Ellenzék, 1938. április (59. évfolyam, 75-97. szám)
1938-04-10 / 83. szám
I /• /„ LENZ í: K 1938 áprll/H JO. NOVELLA immsfmmommmmf wmss i Bnnm / r CEZAR írta: PAP KÁROLY FÉRFI, Niil ÉS GYERMEK RUHÁZATI CIKKEK HM Inkább Cinnát kellett volna látszanom, a keszeg, sovány, elégedetlen lázadó, de Evezős ur, a társulat igazgatója, nem en* gedett. Ugyan, ugyan — mondotta — ön és Cinna? . . . Cinna egy fanatikus, szurós- szemü gyorsbeszédü és fürge forr. ulal már, ön pedig mindig oly lassan, gőgösen, hidegen méltóztat mozogni a színpadon, mint aki embert, színészt, tragédiát, egyaránt megvet. Valószínűleg engem is lebecsül magában. Kényszeredetten mosolyogtam. Egynémely dologban teljesen igaza vaa ennek a pohos kerítenek. Szívesen fázik, tehát hideg vagyok, az idő rohan, tehát lassú vagyok. — Ismerem én önt — folytatta Evezős ur — és nem értem, tulajdonképen mit is keres a színészetnél? Valószinüleg csak bámulni jött közénk és nem játszani. — Operettjeivel nem rokonszenvezem, — válaszoltam erre — ez az egész. Shakes- peareben mégis azt szeretném játszani, ami vagyok. A lázadásért lázadót. Tőrt a kezembe s nyelvemre Cinnát! — Csak játssza Cézárt — végezte Evezős ur — abban majd csak elcsúszik valahogy. Átnyújtotta a szerepet. — Különben nincs okunk most a lázadásra, hehehe, no nem? Közönségünk van, gázsi van... Ugye? No menjünk. így lettem Cézár, aki irigyelte az ösz- szeesküvőket. Az első felvonásban még valahogy tetszett a magas méltóság, a nagy kiséret. örömmel adtam át magamat a halálnak. Utolsóul nem szemrehányóan, de buzdítva kiáltottam: — Te is fiam Brutus! Aztán szinte vigadva-hörögve estem össze. De alig értem padlót, rögtön eszembe villant, hogy most már többé semmi szerepem, szavam, rengeteg időkig kell holtan feküdnöm. Igyekezzünk úgy elnyúlni, hogy legalább szememet és fülemet használhassam, anélkül, hogy holt szerepem ártalmára legyek. Kigurultam tehát a rivalda legszélére, arcom a padlónak forditottam és jobbkaromat védőül szemem elé húztam. így! Most mehet tovább! Hallok és látok, a nézők első sora két lépésre ül tőlem, idáig úgyse figyelhettem rájuk, most legalább megtudom, hogy és mi markol szivükbe Shakespeare szelleméből. Brutus beszél. Meghalt a nagy Cézár, gondolom és most a közönség lesi. Aljasság ez: de a fülembe tolakszik a suttogás ... — Ki az, aki megholt? — mondja valaki a szomszédjának. — Ki? Egy színész! — De a neve?... Megkeresik a szinlapon és egyik oda- sugja a másiknak a nevemet. Körbe fut a nevem. A halott. .. Hát ez érdekli őket! No, lám! Karom mögül látom, hogy az egész első sor csak engem néz. De hátrább is, mindenki, végig a nagy hombáron, csak felém nyújtogatja a nyakát. Brutus hiába beszélt. S most jön Antonius. — Hát ez sose lehet eléggé valószínű — súgja egy másik hang — a halott. Ez a színészet legsebezhetőbb pontja. — Ez veszélyezteti az egész játékot — válaszol egy harmadik, — az egész tragédiát. — Ki kéne vinni. Mert nyilvánvaló, hogy kölönc csak itten — Kétségkívül. Antonius is hiába beszél. Ezek a nézője csak rám figyelnek. Meddig még vájjon? — Nyitva van a szeme? — hallom újra .. . — Nem látni... Fojtott vigyorgás. — Biztosan alszik egyet szegény feje. — Nem kellemes dolog, annyi szent. No, gondolom, talán majd, ha Antonius egyedül fog beszélni, mert ő kétségkívül jó színész. Igazi Antonius. Vállas, iérfias, bérces figura. „Oh bocsásd meg, te végző földdarab...“ Nagyszerű, de ezeknek mindhiába. LEVÉLPAPÍROK egyszerűtől a leg» választékosabb kivitelig legolcsóbban az Ellenzék könyvosztályában Piaţa Unirii. I Néző földdarabok! Ök csak tovább ped2ik: — Mennyiért feküdnél Így, ennyi ideig? — En? No... mondjuk kétezer lejért. falán ezerért is.- ördögbe is, hisz ez meg is fúlhat! A görcs markolhatja. Én semennyiért ... Hosszú magyarázat következik. Hiába, szegény Antonius! Ezt nem győzöd le, |ó Shakespeare. Kezdek morogni magamban. Szeretném meghajitani valamivel De holt vagyok. Talán majd a fórumon! Az á legfenségesebb jelenet. Elvisznek, de mindjárt visszahoznak és kiterítenek: Fórum, Brutus a pódiumra lép. Oh ... oh . .. tűzesőt ezeknek, mennyszakadást! Folyton csak engem lesnek. — Ez a halott ugyanaz, aki elébb volt? — Valószínű ... — Ez. talán már csak egy bábu? — Nem lehet. Lássuk csak. És mindig másünnen. Mint száz szikra a fekete hamuból, egyre újabb megjegyzések röppennek lel a közönség soraiból. A düh kezd fojtogatni. Rettentően izzadok a takaró s a festék alatt. Ezt a halált nem birom sokáig! Hánytorog epém és szivem. Szeretném őket ledöfni. Pedig a legremekebb szónoklatot mondja már Antonius felettem. De most valaki hibát vett észre a jelmezemen és ez szék- ről-székre száll. Derűbe borul az egész hombár. — Állj meg! — sziszegtem indulatosan Antoniusnak — állj meg! De Antonius Antonius marad ... Viszont a gazok meghallották a szisze- gésemet, sőt úgy vélik, meg is mozdult a halott... — Mozog ..., mozog----— fut végig a sorokon . .. A dühtől görcs közeledését érzem. Ó, a hitványok kiforgatnak engem is a fenséges játékból. Kést nekik! Szitkot! — Mozog, mozog az a ripacs ... Ez volt az utolsó, amit hallottam. A haragtól elfeketedett ábrázattal ugrottam fel a ravatalról. Társaim etálmélkodnak. A közönségből zugó mosoly. A direktor leereszti a függönyt. Mindhiába. Dü- hödten szakítottam szét a függönyt. A három összeesküvő egyszerre ugrik rám. Birkózás. Átkozom, szidom, káromiom a közönséget. Ketten, hárman az első sorból felállnak, megsértődnek. Előre lépnek. — Mi baja van magának? — A dögöt lesik — ordítom — a dögöt! Leugrom a színről. Társaim körém. Jön Evezős ur. Bocsánatot akar kérni. De késő. Tógám egyszerre fennakadt valahol és leszakadt. Evezős ur ordít rám. Római ruhában állok a három sértett j néző előtt. Kezem érzi oldalomon a rö= ! csakis LOVAM u»á| CLUJ, Str. I. G. Duca 31 sz. LEGÚJABB TAVASZI MODELLEK GUMÍROZOTT FELÖLTÖK Ugyanazon eredeti gyári árak mint bukureşti központunknál. Kérje és ingyen küldjük tartalmas, CEHO 1938 cimű divatlapunkat vid római pallost. Fából van, de azért markolom. — Mi baja? — kérdezi az egyik ur. — Maga madárijesztő! — kiá'tja a másik. — Ne hetvenkedjék, ripacs ur! Megőrült? Felismerem hangjukról. A suttogok közül valók. — Hiénák, hollók — kiáltom az arcukba — a hullát lesik, falják, a dögöt! Nem az ember szellemét! A dögöt! — Megverem, ha nem hallgat! — Úgy, úgy, a száját fogja ... Pallosomat fogom, de amint ki akarom huzni, legelőször saját társaim fognak le. Nekik a pallossal! Elnvomnak. A közönség is segít nekik. Összekötöznek. Az igazgató bocsánatért esedezik. — Tulajdonképen nem is állandó tagja a társulatomnak — mondja — valami bolondos csavargó. Könyörületből adtam helyet s kenyeret neki. Megkövetem az urakat... A sértettek lassan megnyugszanak. Engem elcipelnek. Evezős ur még aznap elbocsátott. — Lázadásra ingerelt az ostoba tömeg — mentegettem magam tétován. — Maga, mint színész — felelte Evezős ur — felrúgja a szerepét és még maga merésszel fegyelmet követelni a nézőktől? — Ök ingereltek — válaszoltam mogorván — a Cinnát adta volna nekem. — Akárhogy is volt — és Evezős ur felemelte azt a két ujját, amivel az ember pénzt szokott fogni — a színésznek mindig gondolni kell arra, hogy a nézők jegyet váltottak. Fizettek. Belőlük élünk! — A Cinnát adta volna — ismétlem makacsul. — önnek? — válaszolta Evezős ur. — Nem való önnek semmiféle szerep. Csak menjen, menjen tovább . . . Távozott az öltözőből és én elbúcsúztam a színpadtól. Hét órakor lehúzza az ujjavédőket. összehajtogatja azokat s beteszi a fiókjába. Köszön. Megy. Kényeskedue lépked lefelé a lépcsőn. Az utcán siet. Mindig állói fél, hogy megszól tja egy férfi. Gtyermekruha-kereskedés kirakata elölt megáll. Hosszan bámulja a kivilágított kirakatban felhalmozott csipkés, szalagos, fodros holmikat. Pár lépést ellép a kirakattól, de még egyszer visszafordul. Most már csak egy világoskék köpenykét s kalapkát néz kitartóan. Sóhajt. Kihúzza magái. Siet ha:a. Kényeskedue tépked fölfelé a lépcsőn. Szikoráné már meyterített a vacsorához, öreglány levetkőzik, a ruháját kiakasztja az előszobába. Pongyolát vesz magára. A pongyolája egy agyonmosott húszéves pikéruha. Kezet mos. Leül az asztalhoz. Szikoráné sietve hozza a vacsorát. A forró krumplis lányos teteje dúsan meghintve reszelt sajttal, ott illatozik öreglány előtt a tányéron. A tea aranyosan sárgálik a finom porcellánesészébcn. Szikoráné csendesen áll az ajtóban, újabb parancsot lesve. Befejezi a vacsorát. Szikoráné leszedi az asztalt, öreglány hideg vízben megfürdik. Ez alatt Szikoráné megvet; a: áigyat. öreglány bebújik a dunna alá. Télen nyáron dunnával takarózik. Szikoráné tesz-vesz a szobában. — Ma egy nagyon érdekes történetet í hallottam, — meséli Öreglány. Szikoráné megáll. Várja a történetet. — Hogy egy lány, egy haiaáon lány mindenfelé azt mesélte, hogy neki gyereke van. Törvénytelen gyereke. — No még ilyet, — csodálkozik Szili oráné. — Persze, nem odl gyerek*. Mert a lány tisztességes, becsületes hajadon, j csak kitalálta ezt a gyerekhistóriát. — Az a szegény lány, már nem volt egészen fiatal, — igy tovább az öreglány — azt eszelte ki, hogy bement a játék- kereskedésekbe és gyermekruhaüzletek- be, kiválogatott mindenféle szép holmit. Beszélő babát, csipkeruhácskát, világoskék köpenyt, kalapcskát s a kereskedőnek azt mondta; Ezeket küldje a lakáÖREGLÁNY Irta: SZEGEDI BORIS öreglány reggel hét órakor felkel. Hideg vízben fürdik. A testét puha kefével dörzsöli végig. Púdert, rúzst nem használ. Mikor ő fiatal volt, még nem volt dívát a szépítőszerek használata. Reggelire kávét iszik. Langyosan, föllel, fél kiflit eszik hozzá. Szikoráné, az öreg cseléd, utána szól az ajtóból; — Aztán siessen haza este, lelkem krs- asstzonykám. Sajtos lángos lesz vacsorára. Es az csak melegiben jó. — Sietni fogak — ígérj Öreglány. Kényeskedve lépked lefelé a lépcsőn. Az utcán a szoknyáját picit megemeli. A városban már csak ő emel; a szoknyáját. j A hivatalban — egy régi intézmény j levéltáréiban 'teljesít szolgálatot — a szekrényben teljes öltözet ruhája van. Ki- Î megy a mosdóba, karján a hivatali ru- I hója, ez a ruha éppen olyan megzötdült í fekete, mint amelyikben jött, de régibb. j A mosdó ajtaját gondosan bezárja Öreg- i lány, kétszer is lenyomja a kilincset, hogy sikerült-e jól bezárnia az ajtót, azután átöltözik. Most már az utcai ruháját akasztja a karjára. Visszatér a hivatali szobába. Leakasztja a karján hozott ruhát a szekrénybe. Bezárja a szekrényajtót. Leül az Íróasztalához. Csöngetnek. Kilenc óra. öreglány délután két óráig dolgozik. Iktat, lajstromoz. Reponál. Számoz. Átszámoz. Két órakor feláll az Íróasztaltól, Elakasztja az utcai ruháját a szekrényből s kai’jára teríti. A mosdó ajtaját megint csak kétszer is rázárja, átöltözik. A hivatali ruháját vissza viszt, beakasztja a szekrénybe. Megy. Kényeskedve lépked lefelé a lépcsőn. Az antialkoholista étteremben ebédel. Délután egy ügyvédi irodában gépel. Itt nem öltözik át, csak az asztal fiókjából előkeresett fekete klot- ujjavédöt huzza fel. A cselédszoba, at úgynevezett kis iroda a munkahelye. Háromtól négyig reponál. Négytől öt g a doktor ur (az irodavezető, nagyon kedves ember, kár, hogy nős) diktál öreg- lánynak. A diktátumot ő leírja gépen. Ha kérdezik, monoton hangon felel. Kurta tőmondatokban. somra. Szikoráné felsikoltott: — Jaj, a tej! Elfeledkeztem a tejről. Az már mind kifuthatott azóta. Szikoráné szalad a konyhába.. A tej ott párolog az asztalon, tehát ki sem futhatott. Szikoráné a könnyeit törülgeti a köténye szélével. — Hogy megijedtem! — suttogja s a tejre p:slog. Öreglány ao éjjeliszekrényről felvesz egy könyvet. A doktor ur nagyon dicsérte ezt a regényt, ö adta kölcsön Öreg- lánynak, hogy olvassa el. Forradalmi újítás az irodalomban. Szimultán regény. Az egész világ szerepel benne. ! Mindenki baja, öröme. A jövő, a múlt, 1 a jelen eseményei összesürüsitve, formába szorítva. Öreglány felnyitja a regényt. Az utolsó oldalon nyitja fel. Vájjon férjhez megy-e valaki az utolsó oldalon? Nem. Hanem egy paraszt kapál, nehezen, verejtékezve vágja a kapát a földbe; egyik vágást a másik után teszi, fáradhatatlanul, szünet nélkül. Butaság, — mormogja Öreglány. És becsukja a könyvet. Leteszi az éjjeliszekrényre. Eloltja a lámpát. Sóhajt, ő már tudja, hogy az érdekes regényt, o kapáló paraszttal a végén, nem fogja soha el olvasni.
