Ellenzék, 1939. január (60. évfolyam, 1-24. szám)

1939-01-22 / 18. szám

«1

19 30 în nuű r 2 2.

ellenzik

K ét nap DzsibuUban

Egy elkésett riport

Az ócska) kávészálliiógőzös, amely El Hodeidából hozott a „Cote des Şoma’.s" felé, szinte átmenet nétklüit szűrni meg im- bolyogni, táncolni és simán futott az elcsendesülte vízben. Jobbról apró fehér pon- ^itok látszottak a kietlen, sárga homokpar- r«3n; a távcső lencséje félig rombadőlt házakat mutatott.

_ Obok! — mondta magyarázón az

Äbd >el Gudr görögszármazásu parancsnoka, aki egyszemélyben a hajó tulajdonosa, kávérakományának eladója, a csereüzletek és a sötét, hátterű tranzjakcióknak h rhed' nagymestere volt, akit még a yemenita kereskedők, sőt a párszik is tiszteltek külön ■leges gazdasági képességei mia'tt. — Obok! — ismételtté a kapitány, Francia Szomália hajdanit fővárosa. Forrásai kiapadtak, a franciák otthgyták és átköltöztek a ma* sik faluba; Dzsibutiba. Most az a legfonto* sabb kiköpő.

Hármasban állunk a parancsnoki hídon. A kapitány, Janttla a kedves, vékony lengyel újságíró, (ennek az egész kirándulásnak éritielmi szerzője, aki azóta — úgy hallom — Japánba sodródott cs ott japán leányt vett feleségül) meg cn. öt nappal ezelőtti jutott eszébe lengyel kollégámnak, hogy milyen érdekes r'iporit: lenne, ha felhasználva az abesszin harctéren várhat tó csendet, megpróbálnánk bejutni Yemen fővárosába, Sa'ánába. Nem sokat gondolkoztunk: az olaszoktól az engedélyt megkaptuk, leutazlttank Massauába, oh Jalta ragyogó alkudozási képességeinek eredményeként nevetségesen olcsó pénzért be* hajóztuk magunkat az Abd el Gudr nevű vi'zözönkorabell gőzbárkára és pár óra múlva már a Vöröstengeren voltunk. Sajnos, a sacánai kirándulás nem sikerült: az Imám képviselői 'legalább kéthetes várakozással kecsegtettek, amíg az engedély esetleg megjöhet, vagy esetleg nem jöhet meg. Ilyen sokáig, nem várhattunk, meg kellett elégednünk Hodeidával cs tovább kellett utaznunk a bárkán Dzsibutiba. A kétnapos utazás a Vöröstengeren életem legkínosabb emlékei közé 'tartozik. Alig hagytuk el Hodeidát, oilyan „kbamszint", forró sivatagi szélvihart kaptunk, hogy a hajónk majd szétesett a rettenetes ugrálásban. Azt hittük: sohasem kecmergünk ki a 'zöldes, tajtékos, forró, vizes pokolból'.

Kinos utazás volt, de végül mégis elértük Oboko't és a bárka csendesen siklott délnyugati irányban Dzsibud felé. Délután két óra itájban — izzadva feküdtünk a fe* délzet vászontetefe alatt — karcsú fehér motorositi pillantottak meg álmos szemeink. Negyedóra múlva a motorcsónak mesetiünk volt és a révkapitányság francia tisztviselői szálltak át belőle az Abd el Gurd- ra. Nehéz félóra következett. Nem volt külön engedélyünk arra, hogy partraszáll- junk Francia Szomáliföld fővárosában és így minden rábeszélőképességünket latba kellett yetni, hogy az engedélyt — négy* vennyolc órára — kiharcoljuk. Végre sikerült ez is és mire megpillantottak a Dzsí- buti külső kikötőjében horgonyzó francia „aviso!“, _a rendkívül gyors, kétezer tonna kcirüli hadihajócskát, már kezünkben volt a lilaszinü „permis".

A partraszállással azonban még várni kellett, A Dzsibüti-öböl rendkívül sekély es igy a mólókat sokszáz méter hosszúsága ban kell a 'tenger felé építeni. A kirakodis lapos bárkák, zambuccók segítségével történ'!. (Most olvasom a francia 'lapokban, hogy december 13-án már egy 12-000 tonnás olajszállító hajó ki költött az egyik elkészült móló mellet.) Nehéz és kinos mun* •ka volt, különösen, ha a Massauában pár hónap alaJtlt elkészült kikötőben folyó munkával!' hasonlítottuk össze. Mihelyt azonban a vámtisztek is elvégezték a formaságokat, bennünket kedvesen motorosukba invitáltak és kitelitek a révkapitány- ság épülete előtt.

Dzsibu'ti az első pillanatban nagyszerűnek hat. A kikötőtől nem messze néhány többemeletes palota díszeleg és ahogy az ember a benszülött hordár nyomában be-, fordul a városba vezető utcán, azt várja, hogy egy kisebb Alexandria vagy Beyrut fogadja. De a paloták mögött csak egy jellegzetes keletafrikai városka terpeszkedik a rekkenő hőségben. Egyemeletes lábashá- zak végtelen egymásutánja; hilás-brongós, félhomályos árkádjaik alatt a kis kávéházak megszámlálhatatlan sokaságával Délután S óra felé jár az 'idő, egy óra múlva majd hirtelen átmenet néLkül bukik de a nap és akkor ezek a kávéházak — mint mm- c’cn afrikai kikötővárosban — benépesülnek majd. Egyelőre csendes és elhagyatott minden, csak a szunyoghálós ablakok mö* gött látszanak az európai és indiai kereskedőcégek hivatalnokai, amint) izzadva kör- m ötnek.

A szálloda a piacé de Menehken van. Feltűnően tiszta és ápolt. Sietve megmosakszunk, fehérbe öltözünk és megyünk várost nézni.

Nem sok a látnivaló. Csak a lassan benépesülő kávéházban ülő emberek kerülnek ki nemzetközibb társaságból. A francia mdllett itt is leggyakrabban olasz szó üti meg fülünket. Kevés angolt, németet, viszont sok japánt, hindut, yemenitát, pár- szát és rengeteg görögöt látunk.

Az egyik csinos kávéház előtt ülnek a révkapitányság hivatalnokai néhány ten- gt résztiszt társaságában, örömmel üdvözölnek bennünket és magukhoz invitál* r.ak. Leülünk, beszélgetünk. Az aviso parancsnoka, rendkívüli rokonszenves fiatal 'tiszt kérdez minket az abesszin háborúról. Aggódik, hogy a gazdasági megtorlások háborúba sodorhatják Európát.

— Mi értelme lenne? ... — kérdezi és szórakoztt-an kacsinti át a szomszéd asztalhoz, ahol egy hervadó és erősen kifestett fehér nő, arcán viharos életének és az egyenktőkö'rnyéki gyorsan romboló kíi* mának hvtorö!b esetien nyomaival igyekszik bennünket, most érkezeid ismeretleneket el* bűvölni.

Dzsibutira terelődik a szó.

— Aden mellett — mondja íi francia tiszt — Dzsibu'ti az egyetlen értékes kikötő a Vörös tengeren. És a;z egyetlen használható flottabázis az angolok uralmának kiegyensúlyozására. A Vörös-tenger olyan, mint egy zsák: felső végét a Szuezi csatorna fogja össze, az alsónál Aden és Dzsibuüí állnak őrk Ela Anglia akarja, akkor a Vöw rös tengeren megszűnik minden közieken dés, lehetetlenné válik a forgalom. Mi franciák jóban vagyunk Angliává), nekünk nem érdekünk, hogy Dzsibuth flottába* zlssá fejlesszük, de ha nem a mi kezünkben lenne, akkor a brit adntaralkás már régen rátolte volna a kezét, vagy pedig lényegesen nyugtalanabbul aludnának az angol flotta vezérei és a City urai.

— És háború esetén — kérdezzük — nem lehetne könnyen elfoglalni Dzsibutit, hiszen itt nincs komoly hadsereg és a kis aviso egymaga nem állhatna ellen egy kis flottának sem?

Egyik francia itílsztl magyarázóan felelt;

— Mindez igaz! — Azonban Dzsibutit a szárazföld felől rendkívül nehéz lenne elfoglalni. Csak az Addisz*Abeba vasútvonala járható és ha néhány hidat felrobbantunk, akkor az ellenségnek rendkívüli akadályokat kell legyőzni, hogy a város közelébe jusson. A tenger felől pedig . . .

Mosolyogva hallgattak el. Hosszú halk gatís után végre az egyik tiszt megszólalt:

— Tudja, Aden nagyon közel van és n«m hisszük, hogy az angolok szótlanul- néznék, mint bombáznak bennünket. Is-* m étiem: Dzsibuti a mi kezünkben biztosíték Nagy-Britannii'a számára. Más kezében: halálos veszély!

Még hosszú ideiig beszélgettünk, azltán a 'tisztek meginvi'táltak bennünket a tengerészparancsnokság étkezőjébe. Kitűnő va* csorát kaptunk, feketére kiültünk a kert pálmafái alá és sokáig csendben bámultuk a ragyogó csillagos afrikai ege».

Éjféj lett mire a szálloda tornácán fel* állított ágyon pihenni tértünk.

Másnap reggel megnéztük Dzsibuti nevezetességét, a „Chemin de Fér Franco— Ethi-opien" pályaudvarát. Éppen induló* ban volt egy szerelvény; nagykalapos, szüknadrágos abesszinek, izzadó európaiak párolódtak a korareggel már szinte kibírhatatlan hőségben. A marhavagonokhoz hasonló harmadosztályú kocsikban félmeztelen szomálok és etiópok szorongtak. Közelükbe sem lehetett menni: tíz lépésnyire már kibírhatatlan volt a förtelmes bűz, amit magukból árasztottak. Ennek a vas* útvonalnak végén van Addisz-Abeba és a kén végpont közt húzódó sínpár jelents az

Irta: BARCS IMRE

egyetLcn biztos és olcsó közlekedést a tenger és Abesszínia között. Óriási érték! — Abessziniáti csak az tudja gazdaságosan kihasználni, aki a vasul birtokában van.

A pályaudvaron és a vasútvonalon túl van Dzsibuti ben szülött negyede. Ez sem voh uj a számunkra; a találomra ösz- sze*vissza épített putriknál és a közöttük hancuirozó gyerek hadnál, az udvarokban és a boltokban szorgoskodó bén-szülö-t tékáéi már érdekesebbet és színesebbet! is látunk. Gyorsan visszatérítünk a városba, a hüs árkádok alá. Különösen m'utan francia kísérőnk figyelmeztetett, hogy ne járjunk sokat a szabadban, mert Dzsfibu-t'lban különösen alattomos a trópusi nap. Olyan váratlanul esik össze az ember tőle, hogy gyakran a'lig van idő a felelesztesere. „Coup de bambou“*nak, bambuszülte'és- nek nevezi a dzsibuti argó ez't a. hirtelen ttámadó, egész Kelet-Afrikában jól ismert különlegességet.

Visszatértünk hát az árkádok ala es ki sem mozdultunk jóformán az Abd eü Gudr indulásáig a bárokból, kavehazak* bál. futunk a zö^dszinü, jéggel készitet't Per- noiLt, hallgattuk a marseillei hősökről, Ma- riusról és Oliver ól szóló történeteket, bámultuk a rakparton dolgozó munkásokat:, akik egyhangú nótával biztatták egymást serényebb munkára.

Ja dzsamalé dzsamalé, ja dzsamalé sará m'ieUé.

Ezt ismételték órákon keresztül. „O tevés, tevés, te-vés, rakodj gyorsabban!“ — gajdolták szüntelenül!, mialatt' újdonsült barátaink, a francia aszkapk tisztjéig a tengerésztisztek és a révkapitányság hivatal* nokai történeteket meséltek a gyarmati éleiről, amely oly szörnyű és amelyet mégis oly nehéz otthagyni. Beszéltek kereskedőkről, akiket már milliomosokká tett az abesszin háború, lias's- és ópiumcsempészekről, rabszolgakereskedőkkel vívott kö* zelharcokról, az asszonytalanság győzelmeiről, vadászatok izgalmairól és a háborúról.

Odakint 45 fokot mutatom a hőmérő árnyékban. Majdnem annyit, mint' Mas- sauában, amikor elhagytuk az olasz kikötőt. Aztán lassan hosszabbak lettek az ár*

Nagyszerisen érzi iiaagaÉ...

jó lokálben, mélyen besü{> pedve egy kényelmes fatj- teuilbe - Elsőrangú zene, szép asszonyok és természetesen... Rheinpezsgő !

nyékok és ö't óra tájban az Abd el Gudr kis arab hajóinasa jött értünk a hírrel, 1 hogy elkészültek a- rakodássá!; indulunk.

A franciák elkísértek a kikötőbe. Me*: gint motorcsónakjukkal szállítottak a hajóhoz, amely mocskosabban mint valaha, ‘ indulásra készen állt. Röviden búcsúztunk,, aztán az Abd el Gudr — mint szegény -, agyonhajszolt gebe — minden porcikájá- ban remegni kezdett: indultunk.

A parancsnoki hídon állva bámultuk a; lassan eltűnő várost, a távolban kirajzó-' lódó lilás*sárga, kopár hegyeket.

— Azon túl van Abesszínia — magya\ rázta feleslegesen a kapitány.

Azit'án egészen sötét leth.

(1935 novemberi feljegyzésekből.);

Vatikánváros rekordja

VATIKÁNVÁROS, január hó.

A pápai állam székhelye egész sereg világrekord tulajdonosának vallha’ja maigát. Vackánvárto-s elsősorban a világ legkisebb állama, de ezenfelül az első helyen áll a telefonok, automobilok, rádiókészülék:'^, katonák, sőt még a liftek és frizsiderek tekintetében is. Va ikánvá- ros telefonkönyvében „csak" hatszáz név szerepel, holott Vatikánváros lakossága valamivel több, mint hétszáz ember, úgyhogy ez nyolcvanöt százalékot jelentene, de tekintetbe kell venni azt. hogy a Szent atya hivatalos és magán telef ónjai nem szerepelnek a telefonkönyvben; ez még külön száz telefont jeleni, amivel Vatikánváros abszolút világrekordot teremtett, tekintve, hogy

minden egyes lalzosra legalább egy telefonkészülék esik.

Vatikán városnak tizenöt telefonvonala van, amely a „külfölddel", vagyis Olaszországgal összeköti. Ez is rekord, mert sehol a világon nem ilyen magas a külföldi vonalaik arányszáma. Világrekordot jelent a Vatikánállam liftjeinek száma is, Az egész állam területén alig száz épület emelkedik és mégis harminckét lift

működik,, tekintve, hogy az épületek kétharmad része egy, vagy kétemeletes csupán: nyugodtan mondhatjuk, hogy Va- tikánvárosban minden magasabb épületnek van saját liftje, ami megint világrekord. Harminc év előtt, amikor VII. Edward angol király meglátogatta az akkori pápát,, még mindössze bárom lift volt Vatikánvárosban, Azt a liftet, amelyet VIE Edward használt, kézi erővel működtette egy pompás egyenruhás liftboy. VII. Edwrard iiftboya ma ás szolgálatot teljesít még és ugyanazt a munkakört látja el, azzal a különbséggel, hogy/, inast már mindent elvégez helyette a vil-, tamássá g. j

A pápai államban kétszáz autót tartanak nyilván, ami annyit jelent, hogy) minden harmadik emberre egy autó jut.. Ezzel még aiz Egyesült-Államok sem tudnak versenyezni, amennyiben Amerikában minden ötödik embernek van .-csak" saját autója. Tekintve, htogy a Vatikánváros területén négy benzintank áll ren-, delkezésre, ez megint rekord, mert

minden ötvenedik Automobilra eff^ benzinkút esik.

Vatikánvárosban minden háztartásnak megvan, a mag’a rádiókészüléke és frizsidere. A pápai állam e tekintetben is messze maga mögött hagyja Amerikát, bár a pápai államot igazán nem lehet militarista országnak beállítani: a város külső képe mégis ezt mutatja.

A lakosság kétharmad része a katonaság soraiból került ki.

Ez újabb világrekord.

Ragyogó könyvs’ker:

Cs»onin:

Kalap le irály

A „Réztábla a kapu alatt“ szerzőjének a világhírt ez 0 könyv szerezte meg. Most megjelenti magyar kiadása iránt cis pártatlan érdeklődés nyilvánul meg. Két kötetben 650 oldalon, ára kartonálliva 198, vászonkötésben 324 lej az Ellenzék könyvoszbállyában, Kolozsvár, P. Unim. — Gnonin bombasikerek: Ezt látják a csillagok (két kötet, 800 oldali; kanton állva 314, diszk ölésiben 414 lej. Réztábla a kapu alatt (9ük kiadás) kartonálva 185, disz,kötésben 238 lej. Vidékre utánvéttel is azonnal szállítjuk. Kérje a könyvujdousá- gok jegyzékét. ' . . ^ v e