mintha majd az idő ítél meg bennünket. Pedig ez tehet a sorsunk, ha még késön sem látjuk meg, hogy miképpen kellett volna e türelmes nép szellemi és közéleti vezetőinek, népük felelősségteljes szolgálatában, megialálniok egymást. j

Közírói fe

Időszerű, hogy a nagy társadalmi átalakulások, az uj vezéreszmék megfogalmazásának korában tartsunk futólagos szemlét azok fölött, akik ha nem mindig okai is, de legtöbb esetben igen alkalmas eszközei a korszerű gondolkozás terjedésének.

Minden megújhodásnak első sorban tartalmi újjászületést kell jelentenie. Egvetien gondolatot sem állíthatunk, inig igazságáról, következtetési helyességéről meg nem győződtünk. A köz* iró, ki célszerűen felépített társadalmi rendet, okszerű közgazdasági életet, érkötési és művészi kiegyensulyozódást tart népe elérendő eszményének, egy pillanatra sem tévesztheti szem elöl magasztos céljait. Ez a meggondolás törvényszerűen hozta magával, hogy a sikeres munkáért az utolsó tollvonást is összhangba kelt hozni bensőnkkel, felfogásunkkal. Innen származik az egész szellemi élet átfogó ellenőrzése, a rég megfogalmazott igazságok újra- szövegezése. így született meg a közírók hitvallása, mely áttekinthető ősz,’ szefoglalás nélkül, mondhatni: hal Igától aoos megegyezés utján, egyszerre a közélet központi irányitó eszméje leit.

Jobb, mint egy évtized elkeseredett

küzdelmébe került, inig a változott viszonyok által parancsolt vonatkozások tudatossá váltak és majdnem még egyszer annyiba, míg a tudatos kötelességek áthághatatlan erkölcsi törvénnyé szilárdultak.

/Has lett az újságírás rendeltetése. Míg eddig az Ínyencek kíváncsiságának kielégítésére, mintegy akaratnál" kuli értesítő szervül szolgált, ma már a közérdek eleven, fájó teíkiismeretc lettl Eddig minden nemesebb törekvése arra irányult, hogy — az üzleti érdekek szem előtt tartásával — lehető Iegkiio- gástalanabbul kiszolgálja az olvasót, akit úgy tekintett, mint akivel kereskedelmi kapcsolatokat tart fenn.

Az újságírás, mint hírszolgálat, értesítő jellegű eszköz, a gépmüveltség, nevezetesen: a rádió, távolbalátás, távbeszélés tökéletesítése, illetve általános elterjedése következtében sokat veszít ebből a szerepéből. Versenytársai időben megelőzik, térben felülmúlják. De mint irányító, közvéleményt alakitó, népi követeléseknek, népi akaratnak erélyesen hangot adó szócső, a jövőben még jelentősebb lesz.

Az újságíró ma nem kiszolgál, hanem oktat, óv, megró, ellenez, buzdít, fejteget, ezrek helyett töpreng, hogy azok, rajta keresztül, kétségek nélkül láthassanak. salak nélkül jussanak az eszméhez. Semmiképen sem volna összeegyez- telhető a közírói erkölcs uj alapelvivel, hogy a véres drámának törvényszéki tárgyalása — ami úgyis holt anyag — arra használtassék fel, hogy kéje- legve vájkáljanak a gőzölgő vérben és emberi szenvedésben és ezitai tompítsák embertársaink természetes erkölcsi érzékét.

Ehelyett európai tájékozódás, az örökölt fogalomzavarok rendszeres tisztázása és a természetes nemzeti törekvések párhuzamba állítása nyomult elő- térbe, kiszorítva a káros előítéleteket és vétkes egyszempontuságot. Vitán felül áll, hogy a régi, merev állások fel, adása alkalmasabbá tesz mások megértésére. Ha nem keverjük érzelmeinket is a társadalmi folyamatok szem= leletéhez és a szemlélet tárgyéitól független fogalomköreinket, kevesebb esetben nyerünk hibás képet.

Bizonyos, hogy a mai közíró szerepe hálátlan. Minden esetre nem szolgálja népszerűségünk, közkedveltségünk ügyét, ha szigorúan, tárgyilagosan bírálunk, beleszólunk, utat mutatunk, figyelmeztetünk. Ez egyesek részére nagyon kellemetlen Sehet. Ámde minket, kik törhetetlen hittel hisszük a jövőt. ez alig érdekei.

Az általános elvi tisztázásnak még

más következménye is van. nevezetesen: végre megszakadt a folyamatosság az élharcos közíró és a zsaroló sajtóbetyár között, ami eddig, olyan sok éven át megvolt a mind kisebb és kisebb tehetségű újságírók, majd a tehetségtelenné! tehetségtelenebb, irogatás- sál foglalkozó egyének közvetítése révén. Az utóbbi Időben tehát — hajár* talan örömünkre — a kisvárosi újságírók csatlakozása, felzárkózása volt észlelhető a júszándéku törekvések tér* jedésének érteimében, miközben a salakja lemaradozott, míg aztán, nem bírva az iramot, végképen le kellett maradnia. Belátták, hogy a közírói pálya nem menedékhely, mely — jobb foglalkozás hiányában — eltart, hanem ugyancsak súlyos felelősséggel járó vezető állás. Visszariadtak attól a felkészült* ságiéi, amit egy szerkesztőségi asztal megkövetel, hogy onnan kellő erővel lehessen bele markolni a dübörgő életbe.

A közíró figyel, mindent a közérdek serpenyőjébe vet, töpreng, töri magát, idegéletei él. És cserében semmit sem kap, de nem is kivan. Névtelenségbe húzódik vissza, hogy véleménye ne egy ember szavának lássák, hanem Írójától elvonatkoztatott, általános elvnek. Lemond hírnévről, múló halhatatlanságról, mert nem kicsinyes szenvedélyek szabják meg magatartását, hanem a nép üdve, melyhez tartozik.

INCZE LAJOS.

A