Ellenzék, 1938. április (59. évfolyam, 75-97. szám)
1938-04-10 / 83. szám
V 21 / Skia Í93S április 10. ^assa ellenzék VASÁRNAPI KRÓNIKA ^ MARAi SÁNDOR llűlajok halála Szaklapok, angol és francia irodalmi folyóiratok panaszolják, hogy egy népszerű műfaj válságba jutott: a detektivre- gény nem vonz már olyan olvasótömegeket, mint néhány éve s ami nagyobb ve= szély a műfaj számára, nem vonzza már az Írókat sem. Az irodalomnak ez a válfaja, mely nemcsak a ponyvával és Du» mas atyjával tartja a rokonságot, hanem olyan előkelőbb ősökkel is, mint E. A. Poe, s olyan, már-már klasszikus zsenikre hivatkozhat, mint Conan Doyle, Maurice Leblanc vagy Gaston Leroux, néhány éve csendesen sorvad: az irók meggyőződés nélkül agyalják a ravasz történeteket, s a közönség meggyőződés nélkül fogyasztja e ponyvát. E közöny oka nemcsak a lan= kadó divat és a közönség hálátlansága. A detektivregény kezd érdektelen es ^ unalmas lenni, mert kimerítette lehetőségeit. Nemcsak műfaji lehetőségeit mentette ki. A bűnügyi ponyva néhány halhatatlan alakkal ajándékozta meg a világirodalmat. Chesterton, ez a nagy iró, ez a szines, mélyen katolikus lélek Brown páter, a műkedvelő detektiv figurájában felejthe= tetlen emlékművet állított a Rend emberének, aki az emberi rendetlenségben és ármányban, a bűn és az agyafúrt szabály* talanság szövevényében valamilyen magasabb rendszer és eszményi összefüggés nyomait kutatja. A detektivregény nagy* múltú és csökönyös műfaj volt: ugyanazt adta a korszerű tömegeknek, mint a középkor olvasó tömegeinek a lovagregény, melyben a kóborló és lézengő Ritter kardjával és szivével védi a gyöngéket és üldözötteket, s ápolja a lovagiasság és az erény eszményeit. A detektivregényben a lovag esőkabátot viselt, pipázott, gyakran mondta: „Well, well“, s védett valami* lyen rendet az általános ármányban és összeesküvésben. Ezt a rendet az összes detektivregényekben a rend hivatásos őrei legjobb szándékuk és tudásuk szerint, de tökéletlenül tudták csak megvé= deni. A nagy magándetektív, tehát Brown páter éppen úgy, mint Sherlock Holmes, vagy Nick Carter, maga is kissé törvényen kívül állott; pontosan a határvona* Ion, rendőrség és alvilág között s egyszerre küzdött a bűnözők és a rend hiva= talos, tehát kissé nehézkes apparátusa ellen. Egy műfaj nem lesz ok nélkül oly mértékben népszerű, mint volt az elmúlt évtizedekben a detektivregény: a tömegek nemcsak az olcsó kalandot keresik, mikor vadászatra indulnak a. háztetőkön Scherlock Holmes és Watson doktor tár= saságában. Mit keresnek, millió és millió példányokon keresztül, ilyen mohón? Az igazságot. A detektivregény nyersen és cselekményesen adta elő azt, amit a lélektani regény óvatosan, rossz lelkiismerettel pedzett. Az olvasó drukkolt a de- tektivnek, hogy ^elcsípje a bűnöst, druk* költ, hogy a végén — az utolsó folytatásban — a megsértett világrend, jogrend, erkölcsi rend, tehát az összes eszményi rendek elégtételt kapjanak, s ugyanakkor, félszemmel pislogva, rossz lelkiismerettel drukkolt a detektiv ellenfelének, a ka* landornak is, pontosan azzal a szorongással, ahogy a régi magyar füzetes ponyva olvasója drukkolt szive mélyén a pandur= ral szemben a betyárnak: értelmével és erkölcsi érzékével elitélte a betyárt, aki önkényesen lázadni mert egy szociális rendszer ellen, de ugyanakkor hümmögve bámulta a ,,virtus“-t, mellyel nekiszegte homlokát az emberi megegyezéseknek. A detektivregény korszerű jelmezekben folytatta azt a párbajt, melyet valamikor Raday Gedeon es Sobri Jóska vívtak meg az Alföld nádasaiban. „Fogd meg!“ — biztatta az olvasó, nekipirultan, a pandúrt és a fogdmegeket; de ugyanakkor megkönnyebbülten fellélegzett, ha a betyár nekiszaladt lovával a fergetegnek s eltűnt a végzet és a végtelenség útvesztői között. Az olvasó, minden időkben — Cervantes idejében is — rejtélyes lény volt; az igazságot akarja a nyers műfajtól is; de az igazság bonyolult. A ^ detektivregény sikere döntő volt a polgári civilizáció aranykorában: az élet, úgy tetszett, véglegesen tetszett es ko- I difikált; s e nagy és általános rendből a í tömegek kíváncsian füleltek az emberi ! rend perifériái felé, figyelték a lázadók I és a rendtartók makacs pártját, mely a j füzetes regény lapjain lezajlott. Az örök konfliktus esélyei és változatai természetesen korlátozottak voltak. Gozzi azt állította, hogy a színpad számára mindö'sz- sze harminchat „tragikus helyzeti esély“ változatai lehetségesek; s Goethe száz év előtt azt mondta Eckermannak, hogy I Schiller nagy lendülettel cáfolni igyekezett Gozzi állítását, de végül harminchat „tragikus esélyt“ sem tudott a maga erejéből összeszedni. A detektivregény elfáradt, mert az élet, az erény és a bűn millió esélyéből végül is nem tudott a műfaj számára uj változatokat komponálni. „Ki a tettes?“ — kérdezte a regény kezdőpillanatában a detektiv és az olvasó; s ezer és ezer riick-carteriáda cifra változatain keresztül megtudtuk, hogy . néha a detektiv a tettes, volt úgy, hogy néha az áldozat a tettes, megvizsgáltuk a lábnyomokat és a hajszálakat, górcsövi megfigyelés alá helyeztük a szivarhamut, kimentünk J a kertbe és felmásztunk az esőcsatornán, I kinyomoztuk az áldozat előéletét, — I minden áldozat legalább úgy gyanús, ha j nagyon odafigyelünk előéletére, mint a i tettes! — szemügyre vettük a jámboran horgoló nagynénit és a keresztkérdéseink I hatása alatt elpiruló, zsenge unokahugot, 1 ezt az egész, szemre oly erényes, de a I Nagy Detektiv fürkésző pillantására rög- I tön oly különösen gyanús társadalmat, kihívtuk az előszobába Baptist-et, a hü 1 inast, s megtaláltuk zsebében a véres zsebkendőt és az ellopott havannákat, s hiába állapítottuk meg később, hogy délután csakugyan eleredt Baptist orravére: j a gyanú lebegett a detektivregényben egy. világ fölött, már nem is volt érdemes cifrázni az esélyeket. „A világ gyanús!“ — mondta ki, végső, ha úgy tetszik erkölcsi tanúságként, millió és millió ponyvafüzetben, a műfaj. j A detektivregény addig élt, addig ha- : tott és vonzott, s főként addig volt érde- ! kés, amíg sejteni engedte, hogy a világ I csakugyan gyanús, s tettes és áldozat, ár- : tatlanság és ármány, álruhásan járnak kö- i zöttünk. Egy rendezett világban, mely ! erkölcsi és jogszabályokra épült föl, a i gyanú volt a detektivregény természetes i légköre: a szegénylegény és a pandur, Ar- j | séne Lupin és Sherlock Holmes éltek a j i gyanúperrel, hogy ez a rendes és látható világ titokban, a béke és a konszolidáció ; álruhájában, valamilyen kapitális szabály- ; talanságra készül. Egy napon kiderült, -----------—— A Fehér Há NEW YORK, április hó. Ezzel a cimmel jelentek meg most Eleanor Roosevelt, aZ) elnök feleségének visszaemlékezései. Az Egyesült-Államok nem az az ország, ahol a személyt támadások és rágalmazások kicsiny szerepet játszanának a politikai életben és akt egyszer közszereplésre adta magát, annak el kell készülnie az ellene irányuló pletykahadjárat minden formájára, ha elég fontos személyiség ahhoz, hogy ellenségei legyenek. Ezek előrebocsátása után nem lehet csodálnunk, ha a személyi harc nemcsak Roosevelt elnököt, de a feleségét sem kímélte. Park Avenue, a newyorki dollármilliomosok palotáinak sora, nem szereti a Fehér Ház jelenlegi asszonyát, viszont a Main Street, az amerikai kisebb és nagyobb városok tipikus főutcája, ha néha jókedvűen is tréfálkozik Rooseveltné fékezhetetlen energiáján, igen nagyrabecsüli ezt az önálló és jellemzően angol-szász egyéniséget. Park Avenue pedig csak egy van, de Main Street megszámlálhatatlanul sok; minden északamerikai falunak és minden milliósnál kisebb városnak meg van a maga Main Streetje és még hozzá egyik olyap, mint a másuk. Szóval az reggel é$ este hogy a világ csakugyan sokkal gyanusabb, mint minden, amit Conan Doyle kiagyalhat. Kiderült — s napjainkban egyre fél- reérthetetlenebbül kiderül! — hogy a világ, melyben él az emberi fajta, telítve van valamilyen gigantikus ármány és cselszövés cselekményével; kiderült, hogy a világ olyan általános izgalomban él, melyhez odamérve á „Kilenc narancsszem“, vagy a „Sátán kutyája“ cimü detektiv- slágerek minden lélegzetfojtó bonyodalma jámbor dajkameséje. A detektivregény, mint műfaj, elvesztette érdekességét, mert az élet kezd e civilizációban és a korszerű világtörténelemben sokkal izgalmasabb és bonyolultabb lenni, mint azt a derék és kissé nervozus Holmes, pipájával, hegedűjével, browning-jával és morphin-oltásaival valaha is álmodta. A műfaj nem bírt lépést tartani a valósággal, mely hasonlíthatatlanul szövevényesebb, érthetetlenebb, gyanusabb és veszélyesebb, mint az összes lábnyomok, vérnyomok és hajszálak, mint a rémregény kellékei. Egy köznapi kedd, vagy szombat, melyet viszonylagos nyugalomban él át a világ, igazi tartalmában végzetesebb és titokzatosabb, mint a detektivregény k’spekulált boszorkány-szombatjai. A műfaj meghalt, mert az élet lepipálta. Az emberiség elhajítja a ponyvát, izgatottan hajol a köznapok végzete fölé, s egy világ kérdi fejvakarva: „Hol a tettes?“ . . . héten van rádióelőadása is. Ezenkívül, amint azt nálunk is számontartják, még részese és egyik vezetője egy nagy aszta- losmühelynek és lakberendezési vállalatnak. Vagyis saját üzlete van. Minderre persze semmi szükség nem lenne a szónak tisztára anyagi vonatkozásaiban, de Amerikának éppen az tetszik, hogy a Fehér LIáz úrnője magánéletében továbbra is meg tudott és meg akart maradni Eleanor Rooseveltnek. A most megjelent önéletrajza éppen egyenessége, egyszerűsége és már a naá- vitás határán járó kendőzetlensége miatt fog újabb híveket szerezni számára. Ez a könyv éppenugy nem igényes, mint ahogy nem akar igényes lenni az elnök feleségének újságírói munkája, de a szerénységével mindennél jobban érezteti a szabadságnak és az őszinteségnek friss levegőjét egy nagy nemzet kultúrájában. Az elnök és felesége harmadfokú unokatestvérek, Mrs. Roosevelt született Eleanor Roosevelt és Amerika ezen arisztokratikus családjának „jobbik ágából“ származik, mint a férje. A hires Theodore Roosevelt, az Egyesült-Államok egyik legnagyobb sikerű elnöke, Eleanor atyjának fivére volt. Minden előkelőség ellenére is a Fehér Ház mostani úrnője kertelés nélkül ir eléggé keserves gyermekkoráról, édesapja iszákosságáról, aminek árnya még Theodore Roosevelt- re is ráesett, az anya korai haláláról. Mint minden jó önéletrajz, Mrs. Roosevelt könyve is belső fejlődéstörténet. Megmutatja egy merev, puritán, a formákat a lényegnél sokkal jobban tisztelő fiatal hölgynek útját, amelynek során előbb egy dinamikus politikai egyéniség felesége lesz, sokgyermekes családanya, hogy végül a tűnő évekkel és a keves- bedő anyai feladatokkal egyre inkább kialakítsa a saját egyéniségét, megformálja a saját politikai és társadalmi véleményeit és öná ló munkaköröket szerezzen a maga számára. Ennek a hosszú útnak voltak természetesen súlyos fordulói: a háborúban, amikor a nagybácsi „Ted“ Roosevelt iskolája ellentétes voli a wilsonisták irányával. A mostani elnök, Mrs. Roosevelt férje pedig egyike volt Wilson adminisztrációjában a vezető embereknek. Ennél a lelkiismereti összeütközésnél sokkal súlyosabb volt a Roosevelt-család életében a nagy összeomlás, amikor a jelenlegi ehlök pályáját kettéroppantotta a szörnyű betegség', a gyermekbénulás. Az elnök erélyéröl. amellyel szembeszállt ezzel a gyógyíthatatlannak vélt hüdésröl már sokszor Írtak, de most Rooseveltné visszaemlékezéseiből az is kitűnik, hogy milyen nagv része volt az asszony bátorságának és energiájának abban, hogy az elnök átvitt értelemben teljesen és a valóságban is ma már úgyszólván hiánytalanul ismét talpraállt. A Fehér Ház asszonya amerikai állampolgárok tömegei kedvelik Mrs. Rooseveltet és ezen a legfelsőbb ötezer nem sokat tud változtatni. Ahogyan például egyik európai államban a viccek százai keringenek egyik miniszter-tábornok uniformgyüjtési szenvedélyéről, úgy Amerika szeret mosolyogni az elnök feleségének munkavállalási szenvedélyén. Köztudomású Eleanor Rooseveltről, hogy Brisbane óta, a soronként legjobban fizetett amerikai újságíró. Ezért persze sokat támadták, de az elnök felesége minden írói- és rádió- előadói keresetét jótékonycélra fordítja és ezzel a rágalmak hegyét azonnal letörte. Mrs. Roosevelt rovatának neve „My Day“, a mai napom — ez lehetne szabad fordítása, csakhogy aki politikát várna ezeken a hasábokon, alaposan csalódnék. A Fehér Ház asszonyai inkább asszonyoknak ir — kicsiny házi dolgokról — családias stílusban. Gyermeknevelés, vendégfogadás, „lelki tanácsadó“ egy jó könyv — ezek a témái. A történelmi idők mögött a mindennapok. A magánügyek. Es az amerikaiakat az állam első asszonyának pretenció nélküli írásai nagyon érdeklik. Mrs. Rooseveltnek majdnem minden
