Ellenzék, 1938. november (59. évfolyam, 249-273. szám)
1938-11-06 / 253. szám
119 3 S november 6. 7 n1 ELLENZÉK tBaaWilllHliMIII »I i IM '« »Z VALLOMÁS Irta: OSZLAY VERONA. rA kérdés elhangzik, ulána csend lesz. Szeméi gyániíoWa'ainul viszi végig a terem einberkoszárúján. Mindenki előtt kell felelnie? Csupa idegen ember van itt. Hogyan talál most szavakat» amelyekkel burkolatán, de mégis érthetően lehet eseményeken elmondani, érzéseket, indulás tokát érhetővó, elfogadhatóvá termi? Azt mondja a biró; most mondja cl pontosan és őszintén, hogyan történt az eset? ... Hogy a saját helyzetén javít, ha őszintén vall. Miilyen nehéz! Hogyan beszeljen uigy, hogy az őszinteség kivilágoljon a mondanivalók mögül, mint a fény az árnyék sötétjéből. Gondolkozni lehet, szép, értelmes mondatokban, beszélni végtelenül nehéz. A szavak kimondásával idő telik el, a gondolatok clőrcszágulda- nak, a mondanivaló lemarad. A védőre néz. Ki-nyitjái a száját, aztán ha ng tál a mii öss zecsu k j a. A védő látja', hogy küzködik és gyón: san feláll. — Zárt tárgyalást kérek — mondja — méttóztassék zárt tárgyalást elrendelni. Az ügyész hevesen tiltakozik. Ugyan miért? Csak hogy ő jobban kínlódjék? Ámultán néz az ügyészre. Rossz iebel hivatalból, eseüeig moggyőződése ellenére ártani valakinek — gondolja és hallgat. A termet mégis kiürítik. Ä hallgatóság elégedetlen morgással hagyja el a helyét. Lábak csoszognak, padokat lokdösnek, a terem feszült várakozása meglazul a lesitek mozgásában. Kulcs katlan az ajtóban. A teremőr bezárta. Most már nincsen benn senki, csak ő és a> törvény. Most érzi, hogy ez még rosszabb, mintha hallgatóság előtt 9IÍ9ZÍ kellene vallania. Az érettségi rémülete xeuií kúszik fel a torkába. A kép ijesztően ha- noa sonió. Kihalt terem, hosszú asztal, mellette férfiak. Ö egyedül, védtelenül áll az asztal előlit és nem tudja, jól fog-e felein« a feladott kérdésre? Megnézi az idegen arcokat. Előbb az ügyészt, aki tlilltakoízik a zárt tárgyalás ___ ellen. Nem rossz arcú ember. Csinos rub[M bája, gondosam fésült haja van. A válasz- fiiét j téka -nagyon magasam kezdődik, majdnem középem. — Tessék a feladott kérdésekre felelni eS a valóságnak megfelelően válaszolni. Összerezzen. Hozzászólt a bírói Még ceruzájává1! is kopog, mint régen, az érettségi biztos. Kisasszony, nem hallja? Ciceró leghíresebb beszédét kérdezem. Igen ... Hogy is kezdődőit... Quo usque tandem... Na látjai, miért áll akkor úgy itt, mint aki nem készült... — Lehetőleg röviden mondja el a vádlott, hogy e\ bíróság tisztán lásson, azt az estét, amelyen a reárótt büncse? lekmény t elkövette., — Gyilkosság! — hallja az ügyész közbemordulását. — Legrosszabb esetben is csak szándékos emberölés — süvölti a védő. Á biró leinti és ceruzájával reámutat. Most neki kell beszélnie. Milyen száraz a szája! A hangja biztos rekedtes lesz a bősz- szas haflligatás után. Csak az első szavas kon, csak az első szánalmasan törött hangokon túl legyen! Ha aizokat biztosra tudja kormányozni, a többi menni fog. Nyel. No most. De hol kezdje? A feje lüktet, két Iába dermedt fáradtsággal tartja a testét. Jó lenne 'leülni ki- csit, hiszen nemrégen volt beteg. Ma még gá - ágyban kellene feküdnie, holnap is. Csak se azután engedte meg az orvos, hogy fék keljen. Betegség! Talán, ott kezdi elmondani a dollgot, ahol reájött, hogy az ura beteg. Mennyi ideje is ennek? Lássuk csak, két éve tavasszal. Vagy inkább ősszel? Nem, tavasszal. Orgona volt. Szö> val akkor. — 'Két év előtt — kezdi merev han» gon és nem meri megköszöni!ni a torkát — áldott állaipotba kerültem. Kimondhatatlanul boldog voltam ... — Kérem — mozdulat a biró bal vállán. Kis, türelmetlen vállrándítás. — Kérem, ne kezdje úgy, mint az unintelligens vadítottak, akik mindig az ős-szüleikhez térnek visszia. Intelligens ember megtat- láilja akkor is a szálakat, ha rövidre fogja a mondanivalóját. A szorosan vett estéről!1 beszéljen. Annak kapcsán rátérhet fontos mőllókkörülménjükre is. De kezd- je végre, mert igy eltelik az idő semmi? yeT - • ^ >' «'•' K me>x2 mai ilabf •ihud mám botot mooi 2Ö {goH r not J nor >m ß ■mie qoxa atgov 1 obi plea A gnerí A 1 flß2 )ifám4 xA iáim um A tßvirl iß oi Jßg A ago io ßdßj rmot : zfoî UI ßS9d Jß?o. gom aloi Î xß fofo'l M lol’ío mon B 20 Ö 1193 teis93ÎD lOgl )flßf dili bév ÍXfi idol SÖil fob aid fon ßS2 [Ovi rßfi irrt ZK ihz iao A torka szűk, szemén csípős viszketés keletkezik, aztán az arcok elhomályosodnak előtte a sűrűsödő vizfátyolon at. — Kérem — mondja kedvetlenül a biró — okkor kellett volna sírnia, bem most. Ez most nem segít. De tessék végre hozzákezdeni, lehetőleg nem valami mesével, hainem megtörtént tényekkel. A pózán, türelmetlen hangtól kijózanodik. Halott nyugalom fogja el. Éles. | j. régi kép vetődik eléje. Tárgyalás, ahol ö a néző. A biró előtt, tépett, sovány, róka- ravasz és mégis szánnivaló emberke áll. Lopással vádolják. Ez a tépett, sovány emberke akarta mindig az elején kezdeni a vallomást. Ott, hogy tizenegyéves korában árván maradt... A biró mindig megakasztólln és arra, szorította, hogy egyenesen a tognapelőíti lopásról beszéljen, mert már negyvenhétével, hosszú lenne a- közbeeső harminchat év meséjét végighallgatni. Azt mondja el, hogyan jutott a lakásba: és voltak-e cinkosai? A kopott emberke figyelmesen hallgatta a biró szavait, helyeslőén bólogatott, de amikor kinyitotta a száját, csökönyösen ott kezdte, hogy tizenegyéves korában árván maradt. Ö már akkor megértette ezt az emberi', akiben primitiv kis élete úgy helyezkedett el, mint egy vers. Az életszakajszok gépies egymásutánban kő? vetkeztek, amiknek lényegét nem értette s ha el akarta mondani, elölről kellett kezdenie. Az utolsó strófát néni ludia d- különíteni a többitől, számára úgy volt értelme az egésznek, ha elölről kezdte. És most ő is! Nem tudja máskép elkezdeni. csak elölről! Csak onnan, hogy az ura betegsége miatt nem tudott a teste gyermekét kihordani. Hogy az ura ut* széli fellobbanásai miatt 6 nem lehetett anya és mégis, minduntalan megfogant testében a csoda, hogy egy pár heti ál- nok reménység után újra kifosztottam egyedül maradjon. Nem, lehetetlen enél- kül a sorozat nélkül megértetni, miért ülte meg az urát.... Ut Isten, beszélni kö’lcne! —- fut á‘t rajta a szégyenteljes ijedtség. Hiszen a biró hülyének fog tartani. Mindegy, mit mondok, valamit, röviden összefoglalva, csak szó legyen végre, ami elhangzik a szájról. Irtózatos csüggedés fogja el. Már nem alkar megértetni, már nem akar magyarázni. ,,Én április 12-én szándékosan, de nem előre megfontoltan, megöltem az uramat. Mentségemre semmit sem tudok felhozna^ — mondja az újságokból megtanult szavakkal és bocsána'-kérőcn, de megkönnyebbülten néz a védőre. A védő riadtan ugrik fel, engedélyt kér, hogy kérdéseket adhasson fel a vád» lottnak. A mentő kérdések elhangzanak, a szájába adott feleletek meghalnak, mf- clőtt kimondaná őket. Fárad!. Nem akar aprólékosan vallani. Nem akar uj tárgyalásokat, nem akar régi, apró eseményeket ehmoindan.i Pihenni akar, magában Vn. ni. Mindegy, hogyan. És makacsul, egyhangúan ismétli a rövid1 vallomást és a végén hozzáteszi a reménytelenül őszinte befejezést: mentségemre semmit sem tudok felhozni... A szomorn grafológus a váróteremben A szomorú grafológust évek óta ismerem, de alig beszéltem még vele. Időnként megjelenik ő s olyan szerényen és kicsit révedezve néz, nagy, bánatos kutyaszemével, hogy az ember indokoltnak érzi megkérdezni: mi újság? S azt mondja tétován: semmi. Ennyi az egész. Futó ismeretség. A szomorú grafológus hosszú évek óta futó ismerősöm. Rokonok, barátok írását nem teszem eléje, hadd maradjen valamelyes illúzióm. Magammal pedig, én magam foglalkozom már nagyon régen, *öbb, kevesebb — inkább kevesebb — eredménnyel. Különben is mit mondhat egy ilyen grafológus, bár hiszek a tudományában s feltétlenül komolyan veszem őt magát, aki nemcsak tudója a dolgoknak, nemcsak szakmája ez neki, ő egy kicsit megszállott ember is, de mit mondhat. Eféle gyors „analízis“ alapján elmondhatja mindazt, ami egy emberben olyan felülről van ágyazva, hogy nemcsak ismerőseim, de még ő maga is tudja és bevallja. Ezenkívül mondhat még egy-két „meghökkentő“, He alapjábanvé- ve egyszerű dolgot, hogy például: „a betegségekre ön tulérzékeny“, vagy más ilyesmit. A szomorú grafológussal most egymás mellett várunk és várunk és még mindig várunk, aktákat szorongatva és lesve, hogy bejussunk. A közös várakozás össze- melegít s a szomorú grafológus megnyilatkozik. É9 kiderül, hogy miért olyan melankóliásan szomorú a grafológus, nagy barna, kutyaszeme. A teremben, ahol várunk, körben a falat arcképek díszítik. S a felnagyított egyéniségek a felnagyított arcképeket aláírásukkal látták el. — Gyakran jártok ilyen helyekre — mondja a grafológus és körülhordozza szomorú szemét a fényképgaléríán — s higyje el kérem, lesújtó látvány. Ezek az óriásira, számomra mintegy kényelmesre felnagyított aláírások micsoda emberekről beszélnek! Komolyan mondom, ma, ami- kor a grafológia mintegy divattá kezd válni — és oly sokan konyhának hozzá olyanok is, akik csak kedvtelésből űzik — be kellene szüntetni azt a szokást, hogy az ilyes képmásokat kifüggesztik. Valljuk be kérem, ennél elkeseritőbb, dcstruálóbb olvasmány az olvasni tudók számára kevés van. Tessék nézni azt az urat amott. Az kérem egy felvett írás, affektált, modoros. Ez az ember, aki az egyszerűség apostolaként jelenik meg a fórumon, ez &z ember szánalmasan hiú és üres. Alacsony származású ember, ami nem volna baj, de igyekszik „előkelő“ lenni s aláírását például úgy gyakorolta be, fáradságos munkával, „arisztokratikusra“. Hiába jönne most be és állanánk fel mindketten „alázatos tiszteletem méltóságos uram!“ — az aláirás beszél. — Nézze azt a kacsgaringósat — mutatja a szomorú grafológus. — Ilyen elrettentőén kusza, egymásbafolyó vonalrengeteggel támogatja bizonytalan és széthulló betűit ez a másik. Ilyen zilált és szétfolyó ez az egész ember. S ilyen kacska- ringós útvesztőkkel veszi körül magát. Kla^ ezeken a kacskaringókon keresztül- ragja magát valaki — bár félénken egymásba szaladnak ösisze-vissza és nincs se elejük. se végük — a legvégső ponton nem talál semmit. Vagy legalább is talál ahelyett a gőgös nagy ur helyett egy mindig összeomlástól remegő kis senkit. S igy nézegetjük sorra, a szomorú grafológussal az aláírásokat. Amott egy egyszerűnek látszó világos, tiszta aláírás. Szabályos betűk, szinte olyanok, ahogy az első elemiben tanultuk — kinyújtott nyelvünkkel követve a csikorgó palavesz» sző motozását —: vastagon ie,^ vékonyan fel, kereken benne vissza . . . Ám ez egyszerű aláirás, aláhúzva vastagon, nagyon vastagon. Egy önmagában nem bizó ember aláírása ez — aki szivszorongva várja el, hogy viszont őbenne bízzanak, őt nagyra tartsák — egy örökös rettegésben élő ember húzta igy alá a nevét, hogy nyomatékot adjon vele az őt jelentő két szónak: hogy világgá kiáltsa s aztan a visszhangot kifülelve, hinni tudja maga is, hogy ime, ilyen fontos vagyok, ilyen erős vagyok, ilyen nagy vagyok (— egy nagy vastag vonal van a nevem aíatt! S pont a másik aláirás végén. A po'nt, ó, a pont, a befejezettség jelvénye, egy ember neve mögött, aki mindig kezdeményez, aki mindig elindul, hogy soha semmit ne fejezhessen be, soha sehova meg ne érkezhessen. így vesz magának elégtételt és igy akarja becsapni a világot és önmagát — pontot tesz a neve után. S igy sorra aláírások, végtelen sora, melyeknek legtöbbje legjobb esetben tehetségtelen embert takar. De néhol tisztességteleneket, lelkiismereti hiányokban és bűnös hajlamokban szenvedőket. Ott, a főhelytől nem meszire, egy jólismert, erőszakosan erőt mutatni akaró arc s alatta az aláirás, ami még a hozzá nem értőnek is olyan sokat mond. Ordító, harsány betűk —, melyeknek utolsó vonala azonban bizonytalanul lefittyed — szemér metl'enül hivalkodó aláirás, amelynek egyetlen holdvilággá méretezett gömbölyű magánhangzójában elférne egy rendes ember aláírása, akár minden dinével rangjával és összes bejelentési adataivá együtt. így járkál a grafológus és oéwged 12 aláírásokat, melyek belső tartalmukat be léjevetititik s —mert megszállott ember 6 fanatikusa a hivatásának — hát igy les? a szeme egyre szomorúbb és szomorúbb Szegény grafológus, gondolom, jön tr.ajt még idő, mikor szívesen felecr.é a tudományát— de nem lehet. TÖRÖK SÁNDOR
