Ellenzék, 1939. november (60. évfolyam, 252-277. szám)

1939-11-05 / 256. szám

Már első számunkban megírtuk, hogi/ nrinden építésre allfdmas elgondolást s bínVntot s:ívesen veszünk, sőt sürgetünk Örömmel egyezzük fel, hogy o ,,\’o- sárihtpi Szó1' egységet szorgalmazó szellemi n.tnnkáját értékes figyelemben részesítették a munkásrétegek irányából is. hitetünk és jövőnk eyyik lényeges feladom, hegy a munkás-kérdésben ciyun megoldás történjék, mely <<- egységes nemzeti küzdelmet erősítse s másrészt pedig a munkás tömegeket jobb szoc iális körülmények közé juttassa népi közösség keretein bejüt.

I.

Válasz László Dezsőnek a „Magyar Népközösség“ cimü cikkére

Irta OPPERT GÉZA,

a volt magyarpárti Munkás Tagozat ügyvezető elnöke. Temesvár

A Vasárnapi Szó első számában egy mimJen részletre kiterjedő, magyar népközcsségi tömoriaésrő! szóló cikket olvastunk. A cikkíró László Dezső nagy hozzáértéssel igyekezett bevilágítani az itteni magyarság összetartozásának problémáiba, de — nem hiszem, hogy szándékosan — kifelejtette belőle a munkásságot. Mintha Erdélyben nem volna mag\ar munkásság, mintha ész" ire nem vehető s/r.muk következtében László Dezső nem is tudna róluk. Jóllehet, a cikkében leszögezi, hogy: Aö- zösségi életünkben öntudatosan helyet kell adnunk a népi gondolatnak és szempontoknak is, vagyis .magára a tőiddel együtt élő népre: földműves rétegünkre kell ráépíteni egész magyarságunk életét. Szerintem azonban baj van a „földműves réteg“ megható" rozássál, mert a földművelő alatt a negyedek osztályba tartozó, földeli túró, szegénysorsu földmunkást is érthetem, tie a dolgozó kisgazdát és ej zsellérnek számitó szekeres falusit is. Valószínűnek tartom, hogy László Dezső a kihangsúlyozható életlet élő kisgazdára gondol s nem akarja tőlük meglátni a

legalább is ugyanolyan számban élő, „csendesebb“ földművesosztályt.

Visszatérek az erdélyi magyar imin- kásságra, cikkemben 's mellettük aka> rok maradni.

Lehet-e bárkinek megfeledkezni róluk, amikor a világon a polgári tár" sadalmak. előfeltételként említik fel a munkásság megn>érését? Ha jól tudom, mi erdélyiek is túl vagyunk már azon, hogy bizonyos „ragályt“ lássunk a városok dolgozóiban. Ha pedig keresztény világnézetet és szellemet val* lók, úgy szemem előtt kell legyen az „Isten országa“ és az „örök élet“, ami nem egyéb, mint az emberiség ujjú- szervezése és a szabadság örök. szerit törvényeinek védnöksége alatt álló testvériség, közös boldogság és jogegyenlőség alapján. Hiszem és vallom, elviség kihangsulyozása nélkül, hogy ezß az örökérvényű igazságot feltétlen elfogadhatjuk, népközösségi eszmeiségünk vezérlő csillagának. De neg vagyok győződve, hogy elbukik az a nemzeti egységre töretlevő mozgalom, amely nem akarja, vagy nem meri elismerni a munkásság hatalmasságát és

áJIandó nemesedő társadalmi hivatott ságát! ,

Ezer és több történet beszél a magyarság széthúzásáról: arról, hogy az úgynevezett „magyar egységre törekvéseknél“ mindig bői volt, ha a polgári fogalomba nem akartuk bevonni a magyar szegény osztályokat, ® történelmi arisztokráciát azonban mindig meg" tettük védnökünkül. f'é-los társadalmak ijedős fiai azok, akik az igazsággal nem mernek szembenézni! El kell azonban ismernem, hogy a különféle ideológiákban könnyen elvesz a fél egyéniség; hogy a hangzatos szólamok sok visszaélésnek szülöokai; hogy nemcsak a gondolkozó polgárságot, de a jóhiszemű és iritelligenciára törekvő munkásságot is védeni kell a felburjánzott „népmentés“ egyéni akcióitól.

De merjünk nyíltabban is beszélni; mondjuk meg, hogy az. erdélyi magyar munkásság bizalmatlan a magyarság itteni vezetőivel szemben. Ha a felelősséget keressük, egyedül a minden« kori „illetékeseket“ tehetjük meg okozóknak, szakadék-vájároknak. Csak most döbbenünk rá, amikor Erdély— Bánságban számba akarjuk venni a magyarságot, hogy mennyire nem ismerjük egymást.

Az erdélyi fiatal írók falujárásából tudtunk meg egyetmást, de az ipari szakmunkások és a bányák tömegeihez még nem ért el egyetlenegy egyetemi hallgatónk sem. Ki merészel beszélni az úgynevezett „proletár asszonyokról es gyermekekről“: a papokon és Hit" oktatókon kívül ki nyújtott féléjük

ápolt, testvéri kezet? \/ egyházi fűzeteken és könyveken kívül ki nyújtott felejtik /. egi.tö kort? Mondjuk c.aJ meg: a nemzetköziség gondolata. A/ ősi mugyar /okosokban, a magyaros c suliid! i Jetben sorvn dn/.ó testvéreink, csak al «ir érezték w nemzet szavát, ha háborúba, vagy közmunkára hívták. Úgyszólván ellenségként kez.lt napszámosa volt u magyar földbirtokosnak, pedig jámborobb volt a borjánál, hisz a választásoknál megelégedett egy*egy tányér tokánnyal, a tűzoltásnál elszenvedett •ebeiért egy-egv váll- veregeté-ssef. ;

Nincs áldottahö, nemesebb lélek, mint a magyar dolgozó.

Ha elnézem ökot és hallom, amikor a „proletár“ apa kijavítja gyermeke magyar beszédjét, amikor látnom keli, hogy minden magyar népiességnek éppúgy örülnek, mint a számontartott magyarok, akkor kiáltva kérdem László Dezsőtől: Miért nem akar tudni róluk? I

Azt viszont eleve ki kell hangsúlyoznom, hogy az erdélyi magyar mun« kásság régen felismerte helyzetét s bizonyos, hogy a népközüs&égeinken belül ís éppannyira igényes lesz, mint más jogai kiharcolásánál. El kell tehát vetnünk azt a jó, régi választási mód" szert, hogy majd szóba állunk velük s ürülni fognak a szerencsének. Nem koldusokkal lesz dolgunk, akiket kielégít az alamizsna-. Egyenrangú, százezernyi testvérek kell legyenek, mint ahogy, nem is olyan régen, a leégett józseffalvaiakért, az erdélyi magyar munkásság is egyaránt megmozdult. A gyárakba és műhelyekbe küldött gyüj- töivckre tíz és tízezer magyar munkás jegyezte rá a kisüsszegeket. Ezek a!/. ivek mindennél jobban igazolják, hogy van kiilön-külön magyar munkásság és polgárság. Talán akkor sem mondok nagyon nagyot, ha azt állítom, hogy a munkásság beleszólása nélkül cl sem tudok képzelni egy mindenképpen jól szervezett magyar népközösséget.

Az erdélyi magyar napkutatóknak végül a munkásság eddig ismeretlen magyar vezetőit kell felkutatni, megismerni és részvételre bírni, mert az is nagy baj lenne, ha azok kikapcsolásával akarnék magunkhoz ölelni a negyedik rendet:

DÉLUTÁN A SZÉKELYEKNÉL

Megírtam már egy könyvben, Hogy Udvarhelyt szüleitem, ebben a nyugtalanítóan álmos kicsi városban. Az irodalomban manapság jó 'ajánlólevél, ha valaki népi $zár- amzásszl dicsekedhetik. Egy paraszt nagyapa* vagy pláne egy földműves apa az embert golemindentői megkíméli, amia egyéb’ ként hosszasan kellene szóban és írásban bi. zonygatni — holott tat gyanakvók meg akkor sem hisznek neki.

Sajnos, én nem rendelkeztem ilyen rkhü- nő bizonyítványokká!. Dunán!üli nagy- •»pámnalk csak a szőlőhegyhez volt közvet' len köz« s az ugy-e milyen messze van egy amolyan izig-vérig fenyő l’aUi erdélyi havastól?! Viszont megfelelő módon hivalkodhattam udvarhelyi származásommal, hiszem a székely anyaváros sro da Imikig is, népileg is olyan tiszta, hogy annál tisz'áb" bat senki sem követelhet.

Azt is megírtam már, hogy a magyar beszédet és a székely hangsúlyt első és utolsó pesztrámnak, Nánikának hatni ajkáról lesnem el. A hanghordozás különösségek, igaz, lekoptatta róbm a hosszú városi idő- zés, de a nyelv mélységes gyökerénél még mindig oh rejtőzik a kiirthat a ti an emlékezés s ez mindannyiszor feltámad, ha az utcán elmanőben székely legények beszéde üti meg fülemet, vagy. ha egy Kodály-fel- doigozást halbk.

Ezért örvendtem meg minapában Márton Mózes meghívásának, hogy husvét másod- nnpján, ha nem sértene meg, szívesen, lát magánál egy pohár borna. Márton, Mózes fökhm, már annyiban, hogy ő is udvar- helyszék*. Hétköznap egy braissói pék ke- r.yérillatu szekerén trónol, de vasárnap még mindig fé'-huzza a harisnyát s a mesz- ízi külvárosban rejtőző lakáján öntudat- lanui is hazak épzdu magát Fiárfalvára, vagy Zetetakára.

örömömbe azonban egy csöppnyi nyugtalan kétely vegyük. Nemrégiben részivettem egy szép műsoros estélyén, ahol utolsó szám gyanánt tiz székely szotgalegény ‘án- cclf. A közönség tombolva ünnepelte a táncokat. Az estély után vacsora következett egy olyan vendéglőben, amelynek

Eárcca külön terme is yoít. Azt hiszem;, ez

Irta: SZEMLÉK FERENC.

volt a baj. Mert a legbelső szobában a helybei» urak, meg 37, estély értelmiségi szereplői foglallak helyet, a középső terem asztabd körül az iparos ársadalom ült, míg a legkülsőben a székely tárcosok fogyasztották a megérdemelt bort. Es ne adj Isten, hogy a kér belső szoba egy lépés* is tolt volna kifelé! „Csak zavarba hoznók a népet../' mondá az egy k ur, akt szakértőnek számíthatott a kérdésben, merr ő is a nép közül eredvén, bizonyára tudta, hogy mit érez a nép egyszerű fia, ha az úri faj/a leereszkedő hozzá. Gondoltam, ha a szakértő és kétségtelenül népi gyökerű egyed így nyilatkozik, mi fog történni velem, aki, mar. mondottam, legfeljebb csak nagyapám dunántúli szőlőhegyét raj- zolgarha om fel népi címerül?...

Elérkezett a mondott délután s mégis nekivágtam az útnak. Az idő olyanforma volt, mónít) az én kedélyem. Hol heborult s apró záporok csapkodták végig az úttestet, hol kiderült s olyankor le kellett vetni â nedves kabátot, mert. a boruló levelek és rügyek esős szagától terhes napfény szinte 'tikkasztott.

Lassan k'-jutottam a belső város egérfogójából s boldogan láttam, hogy- a házak alacsonyodásával mind magasabbra növök én. Már valahol a külvárosi vasútállomás körül járhattam, merr ráismertem arra a ■hielyre, ahol tíz-tizenkér esztendővel ezelőtt vasúti szerencsétlenség rörrént. Még ma is meg tudnám mutatni a felfordult mozdonyok s a léccé züllött teherkocsi romjain szelíden heverő halott helyét. Az emlék egy pillanatra megborz ongat ott és sietve hátatforditotibam <a snekndk. Milyen különös innét a város! A hegyeket a távolság sziníto tájképpé alakítja s a Cenlket i> úgy Egyelem már, mint egy ismere ten, érdekes természeti jelenséget. Úgy látszik, immár idegen lettem saját városomban a kalandokat rejtő felfedezőútra indulok.

Ilyen érzékekkel érkeztem meg a Márton Mózesek utcájába. Elég sóikat fordultam ki és be egyik utcácskából a másikba, de errefelé legalább már egyeneseik és szélesek az utcák, jólleher porosak is. A porba© apró kutyák hemperegtek s féUg tréfásan, félig komolyan vakk'antga'dak az ablakokon kiáradó ünnepi rádióra. A házat nem kellett soká’g keresnem, mert az egyik kapuban őrt áttört már Mózes s karját mintegy hivó jelként! magasba emelte.

Az emeltkezü ember hátterét alkotó földszintes ház magas volt, szépen fe$Lert, látszott raj'a, hogy a külváros: építészt is meglegy nretro már az uj idők szele. Meg is lepődtem, hegy egy szoigalegény ilyen mutatós házban bérelhet szállást. Meglepődésem hamarocan eloszlott, mer; Márton Mózes nem a szép házba vezetett. Csőszerű, keskeny átjárón mentünk az udvar hátsó részébe, ahol hirtelen felütött sátrak módjára három vagy négy különálló szoba-konyhás ktkásocska állott. Vendéglátóm az udvar északi sarkában álló szállás felé tessékelt.

Beléptem az alacsony ajtón az alacsony szobába. Úgy látszott, hogy jelenlétünk fulladásig 'kitölti a szűk teret a a vékony agyagfalak máris repedeznek á nyomástól. Félve mozdultam, m-ert hol itt,- hol ott éreztem egy asztalláb, vagy egy szék aiat* tomos lökdösődését. A bútorok már á váltás! kispolgárság zlését tükrözték, de a térítőkét és a falÜszőnyeget a ház asszonya még odahaza szőtte s e vidám minták, a némileg mérran'vá stilizált virágok és állatok bájos frisseséget kölcsönöztek a divatjamúlt bútoroknak.

A háziasszony könnyed pirulással emelkedett fel egy lerakói* ládáról. Egészséges arca kissé zavart mosolyra táruk s a szétnyíló ajkaik láttatni engedték á csorba fogsort. Mintha hirtelen tátongó mélybe pillantottam volna a hiányzó fogak résén át. Mosolyogva a fiatal asszony évekkel tűnt öregebbnek. És m'helyt a -sok baborsra emlékeztető fogakat láttam, nyugtalanul gon‘ dolram ä vasárnapiastul kicsánositoü lakás emésztő hétköznapjaira.

A mosolynak és jóindulatnak azonban nem ártottak a Irányzó fogak. Az első szavak félszeg tapogatózásai után mindnyájunkból eltűnt a lappangó idegesség. Nemesünk én találtam magamat otthon a kicsi szobában, a véletlenszerűen összekerült bu* torok kö2öW, hanem most mii* vendéglátóim s maguk közé fogadtad. Megtört n

varázs.

Al:g pár pillanattal később â szoba mint* egy titkos erők hatására megnövekedett.

Mélyen meghajolva, akár egy rejtekajtón, egymásután léptek be rokonok és bazárok, férfiak és asszonyok vegyest 3 a székeken, a ládán, az ágyon mndenkküknek jutott! hely. Egy kis asztalt ültünk körbe s az asztalon zajtalan simasággal jelent meg, mint a szertartás anyagi kelléke, a boros* üveg és a tésztáit áh A házáaszony igaz1‘őrt még egyet-kettőt a terítéken, meglebben- rette a sütemény: “.akaró fehér szőttest, nem rörtént--e időközben valami baj s aztán ő is helyet foglalt. Az elébb már túlestünk a bemutn'kozás kölcsönös mormogásain s most mindanny'an hallgatva vártuk a kezdetet jelző igét vagy mozdulatot.

De előbb még egy váratlan közjáték pergett &,

A szomszédos konyha nyitott ajtaján nagy szürke macska ran-tort be s elbújt az asztal alatt. A macska n\-umában szőke gyermekécske topogott. Mintha latrunkra egy pillanatra megtorpant volna, de aztán egyenesen a macska felé törtetett.

I—. Hej, re Erzsiké! — szólalt meg mellettem az anyja s megfogta a leánykát.

A gyermek mozdulatlan m.-ţradb csak a bajába körött óriás kétszámyu szalag rezgetr, mintegy a visszafojtott lendülettől.

i—, Köszönj no szépen a vendégeknek! — biztatrák- —

Váratlan bátorsággal vágta ki a kezit- csókolomot s m'kor közöltem vele, hogy nekem is van otthon egy éppen' ekkora leánykám, még közel is húzódod hozzám s megengedte, hogy az ölembe vegyem. Jól lártam én a házigazdán, hogy a leányka •megjelenése ‘rést ütött a vendéglá'ás komoly menetén, viszont a hajba kötött fehér szalag, meg az Erzsiké ragyogó tisztasága azt is sejtterte, hogy a háziasszony titokban mégis számilotr egy ilyenfajta jelenetre. Minthogy pedig saját gyermekem e világi tartózikodása óta minden gyermek iránt óhatatlan vonzalmat érzek, továbbra is nyugodtan tartottam ölemben o csöpp- séger. - ~

Végre a háziasszony elértette a férj néma sürgetésé* § gyöngéden meglökte a kicsit- — Eridj leányka, já'szodjál odtüki! Engedelmesen csu^szant le ötömből de éa butelia még egy kéttejest, nyomom a

_