Ellenzék, 1939. február (60. évfolyam, 25-48. szám)
1939-02-26 / 47. szám
1939 februar 2b. ellenzék Erdély metropolisainak közös pásztorlevele az alkotmány életbeléptetésének egyéves évfordulója alkalmából Erdély két román egyházfeje, Balon Ni- ,/co'ae erdélyi gör. kel. és Alexandru Ni- cöliescu erdélyi gör. kait. metropoilita, az alkotmány életbeléptetésének egy éves évfordulója alkalmából közös pásztorleve’öl adtak ki. A pásztorié vele t teljes egészében itt adjuk: Szeretett erdélyi, bánáti, körösi és má- ramarosi klérusokhoz és román népünkhöz. Február 27-én lesz egy éve annak, hogy Őfelsége II. Károly király magas aláírásával megerősitettte az ország uj alkotmányát, amely gyümölcse volt az Ő nagy és a román nép boldogulásáért dobogó szivének, annak a szivnek, amelyet a Mindenható Úristen annyi ékességgel ruházol* fel. Mi, a két erdélyi román egyház főpásztorai, arra gondolva, amit ez az alkotmány Románia és a román nemzet fiainak felsorakoztatása érdekében jelent, illendőnek (találtuk, hogy közelítsük sarainkat és sziveinket egyetlen érzésben, ugyanúgy, ahogy elődeink «telitek egykoron, nemzetünk nagy napjaiban, dicső őseink, akik betöltötték a nagyszebeni és balázsfalvi főpásztori székeket. A múlt év ette je nagy forrongás közepette daliáit bennünket, testvérharcok közepén, amelyek maroknyi viták körül szórták szét erőinket, ahelyett, hogy ezeket az erőket az ország konszolidálásának munkájába állították voilna. Közéletünkben mindenlt kritizáltak. Nem volt kormányhatározat, személy, 'tekintély, erkölcsi érték, törvény, sőt Alkotmány, amelyet ne vetetitek volna alá a kétségeknek, amelyek nem képezték volna áldandó véleményeltérések és viták tár- * gyát. Hasonló módszerekkel nem haladhatott előre ez az ország. Különösen ebben a korban, röviddel a nemzeti egyesülés ultán, szükséges vo't, hogy valamennyi gondolatunkat s erőnket a közös, a Nemzeti és <az Ország megerősítése érdekében inditotitl akció szolgája, lába állítsuk. Az Úristen azonban úgy akart a, hog? meghozza nekünk a mai állapotot, szeredet;* királyunk bölcsessége által, királyunk álttal, akinek meg voGt a kellő akarata ahhoz, hogy kitérés nélkül menjen előre, a megmentő cél felé, megszabadítván az országot azoktól a zavargásokból, amelyek napról-napra gyengítették. De a megkezdett mozgalomhoz őfelsége, a király odahívta az összes románokait, hogy legyenek segítségére és szolgálatára. Áthadva attól a forró szolidaritás-szellemi' (amely iaz alkotmány betűiben tükröződik és hálávail eltelve az Úristen, iránt azért a bölcsességért, munkabírásért és lángoló hazaszeretetért, amelyet Uralkodónk ldkébe elültetett, mi meghívjuk Erdély áldott népét az uj alkotmány évfordulójának ünnepségeire, amelyeket Gyulafehérváron, a szent nemzeti beteljesülés várában február 27-én tartanak meg. Egész Románia ezen a napon fogja >- szedni egy év állhatatos munkájának fényes gyümölcseit, amelyek Őfelsége II. Károly király teremtő lendületének hatása alaitt, a bizalom jegyében fejlődtek ki. Ünnepelni fog minden város, minden falu úgy, ahogy ülik azon a napon, amely az Egyesülés óta a legnagyobb román győzelem évfordulója. A nemzeti hagyományok Erdélyének a helyi érdekű ünnepen kívül meg kell ülnie ezt a napot, amely ma megnyitotta a román testvériesülés és feltámadás kapuit. Ősi szentögyházainknak most is, mint a megvalósitás és testvériesülés munkájának szolgálatában kell álllania. Ki nem tudja, hogy valahányszor nemzetünk történelmében fontos esemény játszódott le, az mindig az egyházak segítségével és áldásával történet. Annál inkább szükséges, hogy ma az egyház is részt vegyen a Nemzeti Újjászületés eme munkájában, amely nem politikai jellegű mozgalom, hanem elsősorban erkölcsi jellege van és lelki’ mélységeikhez felsőbbrendü érvekkel és eszközökkel szól. Epoen ezért az Egyház anyai szeretettel j hiv benőteket a béke és a jó megegyezés . ünnepélyére. A jelenlegi óra különösen I azt parancsolja, hogy tömi'tisük sorainkat. Amikor annyi veszély fenyeget bennünket kívül, kötelességünk segítségére állani j bölcs Uralkodónknak, hogy boldog révek felé vezesse ennek a népnek a sorsát. És illik, hogy mindkét kezünkkel megragadjuk Uralkodónknak és okos tanácsosainknak alkotó gondolatát, bebizonyítva! igy a külső világnak acélos egységünket és szolidaritásunkat, amelyek képesek arra, hogy bármilyen fenyegetéssel szemben szádjának. Szeretett klérusunk és népünk, valamennyien találkozunk tehát Gyulafehérváron, erdélyi román testvérek, a püspökből az utolsó parasztig, valamennyien izo- rosan összefogva a román testvériség érzésében, amely erősebb és szivhezszólóbb, mint az összes többiek. Gyertek valamennyien főpászmáitok köré. Gyertek valamennyien szélesre tárt kebellel, hogy ősi szokás szerint tisztetekéi adózzunk Annak, aki az Ország jó és bodies oityja: Őfelsége II. Károly Királynak. Meg lévén győződve arról, hogy a Nemzeti Újjászületés, amelyet valamenynyien óhajtunk, csak úgy lesz lehetséges és hosszuéletü, ha lelki erőtariaíléka’nkra alapozódik, arra buzdítjuk lelki fiainkul, hogy hallgatva íelkiismeretük parancsára és a mai idők magasról jövő parancsszavára, jöjjenek el a román lelkek eme nagy ünnepélyére. Főpásztori áldásunk ültesse ed lelkesekbe a szelídség békéjét és erősítse meg sziveteket a- Nemzeti, az Ország és a Király iránti szeretedben. Kelti székhelyeinken, Nagyszebenben és Balázsfailyán, 1939 február 18-án. f Nicolae. Erdély gör. kel. mitropolit á ja. î Alexandru. Erdély gör. kát. melropolrája. MÁRAI SÁNDOR BILLIARD A miivész késő délután eDredt, öt felé. Hunyorogva ült az ágyban, a sö- tét szoba magányos tárgyainak homályos körvonalait bámulta, aztán ásított, keserű szájízzel, rosszkedvűen. Hat óra elmúlt már, mikor feltápász= kodott, felöltötte a barna bársonymellényt a gyöngyház gombokkal, megkötötte a galambszin csokornyakkendőt, hóna alá szorította műszerét s lassú, öreges léptekkel elindult a város felé. Átment a hídon, hóna alatt a műszerrel s enyves, öreg szemekkel, pis- lógva bámult az alkonyat ködén át derengő esti, város fényei felé. A hid közepén megállt, eltűnődött. A nagy folyam jobbpartján és balpartján, el= rejtve a bérházak és középületek között, több kávéházat ismert, ahová elmehetett: a „Habvár“-ból minap is üzent a tulajdonos, az ,,Elevátorában újra posztózták az asztalokat, a „Ko- penhágá“-ban utolsó időben színészek is jártak. Nehezen lélegzett. Aztán vállat vont, mint aki ezt mondja: „Ez a világ már nem az enyém, oly mindegy!“ — s mégis az „Elevátor“ mellett döntött. j A kávéház hét óra felé már megüresedett. A makacs öregasszonyok, akik délután beülnek haboskávéra és órákon át olvassák a képes német családi lapokat, a nyugdíjasok és azok a tevékenyek, akik óvatlan pillanatban kivágják a lapokból a keresztrejtvényt és hazaviszik s általában a délutániak, az ügyvéd, aki hat felé végez hivatalában, az orvos, aki két influenzás beteg között eltölt egy órát a kártyaasztal mellett, a magányos hölgy, aki itt várja, fél szemmel mindig a forgóajtón, azt, aki soha nem jött el, — ezért maradt a hölgy magányos — a szerelmespár, akik itt rejtőznek el a világ elől, e többezer gyertyafényü ivlám- pák által bevilágított, válópörös ügyvédek, facér magándetektívek, szakértő pillantásu nők és őgyelgő, magányos férfiak, tudós pincérek által ellenőrzött magányban, e márványból, hamutálcából, esti lapokból, haboskávékból, szomorúságból és magányból szőtt és összerakott Paradicsomban, a gyomorrákos öregasszony, többszörös háztulajdonos és virilista özvegye, aki kegyeletből jár ide délután, mert a megboldogult virilista is idejárt: mindezek, kiket a művész jól ismert, a kávéház délutáni népe, oszlottak már este hét felé, egyrészt a szó tárgyilagos és helyzeti, másrészt a szó irodalmi, emberi és szövettani értelmében is. Á művész ismerte ezt az alkonyati hangulatot, mikor kezd kihűlni a délutáni kávéház, az öreg újságos leül a kassza mögött. a mosdó közelében, egy kis, ösz- szehajtható segédasztal mellé s gyorsan iszik egy csésze kávét, lopva s oly magányos, rejtőző mozdulatokkal, ahogy az öregedő medve falhat egyet az erdő sűrűjében az elásott lótetemből, a főpincér, frakkszárnyai mögött összekulcsolt kezekkel, megáll a bejárattal szemközt, mereng s arra a külvárosi kávéházra gondol, melyet a mult héten már majdnem megvásárolt, mert az ember mégis szeretne önálló lenni, de aztán józan érvek és megfontolások visszatartották e cselekedettől s csak a jövő héten vásárolja majd meg, a biztos tönkremenés tudatában s mégis boldogan és lelkesen, mert nincs mélyebb becsvágy az emberi életben, mint önállóan tönkremenni: a művész ismerte e hangulatot s megült, elhelyezkedett benne, óvatos, kászálódó, pók- szerű mozdulatokkal, mint a kövéredő vidéki urak hajnalban, a gőzfürdő medencéjében. Ez volt számára a „szin“, művészetének színpada, ezek az emberek a nézők, vetélytársak és statiszták, ezek a díszletek, életének ési művészetének örök díszletei s a háttérben a markör és két asztal, a frissen áthúzott posztóval. A művész leült az asztalok mögé, az egyik ablakpáhol}'- ba, műszerét óvatos mozdulattal az asztalra fektette, hasán összefonta puha, papos kezeit s várakozott. Itt ismerték már, pillantással üdvözölték, a beavatottak cinkosi pillantásával. A főpincér, az újságos, az öregasszony a kasszában, a markör szem* hunyoritással üdvözölték és elmentek mellette. A művész pislogott az erős fényben és bámészkodott. Az egyik zöldposztós asztalon egy zugirász és egy bukott zsoké gyakoroltak; a művész tárgyilagosan nézte ezt a kocajátékot, részvét és indulat nélkül, abból a félelmes távolságból és magasságból, ahol már semmi nem fáj. Ez volt az óra, mikor felkészült az éjszakára és gondolkozott. Ezt gondolta: „Ezek itt komolyan azt hiszik, hogy biliárdoznak. Rejtélyes emberek. Azt hiszik, hogy találomra turkálni a dákóval a levegőben, döfködni a golyókat és úgy tenni, mintha kiszámítottak volna egy esélyt és mozdulatot, egyértelmű a biliárdozással. Szomorú látvány. Nem is tudhatják már ezek, mi volt a biliárd?... Nem él már sok ember a városban, aki tudja, hogy a biliárdnak élni is lehet, éppen úgy, mint a festészetnek, a rézkarcnak, a vegytannak vagy az irodalomnak. A műfaj kihal, tudom. A kávéházakban még biliárdoznak, de csak úgy félkézzel, profán és otromba mozdulatokkal, figyel metlenül s.Jcét üveg sörbe fogadnak, vagy két pengőbe^ S mindezt néznem Kell, szótlanul. Nincs nehezebb és fájdalmasabb szerep, mint megmaradni egy világban, mely már nem a miénk, megmaradni egy kivesző műfaj utolsó képviselőjének, egy művészeti ág utolsó művészének. Ez a legnehezebb szerep. Méltósággal viselem, tehát szótlanul. Nem állhaíok oda vitatkozni, dákéval kezemben, nem magyarázhatom, hogy a biliárd más is volt, mint döfködés a dákokkal, két üveg sör reményében, más is volt, mint facér zug- irászok és unatkozó úriemberek időtöltése a kávéházban, több volt, mint kézügyesség. Nem értenék meg. Minek vitafJr«»5ţi? Mikor e'*y. müfainet- vége — s úgy érzem, a biliárd nemcsak ön* álló műfaj, hanem jelképe és gyűjtőfogalma egy korszak áhitatos képességeinek — legokosabb, ha a művész elhallgat. Hallom, mostanában silécekkel botorkálnak délután a fiatalok a hóban! Micsoda világ!“ Pislogott, szipá- kolt, óvatosan felnyitotta a műszer zöld vászon tokját, kiemelte a karcsú rudakat s szeretettel megtapogatta. | Ezt a dákót még a művész apja csináltatta, egy más korban, boldogabb és igazibb világban, mikor még értették és becsülték az emberek a biliárdot. A dákó a művész apjának találmánya volt: hordozható és szétcsavarható versenydákó. melyet az apa, maga is művész, Brüsszelben csináltatott s örökségbe hagyta a mesterség titkát és a műszert fiának. Ilyen dákó már nincs több a világon, gondolta most a művész. A szátcsavarható műszer érzékeny volt, mint a forráskutató vesz- szője, pontosan olyan nehéz és tömör, ahogy a művészet megkívánta s csa- aarmenetébe, mely összekapcsolta a dákó súlyosabb alsó és lendületes felső részét, titkos ércnehezékek súlyát lehetett beilleszteni. A dákó alsó rudja csontszerü anyagból készült s homorú, hullámos mélyedések szabályozták az ujjak fekvését, megkönnyítették a dákó biztos markoiását, a nyugodt és határozott mesterfogást. A művész megtapintotta a dákót, ismerős érintéssel, mint ahogy a hegedűs hangolni kezdi a versenyhegedüí. A dákó remekmű volt, egy eltűnt kor remekműve. A művész apja ezzel a dákóval indult vendégjátékra, nagy versenyekre, Parisba és Londonba, Spanyolországba. A dákó apáról fiúra szállt s őrizte a műfaj minden titkát. A művész játszott még néha vele, az „Elevátorában, elhag}'ott budai kávéházakban, asztalokon, melyeknek posztóját hanyag kezek foltozták és ragasztották, játszott, makacs és tökéletes mozdulatokkal, mintha valaki vidéki kávéházban Stradiva- riuson játszaná a „Ű osca“ nyitányát. Az emberek mindezt már nem értették. Az emberek már mit sem tudtak a biliárdról. Nem tudták, hogy volt gg-y idő, — a .Második Császárság ide je, fénykor, Páris, a versenyek, a világ! — mikor a bilárdasztalon, a golyók futásában, a dákó lendületében, az esélyek számításában, a kivitel előkelő mozdulatában nagy hagyományok éltek. Az emberek biliárdoztak ma is. igaz; de áhitat nélkül, csk úgy, ahogy alsóztak. A művész elgondolkozott. Barna bársonymellényére hajtotta fejét s igv ült, bölcsen és magányosan, kezében a dákóval, mint az őr a vártán. Érezte, hogy valamit őriz igy. Egy kor emlékét őrizte. Egy műfaj nemességét. Az ember azért művész, hogy megőrizzen valamit. A világ csodálatosan elváltozott körülötte, versenyeit már csak a szakértők látogatták, a magányos beavatottak. Néha még tanított a művész. lelkes fiatalokat; de ^a fiatalok lassan elmaradtak. „Mit is csi- náinak?“ — gondolta almos szentekkel, csodálkozva. — „Sportolnak? Vagy politizálnak?“ A művész homályosan arra gondolt, hogy biliárdozni nemcsak művészet és játék, hanem világnézet is: mostanában mindenkinek világnézete volt, a markörnek és a brácsásnak is. Csak az öreg újságárusnak nem volt világnézete s a művész barátságosan pillantott a lopva falatozó újságos felé, aki meggyőződés nélkül hordta szét az újságakor az asztalokhoz, világnézetre és politikai pártállásra való tekintet nélkül. De ilyen ember már csak kevés akadt a ká\ éhá/ ban. A művész arra gondolt, hogy az uj világ számára biliárdozni olyasféle vétek mint hinni a szabadságban, az egyéniségben, a szakszerűségben és az önmagáért való tökélyben. „Nem gondolta és sóhajtott — „valami nincs itt rendben“. Lassan krétázni kezdett. Aztán a balszéísö asztalhoz állott s egyedül, közönség nélkül, mint az öregedő Michelangelo, egyedül a művészettel, magányosan, szemközt a Törvénnyel és az Eséllyel, felállította a golyókat, csinált egy szabályos nyitást s utána, könnycseppel szemében,
