Ellenzék, 1938. március (59. évfolyam, 48-74. szám)
1938-03-27 / 71. szám
I* i ellenzék 193 8 március 2 7. meieliS-Ä'»)1»?“*** AnyoKa mesei: rüs, jókedvű ember volt ■■■■■■■■■■■■■■ de nagyon rendetlen“ *l A 82 éves Laborfalvi Anna, Jóm Mór feleségének unokabuga beszél a múltból; MAROSVÁSÁRHELY, március hó. Faggatjuk a múltat, öreg anyóka ül velünk szemben a kopott térítővel takart szegényes ágyon. És mesel. Nem is mese ez tulajdonképen, csak emlékezgetés régmúlt napokról, amelyeknek egy-egy per- ce-pillanata, egy-egy történésé, mint ta- voli pásztortüzek hunyó lángnyelvci a koromsötét éjszakában, villannak fel Anyóka emlékezetében. Anyóka most 82 éves és ezt csak úgy tudjuk meg, hogy kiszámoljuk. Mert Anyóka — mint mondja — már régen nem tartja számon a gyorsan suhanó esztendőket. Csak az évszámot tudja még, amikor először csodálkozott bele a világba, az életbe, amely olyan gyorsan elrepült fölötte. Anyókái meséE Amire még emlékszik, nagyon kevés. Csak néhány mondatnyi és azt is úgy mondja el, hogy állandóan kérdésekkel segítjük: hogy volt, mire emlékszik? — Öreg vagyok már — mondja egyre, ha meg-megbotlik emlékezete a mult sűrű homályában. És olyankor mély kék szeme is fátyolos lesz, amint a messze távolba szegződő tekintettel néz ki a szemközti ablakon át a márciusi ég ragyogásába. Mintha ott, messze fent várná ifjúságának tükröződését a kedves Rózsa-utcai lakásban meg a svábhegyi villában eltöltött boldog esztendőkre, amikor Jókai bácsi a nehéz iskolai feladatok szorgalmas munkája közben mellé állt és megsimogatta haját, vagy amikor Róza néni mesél- getett neki a 48-as idők mámoros, forró napjairól. Mert Anyóka sógornője volt a nagy mesemondónak és unokahuga Laborfalvi Benke Rózának, Jókai Mór feleségének. És bár nehéz már az ut visszahaladni az emlékek sötét, bozótos ösvényein azokig a napokig, amelyeket a Jókaiék otthonában töltött, szívesen teszi. Azt mondja, azok voltak leánykorának legkedvesebb évei. Mig gondolataival a múltban keresgél, eszünkbe jut egyik neves irodalomtörté- netirónk Jókai-méltatása: „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szinarany kedéllyel megáldott erős, de szelíd ember, kit az Isten jókedvében alkotott és vigasztalásképen boosájtott az emberek közé . . .“ és megkérjük az anyókát, meséljen valamit a „szinarany kedéllyel megáldott" mesemondó otthonáról, arról, hogy milyen volt otthonában a nagy magyar iró és hogy beszéljen unokanővéréről, az akkori idők magyar színjátszása legnagyobb tragikájáról, Laborfalvi Rózáról. A 82 éves Laborfalvi Benke Anna, Laborfalvi Róza családjának még egyetlen élő tagja, akit a marosvásárhelyi Jótékony Nőegylet Szegényházában kerestünk fel, Jókai első felesége testvérének, Laborfalvi B. Lajosnak leánya. 1958-ban született. Nagyapja, Laborfalvi B. Dániel a folti Bethlen uradalomnak jószágigazgatója volt. — Nagyapa, igy mesélték el nekem — mondja — a 48-as forradalom áldozata lett. Abban az időben „Enyeden" voltak nagyszüleim. Egy vasárnapon, amikor nagyapáék a templomból hazafelé tartottak, egyszerre tömeg közeledett feléjük és valaki a tömegből nagyapára lőtt. A lövés halálos volt és édesapám, aki akkor hadnagy volt, megfogadta, hogy kézrekeriti a gyilkost. Rá is talált . . . — Mi történt azután a családdal, hogy elveszítette a családfőt? — kérdezzük. — A családfenntartó szerepét továbbra édesapám töltötte be, aki később „Hu- nyadmegye" főszolgabirája lett. A szobában, ahol a beszélgetést folytatjuk Laborfalvi Róza unokahugával, még hárman vannak. Idős-koros asszonyok, Laborfalvi Anna sorstársnői. Szám- ralanszor hallották társnőjük életének történetét — bizonyára — mit most Anyóka nekünk is elmesél. A legapróbb részletekig ismerik már egymás múltját, örömeit, fájdalmait, buját-bánatát, de azért most is figyelmesen hallgatják a beszélőt, ki ágyán, ki ládáján ülve, szelíden csöndben. Az ar ul egyetlen figyelem és tekintetük olyar. v/x'ic olyan megbékiilt, mint csak azok;' :-., zik tudják, hogy már nincs töb- t várniok az élettől, az eléjük tola- kc ló holnapoktól, melyek szabályos egymásutánban hivatlan-kelletlen minden hajnalon bekopogtatnak a három kis szoba ajtaján. Tudják már kivülről, hogy Laborfalvi Róza tiz évvel volt idősebb öccsénél, Lajosnál, hogy a nagyapa halála után családfenntartóvá lett Laborfalvi Lajos, Anna édesapja, soha sem tudott megbékülni a gondolattal, hogy húga színésznő lett és hogy ezt sokszor szemére vetette a nagy tragikának, aki azonban csak mosolygott az öccs zsörtölődésein. — Meg is mondta Róza néninek — beszéli Anyóka — amikor egyszer hazajött Pestről „Erdélybe": „Nem tudom megbocsájtani, hogy „komédiásnő" lettél". A háromtagú hallgatóság egyike helyeslőén bólintgat, amikor a beszélő apjának méltatlankodó szavait idézi. Kifejezésre is juttatja a színésznői pálya feletti rosszaló együttvélekedését: — Hát bizony, okosabbat is tehetett volna! . . . „Jókai bácsi" Laborfalvi Anna 17 éves volt, amikor Budapestre került. Itt végezte be középiskolai tanulmányait és ez alatt Jókaiéknál lakott. Kéréssel és kérdésekkel ostromoljuk, beszéljen valamit erről az időről, a 82 év azonban, különösen annak utolsó esztendei — mint később megtudjuk — sok nehéz és gondterhes napot hoztak életébe és az ifjúkor emlékét elmosta lelkében a mindannapi élet olykor kétségbe„Róza Azután elmondja, hogy sokszor hosszú félórákat sétált fel s alá Íróasztala előtt, mig leült munkájához. Akkor aztán órákon át dolgozott. Olyankor csak felesége, „Róza néni" léphetett be szobájába és az ő kedvéért szívesen szakította félbe műn* káját. — Róza néni nagyon szép asszony volt. A színházban mindig nagy, komoly szerepeket játszott. — Ott ismerte meg Jókai bácsit is — veti közbe —, de otthon mindig jókedvű volt. ő főzött Jókai bácsinak, igen gyakran és mindig eljátszotta előtte szerepét. — Engem is nagyon szeretett a Róza néni . . . Egy pillanatra elgondolkozik s arcára árnyék borul, amikor ismét megszólal: — Mikor meghalt, eljöttem Pestről és többet már nem is mehettem Jókai bácsiékhoz . . . Valaki kopog az ajtón — látogató érkezik. Mögöttünk hamarosan élénk beszélgetés indul. Anyóka ezalatt magáról mesél. Elmondja, hogy Pestről való visz- szatérte után szülei már „Kolozsváron" voltak. A házra is visszaemlékszik: az akkori „Széchenyi-téren", a Gyulai-féle házban volt a lakásuk. Beszéd közben hirtelen fiatalos fürgeséggel pattan fel helyéről; ócska ládához tipeg. Felnyitja és lázas-izgatottan keresgél a sok ó holmi között: a szalagok, csipkék, régi ruhadarabok, egy levél, törött virág — másoknak mind értéktelen, ócska lim-lom, — neki ereklye, érték, kincs. Ha majd egyszer Anyóka alakja eltűnik örökre, a kicsi, alacsony szobácskából, ezt a sok hiábavaló vacakot szétosztják a szegények, koldusok között, vagy ami úgy ejtő küzdelme. Panasz és sok szemrehányás buggyan ki ajkán az élet, a sors fe-.^ lé, amely olyan kegyetlenül bánt vele. ! De amikor Jókairól, otthoni élete és szokásai felől érdeklődünk, földerül arca* s ajkára mosoly ül. jL.™ — Sohasem voltam olyan boldog töb- bet, mint amikor ott éltem Jókai bácsiék- gMj\ nál. Jókai bácsi mindig derűs, jókedvű ■ ember volt, de nagyon rendetlen. Köny vei, írásai szerteszéjjel hevertek iróaszta- ' Ián. Róza néni sokszor figyelmeztette: — Maga milyen rendetlen! — de Jókai bácsi mindig csak ígérgette, hogy ezután majd rendben fogja tartani dolgait. Persze nem lett az Ígéretből soha semmi. Jó- lelkii ember volt Jókai bácsi és nagyon- nagyon kedves ... i Elhallgat. Ajkán még ott ül a mosoly, de már csak ottfelejtkezett, mert Anyóka szemei most könnybelábadtak, ahogy feltörnek lelkében emlékei. A szobában csönd van. Kint sziporkázik a márciusi fény, ifjúságot, erőt, szépséget igér. Itt bent most nyomasztó a némaság, a csönd, a három anyóka is gondolataiba mélyedten, mozdulatlanul tekint maga elé. Nem látják és nem érzik, mi odakint végbemegy: fölöttük elsuhantak az évek. És számukra — a harmadik emberöltő utolsó esztendeit tapossák — a tavaszban már nem nyílik több virág . . , Vagy talán — mégegyszer, utoljára — messze idők távlatából hozzájuk küldi most halk izenetét egy álombafeledett tavasz ... Anyóka szólal meg ismét. Talán — ahogy itt ül gondolataival magábafeled- kezve — az első pillanatokban nem is tudja, hogy gondolatai szavakba öltöztek: — Nem volt szép ember Jókai bácsi, de meleg, kedves, megértő lélek volt. Hogy szeretett engem! . . . Mindig irt. Sokat, nagyon sokat irt! . . „ IWÁ'v 'OLYOfi WELífB CWOMETETET! AZ. AS5CULR9Î cipőhetét KfmRió miM jóm CJPÖÜZLETßSff -Oi FELTÉTLENÜL Kfmmi Ccmn&n,* CiPQÜZLETBEtt tUfe sau fieo.aw. »mm nem használható, azt bizonyára a társai örök- lik majd. De Anyókának ez mind kedves. Emlék. Minden darab egy izenet a múltból. Olykor bizonyára előszedi, rendezgeti, beszél velük és szeméből egy-egy csillogó könnycsepp is rápereg a kedves ócskaságokra. Most sietve keresgél és mégis milyen gyöngéden bánik velük . . . Megvan. Egy fénykép. Anyóka. Alig ismerünk rá. A tizennyolcadik tavasz egy megfakult, megsárgult emléke. Elégedett mosollyal veszi tudomásul a képre tett megjegyzést. — Ugy-e, hogy megvénültem? Nem is vár feleletet, tovább mesél életéről, házasságáról és annak tragédiájáról, a szülei, rokonai elvesztéséről, szomorú, borús évekről, amikor egy-egy kézimunka sovány javadalmazására bizositotta csak az ösztövér falatot. És mesél, mig a mult a jelenbe torkollik. Most már minden szó csupa panasz, keserűség, vád és elégedetlenség a sors elé tárva. Most csönd van ismét. A látogató és a szoba másik három lakója társalgása is megszakadt. Távozni készülünk. Anyóka tekintete a szobácska ablakán át ismét a távolban keresgél. Kint kacag a napsugár és rügyet fakaszt a március. Anyóka nézi a tavaszt, a fényt és ragyogást s ha most elköszönnénk, ha megzavarnánk emlékei között, ajkáról elröppenne a mosoly. A ház előtti kertben, az ablak alatt 4—5 éves leányka szalad el, behallatszik az apró lábak dobogása; Anyóka összerezzen a zajra, maga elé tekint. — öreg vagyok már ... — sóhajtotta s az ölében összetett, ráncos, sovány, megfonnyadt kezére két könnycseppet hullat. (zsibói.) felöltőiét, tavaszi és nyári öltönyét a világhírű Humespune szöveteké öl rendelje. Nagy választék! Dombpia szövészet ClMj, ftrada BteySna 4. — (D. ll-t&l d. u. 7-15.) Napoleon fiának a „Sasfiók* szerelmének, Elszler Fanny világhírű táncosnő legyezője a Pöstyéni Muzeum vitrinjében Egy selyemlegyező jelzi nekünk Fanny Elszler idejét. A pöstyéni miizeum egyik vitrinjében fekszk ez a legyező. A selyem, amelyből egykor a legyezőt készítették, már elsárgult és foszlány as. Dusán Qra- nyozott Empir- és Biedermeier-stílusok közötti elefántcsont lapocskákat tart ösz- sze a selyem, melyre egy Napoleon korabeli művész három egészen finom miniatűr képet varázsolt. A hires táncosnő legyezője rég letűnt romantikus mesét mond el azokból az időkből, amikor az egész világ ezen asszonyért rajongott. Ki volt az a gavallér, aki lábai elé rakta ezen ajándékot? Két betű húzódik meg alig láthatóan aiz aranyozott disz között és ez a két betű ámlja el nekünk a nagy titkot. Két betű: Fr. Napoleon fi®, a reichstadti herceg, aki ezen két betűvel irta mindig clá nettét, ajándékozta Fanny Ehzlemek a legyezőt. A legyező elsőizben egy forró estén jutott a táncosnő kezeibe és haláláig szent emlékként őrizte meg. Azok cl; urak, akik halála után balett-cipők, tüllruhák és préselt, egykor szagos virágok között erre a legyezőre bukkantak, nem is sejtették, hogy ez az egyedüli dokumentum azokból a napokból, melyeken Napoleon szerencsétlen fia, a „sasfiók“, ha csak rövid órákra is — boldog volt. A pöstyéni muzeum-társaság a legyező részére — tekintettel annak túlér zékeny voltára — külön vitrint állíttatott fel. Gerenday Géze. Férfi divatlapok 1938. tavasza szezonra: Lasdon Styles (album) Lei 360.—, Fashion for Gentlemen (album) Lei 300.—, Der Herr Lei 45.—, Tailoring News Lei 45.—, LcÉlégance Masculine Lei 45.—, Fashions for Gentlemen (zsebdivatlap) Lei 90.—, Men's Fashions Lei 90.—. Kaphatók az „ELLENZÉK" KÖNYVOSZTÁLYÁBAN, Cluj, Piaţa Unirii. Vidékre utánvéttel is azonnal szállítunk.
