Ellenzék, 1938. július (59. évfolyam, 145-171. szám)

1938-07-17 / 159. szám

8

ELLENZÉK

193H juliua 17.

A verőfénycs oldalon, nem messze az erdő szélén meghúzódó esztenatól, legelésztek a juhok, szétszóródva. Lassan pásztázva tépdesték a füvet felfele a hegyen. A farkára ülve, nagy fakolonccal a nyakán őrizte őket egy nagy fekete kutya, a Csiba. Szembe hunyorgatott a májusi nappal. Olyan volt, mint egy mindig dohogó vén tanító. Morgott, mérgelődött, rekedt ugatással zavarta vissza az ehévelvedett bárányt. Aztán visszaüil_a farkára nagy komolyan.

Átellenben a Csibával, az egyik virágzó kökénybokor mellett heverészett Ádam- ka, a csobán. Fiatal, szálfatcrmetü fiú, barna arcából vidám, nyilttekintetü szem nézett az égre. A hátán feküdt, bocsko- ros lábait térdből felhúzta, karjait a feje alá téve, bámult az égen úszkáló felhőkre. órákig el tudta nézni a felhők |átékát. Egy nagy, fekete, medve alakú felhőt bámult, amint az egy fehér bárányfelhőcske felé úszott kitárt mancsokkal és kitátott szájjal. — Mingyá bé fajja — ijedezett Ádámka. De a medvefelhő, mire a bárányfelhőig ért, szétfoszlott, átalakult. — Hinye, be rusnya vén banya. Ejsze ez a vasorrubába — csodálta meg Ádámka. Aztán még sokáig bámult az égre. Amikor azt megunta, a hasára fordult és a (földet nézte.

Csakhamar ott is kapott látnivalót, egy sereg hangya igyekezett a fü között, se- trényen. Puiiszkamorzsát szórt le nekik és úgy elnézte a cipekedésüket. Az őrzést a Csibára bízta, tudta, hogy megfelel az 'annak emberül.

' A Úgy délfelé leterelte a juhokat az esz- jtenához. Sót tett nekik, aztán tüzet rakott a kis fakéregből tákolt kaliba előtti tűzhelyen. A kis üsttel elballagott vizért. jAiforrás nem messze volt az erdőben a tfák között, ösvény vezetett le odáig. Ahogy ment, az egyik fa odvából fekete ffigó repült ki ijedt cserrenéssel. — Egyet se féjj, bolond, hisz nem bántalak — nevetett utána Ádámka. Elhaladt a rigó 'fészke mellett, megmentette az üstöt és visszamenve a kalibához, odatette a tűzhöz. Amig főtt a viz, zsendicét öntött a Csiba vályújába. — Neki is látott az, nagy lafatyolva. — Megkeverte a puliszkát, ordát vett elő, fehér teritőre tálalt.

Mielőtt evett volna, odafordult a kaliba melletti bükkfához, amely csodálatosképen olyan keresztalakura nőtt, hogy Ádámka a szárhegyi búcsún sem látott különbet. A fiú keresztet vetett a fa felé nézve, mert ez volt az ő oltára ebben a ■végtelen templomban. Aztán az evéshez látott, j.

Evés után újra kiterelte a nyájat. A Csiba elfoglalta megint a vigyázó helyét. S ő újra leheveredett gondolkozni.

Gondolkozott a szélről, ami a fellegeket hajtja. A fákról, a hegyről, amit úgy szeretett. A virágról, a rigóról, a hangyákról, akiket csak ő ismert igazán. Hosszasan tűnődött, aztán egyszer csak előyett egy kis furulyát, azt kezdte fújni. Nem kötött dallamra, csak úgy a szive után. Benne volt abban a forrás csobogása, a futó szél zúgása, a rigó füttye, a Csiba hangja s benne volt az ő egész élete, a lelke. Szólt a furulya lágyan, panaszosan, örömmel, vadul, mindenféleképen. Sokáig fújta Ádámka a furulyáját, belefeledkezett vele a délutánba s abból csak a Csiba rekedt, dühös ugatása riasztotta fel.

Az erdő felől egy ember közeledett feléjük. Ádámka az idegen felé fordult, aki úgy kezdte kapdosni sárga bőrkamásniba bujtatott lábait a Csiba elől, mint aki táncol.

— Hívd vissza a kutyádat, te fiú, mert lelövöm — nyulkált a vállán levő puska után. - ’

•— Egyet se fejjen, urfi! A jó embert szíveli, — nevetett Ádámka a közeledő táncolásán. De azért odafüttyentett a Gubának. Az csak úgy immel-ámmal engedelmeskedett, otthagyta ugyan a ka- máslist, de vissza-vissza morgott.

" Ádámka kíváncsian nézte a közeledőt, Fiatal vadászforma ember volt, hátizsákkal a vállán, i ;

d— Hová való vagy, öcsém? — kérdez- tejodaerve.

k--A; fődbe, urfi — válaszolt Ádámka —Ja fődbe. ; A i

Az nyelt egyet. De azért barátságosan szók Ádámhoz.

— Megszomjaztam, nem adnál egy kis vizet? Megfizetem — tette még hozzá.

— Pénzért vizet? — mérgelődött meg Ádámka. — Nem vagyok én csomafali, hajjal

— Hát miért te? Azok pénzért adjak?

— Azok úgy, urfi. A borvizet. No, de

várjon egy kicsidég. Csak lehajtom a juhokat, ügyes ideje mán.

— De hívd a kutyádat is, te, mert ugyancsak kerülget — nézett a vadász bizalmatlanul az ott acsarkodó Csibára.

— Na gyere Csiba, ne izéjj.

Ádámka leterelte a nyájat, aztán vizet

hozott a vadásznak. Az ivott, majd levetette a hátizsákot, kezdett kipakolni belőle. Leheveredett a kaliba előtti tűz mellé, szalámit, sonkát és más ennivalókat szedett elé. Meg egy félliteresnél nagyobb üveget. Nagyot húzott belőle, aztán átadta Ádámkának.

— Tarts velem te is. Hogy is hívnak?

— Hnllod-e-nek, meg gyere csak te- nck — kötekedett Ádámka.

— No, ne bomolj, a nevedet kérdem.

— Há, Kacsó Ádámnak az apám után, meg Csiba Ádámnak, azt meg ejsze a kutyám után. Há az urfit?

— Bernáth Jenőnek, te.

— Viselj je egésséggel . . . Mondja csak! Nem maga az a vadász, aki a mult héten azt a nagy medvét lelőtte? Aki az egyik juhantat es leüté?

— Honnan gondolod Ádám, hogy én vagyok az a vadász? — feszítette ki a mellét a másik.

— Há onnan, hogy az este esmént itt járt az a medve, ejsze egy másik juhamért — szólt Ádámka komolykodva.

— Na, Isten éltesse, urfi!

Egyet húzott az üvegből, de aztán majd a szeme is kiugrott a nagy köhögéstől. Erős volt az ital, mint a méreg. Könnybe lábadt az Ádámka szeme.

A vadász a térdeit csapkodta a nagy kacagástól.

— No, góbé, most megjártad ugye ?

— Tüzlang van ebbe, hájjá! — szégyenkezett Ádámka. — Majd megnyiva- dék — le is tette menten az üveget.

— Háromcsillagos konyak ez, te Ádám

— dicsérte a vadász.

— Több es lehet ez, urfi. Ejsze háromszázat es láttam.

— Na, ne törődj vele, gyere egyél szalámit — biztatta Ádámkát a másik.

Ádámka óvatosan látott a szalámihoz, ízlett neki nagyon. A Csibának is vetett egy-egy falatot, amit az foghegyrőh kényeskedve evett meg. (Hiába, zsen dméhez volt szokva.) Aztán, hogy ő se maradjon hátra a vendéglátásban, ordát meg sajtot tett a vadász elé.

Lassan beszédbe ereszkedtek.

— Eszel-e sok bárányhust, te?

— Eszik a sujj, urfi! Nem kell nekem a másé.

— Mióta élsz igy, te Ádám?

— Élek, mióta csak tudom. Az apám es igy élt, mig meg nem halt.

A vadásznak megtetszett a fiú, meg is mondta neki:

— Te Ádám, tetszel te nekem. Gyere le a városba hozzám. Kitanitlak sofőrnek. Jó dolgod lesz. Kapsz fizetést, rúnát. Mindennap szalámit ehetsz majd. Szeretőd annyi lesz, mint a pelyva. Jó lesz Ádám? Lejössz-e?

Ádámka hallgatott. Sokáig nem szólt, széjjelnézett az erdőn, az esztenán, az égre is felnézett s végül a Csibán állt meg j a szeme.

— Erősen szeretek én itt, urfi.

— Hát jól van, Ádám, de ide hallgass. Itt van a címem, tedd el. (Egy papírdarabra leírta a címét, odaadta Ádámkanak,

aki tanácstalanul forgatta az ujjai között.) Hátha majd meggondolod magad, Ádám, csuk izenj erre a cimre, vagy Írjál és én majd érted jövök.

Ezzel felállt és összeszedte a holmiját.

Egy darabig még beszélgettek és aztátf elbúcsúzott a vadász.

— Na, a viszontlátásra Ádám — fogott kezet a fiúval. — Tudom, hogy eljösz, te ne félj...

— Csak, ha visznek, urfi — nevetett

Ádámka.

— De igérd meg, hogy írsz, ha meggondolod a dolgot.

— Én igen, ha megtanulok addig. Na, Isten áldja! A puskájára ügyeljen, urfi, mert meglássa va-egy medve.

A vadász eltűnt a fák között. Ádámka visszaült a helyére és sokáig gondolkozott. Jó ideig ült igy, aztán a Csibához fordult.

— Egyet se busujj kutyácskám, nem megyek én sofernek, ne féjj!

Felállt, hogy megsirrtogassa a Csiba fejét, de belebotlott valamibe, a háromcsillagos konyakos üvegbe.

— Az ántiját, ezt itt feledé. — A kezébe vette s bámulta az üveget. Kihúzta a dugóját, beleszagolt, újra bedugta és letette a földre. Egy darabig tett-vett, tén- fergett ide-oda. Az esze mind az üvegen járt. Egyszer aztán megint felvette, kihúzta újra a dugót s nyelvét az üveg szájához illesztve Ízlelgetni kezdte. — Keserű ez, ha csillagos es — állapította meg. — Jobb a viz, ejsze — de azért tovább Ízlelgette és egyszer aztán nagyot húzott belőle. Már nem égette a torkát olyan nagyon, csak érezte, Hogy valami meleg árad szét a mellében.

A Csiba hasán fekve sunyitott a gazdájára.

— Ájj csak meg te! — szólt oda Ádámka. — Igyál te es, kutyám — ts egy darab puliszkára konyakot csepegtetett és a kutya elé tette. Az megszagolta, de nem nyúlt hozzá, hanem elsompoly- gott.

— Edd meg, bolond! Hásze csillagos e, te — biztatta Ádámka. S ő még egyet húzott az üvegből.

Bedugta, letette, újra felvette és kortyolt egyet-egyet.

A konyak hatása már látszani kezdett rajta. Kivörösödött. Nagyokat kacagott. Könnyűnek érezte magát.

Az ételt eltette, nem kívánt enni. Hangosan beszélt a Csibához.

— Pedig nem es lenne ott rossz, te Csiba. Szalámit ennék, sokat. Szeretőm es lenne sok. Pénzt kapnék, úri gúnyába járnék. Még ejsze téged es elvinnélek, kutyám.

Hirtelen olyan jó kedve kerekedett, hogy csak. Előkapta a furulyáját s elkezdte fújni szilajul. Sikongtak a hangok s Ádámka mind nagyobb tűzzel fújta. Csak akkor hagyogatta abba, amikor egyet-egyet húzott az üvegből. És mentői üresebb lett az üveg, annál nagyobb lett a fiú kedve.

Lecsapta a furulyáját, nem törődve azzal, hogy a tüzbe gurul (pedig hogy féltette ezelőtt, a keblén viselte). A furulya tüzet fogott. Ádámka odaszokott a Csibához és felemelve forgatta, táncoltatta az öreg állatot.

A kutya egy darabig állta a vad tréfát, de aztán mind jobban igyekezett szabadulni. A fiú észrevette, hogy nem tetszik a Csibának és most már mind vadabbal rángatta, kötekedve csak azért is. A kutya végül is szűkök, vonyitott és oda-oda : kapott az Ádámka kezéhez.

I Egyszerre vérbeborult a részeg fiú szeBUDAPESTEM AZ

Istfván Király Szállodában

(VI. Podmaniczky-u. 8) kaphat minden igényt kielégítő, mérsékelt áru szobát. Teljes kényelem, központi fűtés, állandó meleg-hideg folyóvíz, lift, telefonos szobák. Telefon 202-43,294-24

mc és vad dühvei támadt a kutyára, ütötte, verte, rúgta kegyetlenül.

— I Iá megmarod, aki enned ad, te l>^ lc réreg? Agyonváglak, a szentségedet!

S tovább rugdalta azt a kutyát, akit még soha sem bántott, aki a szeme fénye volt. A kutya vonított keservesen. Ádámka körülnézett és egy karót ragadva, azzal akarta lolytatni a verést, de a Csiba nem várt be. Szaladt, farkát behúzva, komikusán rakva a lábait a fakolonctól. A fiú egy darabig tántorogva követte. De aztán visszatért és ledobva a karót, megint csak ivott.

Már tökéletesen be volt rúgva. Bárgyún nézett szét a világba. Aztán felvette a kis üstöt s támolyogva a forráshoz tartott.

Ahogy ment, a szesztől ködös agyába ötlött valami. Ravasz vigyorral az arcán a rigó fészkéhez közeledett. De mikor már pái lépésre volt a fától, a rigó észrevette és kirepült cserrenve. Oda botladozott. Bedugta a kezét a fészekbe, kimarkolt abból öt pettyes tojást, egy darabig bambán nézte, aztán szét szórva, rájuktaposott.

Tovább tántorgott. Vizet mert és visz*' szament a kalibához, akadozva. De mire odaért volna, megbotlott és elesett. — A szentséges... — káromkodott komiszul. Feltápászkodott és a tűzre akart tenni. De nem volt már fája. A kalibából fejszét hozott elő és odament a legközelebbi fához, róni kezdte azt a fejszével. A ke- resztalaku fa volt, ami előtt imádkozni szokott. Kidőlt a fa nagy reccsenéssel.

Közben már leszállt az este, feketén borulva a hegyre. Fent az égen feltűntek a csillagok s leragyogtak az elborult agyú fiúra. Az a kalibához vonszolta a feldarabolt keresztet s belecsapta a tüzbe. A zsarátnok sziporkázva ugrott szerte-széj- jel. — Né, mennyi csillag — vigyorgott Ádámka.

Állt egy darabig ingadozva. Mind jobban húzta le a fejét valami nehéz olmos kábultság. A gyomra kavargott és kibotorkált rogyadozó lábakkal az estébe. Egy csutakba megbotlott, arccal előre bukott a földre s ott maradt, betegen, gyötrődve.'

Nyögéseire egy fekete árnyék kúszott vinnyogva hozzá. A Csiba. Odaturta az arcát az Ádámka nyakához, nagyokat fújt felé és mind jobban hozzászorulva melengette, őrizte.

A kaliba előtt fellángolt a tűz. Fénye rávetődött az üres csillagos üvegre s onnan visszaverődve, úgy nézett az Ádámkát őrző Csibára, mint valami gonosz, kárörvendő szem. Asztalos István.

1900—1935:

általános vslágfeslődés

BIRMINGHAM, julius hó.

A világi nagy városainak 'lakossága* a legutóbbi száz év alatt megtízszereződött — ezt állapítja meg a Birmingham-bari összeült világváros kongresszus, melynek előadásaiból a következőket tudjuk meg: A világvárosok a legnagyobb irammal 1900—1935 között fejlődtek. Európád ban a legutóbbi két évtized alatt, Amerikában atzi elmúlt ötven év alatt létesültek a íz újabb többmilliós nagyvárosok, rendszerint környékbeli városok beolvasztása után. A milliós világvárosok tizennégy százaléka természetesen Amerikában van. A Szovjet összlakosságának 11 százaléka él városokban; Anglia népességének 38, Németországé 30 százalékban, Japáné több, mint ötven szá* zalékbaln nagyvárosi lakos. Newyork városának összlakossága jelenleg — be leszámítva a külvárosokat its, 11 millió, Tokióé 6, Berliné 4.2, Londoné 8.4, Moszkváé 3.7, Chicagóé 3.4, Sanghajé a háború előtt 3.3 millió ember, de a leg újabb becslések szerint hatszázezernél nem több, Párisé külvárosok nélkül1 2.9, Bécsé 1.9, Kalkuttáé 1.5, Rio de Janeiróé

1.7 millió, mig Budapest a millión felüli világvárosok sorában a 33-ik helyet foglalja el. Páris lakossága Franciaor szág összlakosságának 6.9 százaléka Londoné 9. Nagy Londoné 19, Berlin» az egész Németország lakosságának 6.s százaléka.

FÉNYKÉPALBUMOK

már 28 lejtől kezdve, a legkülönbözöbl árban és választékban, az ELLENZeF KÖNYVOSZTÁLYÁBAN, Cluj, Piai: Unirii kaphatóki