Ellenzék, 1938. április (59. évfolyam, 75-97. szám)
1938-04-03 / 77. szám
1938 április 3. E L LENZ ÉK VASÁRNAPI KRÓNIKA RJAMÁRAI SÁNDOR Háború és béke Minden ember életében, különös ismétlődéssel, elkövetkezik az óra, mikor megállunk könyveink előtt, melyek ízlés, hajlam, kíváncsiság, tudományszomj, feled- kezési vágy, kedvtelés, vagy egyszerűen csak könyvügynökök hordtak össze szobánkban: megállunk könyveink előtt, farkasszemet nézünk a sűrűn 'megrakott polcokkal, becsukjuk a könyvesszoba ajtaját és ablakait s ebben a végső magányban, mikor már meghallgattuk a politikusok, diplomaták és hadvezérek jóslásait, még egyszer a könyvekhez fordulunk. Ez a pillanat, mikor nem akarunk a könyvektől már oktatást, sem szellemi gyönyörűséget. Mit is akarunk még a könyvektől ilyen pillanatokban? Választ. Választ, mire? Nem a pillanat kérdéseire. Választ, az egészre . . . Választ a kérdésre, hogy mi a béke és mi a háború, micsoda erők játszanak, minden időkben, az emberrel, mi az, ami elől nem tud kitérni, akkor sem, ha értelme és hajlamai másra késztetik? A kérdést nem sző végezzük meg ilyen szabatosan. De mindannyiunkban él, könyörtelen és éles hangsúllyal. Az ember, minden korban, sokáig bujkál e kérdések elől. Egyideig sakkozik a történelmi lehetőségekkel: adatokat csoportosit, okszerűségeket fejteget, valószinü esélyeket iparkodik magyarázni. Aztán egy napon megérti. így értette meg a világ egy napon a római birodalmat, hogy van, szükségszerűen s csaták, hősiességek és ügyeskedések, törvények és kultúrák összességéből előállott valami — s e pillanatban már válaszolt is az élet az örök kérdésre, kis háborúk és bonyolult békék kérdéseire. Aztán megértették egy napon, hogy ez a birodalom nincs többé s valami más kezdődik helyette. Százegy- néhány éve igy értette meg a világ, hogy Napoleon nem véletlen, nemcsak korzikai amokfutó, hanem valamilyen dolga van a földön; aztán meghalt a napoleoni háborúkban tízmillió ember s egyszerre megértették a Szent Szövetséget és az imperializmust. A könyvek lassan felelnek s mindig csak utólag. így állott, negyedszázad előtt, Európa és Amerika munkaszobáiban, sokmillió ember a könyvespolcok előtt, néma kérdéssel fordulva az időhöz és a sorshoz ■— aztán kezdődött valami, amit nem lehetett ésszel megérteni s ez a valami a háború volt. Később megmagyarázták a háború okait; de érteni csak most kezdjük, sokkal később, mikor a világ megtelt uj kérdésekkel s millió és millió könyvben hiába keressük e kérdésekre a választ. Kevés könyv birja el az idő teherpróbáját. Egyet ismerek csak, a világirodalom sokmillió kötete között, egyetlenegyet, amely hasonló pillanatokban tud válaszolni. Nem véletlen, hogy e könyv cime „Háború és béke“. Azt hiszem, e hetekben, hónapokban sokan hajolnak megint, mindenütt Európában, Tolsztoj regénye fölé. Én most olvastam harmadszor s talán nem utoljára. Ez a könyv, mely csodálatosan belenőtt az időbe: már nem is irodalmi cselekedet, semmi köze divathoz és irodalmi értékelésekhez. Ez a könyv, mely él és van, mint egy ország, vagy egy törvény. Még nem volt negyvenéves Tolsztoj, mikor megírta e négy vaskos kötetet; s az elmúlt nyolcvan esztendőben változó nemzedékek hajoltak e könyv fölé, oroszok és magyarok, franciák és angolok s népek és egyének válságos pillanatokban lassan lapozták a sűrűn nyomtatott oldalakat, kerestek a sorok között valamit. A választ keresték . . . Harmadszor olvasom a könyvet e hetekben; először a háborúban olvastam s nem nagyon értettem. A történet ragadott el, a szines jellemek, a csodálatos, mulattató és megható változatok. Másodszor a forradalmat követő években olvastam el, Frankfurtban, mikor elkértem a könyvet az egyetemi könyvtárból: s e második olvasásra kinyik valami előttem, már nem jellemeket ismertem meg, hanem sorsokat, ismergettem a végzetet, amely ellen annyi s oly változatos ötlettel, áhítattal és aljassággal szeretne harcolni az ember. Aztán elmúlt tizenöt esztendő s nem nyitottam föl a regényt; az irodalom érdekelt és az élet, a mesterség, a részletek, a tájak és városok, a törvények és az elméletek, a mások és a magam élete. Ez az idő, amikor nincs szükségünk válaszra, mert élünk. De most, e hetekben megint felnyitottam. Kezdetben szórakozottan olvastam, mint aki emlékeit keresi és ésmergeti: s egyszerre észrevettem, hogy a könyv felel. Mit is felel? Már a kérdést, mellyel e könyvhöz fordulunk, nehéz megszövegezni; s még sokkal nehezebb tartalmi kivonatba gyömöszölni a választ. Ez a könyv, melyet lapozgat az ember s egyszerre megtudja, hogy nemcsak térben él, hanem időben; s minden csodálatosan összetartozik. Még nincs olyan messze Napoleon és a Szent Szövetség, — valahogy emlékezünk még reá, közvetlenebbül, mint akár a közelmúlt eseményeire és tüneményeire — s ez a szűkszavú varázsló, az iró, egyszerre kézenfog és vezetni kezd e másik valóságban, az időben: sorsokat élünk meg, népek sorsát, valahol tömegek mozdulnak Európában s nem tudják egészen pontosan, mit akarnak, egy ember, a komédiásnak, a zseninek, a hősnek és a megszállottnak különös keveréke, engedelmeskedni kezd egy különös, íratlan parancsnak s Európa százhuszmillió lakosa egyszerre kénytelen követni e megszállott ember utasításait, elhagyják otthonukat az emberek, harcba indulnak, megsebesülnek és meghalnak, — miért? A könyv felel, a maga módján. A részleteket magyarázza; de a részletek önmagukban soha nem magyaráznak meg semmit. Olvassuk a könyvet, mint húsz, mint ötven, nyolcvan év előtt olvasták, — fölnevetünk és szemünk megtelik könnyekkel, nem értjük a lompos, kövér és gazdag Pierret, aki egy napon muzsikruhába öltözik s elindul palotájából, az égő és kirabolt Moszkvában, tőrrel övében, hogy megölje az Antikrisztust, Napóleont, — nem értjük, ahogy ő sem érti, ahogy Moszkva népe sem érti, ahogy Európa százhuszmil- lió lakosa sem érti, mi történik hát velünk, miért kell ágyukkal és bombákkal feldúlni városokat és megpörkölni békés, meghitt tájakat, miért kell franciák és oroszok százezreinek elpusztulni Borodino körül és az orosz tél poklában; nem értik, Sándor cár sem érti, Ferenc császár sem, Metternich sem. Valószínű, hogy Napoleon sem érti . . . nem az a dolga, hogy megértse, hanem, hogy kifejezze önmagát. Nem értjük, miért komédiázik ez a megszállott hős a csatatéren, mikor Mária Lujza elküldi ajándékba a „római király“ arcképét; s nem értjük, miért tétovázik a félvak és buja, tunya és zseniális Kutusoff s miért kezd egyszerre sirni és imádkozni s miért telik be e pillanatokban Napóleon végzete? A könyv felel s az emberek közben nem értik, mi történik velük? Miért van háború? S miért, hogy Pierret nem ölik meg a háborúban, de Andrej herceget megölik s felnéz a csillagos égre, mely a csatatér fölött szikrázik s egyszerre érti, miért kellett elmenni a háborúba és miért kellett meghalni? ... S mi ez a béke, mely egyszerre, ok és magyarázat nélkül, megint derengeni kezd a világ fölött, a földeket bevetik és learatják, a házakat fölépítik s Pierre feleségül veszi Natasát? ... Ki érti ezt? Tolsztoj, személy szerint, éppen oly kevéssé érti, mint a kortársak, vagy a kései olvasók; de a könyv felel, monotul és értelmesen. Az emberek dolga az időben történik s ami tegnap volt, az ma is hat még, rejtélyesen. Európa megint egyszer nem érti sorsát; de közben négyszázmii- hó ember, homályosan és ellenkezve, tudja, hogy ami történik, nem egyes emberek elhatározásának szükségszerű következménye, hanem törvény, amiért lehet lelkesedni, amely ellen lehet tiltakozni, csak éppen kitérni nem lehet előle . . . Mi ez a törvény? Háború? Vagy béke? A válasz nem ilyen egyszerű. Ugylátszik, a kettő ugyanaz; de ki mer erről szavakkal beszélni? . . . így múlik a hét, Tolsztoj regénye fölött, számomra és még sokak számára; s egyszerre megint vége a regénynek, a könyvet behajtjuk, hajnalodik, kinézünk a szürke ablakon, különösen éberek és kü= lönösen nyugodtak vagyunk, mint akik láttak, hallottak és megértettek valamit. A könyv felelt ... Ez az egyetlen könyv, amely az időben felelni tud. E válasszal szivünkben éljünk tovább; reggel van, kezdődik az élet, valahogy,, valamiért, háború és béke között. A királynő kényelme Irta: HUNYADY SÁNDOR, Beteg hölgyismerősömet látogattam meg valamelyik nap. A hölgy gazdag volt, nagyon széles, csipkés ágyban hevert, rezedaszin selyempaplan alatt. Könnyű kis influenzája valósággal szégyenkezett hálószobájának fényűzésében. Rafinált, önkényesen fokozható és tompítható világítási rendszere volt a szobának, hogy a fény ne bántsa lakójának a szemét. A szobalánynak szóló csengő kis körtéje a párna alatt volt. A betegnek ki sem kellett nyújtania a kezét, jóformán csak kivánnia kellett, hogy a szolgálatot tevő rabszolgaszellem megjelenjék ágya előtt. A közepetáján járhattam a vizitnek, amikor uj vendégek érkeztek, olyanok, akik elől menekülni szerettem volna. Az influenzás hölgy kegyesen engedelmet adott rá, hogy megszökhetek a fürdőszobáján keresztül. Csodálatos, kristály és porcellán mennyország volt ez a fürdőszoba, fölszerelve paradicsomi eszközökkel. Kvarcj lámpával, Sollux-lámpával, ülő mérleggel, masszírozáshoz való dívánnyal, amelynek szögét és sikját tetszés szerint szabályozni lehetett. A mélyített kád külön remekmű. Persze, volt benne egy kis gumipárna a nyaknak és egy praktikus gumilap, hogy a fürdő hölgy kényelmesen megtámaszthassa talpát. Ezekután már nem is csodálkoztam a garderobszobán, a forgatható állótükrökön, valamint a ház úrnőjének ezüsttük- rü toalettasztalán, amely meg volt rakva olyan tárgyakkal, hogy sejtelmem sem volt a rendeltetésükről. Ilyen tehát a mai dáma kényelme! De milyen volt vájjon a múltban az asszonyi kényelem? Haladt-e ebben is annyit a civilizáció, mint minden egyébben? Hát, hogy mit csinált Berenice, Semiramis, vagy Kleopatra a maga otthonában, arról csak könyvek révén tudok. De a légi „magyar“ kényelemről van egy nagyon eleven impresszióm. Egyszer, sok éve annak, vacsorára voltam hivatalos Clujon a Ferences-rend óvári kolostorába. Elsőnek érkeztem a vendégek közül, a provinciális megfogta a karomat: — Jöjjön, mutatok magának valami furcsát! Bevezetett a földszinten egy óriási, magas terembe. Sötétedett már, a csipkés, gót csúcsivek homályba vesztek, üres volt a terem, a fala füstös, kormos, kőcsipkéi feketék az időtől. — Nem furcsa, hogy ebbe a terembe ablak nyilik? — kérdezte a főatya. Csakugyan furcsa volt. Fönt, színre félemelet magasságban ablak nyilr a terembe, szép, régi kőrámában. Ez nem a terem ablaka volt. Hanem egy másik, magasabban fekvő szoba ablaka nyilt a sötét, levegőtlen, komor terembe. Csodálkoztam, hogy lehet ez? A provinciális mosolygott és elmagyarázta, hogy az a terem, amelyben álltunk, valaha konyha volt. A fal néhol még a régi tűzhely kormától fekete. Az ablak pedig, amely a terembe nyilik, egykor régen, évszázadokkal ezelőtt, Izabella királyné ágyasházának ablaka volt. A királyné nyugtalan életének során egy kis időt Clujon is töltött és^tt lakott a klastrombán. Beteges volt, néha görcsök kínozták. De olyan karaktere volt, hogy szerette rendben tartani maga körül a hazat. Ezért választott hálóhelyének olyan szobát, amelyből ablakot lehetett törni át a konyhába. Ott volt a királynő nyoszo- lyája az ablak mögött, ha gyengének érezte magát, nem kellett felöltöznie. Csak felült az ágyon, az ablakrámára könyökölt. Le lehetett látni ablakából egyenesen a tűzhelyre, ahol a nyársak forogtak, a rostélyokon sistergett a hús, nagy fazekakban rotyogott a fűszeres lé. Láthatta, hogy nyüzsög a platten körül a szakácsok, főzőaisszonyok és kukták csapata. Hangos kiáltásaival fekvőhelyéről kormányozhatta cselédeit. „Mert, aki ur volt, annak mindig un sora volt!“ — mondta a provinciális a nép között dolgozó papok kedves rebei- lisségével. Nem emlékszem már rá, hogy akkor mi volt az első gondolatom. Most azonban a kényes betegnél tett, finom influenza-vizit után az jutott eszembe, milyen vad zsirszaggal, fojtó füsttel és forró párával telitette meg ez a „kényelem“ Izabella királyné hálóhelyét. Az én hölgyem pedig arról panaszkodott, hogy az éjszaka keserves fejfájása volt, amint később kiderült azért, mert egyik barátnője ott felejtette kesztyűjét a fotelen. És a kesztyűnek olyan illata volt, amely elütüti környezetének parfőmjétől. Ez elég volt hozzá, hogy tönkretegye az éjszakáját.
