Ellenzék, 1938. március (59. évfolyam, 48-74. szám)
1938-03-27 / 71. szám
193 8 március 27. ELLENZÉK VASÁRNAPI KRÓNIKA ÍRJA MÁRAI SÁNDOR MAGVASBÓL Nem sok idő előtt megjelent egy könyvecske, melyet Pintér Jöraő és munkaitár= sai szerkesztettek s ,,Magyar Nyelvvédő Könyv“ cimen bocsátottak közzé. Ez a könyvecske, mely a helyes magyar beszéd s a köznapi társalgásban haszná= latos idegen szavak lehetőleg pontos magyar ellenszavának szótárát tartalmazza, rövid idő alatt mintegy húszezer példányban fogyott el. Haisonló vagy talán ennél is több példányban forog közkézéin ai Pesti Hírlap hires „Nyelvőre-e, melynek visszhangjára még emlékezik a magyar közönség. Mindkét füzet gondos iparkodással gyomlálja a nyelvünkben eldudvásodott idegen szavakat, (iparkodik megfelelő értékű magyar szavakkal pótolni a városi tájszólás lompos cifrázatait s nagyszerű segítség mindenkinek, aki a gyakorlatban tisztogatni akarja nyelvünk idegen zöngéit. E könyvecskék nagy. közönségsikere hatásuk azokra is, akik e kérdésekkel nem foglalkoziníak öntudatosan, nemzeti és irodalmi életünkben rendkívül jelentős. Néhány szorgos és lelkes nyelvőr munkájának igazi szándékát és jelentőségét megértette a nagy- közönség, az emberek odafigyelnek a magyar szóra, lelkűkkel melengetik, le- helletükkel óvják. Történelmi fontosságú ez a szándék, ez a figyelem, ez a csendes, de nem ernyedő, szerény és szívós nyelvtisztitó mozgalom. A magyair nyelvvel igen jelentős változás történt az elmúlt évtizedekben: csöndesebb lett. Csöndesebb, de nem erőtlenebb. Simább és zörejtelenebb, de nem színtelenebb és erélytelenebb. A magyar nyelv nemzetibb lett, magyarabb s ugyanakkor nyugatibb, európaibb. Húsz év előtt fiatal magyar irók még szemrebbenés nélkül leírtak ilyen dübörgő sorokat: „Jóska belépett a szobába és reádöbbent a valóságra/4 Fiatal író, ha csakugyan az, ma nem ,,döbben reá“ semmire. Észlel, vagy megtud, vagy „döbbenten észlel'4 valamit; a nyelv, ez a csodálatos hangszerelésü zenekar, eldobott bizonyos hangszereket, melyek zavarják az együttes színezését. Ez a zenekar, a magyar nyelv, felkészült a kifejezés minden árnyalatára, de nem él többé elavult, vagy fellenígzős hangszerekkel, mondjuk, a csimpolyával. E mély és rejtélyes polgáriasodé folyamat egy nyelv életében soha nem egészen tudatos. Az iró ejgy napon észreveszi, hogy bizonyos szavakat, melyek tegnap még hatásosak voltak, nem illik leírni többé, finom hallásával észleli, hogy nyelvi fordulatok, amelyek tegnap még ríhattak és derítettek, nem hatásosak többé. A szavak néha ijesztő gyorsan öregednek. Első zavarában és hiányérzetében idegen szóval pótolja az iró az ilyén elöregedett, kongó, bádog-zöngésü szavakat; aztán észbekap s újat, simábbat, köznapi s irodalmi használatra alkalmasabbat farag helyette. Csak süket vagy ostoba emberek nem tudják, vagy nem hiszik, hogy a népi nyelv egyidőben mindig az irodalmi nyelv is; az iró, aki cifrázza, salakot vegyit a szinaranyhoz. Aki cifrázza, hamisít; egy tiszavidéki kubikus paraszt legalább olyan „irodalmi44 nyelven beszél, mint Arany János, csak tompább, de nem fénytelenebb a szava, csak szegényebb ő, a szavakban is, minit az élet javaiban, de nem igénytelenebb. Egészen mélyen és egészen magasam ugyanaz a nyelv él. Vörösmarty és egy vasmegyei cselédleány nyelvi öntudata azonos, Kosztolányi, vaigy Szabó Lőrinc ugyanabból a készletből merítettek, mikor francia vagy angol verset fordítottak, mint amelyből a kunsági pásztor merít, mikor leír egy tárgyat, vagy kifejez egy óhajt. Mégis a nyelv az iró műhelyében kapja meg aiz utolsó simítást; a nép csak titinkót farag az anyagból, melyből az iró Stradivarius! illeszt össze, hangszert, melyen ki lehet fejezni az élet minden indulatát és teljes öntudatát. A nyelvtisztitó mozgalom nemes segédeszköze e folyamatnak, mely mindegyre tudatosabb: zörejtelemiteni a magyar nyelvet, megtisztítani fölösleges idegen és hamis, kongó, dübörgő zengzetü belső hatásoktól. A nagy, érett nyelvek csendesek és udvariasak. Mi ez az udvariasság? Jules Renard igy mondotta: ,,Az iró udvariassága a világosság, az érthetőség.44 Magyarul irrni, magyarul beszélni, tisztán, erővel és pontosan tudni magyarul, ma, a nag)% nemzeti mozgalmaié korában történelmi kötelesség. A magyar nyelv, a^ irodalmi is, megtelt az utolsó években idegen szavakkal. Ez a kisebb baj: jószánidékkal segíthetünk rajta s a „Nyeívőr“-ök e küzdelemben megbecsülhetetlen segédeszközök. De megtelt a magyar nyelv, az irodalmi is, valamilyen iompos és nyegle városiasság hanyag szellemével, valamilyen hamisított váro- siassággal; s ezt a veszélyt már nehezebb leküzdeni. A városit nyelv, a nemes és igazi, hajlékonyabb, mint a népi, de öntudatában ugyanaz. Ez a másfajta városiasság, melynek veszélyeiről nem sokat gondolkozunk, roncsolja nyelvünket, — Petőfi és Arany népies, Kosztolányi és Babits „városias44 magyarsága között nincs tartalmi és erkölcsi különbség. (Mert a nyelvnek ds van erkölcse.) De az a fővárosi és vidéki társalgókban, üzleti, hivatalos életben oly megszokott városi köznyelv, melyet fülünk már alig tud megkülönböztetni az igaizitól, mérgezd és sorvasztja nyelvi öntudatunkat. Nehezebb fellépni ellene, mint az idegen szavak ellen. A nyelv mindenáron való magyarosítása néha túlzásokra ragadja az irót; az idegen szó helyébe ültetett magyar kifejezés első hallásra élettelen és sorvatag. Valamikor úgy éreztem, nem árt ösztönnel, hallással és ízléssel küzdeni e túlzások ellen. Ma úgy érzem, nem is túlozhatunk eléggé. „Túlozzatok csak!44 — gondolom, mikor a nyelvőr a terrace helyett a térfok-ot ajánlja. Minden túlzás kevés és erőtlen a valóság ve- szélyeivel szemben. S a szavak olyan csodálatos teremtmények, melyek életre kelnek, ha bizalommal és erővel szólunk hozzájuk; ai „térfok44 ma még mesterkélt és merev, de ha reálehelünk, élni kezd. Ez csak egy szó, a százhúszezer magyar kifejezés között. A felületes újságíró, a hanyag vagy lusta hallású hivatalnok, a színész, kinek nincs nyelvi öntudata, a magánember, aki nem tudasitotta önmagában a tiszta magyarság életmentő, nemzetmentő feladatát, mind roncsolja és sorvasztja nyelvünket. Nem elég jól, helyesen, szabatosan s az idegen szavakat tűrhetően helyettesitő magyar szavakkal beszélni. Élő és irodalmi magyarsággal kell beszélnünk, akkor is, ha ezt mondjuk: „Kérek egy darab kenyeret“. A dolgok csodálatosan függenek össze: egy nemzet életében a kenyér néha a nyelv is. E feladatok korunkban mindegyre ön- tudatosabbak. Az írók, az igaziak, érzik, hogy katonák is: mentenek valamit, harcolnak valamiért, életünk egyetlen értelméért, a magyarságért. A mozgalom terjed az iskolákban, a családokban. Ismerek családokat, ahol a gyermekek kegyetlen-éles hallással figyelik a szülők beszédét s ha rajtakapják az idősebbeket valamilyen magyartalanságon, büntetést fizettetnek velők. Hibákat amugyis elkövetünk majd; nem lehet örökké frakkban járni, érdemrendekkel mellünkön. Hibáz- Z&nkpde figyeljünk. A szándék a fontos. Az öntudat, hogy egy nemzet „nyelvében él44, egyértelmű az élet-halál öntudatával. Az irók e korban néha megrettennek a feladat' súlyától, mely vállukra nehezedik: ők, az erőtlenek, hivatva vannak megmenteni egy nemzetet. Magyar nyelv, édességem, kenyerem, szerszámom, barátom, boldogságom! Hangszerem is vagy, de ezt is ki tudom fejezni veled: „A fene egye meg, már megint hová rakták el a cipőhuzómat?44 Aztán ezt is mondhatom: „Haldokló hattyú, szép emlékezet.44 Százhúszezer magyar szóval mondhatjuk el, hogy élünk, a „népek tengerében44. Magyar nyelv, szerelmesem, itélőbirám, andalgásom, kegyetlenségem! Mindenem te vagy. Mi, az egyén és a nemzet, élünk benned, mint a sejt a vérben. S ha meghalok, mégis, mégis, utolsó pillanatban magyarul gondolom majd: „De furcsa, éltem44. Eltűnik a török háremek utolsó szimbóluma Az isztambuli városi tanács leszedeti az ablakokról a vasrácsokat Ma éppen olyan szabad és független a török nő, mint bármelyik európai ország polgárnője, talán még valamivel szabadabb is: itt megbocsátanak és elnéznek minden olyan fellépési, amely akármilyen szer' telenül és féktelenül is, de a nö szabadságát hirdeti a török életben. A szülőknek nagyon, kevés beleszólása van felnőtt leányuk dolgaiba, szó sem lehet arról, hogy beleegyezése nélkül, vagy ép' pen akarata ellenére férjbe* adják. A török nő élhet önállóan, saját keresetéből, férjhez mehet, vagy hajadon maradhat saját kedve és tetszése szerint. Az ifjú generáció már csak hagyományokból és az idősebbek emlékezéseiből tudja, milyen volt a háremélet, amelynek nyomát sem találni már. Isztanbulban még mutatóban sincs régimódi hárem, amelyet egyébként betiltana és feloszlatna a hatóság. ISZTAMBUL, március hó. Az isztambuli városi tanács rendeletet adott ki, amely minden európai városban furcsának és értelmetlennek tűnne: a rendelet értelmében a város egész területén le kell szedni az ablakokról a vasrácsokat, rácsos ablak álfában nem engedhető meg többé. Itt, az egykori török fővárosban, természetesen komoly értelme és jelentősége van a rendelkezésnek. Az ablakrácsok a régi Törökországban a nő rabságát szimbolizálták, azokon az épületrészeken voltak felszerelve, amelyekben a hárem tanyázott. A fátyol már régen eltűnt Törökországból, most eltűnik az ablakrács is, jelezve, hogy az egész vonalon megtörtént a török nő felszabadítása. Huszonöt esztendő alatt gyökeresen és véglegesen megváltozott a nők helyzete Törökországban. A régi hatalmasok, akik aranyozott -kupolás villákban laktak az Aranyszarv partján, már régen elszegényedtek, ki- hurcolkudtak palotáikból és egyszerű polgári lakásokban helyezkedtek el. A régi háremek eltűntek. A modern török férfi éppen olyan raono- gán házaséletet él, mint az európai. A nők szabadsága bizonyos tekintet' ben már szinte tulságba is megy és komoly gondot okoz a hatóságoknak. A török lányok kevés kedvet mutatnak msolanában a férjhezmenésre. Száz- és százezer leány pártában marad, aminek hatása erősen meglátszik már a születési statisztikán. A belügyminisztérium a legkülönbözőbb intézkedésekkel igyekszik előmozdítani a házasságkötő" seket, a családalapítást. Régóta tervezik már, hogy nagyarányú agglegény-adót léptetnek életbe, az ankarai képviselőház többsége azon ban mereven ellenzi ezt a tervet, amelyet mostanáig nem is tudták megvalósítani. Ehelyett legutóbb a belügyminisz' téri rendeletek egész sora jelent meg ennek a célkitűzésnek jegyében. A házasu- lóknak elsősorban elengedik az összes közigazgatási és törvénykezési illetékeket. Kormányrendelet kötelezi a magánvállalatokat arra, hogy lehetőleg házas- embereket alkalmazzanak. Az állami hivatalokban azonnal előlépnek mindazok a tisztviselők, akik bizonyos életkorukig megnősülnek, a nőtlen emberek viszont nehezen jutnak előre. Tervezi ezenkívül az ankarai kormány kiházasitási alap létesítését is, amellyel szegény házaspárok berendezkedését akarják megkönnyíteni. Tavasz a temető fölött Szűk völgy fölött emlőalakú hegyek, rajtuk, miként a tef, hó csillog fehéren, de a hó alatt, fehér sziklák alatt, a na,p csiklandó sugaraitól űzve, már elindult első útjára a tavasz. Kidugják barna törzsüket a fejfák. büszkén fölcsillannak a ntárvanyoszlopok, nyújtózni kezdenek a fák. A csízek szavára a sugárzó napban fölülnek a holtak. A völgyben harangok szóinak. A patak kicsap c mezőre s még a kék ég is rászáll a temetőre FLÓRIÁN TIBOR,
