Ellenzék, 1938. július (59. évfolyam, 145-171. szám)
1938-07-31 / 171. szám
10 HÄ*SK»] ELLENZÉK I93H Iul Iun 31. A bűntudat nem attól tiigg, hogy rósz- jfzat, vagy helytelent akarattal, vagy óntu- dadán ügyetlenségből követtünk-e el? A bűntudat a következményektől való félelemből eted. Felnőtt koromban is megtörtént, hogy olyas valamit cselekedtem, amit utólag megbántam, mérges voltam. türelmetlen, megbántottam valakit, akit szerettem, de ez mind csak múló es felületes lelki megrendülés volt, olyan, mint amikor a futó szellő suhan végig a viz sima felületén. Lent a mélyben semmi sem történik. A bűntudatot, az igazit, a valódit. azt, amely úgy rág, kínoz, hogy napokig, hetekig soha, pillanatra sem vagyunk nélküle, úgy ébredünk, úgy alszunk el, hogy súlyos, mázsás köVet érzünk mellünkön, melyet oly nagyon, olyan rettenetesen nagyon szeretnénk róla lehengeri- teni, hogy alig álljuk meg, hogy ne kiáltsuk ki, sirva, zokogva, kétségbeesetten bűnünket a világegyetembe, azt a bűnt, amelyet szégyenlünk, titkolunk es^ féltünk... az ilyen bűntudatot élesen, kétség- beejtőn, könyörtelenül, utoljára gyermekkoromban éreztem. Tiz esztendős lehettem. Nagyanyámnál voltunk falun a nővérem meg én. Anyám mind a kettőnket Louise nénire, nagyanyám házának őrző angyalára bizott, aki annakidején anyámat és nővéremet nevelte, most pedig a háztartásra ügyelt fel ugyanolyan gonddal, mint ahogyan régebben növendékeit nevelte. Reggeltől estig apró, szapora léptekkel szaladgált a hosszú folyosón, melynek egyik végén az ebédlő, a inásik végén pedig a konyha volt, közben minduntalan bekukkantott az úgynevezett ,,kézi kamrába“, melyben csodálatos kincsek halmaza volt felrakta- rozva, úgymint: füge, datolya, malagaszőlő, birsalmasajt, mézeskalács, otthon készült édes sütemények legkülönbözőbb fajtája száraz bolti sütemény, patience és mindenféle palack, telve édes italokkal. Lehet, hogy egy és mást ki is felejtettem, mindenesetre oly gyönyörű s élvezetes kézikamra volt, amilyent azóta se láttam. Gyermekéveimnek legszebb emlékei közé tartozik s mégis vele kapcsolatban történt meg az első eset, mely kiváltotta belőlem a bűntudatnak egyik legkellemetlenebb válfaját. Tiz éves koromban egy napsugaras délelőtt Louise néni, a ház őrző angyala fe- hér-pirosstráfos kötényében, „frou-frou“-it szorosra göngyölve homlokán, gömbölyű kis hasát szorgosan tolva maga előtt, rövidlátó szemét nagy, kerek pápaszem alá rejtve, legélénkebben sürgölődött a konyha és ebédlő között, gyümölccsel megrakott tálcákat hordozván egyikből a másikba, tiszta fehérneműt osztogatva az inasoknak, szóval: mindenképpen elősegítette a háztartás sima folyását. Engem, mint az unokák legidősebbikét, néha-néha 'felhasznált egy-egy izenet közvetítésére, sőt, mint megbízható közeget, még a nagyszerű kis kézikamrába is beengedett, ha valami rendkívül sürgős dolog megakadályozta őt abban, hogy ezt, vagy amazt onnan kihozza. így történt akkor is. Az ebédlőből kilépett Várady, az intéző, aki valami sürgős gazdasági ügy végett felkereste nagyanyámat és most, távozóban, szinte összeütközött a szamócás tálcát vivő Louise nénivel. Faluhelyen nem szokás vendéget kinálatlanul elereszteni és Louise néni, a háziasszonyok min;aképe, úgy érezte volna, hogy lesül a bőr az arcáról, ha e hagyományos szokás ellen vét. Az epret azonban sürgősen el kellett osztani a szekrényen e célra már kirakott tartókba, mert az ilyesmit nem lehet szolgaszemélyzet kezére bizni, no persze, még csak az kéne, igy hát odaszólt nekem, aki a közelben iábatlankodtam: — Margici, mein, adjál dem Hern Várady egy konyak. Ott van auf dem polc. — Louise néni, bár huszonöt esztendő óta Magyarországon élt, még mindig nem tanulta meg tökéletesen a nyelvünket és egy különös német=magyar vegyüléket használt. Várady bácsi nagyon örült a konyakos üvegnek és meglepett hangon kérdezte: — Az egészet? Gyorsan válaszoltam: — Hogyne. E pillanatban már éreztem, hogy valami jóvátehetetlen ostobaságot követtem el. Mert ha Várady bácsi nem tartja maLgy kis tehetség Iría: VASANDY IRÉN Leona nagyreményű, de kistehetségü színésznő volt. Legfőbb es legnagyobb tehetsége az álmok szövésében állt, ami egyúttal kedvenc sportja is volt es amit sűrűn gyakorolt. Álmaiban — hogy úgy mond! jam — ki is merítette tehetségét. Volt azonkívül barátnője is. Mar amolyan kétszínű barátnő, mint amilyenek általában a barátnők lenni szoktak, önámitásait Leona inkább karrierjével — a nagyon óhajtott karrierjével — szemben mélyítette, mint barátnője hűsége és őszintesége irányában. Iisz.taban volt vele, mennyit adhat és mennyit kaphat barátnőjétől. — Lia — iSy hívták a barátnőt — házileány volt és a szerelmen kivül semmit sem ambicionált. De azt aztán nagyon! Legyünk őszinték: — leghőbb óhaja a férjhezmencs volt. Hasonló óhaj nem is bűn, ha van hozomány. Le Lia szegény leány volt, ag- rólszakadt. A barátnők ritkán találkoztak, de annál többet leveleztek egymással. Leveleik tárgyköre Leona szunnyadó, á'litólagos tehetségének felszínre hozatalában merült ki. Ami annyiban állott a merengésen kivül, hogy legszebb toaletjeit magára véve, leste a véletlent, mikor a jósors egy színigazgatóval összehozza. Természetesen a szerencse és jósors az igazgató urat illeti! S amikor végül és véletlenül Leonénak mégis sikerült elfognia a szinigazgarót. „fő a fellépés“ elv alapján, igy pergett le beszélgetésük: — Pá direktorkám. Hogy van? Szomorúnak látszik. A színházzal volna baj? Ah, de mit tö’röm a fejemet én a maga bajain! Tulajdonképen maga az oka! Hogy miért? Mert darabjai azért buknak egymásra, hogy neves, de teiietségtelen színésznőkkel játszatja a szereoeket. Ezalatt pedig az igazi tehetségek — mint például én is — parlagon heverünk. Ne vegye ezt nagyképűsködésnek, sajnos, a Í mai világban magunknak kell önönmagunk- ra felhívnunk a diri-figyelmeket, mert ők mondjuk ki, vakok. Szóval ott hagytam el, hogy maga-magának ássa a vermét s a vaksága menthetetlenül a szinház bezárásához vezet. A direktornak csak annyi ideje volt, hogy ennyit mondjon: — Müvésznőjelölt, az ön aggodalma mély hálára kötelez. — Na, csakhogy észrevette mennyire csak a maga javát akarom. Milyen nap is S van ma? Csütörtök? Tudja mit? Jöjjön el hozzám teára szombaton délután. Akkor megbeszéljük a részleteket! S Leona úgy mondta ezt, mintha má~ a szerepkönyv is a kezében volna. — Milyen részleteket? — kérdezte némi riadalommal az igazgató. — Oh maga nem figyel eléggé szavaimra dirikém. Ezt nem szeretem. Csak az imént mondtam, mennyire reám- szabta Keszeg Marci az uj darabját, a Töviskoszorut! Tudja milyen drámai leszek benne? Kasszasiker! — De pá, dirikém. Tehát szombaton délután öt órakor. Ne felejtse el. Az igazgató kábultan, kuszáit gondolatokkal állt vagy öt percig földbegyökeI rezett lábakkal ott, ahol Leona hagyta. Mit kezdjen ezzel az ostoba nővel? Kétségtelenül el kell mennie a teára, hiszen hallgatása félig amugyis beleegyezés volt már. És hátha? Ki tudja hol rejlik az igazi tehetség? Lehet, hogy a leány nem is olyan tehetségtelen. Mindenesetre, ha olyan tehetséges, amilyen fess... nos igen... fitos orr . .. iveit száj ... És aztan mo>r szakított a barátnőjével. A szive jelenleg üres. Mit lehessen tudni, no.1'! . . . Kés/ volt elhatározása! Igenis elmegy arra a teára szombaton! Leona pedig hazarohant. S mert szükségét érezte, hogy barátnőjét pukkassza, szivét kiüntsc s nagyzoljon, megirta levelét barátnőjének. — Irta, mert arra már nem volt ideje, hogy személyesen repüljön hozzá. Végeredményben a karrierjéről van szó, kozmetikushoz, fodrászhoz kell rohannia. Tehát ezt irta: „Aranyos Idám! Roppant nagy újságot kell sürgősen közölnöm veled. Képzeld, ma erőszakkal a nyakamba varrta magát Pocaky Benő, a szinigazgtó. Nem mondom, mint férfi fess, de engem az ilyen igazgatócskák hidegen hagynak. S azután rém rossz hire van a színházának is. Már pedig én a tehetségemmel csak elsőrendű színházban léphetek fel. — Mégis, gondoltam, mintegy. Meghallgatom, mit akar velem? Képzeld, nem kevesebbet akart, mint hogy már a jövő héten fellépjek u; müsordarabjában. Kért, rimánkodott, ne tegyem tönkre, mert ezt a darabot direkt reám szabták és ha nem lépek fel, az a szinház kapuinak bezárását vonná maga után. Mesés gázsiról beszélt és én elfogadtam. Tudod, régen készültem egy földközitengeri utazásra. Sok pénzt kell keresnem hozzá. Meg aztán Pocaky jó lesz nekem ugródeszkának is . . . Siker után — ami kétségtelen — átmegyek a legjobb színházhoz. Hát ez az újság! Egyben arra kérlek, közöld ezt Jenővel is. De csak úgy könnyedén, mintha nem is volna fontos. Tudod, mi nők, jól értünk ilyesmihez. Most, miután sikerült karriert csinálnom, megbocsájtom nektek, amiért oly rutul becsaptatok! Gondolom ártatlan képet öltesz most s ha ott lennék megkérdeznéd: mit beszélek össze-vissza rólatok? Hát kedvesem, tényleg azt hitted, nem tudom, hogy legújabban Jenőt szemelted ki vőlegényedül? Most már viszont, hogy Jenőből kiábrándultam c rájöttem mennyire nem jellemes, megmondhatok neked valamit. Csodálkozom, hogy neked, a szellemes, csinos urileány- nak kell e jellemtelen fráter. De ah, a te dolgod már nem érdekel. Karriert csinálok! Tudod milyen boldog vagyok?1 Hát édesem most búcsúzom tőled. Készülnöm kell. Igaz, nem is mondtam eddig. Szombaton teára jöü hozzám Pocaky. Szervusz, Édesem. Leona“. És megelégedetten gondolt reá, milyen bosszúságot okoz majd levele barátnőjének. * Egy évvel ezelőtt Leonénak még esze- ágában sem volt a szinipálya. Rövid, de kesernyés története volt elhatározásának. Halálosan szerette Jenőt! Olyan szerelemmel, ami csak egyszer adódik egy ember életében. Jenő viszontszerette Leonét, ám némely apróságok, szülők, vagyon, származás, ugylátszott erős és szilárd válaszfalat emeltek a szerelmesek közé. Ezért határozta el Leona, hogy színésznő lesz. Nagy lesz, hírneves, aki megmutatja, hogy tud ő is lenni valaki! Szentül meg volt győződve, hogy Jenő az igénytelenségét szégyelli benne. De majd ha nagy lesz, ha kilép a szürke hétköznapiságból, Jenő áttör minden akadályt ... de akkor már az ő szivében fog minden kialudni! Görcsös zokogás vett rajta erőt. Hígétól értedődőnek, hogy én az egész üveget adtam oda, akkor feltehető az is, hogy Louise néni sem fogja annak tartani és hogy e kitétel: „egy konyak“ nála nem egy palack, hanem csak egy pohár konyakot jelent. És amikor néhány pillanattal később Louise néni igy szólt hozzám: — ízlett neki? — kétségeim hirtelen teljes bizonyosságra változtak. Azt kérdeztem szepegve: — Louise néni, drága a konyak? Azzal a halvány reménységgel kérdeztem, hogy azt feleli majd: — Dehogy, szót sem érdemel! A válasz azonban lesújtó volt: — Freilich, nagymama mindig csak a legjobbat venni, öt korona und noch mehr egy üveg, bizony! öt korona! Számomra akkoriban elérhetetlen vagyon. Hiszen ha minden havi pénzemet elteszem is, hónapokba telik, amig annyi pénzre szert tehetek,, hogy az elajándékozott konyakot kipótoljam. Hallgattam... és bűnöm bevallásának lehetséges perce ezzel elsülyedt az örökkévalóságban. Hallgattam hosszú órákon, napokon, heteken át, miközben pillanatonként remegtem, hogy Louise néni észreveszi a palack üres helyét, melyet remegő kézzel, a sötét bűn tudatával igyekeztem a többi palack széjjelosztásával elpalástolni. Hallgattam és este, lefekvés után reszketve gondoltam arra, hogy mi lesz, ha majd Várady bácsi véletlenül megemlíti, hogy mennyire Ízlett a magával vitt konyak, hogy miként fogok akkor a többiek előtt állani, mint tolvaj, aki saját nagyanyját megkárosította... hallgattam, amikor Louise néni valamelyik vendég előtt kijelentette, hogy milyen ügyes, hasznos, szén még mindig s/creti Jenőt é, ni fogja mindörökké. Most komédiá/ő ! Merje állítani bárki, hogy ő nem jó sz* nés/.nő lesz! Eh mindegy! A kocka cl vin vetve. Színésznő lesz és nem feleség1 Nagynehe/.cn összeszedte magát, ügy érezte, ebben a percben temette el eddigi életét . . . A valóságban pedig nem ez követkézért Amikor Lia megkapta Leona levelét, azonnal megmutatta Jenőnek. És most, amikor — úgy vélte —, hogy Leonánnk mégis sikerült talpraállania, különös érz'; vett rajta erőt. — Már nem érdekelte Jenő. Már nem volt számára érdekes! Tudta, hogyne tudta volna, hogy ő vette el Jenőt Lconától. Elvette minden lelkifurdalás nélkül, sőt egy kis diadalérz :s- sei . . . Mindig is jobb volt neki a másé. S mert szerette a bonyodalmat, hát elhatározta, hogy a teán Jenővel egyin*' ő is megjelenik. Jenő és ő! Azértse legyen színésznő Leonából! Mit tudta ő, hogy Leonának nem is a színpad volt a leghőbb vágya, hanem Jenő! A benne feltámadt örök vetélytárs ott akart fát fűrészelni Leona alatt, ahol Leonára a siker sugara hullatta mosolyát. Hát ezt, éppen ezt nem engedheti! Inkább összeboronálja ezt a Jenőt Leával, de a szinipályától Leonát elüti! Miért ne inkább őt fedezze fel az igazgató?! És minden úgy történt, ahogyna elképzelte. Csak egyet nem tudott meg soha. Ez nem tartozott reá! Leona tudta, hogyan vezesse orránál fogva barátnőjét. Lia nem tudta meg, hogy Leona mindazt előre elgondolta, kitervezte, amit ő cselekedett s hogy ez a terv volt Leona számára az utolsó szalmaszál . . . Vabankra ment és megnyerte a játszmát. A csodálatos fénykép LONDON, julius hó. Az első pillantásra létrejött szerelem tényleg létezik, néha még akkor is, ha ez a pillantás nem egy élőlényre, hanem egy fényképre esik. Mary Martin, aki Eastleighben él An* gliában, jegyben járt egy katonával, aki Indiában teljesített szolgálatot. Marynak volt egy jó barátnője és egy szép napon tréfából betette vőlegényének irt levelébe barátnőjének, Rosinának fényképét. A vőlegény megkapta a levelet és megmutatta Rosina fényképét barátjának, Hollingsworth altisztnek. — Mondd csak — kérdezte tőle a fénykép átnyujtásakor — nem valami neked- való ez a. nő? Hollingsworth alaposan megnézte a képet, azután felrikkantott. — Vagy ő, vagy senki. A legközelebbi repülőposta magával hozta Hollingsworth fényképét és most megismétlődött a jelenet Angliában. Mary megmutatta a képet barátnőjének, aki pontosan úgy kiáltott fel, mint az Indiában lévő altiszt. — Vagy ő, vagy senki. A legközej^bbi levelek már arról tanúskodtak, hogy minden rendben van. — Hollingsworth most aztán hazaérkezett szabadságra Angliába és az eastleighi Öregasszonyok nagyon csóválják a fejüket, hogy ez a' mai fiatalság milyen gyorsan házasodik. Mindez azonban nem számit, mert a fiatal pár októberben utrakél Indiába. Ez csak azt bizonyítja, hogy a szerelem néha igen hosszú utat jár meg, de néha nagyon gyorsan halad. Csak el kell találni az igazi pillanatot, na és megfelelő bátorság is kell hozzá. megbízható kis munkatársa vagyok, hallgattam és szenvedtem és szégyeltem magam, mint soha, soha sem azelőtt, sem azután. Az eset sohasem sült ki. Évekkel később bevallottam bűnömet Louise néninek, akkor, amikor saját konyakomból kínáltam meg a vendégeket, ő már nem emlékezett az esetre, természtesen arra sem, hogy valaha észrevette-e, hogy hiányzik egy konyakos üveg. Nevetett és csodálkozott, hogy miért is nem mertem neki bevallani. Valóban ma már én is csodálom, hogy inkább vállaltam azt a sok heti szenvedést, félelmet, bűntudatot... Ha újra kezdeném... de nem, valószínűleg ma is úgy viselkednék, mint akkor, mert az ember — hiába — csak vénül, de Sínem tanul, se nem változik. Bethlen Margit.
