Ellenzék, 1939. október (60. évfolyam, 226-251. szám)

1939-10-29 / 250. szám

JO / 1.1 1 N 7 t K ♦ I 19 39 okíó L) c r 2 9. Egy magyar Egy német Széchenyi Istvánról /; históriai mozzanat lefolytál a bécsi htkos levéltárban őrzött kémjei ntés örökítette meg, melyet még azn°p, március ]‘J-én beterjesztettek u komor:liánok (3632—5". iktatószám f*latt), de a viharos világ pokUkd események rumit csuk március ‘27-én került Ausztria ifjú császárt, Ferenc József elé. BUDAPEST, 19.30. Széchenyi István egy koratavaszi na­pon, délután 5 órára palotájába kérette barátait. lS4$-ban történt ez — köz­vetlenül a forradalom kitörése előtt — március 12*én. Az alábbi ivet köröztette: | „Miután hazánk és kivált nemzetisé­günk könnyen veszélynek indulhat1 s előttünk azon állapot áll, hogy fajtánk vagy egy dicső aerába lépjen, vaigy a legnagyobb veszedelembe keveredjék; felszólítom különösen — mert minden­kit szívesen látok — az alul feljegy­zetteket: méltóztassanak barátságos tanács-köz mányr a lakásomon engem szerencséltetni. Széchényi István.“ Az iv mögött a meghívottak hosszú lajstroma található, vagy hetven poli­tikus neve. Köztük Kossuthú is. Vendégei egymásután érkeztek. Ina­sai —az egyik bécsi, a másik egy sza­kállas öreg cseh — iesegitették az ura­kat fi fotójukból. Bevezették őket a társalgóba. I l Elmúlt öt óra, negyedhat, félhat. A házigazda nem mutatkozott!. Türelmet­lenkedni kezdtek, nem is annyira ud­variatlansága, mint inkább nemtörő­dömsége miaitt. Ä társaság felállt, ci- he!ődött. Ekkor — háromnegyed hat felé — jelent meg a szárnyasajtóban Széchenyi István. Izgatott volt, sápadt. Ez sötétbarna bőrén is meglátszott. Senkivel sem fo­gott kezelt Megállt a szárnyasajtó kö­zelében, melyet közben becsuktak az inasok. Tekintete végigcikázott a je­lenlevőkön. Először is azt: vette észre, hogy Kossuth nem jött el. Természetesen, természetesen. Már hetek óta levele­ket kap mindenünnen, vidéki kúriák­ból, melyekben figyelmeztetik, mire készül ez az izzó népvezér. Nem is várta, hogy eljöjjön. De hogy nem jött el, az szinte önkívületbe hozta.  hetven meghívott közül ebben a sorsdöntő órában körülbelül buszán je­lentek meg. Ott látta Andrássy Györ­gyöt, Cziráky Jánost!, Károlyi Györgyöt, Keglevlich Károlyt, Lonovjcs Józsefet, Majláth Györgyöt, Majtényi Antalt, Pálífy Móricot, Perényi Zsigmondot, Szapáry Józsefet, Széchenyi Antalt, Örményi Józsefet és másokat. Az idők forradalma'? árja Wesselényi Miklóst is íeisodorta ide Zsibóról. Ez a részvétlenség elcsüggesztette. Ha előbb lobogni kezdett vére Kos­suth távolmaradása miatt, a többiek közönye lehiilötte. Fáradtan tartotta balkezében a papirost, melyre felje­gyezte beszéde jelszavait; A papírlap remegett ujjal között. Lefelé nézett a földre, mereven, mint mikor beszélni készült. [■ I— Bocsássatok meg, uraim — mon­dotta — hogy megvárakoztattalak ben­neteket. Nem hivatalos elfoglaltság, nem, nem. Valami merőben más. Ke­vesebb annál, több annál. Minekelötte beléptem ide, dolgozószobámban tépe» lődtem. Keblemben iszonyú vihar dúlt — és itt elnémult, ujjait szokása sze­rint begombolt' kabátja szárnyába akasztva. -— Lassan gyülemlett ben- nem a vihar, kétségre kétség, feíieg fellegre, de most kirobbant. Kvek óta azon tűnődöm, érdemes-e még folytat­ni építő munkánkat? Kezdetben fel” csillan» egy-két pisla reménysugár. Azóta a láthatár teljesen el ború la. Itt állunk Európa közepén, min: Európai szégyene. Népünk tunya, bárdolatlan, úrhatnám, az igazság iránt érzéketlen, kötelességre renyhe, pallérozásra nem fogékony. Talán távol keleten, termő talajában virágozhatott volna, de ide­plántálva nyugatra, rlkorcsosult, meg- vénhedtl Hiába oltjuk be a miveltség nemesebb ágával ezt az agg törzset. Ha nyugativá válik, akkor elveszti eredendő sajátosságait, idegenné lesz, ha pedig elhanyagoljuk, akkor kiszá­rad. elcsenevészedik. így se nyugati, se keleti, se európai, se magyar. Mi is az értelme annak, hogy valaki magyar? — kérdezte és felvetette ideges fejéi, hetykén, majdnem kihívóan. — Ati az értelme, hogy olyan nyelvet beszélünk, melyet már egy kőhajitásnyira sem ér­tenek? Mi az értelme annak, hogy egy maroknyi népecske ilyen idea fixa-val él s ragaszkodik ősei őrületéhez? Nem uraim — mondotta csaknem kiabálva és zilált haját homlokára csapta — en­nek semmi értelme sincs. Semmi ér­telme, hogy it!; a világnappá közepén nemzetesdit játsszunk. Semmi értelme annak, hogy fiainknak átadjuk nyel­vünket, mint valami örökletes nya­valyát. El kell hát felejtenünk — szólt növekvő hévvel — mielőbb bele kell olvadnunk a németségbe, a monarchiá­ba. Az ausztriai örökös tartományok kifejlődése, nemzetiségünk, nyelvünk végleges megszűnte áldás és jótéte­mény leend nekünk is. az egész embe­riségnek is. Csak az első nemzedék­nek fog ez fájni. Az utána következő áldandia érte emlékünket;. Más ut nincs. A biztos megsemmisülés vár ránk. Kétféle halál között választha­tunk: az egyik fájdalmas, a másik fáj­dalmatlan. Higgyétek el, nem csekély lelkitlusák után az utóbbit választot­tam szerencsétlen népem számára. Alá- sithatatlan elhatározásom tehát, hogy munkámat ezennel egyszer és minden­korra megszakítom. Maid belepi a por. Csak az fáj, hogy a? alvót felriasztot­tam. Alajd elalszik újra — legyintett és már gyorsabban beszélt, szinte ha­dart.— Aletternich herceggel mindezt közöltem, (i biztosította a fájdalmatlan halált. Más mondanivalóm nincs. Alég egy lépést hátrált az ajtó felé, úgyhogy a közte és vendégei közötti való távolság megnagyobbodott az óriási teremben. A szónok elhallgatott. Úgy állt ott, egyedül, távol mindenki­től, elszigetelve komorságába és fekete ruhájába, akár Shakespeare mélakóros alakja, a dán királyfi. Egy pontra bá­mult. eszelősen. Reszketett a felindu­lástól. Hallgatói is reszkettek. Némán hallgatták végig, anélkül, hogy félbe­szakították, vagy csak egy pisszel is tiltakoztak volna. A némaság most’ nö­vekedett. Ez a temetés csendje volt. Döbbenten álltak, gyökeret vert lábbal. — Gazember! — ordította egyszerre valaki — te gazember! Wesselényi Miklós volt. Hatalmas öklével rácsapott egy barokk^asztalká- ra, hogy az reccsent. Talpraugrott, ro­hanni kezdett, de feldöntött egy szé­ket. Vak volt. Tapogatózva botorkált előre, örökre kialudt, világtalan sze­meivel, az el nem múló éjszakában, odafelé igyekezve, hol a házigazdát sejtette, hogy megfojtsa. Néhány an le­fogták és csititgatták. Hirtelen min­denkinek megjött a szava. „Honáruló“ — sipitottar egy vékony hang. „Ha an­nak a Ferenc grófnak, aki a Nemzeti Múzeumát alapította?“ — Alfodenki össze-vissza beszélt, feléje és egymás fele, a levegőnek és önmagának. — „Hiába, Becsben született, magyarul is csak könyvből tanult“. — „Kibújik be­lőle n német!“ — „Crescent grófné ma se beszél magyarul!“ — Hát a kamarillának egy nemze­tet akarsz szállítani, te spion? — or­dított megint az ifjúkori barát, akivel hajdan Franciaországot beutazta. — Csak abban hihetek, hogy elméd meg- háborodott. Vagy szemfényvesztés volt az egész? Nem te Írtad, hogy a nemzet feldicsöülését hordozod minden csepp véredben? Hol a te helyed ezután, aki üdvleidébe akartad helyezni nagyjaink hamvát? Nem, ez a kisded nép nem tu­nya, nem élemedett, inkább gyermek még, gvámolitásra, istápolásra szorul, kelet népének egyformán kell küzdeni kelet ellen és keletért, nyugat ellen és nyugatért, akkor feljut a csillagokig. — Wesselényi szinte lángolt az ékes­szólás lendületében.— Nem borzadsz-e, hogy én, a vak ember látom az utat és te, te, aki hajdan fényt gyújtottál nekünk a sötétségben, már nem látod? Mi tovább dolgozunk érette, ha nélkü­led, ellened is. Isten minket úgy se- géljen. Percekig morajlott a gyülekezet, majd helyeselve, maid felháborodva, maid tárgyilagosan vitázva, majd szik­rázó gyűlölettel, farkasszemet nézve azzal, aki ott állt az ajtónál, csökö­nyösen lemosolyogva az érveket, vállát vonogatva, egyformán rendületlenül. Szeme izzott a bozontos szemöldök alatt, mint csipkebokorban a tűz. Cson­tos, sárga koponyáján kopogott a szit­kok jégesője. Szakadatlan etinen-sza- vait hallotta ezektől a vezéíférfiaktól, akikkel évtizedek óta együtt küzdött. A Hitet, Világ és Stádium mondatait szögezték ellene fegyverük | Széchenyi szája ekkor megvonaglotţ. Most azt hitték, hogy azonnal servafa- kad. De nem ez történt. Könnyedén, világfiasan a terem közepére sietett és elkacagta magát. Sokáig kacagott. Az­tán kijelentette, hogy az egész csak tréfa volt. Próbára akarta tenni őket. Egy előre kitervezett komédiát ját­szott és játszatott el barátaival s ebből azt a meggyőződést szerezte, hogy ér­demes ujult erővel tovább dolgoznia. Arca kigyulladt a> boldogságtól. Inasai­val behozatta az ezüst karosgyertya- tartókat, mert már sötétedett s zárt ajtók mögött elkezdődött a* tárgyalás, a komoly „barátságos tanácskozmány“, mely a késő esti órákba nyúlt belé.. KOSZTOLÁNYI D&ZÉŐ . v’-^53' BERLIN, 1939. i Atx&süq'» ■ A mi nagy Széchenyi 1 sífián útik''rţdlri ja nemcsak o magyarság közkincse._ Ki­vételes egyénisége, jelleme, íme szó ka Ikáfó munkássága meg-gézié a külföldét -Is. Hatása a maga korában messze túllépett a magyar nyelvhatárokon, nemcsak azért, mert a XIX. száz°dbún Magyarország ki egészítő része volt a nemzetközi, és egye­temes jellegű ausztriai birodalomnak-$ így minden mozgalom nagy térben gyű­rűzött szét, hanem a lángén: tér- é^-idő­korlátokat döntő érvénye m'ntt is. „£*4: mélnek és működésének hatáság mennyi dunamedepcei népnél _ ki ipája p h'Hó. .4 XIX. *:áz<ul liberók* reformesz­méi többnyire magyar közvetítéssel ju­totta.k el o szomszédos lest vér népekhez, A m"gyar példa ösztönözte nemzed érzé­süket, rn°gyar példa nyomán ébredezett bennük a~ n tánricfdtmi és politikai ér­deklődés, mely előbb a magyar, utóbb az egész (1us:triai kerettel szembehclyezte ókei. Nem csoda tehát, ha Széchenyiről elég gyakrdn olvashatunk a szomszédné­pek nyelvén ismertető és értékelő íráso­kat. így legutóbb ifi, a kitűnő német tör- tfhettudományos közlönynek, a ,,Jahr­bücher für Resell chic Osteurojjc&‘-nak egyik szán Vit lapozva, hosszú tanulmány­ra bnkk 'ittunk, melynek szerzöjt Fritz Vitt javé c a Széchenyi kihalás eddigi ered­ményeit összegezi s közben igen érdeke­sen eU niz: Széchenyinek a németséghez és a német kultúrához való viszonyát. Csodálatgi] adózik Széchenyi egyéniségé­nek. c meglepő ellentétekből szö't jeliem­nek, melyben a lélek és o szellem nán- den indulata, m'ndtn vonása vissz°1ükrö' :ö(f k. Megállapítja, hoi/y Széchenyi érté­kelése a magyor közvélemény állandó problémája. Hol teljes fényében rpyog hol nopfogyatkozásszerü elboruU'm szen­ved Valahányszor katasztrófa éri a nem­zetet, a: önsanyargató, belső eUtnfába- snivnl vívódó nagy szellem felé fordul dz egész közvélemény érdeklődése. Idézik prof éledő szavalt és mohón isszák be a felcsillanó reménysugártt mely borúlátá­sán t kedélyének gomolygé fellegein oly­kor átdereng Széchenyi egész életében két eredendő nagy hatás kereszttüzében állt: az egyik á német, mely n család, a> egyéni körül­mények, az. állam, a társadalomban, be töltött szerep ezernyi szdával fonta kö­rű /, a másik az ahgol-frrficia, de főképp a- angol' mely szelleméi állandó sarkal­ld s sajfés honvóiggyal töltőié eh ­Mivel magyarázható Széchenyi angol­imádata.? fritz Valjavec többfelé is ke­res megfejtést, A XVIII, század végén az előkelő bácsi, társaságkor uralkodó fran­ciéi ízlés és szellem a Faradalom vtssza- h'hásaként kiszorult s hiyé/ az angol műveltség foglalta el, Széchenyi Ferenc gróf, Széchenyi István, ayja a korhoz képest behatóan ismerte óz angol viszo­nyokat s. bizonyos, hogy az ifjú Széche­nyi, családi körben kGp# a: első indíté­kot. Ezt az érzületet útibb rengeteg an­gol olvasmány, könyv, folyóirat, hírlap táplálta. Döntő mégis hz a . körülmény lehetett, hogy a kor jelemét meghatáro­zó jrzab^detvüség Apjában virágzott igazán s Széchényi a Ijngész biztos, ösz­tönével fordult a férd orrás felé. Vxé ja­vé cazonban arra figyüneztet bennünket, hogy ne kicsiny élj ük le a német közve­títő réteg jelentőségét.A nyugati szabad­elvű eszmék Némctrszégon keresztül szűrődtek keletebbre igy a német szel­lem bizonyára rájukyomta bélyegét. E téren a Széchenyi-kiMásmk — ír ja Val­javec r— érezhető hiáyokat kell pótolnia. Mindazonáltal Széhcnyi sokkal na­gyobb szellem volt, tmhogy szolgaian al- kcdmaztct volna az ngol mintát. Gazda­sági, társadalmi tf?n szívesen szorgdl- máziét az angol vipjánpok átültetését, de óvakodott adói, hoy h°zája politil^i vb szonynjţ ráhiizza j' angol kaptafára. Bármennyire is itplja v°U- az angol po- litildi élet, — mg akkor még sokkal ar'szt okratikusab tfvolt, mint napjaink­ban jót tudta hogy a magyar közélet egészen sájáTop Ipződmény, melyet az ÁuSztriáíÉ'Lvolá <,érdckhá;osság‘‘ szigo­rúan mcyhdtáio- A politikai életet tehát­saját mentére . karfa bízni, helyesebben nem merte pufi. analógiákkal táplálni mindaddig-. Miff az angol -társad01 mi éés gazdásági ttdé&értyekct meg nem hono- s:tolla. Megfő-ál*, nemzeti realizmus hi- vr. '.volt, étcsdö&léfben-a hamarkodó rtf- (iikáhisöLkúl'kiRct Kossuth Lajos veze­tett l_ş «kikapd 'győzték kivárni a fj&zd<t* sâijftârsW^hiiţăşok eredményeitj ha­-M

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents