Ellenzék, 1938. november (59. évfolyam, 249-273. szám)

1938-11-20 / 265. szám

1938 november 2 0. ELLENZÉK 7 KOSOK Mat CASTANO-KÖSZEGHY MARIANNE I. Parisban voltam tavaly. A világkiállítás éve volt éppen és mindannapra más es más látnivalót jegyeztem elő magamnak a megtekintésre váró hatalmas anyagból. Azon a délelőttön, melyről mesélni aka­rok, a Petit Palais hypermodern képkiál­lítását akartam megnézni. Tudtam, hogy oda csak tiz órakor mehetek, Parisban az ilyen helyeket előbb nem is nyitják ki. Tiz napig voltam ott és a szédületesen gazdag program mellett minden percem ki volt számítva. Nagyon megörültem ennek a kis lyu­kas időnek s rögtön elhatároztam: meglá­togatom régi szerelmemet, a Parc Mon- ceaut! Akik jól ismerik Párist, tudják, mit je­lent ilyen kis kószálás a Parc Monceau fái között. Olyan szép, olyan bájos, olyan ro­mantikus ez az óriási kert a Boulevard de Courcel es szomszédságában! Csoda-szép, borostyánnal befutott oszlopsora nrnden alkalommal valami édesbus melankóliával fogadja az idegent, mint hervadó szép asszony, aki szivünknek mindig egyfor­mán kedves marad. Nagyvárosokat csak úgy lehet *gizán megismerni, ha sokat járkálunk gyamg. Gyalogosan indultam el Passyból, a kis hotelből, ahol laktam. A Rue Laurision végén állt a ház és én reggel fél }-kor már átvágtam az Étoile-on, az Avenue Wagramon és az Avenue des Temes vé­géről könnyen jutottam el a Boulevard de Courcelles fehér palotái közé. Hatalmas rácskerités integetett felém már mesz- szirőá viszontláttam a Parc Monceaut. Megálltam egy percre Maupassant em­lékműve előtt és újra elhoztam üdvöz­letemet Ambroise Thomas fehér mell­szobrához. Mint annyiszor, most is meg­hatott kis kedvencem, Mignon irt arán szépsége, ifjúságának bájával és fzüzíes érintetlenségével. Megnéztem az órát. Féltrz volt. Tiz órakor a Petit Palaisban kell len­nem. Hogyan jutok most oda leghama­rabb? Ahogy ott álldogáltam a park kapujá­nál és kémle'tem a terepet, munkáskül- sejü ember közeledett felém. — Madame talán idegen? Nem volt kedvem válaszolni. Elvből nem tudakolom az utat senkitől. E te­kintetben már hajmeresztő wpasztalato- kat szereztem éppen Párisban, ahol rend­őrök sem tudják megmondani annak az utcának a helyét, ame'yik már nincs az ő kerületükben. Ez az ember azonban olyan jóindulat­tal nézett rám, hogy mégsem akartam el­zavarni. — Csak éppen azt akarom tudni, hogy jutok innen leghamarabb a Petit Palais- haz, szóltam és magamban váltig azon csodálkoztam, hogy lettem egyszerre ilyen közlékeny. Mindig büszke zoltam arra, hogy akármerre tartok, csakis az orrom után megyek. Most pedig ha­gyom, hogy ez a jó ember magyarázzon. — Csak erre menjen, Madame. Itt lesz mindjárt az Avenue de Messiae. Tiz perc alatt odaér! Megköszöntem. Szép, elegáns sugárút az Avenue de Messine. Ez már a finom negyed Párisban. Úgy öt perc múlva forgalmas utcake- re-'zteződés következett. Meg kellett tor­pannom. Autó autó után; omnibuszok, villamosok és orditó rikkancsok eszeve­szett lármájában ugyancsak össze kellett szednem minden figyelmemet. — ^ Csak jöjjön mehettem, Madame — szólalt meg mellettem egy hang. Megfordultam. A munkás volt, a Parc MonceaubóL — No, gondoltam, van egy alkalmi őrangyalom. Nyájas arcot vágtam és szé­pen átsompolyogtam mellette a másik oldalra. A derék ember egészen boldog j volt, hogy vigyázhat rám. Messziről inár látszott a Petit Palais fénylő teteje. Em­berem újra megszólalt: — Madame talán éppen odamegy? Én is odatartok. Minden nap megteszem ezt az utat. Vous savez, ott dolgozom. Je souis mécanicien. A pincében vigyázok a gépekre. Nem nagyon mertem kérdezne mi cső- 1 da gépekre kell vigyázni a Petit Palais pincéjében. Emberem azonban nem ha­gyott töprengeni. Ugylátszik, nagy biza­lomra gerjedt irántam és beszélt tovább: — Et puis, én vagyok az, aki az est: világításra Í9 felügyel. Ha néha valami művészeti előadás van délután és öt óra után is meg kell gyújtani a lámpását, akkor nekem is van dolgom. Ilyenkor legalább kapok óránkint külön öt fran­kot, Dieu merci! (Nincs vájjon becsipve ez a bácsi, hogy ennyit beszél? — kérdeztem magamban. Szerettem volna minden áron szabadul­ni. De nem. Semmi borszag, sem vörös orr. Sápadt, nyúzott proletárarc, egysze­rű kék zubbony, a szokott baszksapka. Intelligens tekintet.) — Annyit járká ok ott a képek kö­zött, hogy néha elviszem oda a kis tiá­mat is. Tizennégy éves a kölyök és me­sésen rajzol! C'est magnifique! — is az apa szemei felragyogtak. Ha estefelé be­zárjuk a kiállítást, a fiú mégegyszer kö­rülisétái velem és újra nézi a képeket. Művész lesz belőle. Azzá nevelem, akár­mibe kerül is! — és a kezei ökölbe szo­rulnak. A sápadt arc felélénkül. — Remélem, mondom szelíden, hogy ez sikerülni fog. A fia művész lesz, csak­hogy már én is mondjak valami szépet. — Merci, Madame. Én is remélem. Szegényke! Ez az egy maradt nekem a világon. A feleségem tavaly halt meg, el­vitte a tuberkulózis- Ez a fiú is köhög. Megdöbbenve néztem rá Előttünk volt a Petit Pailais. Áthaladtunk a Champs Elysées száguldó autói között. Őrangya­lom megint úgy vigyázott rám, mintha én magam lennék az ő kisfia, a tehetsé­ges festőjelölt. Aki köhög. Valahogy olyan furcsán éreztem ma­gam. Ismerem a párisi szokásokat. Itt semmit sem adnak ingyen. Mégis, az volt az érzésem, megsértem ezt az embert, ha most borravalót adok neki. Aztán megint arra gondoltam, hogy milyen fösvény idegennek nézek ki, ha semmit sem adok neki. Elég félszegen átnyújtottam öt frankot. — Merci! Köszönöm, hogy olyan jól elkalauzolt idáig! Látni kellett volna az arcát. Megbot­ránkozás, felháborodás, gőg, mindez ott tükröződött a sápadt ábrázatom — Hová gondol. Madame! Je suis un gentleman. Ca m‘a fait plaisir! — Gyor­san megbillentette a baszksapkát és elsie­tett a Petit Palais felé. Le a pincébe. II. A második számú hőst a kiállítás terü­letén fedeztem fel. A Szajna mellett jobb­ra és ba'ra különböző éttermek sora­koztak fel, nagy és kicsi, előkelő és „né- piesch“ vendégők* korismák, körcsarnokok és bistrok. Egy este betévedtünk egyik ilyen, nagyobbfajta vendéglő, a Restau­rant National terraszára. Vasárnap volt, az idő későre járt és az óriási helyiség­ben zsúfolva volt minden. — No, itt sem kapunk ugyan helyet — morogtuk és már indultunk is már­tír arccal kifelé. Azonban az egyik pincér gyorsan utá­nunk kiáltott: Tessék várni, kérem! Azonnal lesz he®y. Valóban, az egyik asztalinál valaki már fizetni készült. Gyorsan a helyére nyomultunk. A pin­cér elénk tette az étlapot. Megfigyeltem ezt az embert. Jóvágásu fiú volt, magas, elegáns. Ahogy franciául beszélt, abban volt valami kis idegen akcentus. Ahogy azonban mozgott, ahogy a rendelés után meghajolt, abban volt valami sajátságosán uras. Rögtön éreztem, ez az ember sem igazi pincér. A kiszolgálás tökéletes volt. Pontos, preciz és ilyen tömeg között szinte hi­hetetlenül gyors. Amikor a táskámból véletlenül, az asztalra tettem egy magyar könyvet, a fiatalember arca kiderült. — Tessék, Nagyságos asszony: ma­gyar újság! — szólalt meg magyarul és ragyogó arccal tette elém a legjobb bu­dapesti lapokat. — Magyar? — örültem meg én is a nem várt figyelemnek. — És kt van al­péssp emléhekééic ® Bayor ksreszíef! amely külsőleg is megjelöli a bevált Aspirin-táblettákat. A minőség ismerte- töjeíe, a komoly gyógyszer kezessége. ASPIRIN VALÓDI CSAK A » « KERESZTTEL kalmazásban? De hát akkor miért nem megy át inkább a magyar pavillonba? — Hja kérem, az ember odamegy, ahol helyet kap. És én csak éjszaka va­gyok pincér. Nappal tanulni kell. Az arcom egy kérdőjel- A szomszéd asztalnál már hevesen integetnek pincé­rünk felé. Elrohan, miközben még szer­vétáját lengetve, visszafordul és befejezi a mondatot. — Igen, a Sorbonne előadásaira járok. Orvos akarok lenni, de pénzem nincs. Nappal diák vagyok, éjjel pincér. III. A „Hotel Martha“ Passyban kis csön­des családi ház volt, amolyan igazi, „fa­mily hotel“, amilyet sokat lehet látni Pa­risnak ezen a részén, telve öreg angol nőkkel, akik az esti bridge és végnélkül pullover kötése közben teljesen elfelejt­keznek arról, hogy Párisban vannak és alig tiz percre tőlük már ott lüktet a metropolis szive, a Champs Eíysées, csi­lingelő autóival, mulatóhelyeivel, száz­féle tarka és szines attrakciójával. Csön­des és halk ház a „Hotel Martha“, mely alighanem az e’mult évben könyvelhette el a legnagyobb forgalmat egész fennállá­sa óta — lévén a Trocadero és a világ- kiállitís tőszomszédságában. A parányi hal ban óriási rádió harso­gott. Lassankint megfigyeltem, hogy minden este hat órakor egy küllönös em­ber hallgatja előtte a híreket. Pár nap múlva azt is észrevettem, hogy az idegen férfi arca nem normális. Szemei merevek, nem birja mozgatni a kezét, lábát. Hű- dött. Nagyon megsajnál!!iam A rádió lehe­tett szegénynek az egyedüli szórakozása. Órák hosszait ült aiz apparátus mellett, hüdötit arcának ijesztő kifejezés'elenségé- veli, mialatt mellette ott suhant e! a va­lódi élet, filmszerű mozgalmasságával! és exo+ikus idegenek lármás elevenségével. Egy nap a szokottnál korábban jöttem haza a kiállátásról. Vártam ai liftre, hogy följussak a szobámba. Már jött is a lift lefelé. Ketten, voltak benne. A hfűlött férfi, meg egy nő. Először a nő szállt ki. Beu górhattam volna utánuk a liftbe. De mégsem tettem. Földbegyökerezett lábbal, telve csodálattá’ bámultam az aisszonyna, ahogy most kisegítette a fel* vonóból teljesein tehetetlen férjét. Nem­csak kisegítette, vitte, támogatta, gyön­géden, mbit egy gyermeket. Aztán las­san, vigyázva helyezte el a boldogtalant a rádió mellet' trónoló nagy karosszék' be. Először a fejét támasztotta meg pár­nával, kimondhataitlan gyöngédséggel, az asszonya lélek felmérheeÉen szelídségé­vel. Aztán a karjait rakta fel, végül a lábait. Most látszott ctsak, hogy a be­tegnek az összes tagjai .-gvformán bénák vol ak, mint súlyos fatönkök lógnak le­felé éliefttelenül, mindaddig, mig az asz" szony keze egymásután rendezte el őket ulanozhatatlamuli természetes helyzetbe. Ezután még többször vök alkalmam megfigyelni ezt a jelenetet. Az asszony bájoLs volt és fiattal. Előtte állt még egy hosszú élet. Hősök élnek és halnak, elmerülve az embeimilftók közöt; az éhség és nyo­morúság névtelen kialconái. Hősök nevét jegyzi fel a háborúk krónikája, hősies a küzdelem, amelyet folytatnak nagy tu­dósok és ovosok egy-egy beteg és bol­dogtalan nemzedék megmentéséért. Hős a munkás, ak'i Öl frankos túlórázásokból rakosgatja félre aiz akadémiák tandíját beteg gyermeke számára., hős a Sorbon­ne diákja, aki füstös vendéglőkben vír- raisztja át éjszakáit fiatalságának álmai helyett De amién ezlt az asszonyt láttam, az­óta aiz az érzésem és ez nem hagy el többé: ez az asszony az igazi hős. Egy a legnagyobbak között. HIRES EMBEREK Bismarck Bismarck egyszer egy hölgytől, aki jó­ismerőse volt, ceruzával irt levelet ka­pott. A hölgy emiatt elnézését kérte. — Miért mentegette magát? — kérdez­te tőle legközelebbi találkozásuk alkalmán Bismarck. — A ceruzával irt levelek a suttogó hangú beszélgetéshez hasonlíta­nak. Morus Tamis I Morus Tamásnál lefejezése napján meg­jelent egy borbély s megkérdezte, levág­ja-e haját? — Hagyjuk, barátom — felelte Morus. — Egy fejért, mely már nem az enyém, nem akarok kiadásokat csinálni. — Breen Bobby A Dalok szöveg nélkül film főszereplő­jét, a nyolcesztendős Breen Bobbyt any­jával együtt ozsonnára hívta meg West Mae. Bobby, míg csokoládéját itta, a fiimmü- vésznőhöz fordult: — Mondd, West néni, tulajdonképen hány esztendős vagy te? West Mae kissé zavarba jött. — Óh, látod, Bobby — felelte — egé­szen elfelejtettem a dátumot. Breen Bobby azonban nem engedett: — Legalább az évszázadot mondd meg! — kérte makacs hangon. Már S-ik kiadás jelent meg! Újra engedélyezték Cronin: Réztábla a kapu alatt eddig betiltott; példányinak árusi'ását. Példitla. mi* 1! IMó könyvsiker. Fűzve rS': kötve 238 le| az i ELLENZÉK könyvosztályában. Cluj—Kolozsvár, Piaţa Unirii, Vidékre utánvéttel is. etzonnoi szal- * htjuk.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents