Ellenzék, 1938. március (59. évfolyam, 48-74. szám)
1938-03-06 / 53. szám
19 3 8 március 6. ELLENZÉK Rí Ketíen a ködben TARGU-MURES, március hó. Gyermekéveim egyik titokzatos estéje elevenedik föl emlékezetemben,, amikor úgy húszegynéhány esztendővel ezelőtt ott ültem édesapám ölében a nagy ebédlőasztal melleit. Előttünk az. egyik képes hetilap legfrissebb száma volt. Furcsái idők jártak akkor. A napi és képeslapok borzalmakról mesélhettek, legalább is — ahogy én azt már megállapíthattam — igy hatottak azok ai nagyokra. Én magam csak az öntudat első villanásaiként emlékszem akkori napjaim egy-egy eseményére, de számomra már természetes és szinte magától értetődő volt az olykor felénk hangzó mo- rajló dörgés, a kaipunk előtt elmasirozó daloló katonák és esténként a házunk kai szemközti hegyről annyiszor megcsodált Vörösen izzó távoli horizont. (Azt mondták, falvak égnek ott!) Sohasem feledem: ott ültünk a nagy asztal mellett. A képes lap egyik oldalán színes térkép volt és a térkép közepén itt-ott, szeszélyes kacskaibngókkal széles kék vonal. Melléje hosszú sorban jobbról és balról csöpp zászlócskákat és apró ágyukat rajzolt fel a térkép rajzolója és egyikre édesapám egy névvel felelt. A nevet akkor emlékezetemhez hallatlanul érdekes és rémséges mese kötötte, melyből egy-egy szikrázó szó inéig most is úgy villan elém, mint valami díszes diádéin köveinek csillainása S az elbeszélés nyomán ’néha most is hallom még, ahogy visszagondolok a „mesére-‘. a megáradt folyó vad harsogását, melynek árjában annyi élet merült el nyomta- Iatnul. Azóta sokszor találkoztam már e névvel: a történelem lapjain, hosszú téli esték csevegései közepette és volt alkal mám szemtanú szájából is hallani ezt alz emlékezetes nevet. tót, ki bajtársa volt s akitől most tá- , vozitak. — Lehet, — helyesel rá a másik. x\z- tán lassan megindulnak. A sarkon az egyik betorkolló utcából hűvös szél csap felénk, előtte az úttest fölé omló villanyfény alatt sűrűn gomolyog a köd. Oldalt a szél irányából, messze fönt a magasból itt-ott el-elhu nyó csillagok halvány ragyogása tör át a néhol ritkuló ködfüggönyön. Csönd. A kocsik gumikerekei zajtalanul gördülnék az aszfalton tovább. IIosz- s'zas hallgatás után ismét megszólal az, ki elébb cigarettát gyújtott. És ekkor kísérteit elém újból a név, amit huszegy" néhány esztendővel ezelőtt hallottam először, édesapám ajkairól, amikor ott ültünk a nagy ebédlőasztal előtt és előttünk a térkép feküdt. Az ember szavai néhol elakadnak, amint beszél, megfeneklenek az emlékezet homályos mélységéiben és a hangja is fátyolos, mint a leikéből feltörő emlékképek. — Ott feküdtünk mindketten... vérző testtel... a folyó köves partján .. • A Piave! . . . Tőlünk néhány méterre, lent, rohant az ár... És úgy vittek el mindkettőnket. . . Mély sóhaj szakad föl melléből, amint kis szünet után folytatja: — És most már csak egyedül leszek, ő holnap talán már — halott! .. . Néhány másodperc röpül el csöndben, aztán a másik szólal meg: _ A., S'o r?,/’”<?,. --V ■v.yvg-y, Olvassa el a Scherk areviz üvegen levő kis könyvecskét. Látni fogja, hogy csak az alaposan megtisztított bőr friss és szép, csak ez bir az egészséges szépség vors« , lóerejével. Scherk csrcviz tökéi©“ (A tesen megtisztítja a bort és az \ \ arcot ruganyossá, gyengéddé és zsássá teszi. Üvegek á Iffles 62,\03,164, 300,475 \1 JUm® \ \ SCHERE 8 E Hl N NEW YOU — Nekem is barátom volt, — mondja és arcán a szeme alatt öklével könnyet morzsol szét. Ismét csönd. Csak a kocsik haijtórud- jának jellegzetes zöreje hallsziik. A két ember önmagába mélyedve hallgat1. Még követem őket. Itt már egyre gyérebb a villanyfény és egyre sűrűbb a homály. — Köd van — szól alz előbbi. — Köd — erősíti meg a társa. A kapuhoz érek. A két kocsi tovább gördül a két szomorú emberrel. Már csak távolodó homályos tömeg mindkettő. Aztán elvesznek az éj sötétjében. A toronyóra harangja tompa kongassál hirdeti az éjfélt. Valahol messze vonat huhog és ahogy visszafordulok, dél felől, amerre ai két árnyék eltűnt, messze a ho rizont alján rőt fény villan az éjszakában, messze lángol az égbolt: a nagy- ekemezői égő gázszonda festi vörösre a ködöt, akárcsak akkor, húszegynéhány évvel ezelőtt, ott fent, a házunkkal szem- I közti hegyről nézve az égő falvak vörös j lángnyelvei a meleg nyári éjszakát. 1 (zsibói.) Veszedelmes kötőláz dühöng W3 © 3% ătW m Férfiak, nők, fiatalok és öregek rekordjavitó szenvedéllyel pullovert, M vT CS 3® zoknii, fülmelegitőt kőinek otthon, az utcán, metróban és autóbuszon Hazafelé tartottam. Éjszaka volt és siirii köd ülte meg a házak közét. A város csöndberiémult főterén, itt-ott eg}r- egy izzóan vörös vagy halványan kéklő neonfény tört át a ködfüggönyön és színes fátylot festett maga köré a/ éjszakába. A tér közepén karcsú fénykúpok nőttek az aszlfaltról a tejfehér lámpa- gömbökig s a köd miatt valószínűtlen magasságból pedig halvány-erőtlen fénypont kiizdöll a homállyal: a toronyóra világitó számlapja. Úgy hitlem egyedül vagyok az utcán a téli éj ködös csöndjében és siető léptekkel igyekeztem lakásom felé. Az utfor- dulónál azonban amolyan gumikerekes kézihajtány jellegzetes zajára ismertem, amilyenből még igen sok maradt napjainkra1 a nagy világégés szomorú emlékeként S amint gyors léptekkel haladtam a hang irányába, már két jármű zaja jutott el hozzám. A sűrű ködben még nem láthattam ai két kocsi szomorú emberárnyait, de beszélgetésükből egy- egy szófoszlány már Idáiig Kirakodott Egyre közeledtem feléjük s a szétszóródó szavakból következtethettem arra, hogy szomorú dolgokról beszélnek. Valaki beteg, mégpedig nagyon sulyo sau — állapitattam meg úgy, ahogy a hallottakból rekonstruálhattam a ténye' két — és a két szomorú ember most őt volt meglátogatni. — Aztán egyre többet tudok meg: hogy egyikük a beteggel iskolatárs, jóbarát volt. hogy bajtársak lettek és együtt küzdöttek s aztán a sors úgy adta, hogy itt, a kis vidéki városban tengessék vigasztalan életük. Csak aiz egyik mesél, a másik szótlanul hallgatja és néha-néha rövid bizony kodásokkal helyesel Mindig érdeklődő figyelmemet keltette mindaz, ami a világon akkor végigszán tott nagy viharral volt kapcsolatban és most is titkon meglassítom a lépteim a gyalogjáró mellett haladó két jármű mögött. Köröttünk hallgat a téli éjszaka, csak a két kocsi sajátos zörgése hallsztk s a bennük ülök egyikének ködbeszóró 4ó szavai. Az utszéli lámpa fénykörében megállnak. Kissé elmaradok, míg egyikük a villanyfény alatt cigarettát sodor. — Holnapra talán már ő ’is kidőlt kö /ülünk — sóhajtja, mig elvonja ajkai előtt a megsodort cigaretta papírját. Nyilván arra értj az elsóhajtott monda" PÁRIS, március hó. Uj láz köszöntött be Párisba. A Jo-Jo, a Toc-Toc, a Bridge és a „Machines a Sous“ őrülete után sokkal polgáriasiabb, sokkal szelidebb járvány dühöng a pári- siak között: a kötőláz. Hollywoodból érkezett. Pár hónap óta a filmváros apraja- nagyja, a hősszerelmesektől kezdve, a naivákon keresztül a ,,wamp“=okig kötö- get Hollywoodban. Képek is megjelentek Gary Grantról, Madeleine Carollról, Marlene Dietrichről, May Westről, Wallace Berryről, amint karosszékben ülve, di= ványsarkon kuporogva sálokat, szvettere- ket, fülvédőket, kamáslikat kötnek a szépséges Julliette-ek, a körülrajongott Rómeók. Hetekbe se telt, máris átragadt a divat Párisra. Könnyű terepe volt a láznak a francia fővárosban, mert hiszen köztudo= másu, hogy a francia nők szeretnek kö= téssel bíbelődni. Nem is volna feltűnő, ha csak a párisi családanyák kötögetnék tovább a jövendő újszülöttnek szánt többtucat kabátkából és nadrágból álló babakelengyét, ha a midinettek ezentúl is vidáman járattatnák ujjaikat szivük választottja téli sálján, ha a fehérhaju matrónák folytatnák a sohavégetnemérő hátüegmes'evesleáá a Eiyaka a fá|dal©míói — Mit tett velem uram, hogy oly hamar elmúltak fájdalmaim. Az egyetlen hathatós szert: a Carmol*-os bedörzsölést alkalmaztam. *) Carmid a legjobb bedörzsölő szer hiilés, náthiláz, reumatikus fájdalmak és láz ellen. Egy üveg ára 22 lej. melegítők elkészítését. Nem, ez mind nem volna különösebben érdekes, sem említésre méltó. A „kötögetés“ azzal kezd „láz“=zá vál= ni, hogy se hely, se idő nem korlátja a kötésnek Párisban, sőt egész Franciaországban. Moziban a szüneteket „átkötik“ a nők, metróban „végigkötik“ az utazást. Kötnek kora reggel az autóbuszban, kötnek délben a vendéglőben, amig az ételre várnak, kötnek este és késő éjjel. Minden szabad percükben kötnek és mindig több és több percüket teszik szabaddá, csakhogy köthessenek. Férfi köt a metróban De nők még csak hagyján. Azonban a férfiak is kötnek, ami már sokkal komolyabb szimptomája a járványos láznak. Olyan sans=gene-nel húzzák ki meglett, jólöltözött úriemberek aktatáskájukból a rózsaszín gyapjuszál-gombolyagot és a világoskék kötőtűket a földalatti vasut- ban, hogy először jóhumoru paródiát, vagy elmebajt sejt a csodálkozó idegen a nyugodt, komoly felnőtt férfiarc mögött. De a franciás bajuszu profil egy izma se rânduit meg a mosolygós szempárok né- zőtüze alatt. Az egyik megállónál lassú, komótos mozdulattal összehajtja a kötést, visszacsavarja a legömbölyödött fonalat, szakértő mozdulattal beleszurja a tűket és méltóságteljesen kiszáll a kocsiból. Polgárember, jóállásu tisztviselő, hivatalnok, vagy kereskedő nyilvánosan, minden szégyenkezés nélkül odaáll kötni a metróban; ez már mánia, járvány, láz, őrület. A járvány azzal is súlyosbodik, hogy a tavaszi divatkollekciókban jelentős szerepet kaptak a kézzel kötött zsebek, övök, gallérok, ruhákba applikált mellények, így a láz lassan divattá fejlődött és most már célja is van, felhasználásra is talált. A bridzs halála Az újabban felkapott télisportok szintén fokozták a párisiak kötő-őrületét. 2000 méter magasban, elegáns hotelekben, primitiv, fából készült menedékházakban, ragyogó, hatalmas csillárok alatt és gyér gyertyafény mellett nem arról folyik a szó az alpesi francia sihelyeken. hogy milyen a „támasztott krisztiánia“, hogy divatos-e még a telemak, hogy milyenek a hóviszonyok a Mont-Blancon, hanem arról, hogy hány szemből áll az uj, nagy sikernek örvendő női újság őrij ginális sáltervezete, hogy három „ferkelt“ ] és négy „rendes“ áll-e jobban a kanári- í sárga gyapjuszálhoz,, hogy milyen arány- i ban kell „fogyasztani“ a karkivágást, hogy a mellben két szem szaporítás elég-e soronként? Ülnek a nők, testhezálló, elegáns hófehér antilopnadrágban, csokoládébaruán, veresajkuan, sikkesen és hóditóan a hotel- haliban és. . . kötnek . . . Először pulóvert, aztán sálat, aztán zoknit, aztán fülmelegitőt, aztán megint pulóvert, aztán megint sálat, zoknit és igy a végtelenségig. Már nem is fontos, hogy mit kötnek, már alig nézik a mintát. A kötendő tárgy lényegtelenné válik, a cselekedet maga az, ami fontos. A bridzsasztalok üresen várják a partikat, a kártyák elhagyatottan simulnak egymáshoz a fiókokban. Egy-két elkeseredett, nem elég „up to date“ férj reménytelen kísérletet tesz még, hogy visszahódítsa a feleségét a bridzsasztal mellé. Kilátástalan. A hölgyek türelmetlenül legyintenek, összedugják fejeiket és mintha államtitkokat suttognának egymásnak, fontoskodva sugdo- lódznak. Egy-egy mondattöredék eljut a férjeikig: j — Láttad a Madeleine szvetterét? Fo- j gadok, hogy Lanvin modell, hazugság, : hogy ő maga találta ki. Nem elég ügyes j ő ahhoz. ; — Fagombok már nem divatosak az i angora pamuthoz. Én csak iivegdiszt te- I szék az uj kötött blúzomra, j — Hányas tüt vesz a kettes számú j Zefir „laine“-hez? — Én a tö-ik pullovernél tartok. Még j kettő és akkor rekordot javítok. És igy megy ez nap mint nap. Megszűnt a bridzs-szenvedélv, nem létezik tánc, mozi, színház. Néha egy-egy nő, I akin még nem fogott a járvány, lopva, irigykedve a parket felé sandít, meg a kártyaterem felé vet egy óvatos, rejtett pillantást. De társnői szigorúan rápiri- tanak: — Ne nézelődj annyit, Simone, sohase lesz készen a kis Susanne trikója. Simone nagyot sóhajt és bánatosan tovább köt. Nehéz mesterség párisi divat- hölgynek lenni... LEVÉLF’APIROK egyszerűtől a I?;- választékosabb kivitelig legolcs i . az Ellenzék könyvosztályában dlu;. Piaţa Unirii.
