Ellenzék, 1939. november (60. évfolyam, 252-277. szám)
1939-11-19 / 268. szám
A népi műveltség honfoglalása Irta VENCZEL JÓZSEF K a : á. A szellem emberének vajúdó időben alig lehet szebb hivatása, mint harag, sértődés, vészesen fenyegető ellenkezés, „rossz haza* fi“ nevezet ellenére is megvívni a harcot: a romlásba vivő ártalmas közhangulattal, elferdült nézetek, az ósdi és a rossz makacs szerelmeseivel, hogy előkészíthesse az uj alkotó eszmék útját; egyben azoknak útját, kik majdan az eszmét gyakorlattal tudják párosítani. íme. midőn Kölcsey a magyar nép zivataros századaiba visszatekintve megírja a nemzet imádságát s nemsokára Vörösmarty ajkán felhangzik a honhoz ragaszkodó, rendületlen helytállás nagyszerű szózata, a szellem embere tanúskodik, hogy a magyar tudat im« már föléje emelkedett a helyi korlátoknak; térben kiszélesiilve tág öleléssel karol át minden magyar népcsoportot és ugyanakkor a jobb kor kívánásával kész maga alá gyűrni a rendi önzés bajnokait s megnyitni a nemzet várának pántos kapuit azok számára, kik eddig robotban a falakon kivid maradtak. Számos évtized szellemi hatásának eredménye ez: a nemzetszemlélet gyökeresen átalakult s megérlelődött a reform végrehajtásának ideje. Már jöhet Széchenyi, sőt jönnie kell az embernek, ki építeni kezd a meg'' vetett alapokon. A szellem bátor őrállói nem riadtak vissza, hogy megjárják a régi dicsőségről szóló történeti századok önkinzó útját s volt erejük túllépni a látásukat korlátozó egykori 82ük magyar horizonton is. De érdemes volt, mert a müveltségváltás, mit előkészítettek s aminek megvalósulásáért annyit áldoztak, lehetővé teszi, sőt kiköveteli az egy köti magyar társadalom korszerű változásának megindulását is. _ ^ Ma ugyancsak a történet és a nép erői horgonyozzák le a magyar gondolkodást s készítik a széliem forradalmát, az uj magyar müveltsógVáhást. De ma sem szellem* illendőségből csupán, hanem a hivatás kínzó és gyötrő parancsa- kb‘- vetkeztében. Az eltelt egy évszázad háloúára gyűjtötte a magyar kérdéseket; kebleinkbe kell hát nyúlni, eszünkhöz kell jönni, magunkkal számot vetni s magunkat megbecsülni jó tanácsát követve — aztán magunktól őszintén tudakolni: mi légyen okoskodásunk megállapított tényezője? Mért a köztéren szereplő magyarság, szellemében és akaratában, nem azonos a magyar nép egyetemével; kultúránkban hagyomány pusztító törés következett be s szellemünk idegen erők foglya még. Bizony, ha egy évszázaddal előbb kérdéses volt a nemzet nemzetként való létezése, ma ugyancsak az. S te- keí-e mást a szellem embere, mint akkor? Nagy útra vállalkozik, hogy megfigyelje a nemzetiség termő talajún végbement változásokat, uj történelemszemléletet alkot s mint Szekíü irja: nem a politikai történet évszámait s fondorlatait kutatja, hanem az örök nép vonásait, korok vezető rétegeinek, embereinek, cselekedeteinek az örök magyar szellemtől való függését s ez örök szellem gazdagodását és izmosodását kiséri éber figyelemmel. S közelébe férkőzik u népnek, mely a történeti magyar műveltséget ápolja „az ősi változatlan szellemiséget“ tükrözi; s megállapítja: „csak úgy lehet termékeny ez idegenből kölcsönzött magas kultúra, ha gyökeret tud verői a népkulturában“. Magyar gondolkodók talán sohasem voltak hi- vebbek magyar mivolíukhoz, mint a mostaniak, mikor gondolkodásunk fonalát a né- piség horgonyához kötik. Szemük az eljövendő magyar társadalom uj rendjén pihen meg. S amikor egy ifjúsági daloskönyv elé bevezetőt kell írni, Kodály sem tétovázik sokatmondó kijelentést tenni: „Közönséges tévedés, úgymond, hogy a földmives nép dalai csak az ő sajátos, szűk érzésvilágát tükrözik. Az igazság az, hogy a földmives nép közt fennmaradt dalok java valamikor az egész magyarság tulajdona volt. Ha azon igyekszünk, hogy njra az legyen: a magyar közösség szűk körét tágítjuk. Akik e dalokat nem ismerik, nem akarják ismerni, önként kizárják magukat a nemzet nagy közösségéből, tartozzanak bármilyen szorosan valamelyik részletközösségbe. Mert ez a közösség, ahol egy érzésben találkozbatik az egyszerű pásztor a nemzet bármely nagyjá- val, ahol mind a kettő csak ember és any- nyit ér, amennyire ember.“ £ Ma már nem csupán jámbor «zándék, hogy „a magyarabb szellemiségnek mélyebben kell gyökereit lebocsátania azon erőkhöz, melyek számlálbatatlan nemzedékek óta termelik ki a magyarságot s azon erőkhöz, melyek az örök mozdulatlan magyar lélekben az örök változás mozgását tartják fenn“. (Szekfü) Az uj magyarságtudományt a történeti idők dúsan termő talajának éltető nedve táplálja s virágai a népi élet sugárzó melegében nyiladoznak. Nem a véletlen miive, bogy a hungarológia könyveinek sorában a Magypr Történetet a Magyarság Néprajza követi, mert a jobbak kívánta nemzeti önismeret csak igy lehet teljessé. A hungarológia igy tisztázhatja a szerepet, mit a keleti magyarság önként vállalt Európában; tisztázhatja mégpedig a fejlődés rendjén, feltárhatja az értéket, mely sajátja nz európai magyarnak s rámutathat a nemes szerzeményekre, melyekkel Európa gazdagította a magyarságot. Szintézist óhajt teremteni s ehhez csak ez a két ut vezet: a történeté, mely a nemzeti hagyomány századok óta sűrűsödő erdejébe hatol s a néprajzé, mely az élő népi hagyomány tágas mezejére visz. Két világ ez, köztük az idegenkedés járatlan ormai ma- gaslanak, de az uj magyar szellemiség bátorsággal kutatja, keresi <* bizton meg is találja a sziklák közt a rejtett csapást: a nemzeti és a népi hagyomány kapcsolódásának lehetőségeit. Legutóbb Győrffy István, a magyar parasztság e nemrég elhunyt kiváló ismerője mutatott rá erre a különbözőségre, ami az Uralkodó népréteg nemzeti hagyománykiu- cse és a köznép hagyománya közt megállapítható. S ugyancsak ő volt az, ki összefoglalta a népi hagyomány sajátos mai jelentőségét az uj magyar műveltség építő munkájában. Téves —- fejtegeti ő — a müveitek HALLJÁTOK AZ IGÉT Jézus, Sirák Fia könyvéből bölcsesség önmagát dicséritiszteletben áll az Útnál. és népe kö- zott kitünteti dicsőségét. És a Felségesnek gyülekezeteiben megnyitja száját, és az ö seregé- nek színe előtt dicsőnek mutatja magát; és népe között felmagasztalta- tik, és a szent sokaságban csodáltatik; és a választottak sokasága előtt az ö dicsérete, és az áldottak között áldatik, és igy szól: Én a Fölségesnek szájából származtam, elsöszülött vagyok minden teremtmény előtt. Én cselekedtem, hogy az égen eliogyhatlan világosság támadott, és mint köddel, befödöztem az egész földet. Lakásom a magasban, és királyi székem a felhők oszlopain. j Az ég kerekségét egyedül kerültem meg, és az örvény mélységét áthatottam; a tenger habjain jártam, és az egész földön állottam, és minden nép között és minden nemzet között elsőségem vala. Minden nagy és kicsiny szivét legyőztem eremmel; és mindezekben nyugodalmat kerestem, és az Ur Örökségében lett maradásom. Akkor parancsola és monda nekem a mindenek Teremtöje, és aki teremtett engem, megnyugovék hajlékomban és monda nekem: Jákobban lakjál és Izraelben bírj örökséget, és választott aim között verj gyökeret. Kezdettől és az idők előtt teremtettem és mind az örökkévalóságig meg nem szünök, és a szent lakhelyen szolgáltam előtte. És igy Siómban megerősítettem, és a megszentelt városban hasonlóképpen megnyugodtam, és Jeruzsálemben az én hatalmam. | És meggyökereztem a tiszteletreméltó nép között, és az én Istenem részében, mely az ö öröksége; és a szentek teljes gyülekezetében az én tartózkodásom. Magasra nőttem, mint Libanon hegyén a czedrus, és mint a cziprusfa Sión hegyén. Növekedtem, mint a pálma Kádeszben, és mint a rózsául- tetveny Jerikóban; mint mezőkön & szép olajfa, felnőttem; és mint a platanus viz mellett az utczákon. f Mint a fahéj és illatozó balzsam illatoztam, s mint a válogatott mirr=* ha adtam a jóilíat gyönyörűségéi. És mint a terpentinia, kiterjesztettem ágaimat, és ágaim pompásak és kedvesek. I Élrt a szép szeretet anyja vagyok, és a félelemé és az ismereté és a szent reménységé. Nálam az ut és igazság minden kegyelme, nálam az élet és erény minden reménysége. Jöjjetek át hozzám mindnyájan, kik engem kívántok ,és gyümöU cseimből teljetek el. ama felfogása, hogy a népi műveltség nem kerek egész, éppen ellenkezően „az élet minden vonatkozására kiterjedő művelődés". A néphagyomány nemcsak nyelvet, művész* kedő hajlamot, dallamkincset őriz, hanem az élethez szükséges tudomány száz meg száz elemét: „a parasztember a legapróbb részletekig ismeri háziállatai tájfajtájait, a talajnemeket, az időjárást, tnd szerszámot készíteni, házat építeni, embert, állatot gyógyítani, ismeri a füveket, fákat, madarakat, bogarakat s azok természetrajzát; a nap állásából, a csillagok járásából megmondja az időt; tud mesélni, dalolni, táncolni, fonni, szőni, főzni; s mindezt a tudást nem az iskola adja, hanem apáról-fiura, anyáról-leánv- ra száll. „Mennyire igaz. hogy kereszténységünk, habár évezredes, mégis az ősi pogány bit képe a néphagyományokból néni nagy fáradtsággal ma is helyreállítható“. Zeneoktatásunk a magasíoku nyugati zenekultúra minden népszerü-itése mellett sem tudta a másfél évezredes bulgár—török hagyományt teljesen elenyésztem; s a magyar nép nyelvén mitsem változtatott az a körülmény, hogy a középosztály századokon át latin nyelven irt és beszélt, s majd a nemzeti eszme fellobbauásakor deákos, németes; franciás iskolával, nyelvújítással akart ma- gasabbrendü nyelvet létesíteni; mert végül is Petőfi és Arany magyar népi hagyományérzékén keresztül diadalmaskodott a nép nyelve s ma kétes esetekben még az Akadémia is a népnyelvre utal. Ismeretes példák ezek; irodalmunk, zene- és nyelvtudományunk már áttörte a határt s a szintézis páratlan lehetőségeit mutatja. Csak a gyakorlati tudományok hivatott szakemberei makacsok. Pedig az évszázados tapasztalatokból leszűrt népi tudás — mint Győrffy bizonyítja — a legtöbb tévelygő, erőtpusztitő kísérletet fölöslegessé tenné, de sajnos: ma még könnyebbnek s hasznothajtóbbnak tűnik idegen, külföldön bevált módszerekhez igazodni s tudományért a szomszédba szaladni. Azonban mindez már csak idő és türelem kérdése; a magyar néprajz a legjobb utón halad, már nemcsak megállapít, gyűjt és rögzít, hanem művelődési eszmét is képvisel: tudományos kiadványai az uj magyar műveltség határait tágítják; múzeumai, gyűjteményei nevelő hatást gyakorolnak s szakemberei lassacskán elfoglalják az őket megillető helyet művelődéspolitikánk vezérletében. M - -NIíyés Gyula írja egyftelyt, hogy a magyar szellem némely alkotására jellemző, hogy bár germán példák unszolására jött létre, mégis végső formájában a latin népek alkotásaival hozható rokonságba. A népismeret tudománya is a kezdet kezdetén magán viseli a Folklore és a Volkskunde jegyeit, de ma, sajátos fejlődése után, mindinkább a francia és az olasz népliagyománykutatás ut- jával párhuzamosan halad. Nem éppen módszertani változás ez, a szemlélet és az Ítélkezés irányában állapíthatunk meg gyökeres ujulást: hagyoniánykincsünk értékelése lett mássá. S ha bár ma is sokan vannak még olyanok, kik a néprajz eredményeit csak rideg tudományos anyagnak tekintik, mit se számit, ez az álláspont rég a múlté; művelődési szerepe van a népi hagyománynak, ősi alap, melyre az uj műveltség díszes dómja épül. S csodálhatni-e, hogy nem germán tervek szerint? Népiségünk nem völkisch-gou- dolat, nem durva politikai ösztönök foglalata, — nemes művelődési eszményt hordoz mellében, s legfönnebb annyit mondhatnánk: — Tudjuk, hogy ennek az uj magyar műveltségnek hordozója csak ama bölcs és igaz nemzet lehet, melynek „ebnere a nép“. A
