Ellenzék, 1938. augusztus (59. évfolyam, 172-196. szám)
1938-08-07 / 177. szám
6 ELLENZÉK 1038 auf/UMZíu* J. HEH KMEIPOSEHÓP A polgár mosolyog :'nieiS „i ■■ — béréi et drámája nyulugrásszerü utjain lepereg, kevés a változatosság. Anyakönyvi hivatal, , váróterem, iskola és törvényszéki folyosó s niég alig egynéhány a dologi része annak az emberi conmiercium-n.ik, ahonnan az ap* ródolgu halandó ember néha felén a múl* hatatlanságnak, ha nem is az ablakát, legalább az ablakpárkányát. Ezek azok a közösségi helyek, melyeken a nagy liturgiák örökkön visszatérő monotomiájának módjára a nyavalyás emberben apró kis sejtelem-villanások támadnak, maga, az élete és az Élet felől, llyeníjta állomáshelyeken bújik ki a kicsire méretezett emberből az a néhány centiméternyi emberség, amiért sokszor visszaesünk régi hibánkba és azt hisszük, hogy mégis érdemes volt teremtődnie. Megfigyelték a váróteremben az egy irányban utazóknak néha hirtelen támadó és látszólag érthetetlen ro- konszenveit s a kórház folyosóján a betegek mélyen emberi, egymás iránti aggódó szeretetét? Eszünkbe jut Barres: il y a des lieux, ou souffle 1‘esprit . . . És itt van az évenként visszatérő, most már hunyás felé közeledő nyárnak örök formája: a kerthelyiség. Távol fekszik a várostól, hogy a hazatérő természetked- velők is mihamar elérhessék, de hamvas levegőjével, amelyben a havasok illatának ezrednvi részét érezzük, kicsalogassa a belváros porába rekedt embereket. Változatlan és hagyományos diszletezéssel fogadott az idén is, mint annyi esztendő óta s ebben a hagyományoí „köntösben“ most is a nagyon banális, de örök formákat üdvözöltük, amikor megállapitga- tó szemmel láttuk, hogy abban a szegletben az a körfüzér csalhatatlanul a Grinzing halvány utánérzése, a zenészek de bogója a Montmartre távoli, de szívélyes, sőt ünnepélyes üzenete s a tegnap esti bálból a tetőzeten maradt kismalac, meg hö-'rcsög-alaku lampion nem más, mint Velence képeslapok után szabadon „előadva“. Ami térben a kerthelyiség, az időben a vasárnap délután. Kivétel. Akármilyen kis része, de. mégis részese az ősi és nagy Dioniziosznak, mert több emberségre dérit. És lám, a hegy aljában, már előre megmondtuk, hogy kik lesznek itt a kerthelyiségben s hogy akiket itt találunk, örök figurák; számos esztendők számos városaiból való ismerősök. A sarokban „öregek“ ülnek. Középtájon a Lány és a Fiú, akikkel, miután tavaszunk nem volt, utoljára tél végén egy cukrászdában találkoztunk. A külső részen, ahol a paszuly oly fáradt kedvvel kúszik a karóra, hogy emelje a hangulatot és a családi mellékizzel köritett bo- hérnséget, ott ül a polgár, s alkalmi társával olyan szívélyesen tárgyal, hogy szinte megindító. Sört rendel és közben találgatja, vájjon Bachusnak, vagy Gambri- nusnak tulajdonitják-e több joggal ezt a kesernyés, kellemes levet, ugrasztja társát, aki, mint kiderül, „kisfogyasztó“, tehát fogyatékos emberfajta. Sebaj, vígan folyik a beszéd a kirándulásnról, mert az ingujjra vetkezett polgár most tért haza a havasokból, szakszerű értekezést folytat a forrásvizekről, majd ismét sörre és ismét borra, az Anna-bálokra és miegymásra kerüli a sor. Hegyezzük a füleinket. Se háború, se béke, se drágaság. A fő gondokról egy szó sem esik, holott egész hé= ten bármerre voltunk, egyébről sem hallottunk. Savanykás bort hoznak „vizzel“ és az öregekkel haránt keresztbe eső sarokban foglalunk helyet. Megtörjük az illemet és szinte kihallgatjuk a polgárt. Mikor elárulja, hegy valamelyik közeli rokona beteg, már gyanút fogunk s mikor a ötödik és a ki tudja hányadik sörnél tart, már biztosak vagyunk benne, hogy a polgár titkolódzik. Mosolyog a vasárnap délután szűkített fájdalomtudatában, mosolyog és a „nem-kótista“ cigánnyal évődik, de már bizonyosan tudjuk, hogy súlyos gondokat hordoz szivében és agyában. Arcán közelről nézve láthatók a redők, amik mögött a sok titok lappang; innen csak a jólneveltség biztos, de pillanatnyilag felszabadultnak érezhető mozdulataiból tudni, hogy a polgár legfeljebb egy héten egyszer a kerthelyiségben találja helyét s CIRKUSZ ■ Cirkusz. Még a neve is a régi, ősi, I nyers, kicsit vérszagu, hangos arénáé, a primitiv ösztönök szórakozóhelyéé, ahol gáttalanul élveztek és tapsoltak az. emberek. Minden cirkusz ma is egy kicsit a Circus Maximus: itt is porond van s a porondon az ősi játék szelleme él: állatok bőgése, korbács-csattanás, játék az élettel, a testi erő, ügyesség, rendkivüliség hangos diadala — s mögötte veriték, önfegyelem és vasakarat. Más mint minden mai tömegszórakozás, mint a finom és szellemes prózai színház, mint a jazzre és I meztelen női szépségre épült revü, mint a technika bűvös trükkjeivel dolgozó mozi. Nem, ez itt a porond, a körben épült nézőtér, a mutatványok, a tüllszoknyás műlovarnő, a lovak körbeszaladása: maga az ősi szórakozás. Amit a mai ember itt kap: egy darab a múltból, cgy-két óra a gyerekkorból, az első legnagyobb élményből, ponyván át való kukucskálásból, me- nazsériából, földöntúli bűvöletből s harsogó katonazenéből, amely ma kevésbé harsog, megszelídült, tangót és rumbát játszik, de a cirkusz ugyanaz. Az otthontalan, örök-vándor komédiások naiv és édes világa. Embereké, akik abból élnek, hogy elképzelhetetlennek hangzó és hihetetlennek látszó dolgokat tanulnak meg parányi gyermekkoruk óta. Akiknek életük egy csomó karika, amiket a levegőbe dobálnak, forgatnak, fejükön egyensúlyoznak. Negyvenéves, kétgyerekes családapák, akik nem könyveléssel vagy kárpitosmunkával keresik meg a kenyerüket, hanem azzal, hogy ballábukat kétszer a nyakuk köré csavarják, mialatt jobblábukon lábujjhegyen egyensúlyoznak. Hízásra hajló, kedves mosolyu édesanyák, akik nem piacra járnak télire való sárgabarackot eltenni, hanem tarka selyemruhában, bajuk körül hamis diadémmel, késtdobáló idősebb fiuk célpontjaként deszkalap mellé állnak minden este ti óra körül. S buszéves, polgári külsejű fiatalasszonyok, akik ebéd után nem mosogatnak tányért, mint szegényebbsorsu társaik (s mint Amerikában a nem is szegénysorsuak, mert ott, épugy mint más, ez nem alantasnak nyilvánított munka), hanem ugyanezt a tányért hosszú bambuszruI don pokoli gyorsan forgatják féllábon, térdelve, hidállásban és pólyásgyerekük- kel a fogaik között. És nők és férfiak, akik erőmüvész, légtornász, állatidomitó, zenebohóc és trapézmüvész megjelöléssel csodálatos dolgokra képesek. Artisták.' külön világ az övék, sveretni való, csodálatos vándormadarak. Emberek, akik úgy ! élnek, mint őseink: testi közelségben állataikkal, olyan intimitásban, amit mi meg sem értünk: megértik rabságban tartott állataikat s az állatok megértik őket. I Tudják, hogy rabok s egy keményebb és i erősebb és felsőbbséges faj alárendeltjei. I így nem lázadoznak, mert ismerik a kor- i bács törvényét és izét. S aztán a maguk I módján szeretik is gazdáikat, akik beszél- lí nek hozzájuk s enni adnak nekik. Külö- I nősen a ló és az ember kö’zött van meg I a havasokról jövet azért nem siet a városba, ahol beteg rokona fekszik. Eddig olyan volt minden, mint érzelmes, bár megszokott másodosztályú ligeti zene. S egyszerre a nagy-zene mély, sőt tragikus zengzetei vegyültek bele a hangulatba. Pedig igazán nem történt semmi. A levegő nyárian bóditó, a szél virágillatot hoz. Ép hogy a polgár már igy kezdett uj mondatába: apáink idejében... De még mindig mosolyog. Ballá,itt LustlanlaL jóját, a fényűzően berendezett Lusitaniát egy német tengeralattjáró 19x5 május 7*én elsülyesztette — háború ide, háború oda — voltakép még a boldok tizenkilencedik században éltünk. A szoba-pacifisták és az evolúció hívei szakmányba hirdették, hogy ez lesz az emberiség utolsó háborúja s ezután megvalósul az örök béke. A kétéves cáfolat még nem döntötte meg hitüket s a I szemük előtt folyó mészárlást a fejlődés ; szükségszerű és időleges következményé- : nek minősíthették, hogy felmentvényt I kapjanak arra az imádatra, mellyel a civi- ! lizáció az egyre gyorsuló hajó, például a ■ Lusitania és a karcsusodó testű repülőgép I iránt viseltettek. e/. a/, ősidőkre emlékeztető kapocs. A ló nem olyan, mint az őserdőkből vagy sivatagból idehurcok vad: a ló már Dsin- gisz khán idején társa és szövetségese volt az embernek. S ezek a cirkuszi lovak, a faj válogatott szépségei, fényesre kefélt szőrükkel csodaszép, okos fejükkel, vibráló idegeikkel, s egész testükből áradó villamos energiával együttdolgoznak az emberrel, aki egy-egy mozdulattal s szavakkal irányítja őket. Ha valamelyik makacs vagy ideges, a nevét mondja s az állat nyugodtabb lesz. S ha valamelyik téved, mutatvány végén hozzálép az ember, cukrot ad neki, fejét veregeti meg, szemébe né?, és beszél hozzá s a ló megérti ezt a külön nyelvet, a ló s az ember ősrégi nyelvét. A ló bizik gozdájában, de bízik gazdája munkatársaiban is. Van a cirkuszban egy elefánt. Az egyik ló a földre fekszik s az elefánt átlépi, óvatosan emelgetve a lábait, egy darabig próbálgatva a távolságot, hiszen a hasa alatt remegő s kifordult szemel felfelé néző lovat nem láthatja. A türelem s az idomitás bámulatos eredménye ez, mert a ló érzi, hogy életveszedeleemben van s a hatalmas elefántlábak pillanatok alatt összeroppant- hatják. Az emberek visszafojtott 1 elek - zcttel nézik a ló s az elefánt mutatványát s a mellettük álló vasakaratu embert. Aztán felszabadulva tapsolnak, ahogy felszabadulva tapsolnak akkor is, ha valamelyik légtornász életveszélyes mutatványa végétét. Nézem az arcokat körül az. arénában. Embereket látok, fiatalokat, boldog gyerekeket s idős, tapasztalt szinházjárókat, azt a nehezen kielégítő, igényes fajtát, amely semmin sem tapsol, nincs megelégedve és semmi sem jó neki. De most csillog a szeme, a bohóc legátlátszóbb trükk- jén harsogva nevet s tenyere vörös a tapstól. Mert ez cirkusz, itt nem kritizál, itt örül, tapsol, remekül szórakozik. Itt nincs kulissza, irodalom és rivalda, csak bejön egy nádszálvékony, fehér hncsesznadrágos, fekete lakkcsizmás, Garbo-frizurás 16 éves lány egy hatalmas elefánttal s kis lovaglópálcájával és szavakkal dirigálja, aztán a nyakára ül, mint filmhősnő a dzsungelben, mint Madame Tarzan — és kész a tomboló siker, mert a látvány s a kontraszt bűbájos és felejthetetlen. És bűbájos a cirkusz gyerekes és természetes humora is. Például az a jelenet, mikor Fritz az egyik okos lovacska-mutatvány után fekve marad s gazdája hiába nógatja, nem akar kimenni. Végül lustán térdére tápászkodik. Fritz — szói a gazdája — menj ki! Fritz a fejével nemet int, aztán újabb felszólításra megint rázza, a fejét. Végül is a gazdája hozzálép, cukrot 3d neki, erre feláll és kimegy. De Fritznek az a trükkje, hogy sose akar kimenni, mintha jobban szeretné a porond zajos tarkaságát az istálló csendjénél. Most hiába nógatás és cukor s a bohóc is hiába rángatja Fritz kantárszárát, az csak áll, mint a cövek. Végre gazdája rendőrt kiált s bejein az elefánt karddal, sisakAmikor a naptárral ellentétben az értelmi és érzelmi világhelyzetet tekintve tizennyolc év múlva beállt a századforduló, tűnő illatként párolgott el az örök béke ábrándja, s a nagyban megindult kegyelet gépezete szorgalmasan kezdte bányászni a mult borzalmainak emlékeit. Mauzóleumot állítottak az Isonzón talált koponyák elhelyezésére, igazi modern koponyák hegyét és a többit s most hozzáfogtak a Lusitania kiemeléséhez. Ott fekszik az óriási hajóroncs Írország partjainak közelében sokezer méterre a tenger szine alatt s ha a híreknek hinni lehet, több mint egymillió font sterling értékű arany vár búvárra a tenger egykori büszkeségének kamráiban. Most megindult a versengés: felszínre hozni a aranyat, megnézni, milyen is volt a világszép Lusitania. Expedíciót szerveztek, amely leszáll a tengerfenékre, különleges készit- ményü ollókkal vágják majd fel a búvárok a hajó testét, hogy belsejébe bejuthassanak s ami a legkülönlegesebb, filmre veszik a búvárok munkáját s ugyanakkor helyszíni rádióközvetitést is adnak róla. Craig kapitány, a tengerszintje alatti felvételek szakértője, Hollywoodból már megérkezett az ir partokra, hogy megtehesse előkészületeit. A vállalkozás persze kai *. karhatalma tekintélyével és •,u!y:í val kive/eti a megjuhászkodott J-'ritzet. És siker a cirkusz Sámson a, akinek ha jaban van az ereje s aki hajánál logv. felakasztva, három partnerét emeli fel. ‘ Bobby, a svéd tenniszbajnok külseji zsonglőr iamasztikus ügyességével. És . kínaiak tarka selyemben, bambuszaikká cs tányéraikkal. S a kékselyemruhás, ak robatta-csoport szabóikkal, gumiember módra, a kis ordítozó félvérfiuval, ak ördögien ügyes és mindig nevet. 5 a rnü lovarnő, piros rózsával a hajában, szépen karcsún, fiatalon, olyan arccal, mint cg> intelligens elsőéves medika az egyetemen S a bohócok arcukat elrejtve, parókává* 1 s azzal a trükkel, hogy minden mutat ványt a maguk módján leutáuoznak, . bambusszal és tányérral dolgozó kinaia kát a bambuszra erősitett tányérral, aine )yet kétségbeesett arckifejezéssei s reszke tő tagokkajl egyensúlyoznak, aztán vállukra vetik a rúdra kötött tányért s diadalmasai kivonulnak a porondról. És nem maga a megelevenedett Sebők Zsigmond mese, mikor medvék ülnek lt az asztalok mellé s a nőstény olyan sze mérmesen nézi a földet, mint egy zárda növendék? És medvék szaladnak rolleren kecskék, lovak, tevék ringispileznek, sza ladgálnak, hintáznak s ezt az igazi, ezt vad állatcirkuszt agarak ugrálják át ha talmas ívben. Cirkusz. Minden este zsúfolt s minden este zug benne a taps. Sikere titka az, hogy ugyanolyan, mint száz év előtt 9 nézői épp oly boldog gyerekként tapsolnak és csodálkoznak benne. Marton Lili BÚCSÚ A NYÁRTÓL Testvérem. gyere ma velem, Magányos erdöösuény vár. Menjünk együtt szép csendesen, Nyomunkban lomb se rezzenjen, Hallgat... Ma búcsúzik a nyár. Látod, ott Jent, a Patakréten Egy kicsi bokron: piros lomb. S nézd, ökörnyál leng már a légben. Es odaát, az erőszélen Megszólalt már a bús kolomp. Testvér. a Bércen áll egy nyárja Ma oly borzongva remegett! Egy hűvös szél jött hajnallájba‘, S én láttam, amint földre rázta Az első, sápadt levelet. A tölgyek körben némán álltak, Csupán egy sóhajt hallottam. , És akkor érezifem: a nyárnak, Pazarló, forró lángolásnak Már nemsokára vége van.. t Jöjj, testvér, halkan add a kezed. Mi nevetni ma nem tudunk. Az erdőn át egy emlék vezet, Egy fájó, könnyes emlékezet Amint a nyártól búcsúzunk. Br. Blomberg Carlo. LEVÉLPAPÍROK egyszerűtől a îeg» választékosabb kivitelig legolcsóbban az Ellenzék könyvosztályában, Cluj, Piaţa Unirii. veszélyes, de ki törődik most a veszélyekkel, mikor itt van a nagy kegyeletes és műszaki feladat, kikutatni a huszonhárom évvel ezelőtt elsülyesztett hajót s felszínre hozni kincseit. Kétségtelenül sokkal érdekesebbek lesznek a Lusitánián talált dolgok, mint például Caligula gályája. Valahogy úgy érezzük, hogy érdeméhez képest túl sokat tudunk Caliguláról és másokról és igen keveset az apáinkról. A távlat hiánya s napjaink folytonossága elmossa a külötabsé* geket. A kérdés felettébb izgató azoknak, akik 1915-ben még gyermekkorukat élték: milyen volt egy óceánjáró utas 1915-ben, hogyan ruházkodott, milyen könyveket vitt magával útra és milyen tárgyak voltak a bőröndjében? Mindezekre most megfelel a Craig kapitány filmje és rádióközvetitése. De nem a kegyelet érzése hatalmasodott el annyira a ma élő emberiségen. Természetesen az egész tisztán műszaki csodateljesitmény. Na meg a kincses- kamrák ... é Senki se feledje ezt, amikor megszólal a készüléke: — Halló, itt Lusitania!... Szabó István.